2020. július 24., péntek

Ame Panzh: Roma reprezentáció a popkultúrában, avagy a roma srácról, aki simogatta a haját

blob:https://www.facebook.com/16899526-8a43-49ed-b483-d756ae31e29b


Ez a műsor annyira jó volt, hogy még a kötözködők nagy része se talált benne kivetnivalót. Ilyenkor jön az, hogy valami olyanba kötünk bele, ami nem a tartalomhoz kapcsolódik. Az egyik kommentelő a műsor egyetlen férfi tagjának azt írta: őt zavarta, hogy Joci (a szereplő) „a haját simogatta” és gesztikulált, mert ő (a kommentelő) nem akarja, hogy a roma közösséget genderfluidnak lássák. És pont egy reprezentációról szóló műsorban.

Mi ezzel a kommenttel a probléma?
1. Nyilván irreális elvárás, hogy egy kisebbség egy képviselője annak a kisebbségnek minden csoportjára példa legyen. Joci ha megfeszül se tudott volna egyszerre fiatal roma értelmiségi és 80 éves cigányprímás lenni, és ezt nem is várja el tőle senki (remélem), sőt azt se, hogy inkább az utóbbi legyen, mert az tűnik jellemzőbbnek. Tehát Joci egyszerre csak egyfajta roma férfi tud lenni, és ő most pont ilyen fajta volt.
2. Eleve a kisebbségi helyzetből fakad, hogy egyáltalán felmerül az az elvárás, hogy valaki a személyes stílusával és megjelenésével reprezentálja a közösséget. Nekem soha senki nem szólt be azért, hogy nem vagyok elég reprezentatív gádzsó. Eleve a „reprezentatív gádzsó” mint fogalom nem létezik: mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a gádzsók sokfélék, és senkitől sem várja el, hogy egy személyben képviselje az egész közösséget. Sőt, a gádzsók – kivéve a szélsőjobbosokat, akik csoportként érzik magukat fenyegetve a romáktól – nem is gondolnak magukra közösségként, ami szintén a többség privilégiuma (tele van a net felháborodott kommentekkel, hogy „én nem vagyok cisznemű/alloszexuális/stb.”, mert a többség tagjai már azt is felháborítónak tartják, hogy megnevezik a csoportjukat és nem szimplán a normának tartják).
3. A romák között igenis vannak genderfluidok és egyéb LMBT+ emberek. Ez tény. És egyáltalán nem baj, hogy a gádzsók ilyet is látnak. Nem állítom, hogy reprezentatív minta lennék, de elárulom: az általam ismert gádzsók többsége látott már életében roma férfit, tehát egy darab kevésbé macsó roma srác láttán nem fogja azt gondolni, hogy mindegyik ilyen. Főleg, mert (nemcsak a popkultúrában) inkább a ciszheteró roma férfiak láthatók, mint a többi.
4. Végül az is elég látványos, hogy a kommentelő a társadalmi nemi normákon lovagol, nem pedig azon, hogy mondjuk Joci milyen ételeket szeret vagy milyen zenét hallgat. Valószínűleg kevésbé akadna ki azon, ha kiderül, hogy egy roma srácnak mondjuk egy gádzsó énekes a kedvence. Már korábban írtam róla: úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban az előítéletek egészen speciális csoportját fémjelzik azok, amelyek a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz kapcsolódnak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html), és ezek jóval erősebbek a többinél. És ilyenkor milyen jól elő lehet venni a reprezentáció-kártyát, és ettől máris elfogadhatóbbnak hangzik az, ami mélyen legbelül heteroszexizmus és cisznormativitás. Szóval egyfelől persze fontos a reprezentáció (erről szólt a beszélgetés is), másfelől viszont, ha már szeretnénk a többségi társadalommal szembemenni azon a téren, hogy milyennek látják és láttatják a romákat, simán szembemehetünk a nemekre és szexualitásokra vonatkozó előítéleteikkel is.

2020. július 8., szerda

Támadás a nőjogi tüntetés ellen, avagy mit keresnek a török nacionalisták Bécsben?


Múlt szombaton megint tüntettünk a nők elleni erőszak ellen (további képek és videó itt: https://dontlookaway.blog.hu/2020/07/04/tuntetes_a_nok_elleni_eroszak_ellen_becs_2020_07_04_demonstrazion_gegen_m_nnengewalt). Ezúttal nem a szokásos bántalmazási ügyek voltak az esemény apropója, hanem az, hogy előző héten egy szintén nők elleni erőszak témájú békés tüntetést, amelyet a Bécsben élő kurd nők szerveztek, török nacionalisták megtámadtak a Columbusplatzon, azt kiabálva, hogy ez az ő területük (fura helyeket annektál Törökország mostanában...). A résztvevők egy közeli alternatív kulturális központba menekültek, a következő heti eseményre pedig szolidaritásból rengeteg más antifasiszta és nőszervezet is eljött.

Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy a nacionalisták miért nem állnak ki a nők elleni erőszak ellen (pedig logikusan gondolkodva, saját nemzetük nőtagjait nyilván meg kellene védeniük); erről már hosszan írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/miert-nem-ratifikalja-magyar-kormany-az.html. Azzal se foglalkoznék, mennyire minősül hazafias cselekedetnek külföldre költözni, mert erről is volt már itt szó (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html) Inkább azzal foglalkoznék, ami többekben felmerült az eset kapcsán: ha valaki ennyire nacionalista, miért él külföldön?

Persze a Bécsben élő török nacionalisták valószínűleg sokan azt mondanák: ők csak azért jöttek Ausztriába dolgozni, hogy hazaküldhessék a pénzt otthon nyomorgó családjuknak. És amúgy ez teljesen nemes cél. Csak éppen tovább kellene gondolni, hogy otthon a családjuk részben azért nyomorog, mert az aktuális (egyébként nacionalista) kormány nem megfelelő gazdasági döntéseket hoz, esetleg éppen azért, mert az ország gazdasági-politikai érdekeit alárendeli a "nemzeti büszkeségnek" (erre példa a CEU kiutálása Magyarországról, lásd https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html).

De azért valljuk be, külföldön könnyebb nacionalistának lenni. Egyrészt egy kisebbségi identitás eleve felértékelődik ahhoz képest, mint amikor a többség tagjaként éljük meg: a Magyarországon élő magyarok nem ujjonganak azon, hogy magyar szót hallanak vagy Erős Pistát tehetnek a sajtos szendvicsükre, míg sok külföldre szakadt hazánkfiának ez valóságos ünnepnap. Ráadásul a külföldön kisebbségben élő magyarok/ törökök stb. megtapasztalhatják az ott élő többség előítéleteit, és ezek ellen legjobban úgy tudnak védekezni, ha saját közösségüket és identitásukat erősítik (ahogyan a saját nemükhöz vonzódó emberek sem érezték szükségét, hogy saját közösséget hozzanak létre olyan társadalmakban, amelyek teljesen magától értetődőnek kezelték az ilyen vonzalmakat). Meg hát ugye a távolság megszépít. Egy külföldön élő magyar - különösen, ha főleg nacionalista tévécsatornákból, weboldalakról és ismerősöktől szerzi az információit - Magyarország "nagy eredményeit" látja, nem pedig azt, hogy milyen sokan élnek a létminimum alatt vagy hogy a kórházakban az egész osztály személyzetére összesen két maszk jutott a koronavírus idején, a falakról omlik a vakolat és a takarítókat hónapok óta nincs pénz kifizetni. Akik nem tapasztalják meg saját vagy közeli hozzátartozóik bőrén, nem tudhatják, milyen szar a helyzet. És mivel ideálokra mindannyiunknak szüksége van, könnyen idealizáljuk azt az országot, amelynek a nyelvét beszéljük, amelynek szeretetét belénk nevelték és amelyhez boldog (ha az volt) gyerekkorunk kötődik - vagy második generációs emigránsok esetében szüleink boldog gyerekkora, akik csodálatos történeteket mesélnek nekünk a földi mennyországról. És az sem biztos, hogy ezek a nacionalisták kigyógyulnak illúziójukból, ha hazalátogatnak, hiszen Nyugaton keresnek annyit, hogy otthon jómódúnak számítsanak és ne kelljen meglátniuk a nyomort. Szóval nincs olyan gyógymód, amely automatikusan kikúrálná a nacionalizmust - kritikus gondolkodás kellene hozzá, de ezt sajnos kevés nacionalista lépi meg.