A lelkész felesége

Ez a film egyike annak a nem kevés történetnek, amelyben egy férjezett, 40 környékén járó nő hirtelen beleszeret egy másik nőbe és felrúgja miatta korábbi életét. A jelenség nemcsak a filmesek fantáziájának terméke: én is többeket ismerek, akik leszbikus (vagy meleg) életüket házasság után, már tizenéves gyerekek mellett kezdték el. A közelmúltban azt hallottam egy szexológustól, hogy 40-es nőismerősei gyakran arra jutnak, hogy csalódtak a férfiakban, viszont még szexuálisan aktív korban vannak, ezért „leszbikusok lesznek.”

Nekem ez a megfogalmazás erősen problémás, különösen egy szexológus szájából. Úgy tünteti fel ugyanis a leszbikusságot, mint egyfajta menekülést olyan nőknek, akik csalódtak a heteró kapcsolatokban. Én személy szerint azt gondolom, hogy egy olyan nő, aki semmi szexuális vágyat nem érez más nők iránt, nem lesz leszbikus pusztán azért, mert csalódott a férfiakban (és egyáltalán, van olyan 20 év fölötti heteró nő, aki sose csalódott a férfiakban??) Arról nem is szólva, hogy a szexológusnő alapból „leszbikus”-nak definiálja ezeket a nőket, pusztán azért, mert most éppen nőkapcsolatuk van. Az én tapasztalataim szerint ők maguk viszont nagyon gyakran nem használják magukra a „leszbikus” szót, éppen heteroszexuális múltjuk miatt; vagy biszexuálisként hivatkoznak magukra, vagy teljesen elvetnek mindenfajta kategorizálást. A szexológus tehát helyből megszegte az LMBTQ emberekkel foglalkozó segítő foglalkozások egyik alapszabályát: soha ne nyomjunk rá emberekre kívülről kategóriákat.

Számos oka lehet annak, hogy valaki csak 30 vagy akár 40 fölött kezd el azonos nemű partnert keresni. Ismerek olyanokat, akik éveken át viaskodtak homoerotikus vágyaik elfogadásával, a vallásba vagy átnevelő terápiába menekültek segítség reményében. Olyan férfit is ismerek, aki annyira vágyott gyerekekre, hogy belement egy heteró házasságba, és csak akkor lépett ki belőle saját vágyait megélni, amikor gyerekei már felnőttek. A most 40-es és idősebb nőknél azonban tapasztalatom szerint nem ez a fő ok. Egyszerűen amikor ők felnőttkorba léptek, annyira nem volt benne a leszbikusság a közbeszédben, hogy csak meglehetősen privilegizált helyzetben levő – mondjuk művészvilágban mozgó vagy Nyugaton járt – nők tudtak arról, hogy ilyen opció is létezik. Ráadásul (ezt már nem ezek az ismerőseim mondják, hanem én feltételezem) a rendszerváltás környékén még nem volt szó olyasmiről, hogy egy nőnek is élveznie kell a szexet. Az én szexuális felvilágosításomban biztosan nem szerepelt semmi az orgazmusról (sőt, mintha az is elhangzott volna, hogy „a nőknek ez nem olyan kellemes, de a férfiak szeretik”). Az elmúlt években viszont a média, a női magazinok, az önismereti csoportok, az internet felfedezték a nők szexuális vágyait; most már törekedni kell az orgazmusra, és akinek nem sikerül, az valamilyen módon „defektes”. A 40-es feleség tehát egyrészt felfedezi, hogy neki is vannak szexuális vágyai, amelyeket eddig esetleg elfojtott, és ezek felszínre bukkanásával a nők iránti vonzalmak is tudatosulhatnak. Másrészt a férj, aki jó eséllyel nem változtatott szexuális technikáin az elmúlt 20 év során (mert arról mintha kevesebb cikket látnék férfiaknak szóló magazinokban és netes cikkekben, hogy milyen módon elégítsünk ki egy nőt), azokkal valószínűleg nem fogja eljuttatni feleségét az újonnan „felfedezett” orgazmushoz. A nő tehát más partner után néz, és ha megvan benne a saját neme iránti vágy (amint hitem szerint az emberek többségében valamilyen mértékben megvan), könnyen lehet, hogy ez az új partner nőnemű lesz.

True Blood, Szent Johanna Gimi és társaik

Rá kell jönnöm, hogy ezeknek a történeteknek nem én vagyok a célközönsége. A szerzők célja láthatóan az, hogy az olvasó azon drukkoljon, összejön-e Reni Cortezzel, vagy azt latolgassa, melyik szexi vámpír vagy vértigris lesz Sookie pasija. Én vagyok a renitens, aki azt reméli, hogy Sookie végül észrevesz és értékeli az őt (a szó valódi értelmében) támogató Samet, Reni pedig a tök penge (és szerintem Corteznél ezerszer vagányabb) Arnoldot. De sajnos valószínűtlen, hogy az én forgatókönyvem valósul meg a sorozat végére (különösen Arnold esetében, akit asszem a 4. kötet után ki is írtak a sztoriból). A szexi macsók még mindig több támogatásra számíthatnak a (női) olvasóktól, mint az empatikus, érzelmes férfiak, akik nem próbálnak mindenáron megfelelni az előírt nemi szerepüknek.

Ez nemcsak azért gáz, mert egy idő után csalódom a könyvsorozatban és nem olvasom tovább. Hanem azért is, mert az olvasók ízlését az ilyen könyvek erősen befolyásolják (ez halmozottan igaz Leiner Laura tini olvasóira). Belőlük lesznek aztán azok a nők, akik az ideális kapcsolatot szexi macsóktól várják. Persze csalódni fognak, de egyben a rájuk hajtó pasiknak is megnehezítik, hogy kilépjenek a hagyományos férfi szerepből.

Dan Savage: The Kid

Dan és párja, Terry, nyílt örökbefogadásban gondolkodnak. Dan azonban eltűnődik: melyik biológiai anya választana egy meleg párt örökbefogadónak? Hosszas gondolkodás után elképzeli a lehetséges örökbeadót: egy tizenéves lányt, akit konzervatív keresztény szülei olyan szinten elnyomnak, hogy gyerekét se engedik elvetetni, ezért a lány lázadásból buziknak adja a kicsit, hogy jól keresztbe tegyen nekik.
Persze nem spoiler, hogy az őket kiválasztó biológiai anya egyáltalán nem így gondolkodik. Ami viszont érdekes: miért ez az egyetlen lehetőség, ami Danben fölmerül? Miért feltételezi, hogy minden heteró örökbeadónak számít az ő melegségük és nem mondjuk olyan szempontok alapján választja őket, hogy rokonszenves környéken laknak vagy megfelelő intellektuális környezetet biztosíthatnak a gyereknek?
Nagyon könnyű azt feltételezni, hogy minden heteró valamilyen szinten homofób. Nem meglepő, hiszen ha mi magunk küszködünk az internalizált homofóbiával, feltételezzük, hogy ők is internalizálták ugyanazt. Ám ha belegondolunk, egy heteró simán leélheti úgy az életét, hogy a melegség témájával nem foglalkozik, mert mondjuk nincsenek olyan élményei vagy ismerősei, amik/akik miatt kellene. Vagy az is lehet, hogy maga is kritikusan áll hozzá a homofób diskurzusokhoz, esetleg egy konkrét tapasztalat készteti arra, hogy felülvizsgálja korábbi sztereotípiáit. Ha mi magunk le tudjuk küzdeni magunkban a homofób elképzeléseket, miért nem feltételezzük ugyanezt a képességet a heterókról is?

Tony Kushner: Angyalok Amerikában

***SPOILER***

"Ti még nem tudjátok, mi jön. Ti még csak a félelmeiteket látjátok." Tóni barátom szerint ez egy fenyegető mondat és a politikai helyzet alakulására utal. Szerintem viszont, minthogy a szerző egy AIDS-beteg férfi szájába adja a fentieket, aki minden szenvedés ellenére vissza akar térni a mennyországból a földre, ennek pontosan az ellenkezőjéről szól. Arról, hogy a jövőt sokkal félelmetesebbnek látjuk most, mint amilyen valójában lesz. A darab happy endje ugyanezt sugallja: a csoda bármikor bekövetkezhet, ha kicsit rásegít mondjuk egy tollboás, aranyszívű ápolófiú.

Nekem ez a két mondat több szempontból is rezonál. Egyrészt eszembe jutott HIV-pozitív barátom, aki a tavalyi év során többször volt kórházban, ráadásul nem volt állása, és a magyar munkahelyi diszkriminációt ismerve tartottam tőle, hogy nem is lesz. Ehhez képest most már van, és egészségileg is köszöni, jól érzi magát. De szól ez a két mondat a saját életemről is: a félelmeimről, hogy miből fogok élni, ha lejár az ösztöndíjam és/vagy befejezem az egyetemet. Pedig annyira gyorsan változik a világ, hogy ezt senki sem láthatja előre. Lehet, hogy pont a legjobb pillanatban jön majd szembe a lehetőség.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs A, B, C, D és még nemtomhány tervem a jövőre. De megpróbálok kevésbé félni tőle. Elvégre akkor már 5 diplomával csak nem maradok munka nélkül. (Az éhenhalás persze nincs kizárva, ha netán ez a munka az oktatás területén lenne...)