ttps://www.identitas.co/single-post/2018/01/13/Nem-minosul-anyanak-egy-nemet-transzno
Sok tanulmány született arról, hogy a technikai fejlődés következtében ma már nem egyértelműek az anyaság kritériumai (az apaságé soha nem is voltak azok, hiszen sokáig nem volt lehetőség bizonyítani, kinek a spermája termékenyített meg egy nőt). A sperma- vagy petesejt-donáció és béranyaság eseteiben a jognak el kell döntenie, kinek a szülőségét ismeri el. Ez a mostani eset azért érdekes, mert bárhogy döntött volna a német Legfelsőbb Bíróság, azzal megkavarja azokat az elképzeléseket, amelyek a legtöbb emberben a családhoz kapcsolódnak.
Ha elismerik, hogy a spermát adó transznő anyja a gyereknek, ezzel azt mondják, hogy a szülő neme számít és nem az általa adott ivarsejt jellege; ez elismerné a transz ember nemét és azt a lehetőséget, hogy egy gyereknek lehet két anyja (ez utóbbi amúgy jónéhány országban lehetséges, ahol a törvény engedi a partner gyermekének örökbefogadását). Ha azt mondják, hogy a spermát adó személy csak apának minősülhet, ezzel az apa és anya kategóriáját függetlenítik a nemtől, hiszen a gyermek apja egy nő lesz. Ha úgy döntenek, hogy nő nem lehet apa, viszont az anya az, aki megszülte a gyereket, és ezáltal a transznő se nem apja, se nem anyja a gyereknek, azzal gyakorlatilag tagadják a vérségi kötelék jelentőségét. Persze azt, hogy a szülőség nem vérségi köteléken alapul, már az örökbefogadás is elismeri, itt azonban az a duplacsavar a sztoriban, hogy az érintett nő nem mondott le a gyerekről, hanem párjával közösen neveli, márpedig kultúránkban vagy egyiknek, vagy másiknak elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy elismerjék családtagként. Maradna még az az opció, hogy az „apa” és „anya” kategóriáktól független „szülő” kategóriát alkalmazzák a gyermek transznemű felmenőjére – ez viszont a szülőség nemi meghatározottságát szünteti meg.
Szóval az ilyen történetek mindenképpen megkérdőjelezik a vérségen alapuló „papa-mama-gyerek” családmodellt, amelyet a könyvek és a konzervatívok sulykolnak. Ironikus módon pont a kérvényezők által preferált modell (hogy a transznőt anyának tekintsék) lett volna az, amely legkevésbé tér el a családi szerepek hagyományos nemi felosztásától. A Legfelsőbb Bíróság valószínűleg konzervatív próbált lenni, de ezzel szemben olyan döntést hozott, amely precedensként szolgálhat a családi nemi szerepeket megkérdőjelező későbbi ügyekben.
2018. január 25., csütörtök
2018. január 5., péntek
Fassbinder: A félelem megeszi a lelket (Átrium Színház)
***SPOILER***
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.
A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.
Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.
A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.
Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.
2018. január 2., kedd
Isabel Allende: La isla bajo del mar
A XVIII. századi Dominikán (akkor még Saint-Domingue francia gyarmat) két jóbarát végeérhetetlen vitákat folytat a rabszolgaságról. Toulouse Valmorain humánus rabszolgatartónak tartja magát: elutasítja a kegyetlenkedést és álma egy olyan ültetvényt létrehozni, ahol a rabszolgák megfelelő élet- és munkakörülmények között élhetnek, meggyőződése viszont, hogy a rabszolgaság mint rendszer megváltoztathatatlan, hiszen előfeltétele a gyarmatokon kialakult ültetvényes gazdálkodásnak. Parmentier doktor ellenben abolicionista: a rabszolgaság teljes megszüntetéséért küzd. (A különbségük megmutatkozik abban is, melyikük hogyan kezeli színesbőrű partnerét: amikor beüt a krízis, Valmorain is mindent megtesz szeretője megmentéséért, de a doktor az, aki – sok év rejtőzködés után – nyíltan felvállalja a kapcsolatát.) A történelem és az élet persze a doktort igazolja: hiába alkot meg Valmorain egy humánus mintagazdaságot, felesége folyamatosan próbálja – olykor sikerrel – bevezetni ott a más ültetvényeken gyakorolt kegyetlenebb módszereket, a regény fekete szereplői pedig csak felszabadításuk után tudnak kiteljesedni.
LMBTQ aktivista körökben nem újdonság az a gondolat, hogy csak a teljes jogegyenlőség jelenthet biztonságot. Amíg nincs házasság, csak bejegyzett élettársi kapcsolat, az azzal járó jogokat bármikor megkurtíthatják, ahogy erre egyszer már történt is kísérlet Magyarországon. Az egyenlő házasság melletti gyakori érv, hogy ha az megvan, már biztosítva érezhetjük a jogainkat. Ez az elképzelés azonban megdőlt most decemberben, amikor Bermudán – alig fél évvel a bevezetése után – visszavonták az azonos neműek házasságát. Tekinthetjük ezt tanmesének is arról, hogy mi történik, ha egy jogi intézményt azelőtt vezetnének be, hogy a társadalom fel lenne rá készülve, de szerintem nem ez a lényeg. Egyrészt Bermuda ugyebár brit gyarmat, és az egyenlő házasság bevezetése legalább részben az anyaország (vélt vagy valós) nyomásának volt a következménye; azzal, hogy most visszavonták, autonómiájukat fejezték ki. Ez szépen mutatja, hogy az LMBTQ embereknek biztosított és nem biztosított jogok gyakran egyáltalán nem az elfogadásról vagy elutasításról szólnak, hanem sakkfigurák egy politikai játszmában (lásd az EU nyomására bevezetett antidiszkriminációs törvények számos kelet-európai tagállamban). Másrészt a bermudai történet azt is példázza, hogy az LMBTQ emberek teljes egyenjogúságát nem a törvény betűje biztosítja, hiszen a törvények megváltoztathatók. A feketék elnyomása sem szűnt meg a rabszolgaság eltörlésével, ahogy az amerikai Délen a hatvanas évekig uralkodó apartheid-rendszer tanúsítja, viszont előfeltétele volt annak. Ugyanígy az azonos nemű párok elfogadását nem az egyenlő házasság mint intézmény jelenti, hanem az az állapot, amikor már senki nem kezeli ezeket a kapcsolatokat másként, mint a heterókét. Ez viszont jogi egyenlőség nélkül nem valósulhat meg. Amíg valakit a törvény másodrendűként kezel, akár a leghumánusabb körülmények között is, nincs esélye arra, hogy másokkal egyenrangú életet élhessen.
LMBTQ aktivista körökben nem újdonság az a gondolat, hogy csak a teljes jogegyenlőség jelenthet biztonságot. Amíg nincs házasság, csak bejegyzett élettársi kapcsolat, az azzal járó jogokat bármikor megkurtíthatják, ahogy erre egyszer már történt is kísérlet Magyarországon. Az egyenlő házasság melletti gyakori érv, hogy ha az megvan, már biztosítva érezhetjük a jogainkat. Ez az elképzelés azonban megdőlt most decemberben, amikor Bermudán – alig fél évvel a bevezetése után – visszavonták az azonos neműek házasságát. Tekinthetjük ezt tanmesének is arról, hogy mi történik, ha egy jogi intézményt azelőtt vezetnének be, hogy a társadalom fel lenne rá készülve, de szerintem nem ez a lényeg. Egyrészt Bermuda ugyebár brit gyarmat, és az egyenlő házasság bevezetése legalább részben az anyaország (vélt vagy valós) nyomásának volt a következménye; azzal, hogy most visszavonták, autonómiájukat fejezték ki. Ez szépen mutatja, hogy az LMBTQ embereknek biztosított és nem biztosított jogok gyakran egyáltalán nem az elfogadásról vagy elutasításról szólnak, hanem sakkfigurák egy politikai játszmában (lásd az EU nyomására bevezetett antidiszkriminációs törvények számos kelet-európai tagállamban). Másrészt a bermudai történet azt is példázza, hogy az LMBTQ emberek teljes egyenjogúságát nem a törvény betűje biztosítja, hiszen a törvények megváltoztathatók. A feketék elnyomása sem szűnt meg a rabszolgaság eltörlésével, ahogy az amerikai Délen a hatvanas évekig uralkodó apartheid-rendszer tanúsítja, viszont előfeltétele volt annak. Ugyanígy az azonos nemű párok elfogadását nem az egyenlő házasság mint intézmény jelenti, hanem az az állapot, amikor már senki nem kezeli ezeket a kapcsolatokat másként, mint a heterókét. Ez viszont jogi egyenlőség nélkül nem valósulhat meg. Amíg valakit a törvény másodrendűként kezel, akár a leghumánusabb körülmények között is, nincs esélye arra, hogy másokkal egyenrangú életet élhessen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)