Orchideák

***SPOILER***
Phoebe interszexuális. Sokáig azt hitte, egyedül van ezzel az egész világon, de Ausztráliában mindenképp. Aztán egy nap elindul, hogy megkeressen másokat, és dokumentumfilmet forgasson róluk. Összesen három interjúalanyt talál az interneten keresztül (legalábbis három olyat, aki vállalta a megjelenést a filmben). Ez igen kevés anyag lenne. Szerencsére kiderül, hogy saját húga is interszexuális (ez annyira nem véletlen, lévén a jelenség öröklődik), sőt egy volt iskolai tanára is (na ez már egészen elképesztő véletlen). De a létszám még így se nagy ahhoz képest, hogy a gyerekek kb. 1%-a sorolható az interszexualitás valamelyik formájához. Valahol olvastam, hogy több interszexuális születik, mint albínó. Akkor most tegye fel a kezét, aki látott már albínót, meg aki látott már interszexuálist… mármint úgy, hogy tudta ezt róla. Akárcsak a melegség, ez se látszik (felöltözve semmiképp), így ezt is könnyű eltitkolni.

Amikor a 80-as években először szerettem bele egy lányba, én is azt hittem, hogy egyedül vagyok a világon. A médiában, a filmekben nem lehetett melegeket látni; az egy-két szexuális felvilágosító könyv devianciaként utalt rá, és nem említette, hogy nőknél is előfordul. Ugyanazt az elszigeteltséget éltem meg, mint Phoebe a filmben. Ezért lettem később aktivista, ezért megyek felvonulni és Melegség és Megismerés órákat tartani: hogy a mai tizenéves melegeknek és leszbikusoknak ne kelljen úgy felnőniük, hogy szörnyszülöttnek tartják magukat.

Aztán pár hónappal ezelőtt, saját magam számára is váratlanul, beleszerettem egy olyan emberbe, akinek a lelke nem kategorizálható ugyan, de férfi testben él. Fordított irányban élem meg ugyanazt a folyamatot, mint tizenéves koromban: leszbikus maradtam-e így, és ha nem, akkor mi vagyok? És ugyanúgy nem látok magam körül másokat, akikkel ez történt volna, akik ugyanezt a dilemmát élték volna meg. A láthatatlanság ismét körülvesz. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak hasonló helyzetben levő emberek. A melegség mára már nem tabutéma, mégis vannak olyan jelenségek – mint az interszexualitás vagy az én helyzetem – amelyeknek még idő kell, hogy bekerüljenek a társadalmi diskurzusokba.

A lét elviselhetetlen könnyűsége - Tereza álma

Tereza visszatérő álma, hogy egy csapat másik nővel meztelenül kell menetelnie egy úszómedence körül. Párja ül, nézi őket, és aki elrontja a lépést, azt belelövi a medencébe. A lány meg is találja az álomra a magyarázatot. Gyerekkorában anyja nem engedte bezárkózni a fürdőszobába, ezzel jelezve, hogy az ő teste nem különleges, olyan, mint bárki másé. Ugyanezt az üzenetet közvetíti neki Tomas is azzal, hogy rendszeresen más nőkkel szexel.

A történet szépen példázza, testünkhöz való viszonyunkat mennyire befolyásolja gyerekkorunk, különösen a magánszféra lehetősége. Én 21 évig laktam egy szobában pszichésen bántalmazó testvéremmel, és csak a fürdőszobában és a vécében lehettem egyedül (valószínűleg ezért is viselem olyan nehezen, ha ezeken a helyeken rám nyitnak). Ha az ember olyan valakitől hallja, hogy ő csúnya és undorító, aki rendszeresen látja, és aki elől ráadásul nem menekülhet semmilyen privát térbe, valószínűleg jobban magáévá teszi ezt a véleményt.

Rendszerint az amerikai nőkről mondják azt, hogy kórosan elégedetlenek a testükkel, rengeteg köztük az anorexiás és a bulimiás. Én azonban ott sokkal többeknél láttam egészséges viszonyulást a saját testükhöz, mint itt. Pedig - legalábbis az én gyerekkoromban és azelőtt - az amerikai lányokat jobban elárasztották a médiából származó üzenetek, amelyek szigorú elvárásokat közvetítettek a női testtel kapcsolatban. Régen a különbséget annak tudtam be, hogy Amerikában az átlagemberekre nagyobb hatása volt a feminizmusnak. De talán a magánszféra hiánya is belejátszik. Hiszen a saját szoba egy olyan tér, ahol elhatárolhatod magad a külvilág véleményétől. Aki nem lehet egyedül a szobájában vagy akár a fürdőszobában sem, egy pillanatra sem szabadul azoktól, akik - rossz esetben - mindent megtesznek, hogy lerombolják az önbecsülését.

Dilettánsok (Katona József Színház)

***SPOILER***
A darab főszereplője két írnok, akik visszavonulnak egy kisvárosba és a tudománynak szentelik életüket. Kilószámra falják a könyveket és megpróbálják az olvasottakat átültetni a gyakorlatba először a gazdálkodás, majd a 48-as forradalom kitörésével a politika terén. Ám házi készítésű befőttjük és pálinkájuk ugyanolyan katasztrofálisan sikerül, mint a nemzeti hadseregben való részvételük. A darab végére kiábrándulnak a tudományból, gazdálkodásból, szerelemből, politikából egyaránt.

A darab végén a néző hajlamos osztozni a két írnok azon nézetében, hogy erőfeszítéseiknek semmi haszna nem volt. Pedig egyvalamit elértek, csak ez a darab egyéb hangsúlyai mellett csaknem elsikkad (már amennyire egy Kovács Lehel által játszott szereplő elsikkadni képes). Felkarolták ugyanis Marcelt, a falu bolondját: először elérték, hogy bevegyék őt a forradalmi hadseregbe, majd megtanították beszélni (amit mindenki reménytelen vállalkozásnak ítélt), befogadták, munkát adtak neki. A csaknem állati sorban tengődő lényből hűséges, ügyes, minimális szinten még gondolkodni is képes szolga lett. És ehhez nem kellett tudomány, se csodaszerek, csak emberi odafordulás.

Lehet, hogy sokakhoz hasonlóan én se fogok soha maradandót alkotni a tudomány területén, és legföljebb dilettáns szinten fogom azt művelni. De számunkra is nyitva áll az a lehetőség, hogy egy másik ember segítése, a neki adott támasz és/vagy szeretet által tegyünk valamit a világért. És még könyveket se kell olvasni hozzá.

Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

A második együtt töltött éjszakájuk után Tereza influenzás lesz, és egy egész hetet nyomja az ágyat Tomasnál. Egy ponton Tomas elképzeli, hogy a lány meghalhat, és az jut eszébe, hogy akkor ő sem akar tovább élni. Utólag megpróbál rájönni, hogy ez a szerelem jele volt vajon, vagy csak valami pánik. Aztán rádöbben: azzal, hogy elemezgetni és értelmezni próbálta ezt a pillanatot, pont a szépségét pusztította el.

Még egyetemista koromban megnéztük Mónival a Négyhangú opera című operaparódiát. Hihetetlenül vicces volt, szó szerint fetrengtünk a röhögéstől. A színházból hazafele Móni – miután valamennyire lenyugodott – elkezdte elemezni, hogy tulajdonképpen miért is volt rossz ez az előadás. Akkor én csak kajánul megállapítottam magamban, hogy Móniból előjött a sznob, pedig más is történt: sikeresen tönkretette magának az élményt.

Akkor értettem meg (megtanulni máig sem biztos, hogy megtanultam), hogy az örömteli pillanatokat el kell fogadni. Amikor boldog vagyok, nem kérdőjelezem meg a másik motivációját és érzelmeit, sem a sajátjaimat, nem kezdem elemezgetni, hogy tényleg ugyanannyira szeretjük-e egymást vagy tényleg jó-e az a valami, ami örömet okoz. A szenvedély vagy épp a gyöngédség pillanatai túl szépek ahhoz, hogy ilyen módon elrontsuk őket.