2012. december 30., vasárnap

Ranya Paasonen: A nap állása

„minél erősebben süt a nap, annál világosabb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Egyiptomhoz, és minél gyengébben süt a nap, annál sötétebb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Finnországhoz” Ezzel a szimbolikával fejezi ki a szerző, hogy két hazája közül egyikben sem érzi otthon magát. Kétnemzetiségűként folyamatosan keresi identitását, és úgy tűnik, csak hozzá hasonló helyzetben levő emberekkel (például Finnországban élő indiai szomszédjával) tudja megértetni magát.

A többnemzetiségű családokhoz többféleképpen lehet hozzáállni. Lehet úgy, mint egy amerikai ismerősöm, aki arra biztatott minket, hogy kizárólag külföldi férjet keressünk magunknak, mert az ilyen házasságokból született gyerekek garantálhatják egyedül a kultúrák közötti megértést (ehhez képest neki nem volt gyereke). A másik változat szerint a vegyesházasságokból született gyerekek elveszettek, félnyelvűek (vagyis egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen) és általában szenvednek a helyzetüktől.

Ranya önéletrajzi regénye látszólag a második nézetet támogatja. De ha jobban belegondolunk, mit is jelent a több kultúrához tartozás? A mai globalizált világban egy japán és egy magyar gyereket ugyanolyan kulturális hatások érnek a rajzfilmeken, interneten, de akár hétköznapi használati tárgyakon keresztül. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy a mai huszonéveseknek nehéz egy hullámhosszra kerülniük egy olyan emberrel, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel. Sőt, akár társadalmi osztály vagy életforma is okozhat különbségeket: velem egyidős emberek is gyakran értetlenül hallgatják, hogy gyerekkoromban kerekes kútból húztuk a vizet és fürdőszoba híján a konyhában fürödtünk lavórban.

Ranya az identitásválságát multikulturális családjának tudja be; számára apja egy általánosított Egyiptomot, anyja egy ugyanúgy sztereotipizált Finnországot jelent. Ezek azoinban csak fogalmak, amelyekre rávetíti egyéni útkeresését; a kultúra (főleg a valójában legkevésbé sem egységes „nemzeti kultúra”) nem jelöl ki egyértelmű utakat, és pláne nem teszi lehetetlenné, hogy egy másik „nemzeti” kultúrával összekombinálva tegyük saját identitásunk részévé.

2012. december 29., szombat

Jó embert keresünk (Vígszínház)

Szecsuánban (a darab szerint és a valóágban is) élnek férfiak és nők is. A színpadon azonban egyetlen színésznő jelenik meg: Eszenyi Enikő. Az összes többi női szerepet férfiak játsszák: néhányuk kettős szerepben férfit is alakít, de pl. Lukács Sándort kizárólag egy termetes asszonyságként látjuk a darabban. Ennek a megoldásnak különböző motivációi lehetnek, pl. gázsit spórolni a kevesebb színész foglalkoztatásával, vagy ezzel is rárímelni a darabban meglevő nemi szerepcserére. Mindettől persze simán játszathatták volna színésznőkkel a férfi szerepeket. Csak persze az kevésbé lenne vicces vagy formabontó, míg a tűsarkúban tipegő kigyúrt pasik látványán továbbra is jót derül a magyar közönség, a rendező pedig ezzel bizonygathatja modernitéását.

Köztudott, hogy a klasszikus darabok többségében jóval több a férfi, mint a női szerep, ráadásul az utóbbiak többsége csak bizonyos életkorú és külsejű színésznőkhöz passzol. Amikor tehát azt a kevés meglevő női szerepet is férfi színészekkel játszatják (miközben jóval ritkább, hogy férfi szerepet nő alakítson), további munkáktól fosztják meg a színésznőket. Így az öncélú nemi határátlépések a színpadon hozzájárulnak a nemek közti egyenlőtlenségek fennmaradásához vagy akár erősödéséhez a színházi szakmában.

2012. december 24., hétfő

Szamszára

A film egyik visszatérő motívuma a tömeg. Felhőkarcolók között száguldozó autók, hajlongó muszlim zarándokok, dísszemlén masírozó katonák, bikiniben riszáló transznők – mind fájdalmasan egyforma. A kínai gyárban sárga egyenruhás egyforma munkások egyforma mozdulatokkal egyforma vasalókat gyártanak. És ami a legvisszataszítóbb: háziállatainkat is uniformizált tömeggé változtattuk.

Persze nem mindenkinek adatott meg a döntés, hogy beleilleszkedjék-e a tömegbe. Egy munkáscsalád gyermeke jó eséllyel gyárban fog dolgozni, ahol pedig az egyenruha éppúgy alapkövetelmény, mint a gépiesen egyforma mozdulatok. A muszlimnak hite írja elő a mekkai zarándoklatot, és ennek részeként kénytelen együtt sodródni a Kába Köve körül örvénylő tömeggel; a dubai asszonyok sem dönthetnek arról, akarnak-e fekete burkát viselni. Számomra sokkal megdöbbentőbb, hogy akiknek lehetősége volna eltérni és/vagy elhúzódni a tömegtől, gyakran mégsem teszik. Többezer emberrel aerobikoznak együtt a fitness napon; az aktuálisan divatos cuccokat vásárolják, amitől külsejük és lakásuk pont olyan lesz, mint a többieké; egyesek még a sebészkés alá is befekszenek, hogy megfeleljenek egy szűken definiált szépségideálnak. Abban a pár dologban is, ami felől szabadon dönthetnének, inkább követik a többséget.

A film elején készülő mandala az életet sokszínűnek, változatosnak mutatja. Ha azonban az emberek a tömeget és a trendet követik, az élet mandalája kifakul és unalmassá válik.