EP-választás és az LMBTQ emberek, avagy számít-e, hogy Ungár Péter meleg?

Kicsit meglepett, mekkora felhajtást csináltak Ungár Péter coming outjából. Hiszen 12 éve, 2007-ben coming outolt először magyar politikus (Szetey Gábor) a nyilvánosság előtt, ráadásul a Pride megnyitón. Azóta azért követték páran a mostani ellenzék soraiból (Ungár Klára, Barabás Richárd stb.) Ma már egy politikus előbújásának nem kellene nagy durranásnak lennie, hacsak az illető nem a szélsőjobb sorait erősíti.

Persze mindenkinek szíve joga örülni, hogy eggyel többen vagyunk. A nagyobb problémát az okozza, hogy Ungár Péter pár nappal a coming outja után, egy LMBTQ közösségi eseményen – amely ráadásul részben arról szólt, hogy az egyes pártok választókat toborozzanak maguknak – képes volt olyat kiejteni a száján, hogy csak férfi és nő létezik. Ez egyrészt mutatja, hogy még az LMBTQ közösségen belül is sok ellenérzés van a nem-bináris emberekkel kapcsolatban: bármely, pozitív IQ-val rendelkező politikus tartózkodik egy ilyen közegben olyasmit mondani, hogy a homoszexualitás természetellenes, vagy hogy melegek ne nevelhessenek gyereket/tarthassanak macskát, mert tudja, hogy ezzel igen sok támogatót veszítene. Az, hogy a nem-bináris emberek létezését meg meri kérdőjelezni valaki, mutatja, hogy számít a jelenlevők legalább egy részének a támogatására. És persze ilyen mondatokat hallunk bőven jobboldali vagy magukat kereszténynek nevező személyektől. Számít-e az, hogy most egy baloldali, melegségét nyíltan vállaló politikus mondta ezt?

Szerintem igenis számít. Magyarországon nincs olyan nagyon sok nyíltan meleg politikus, hogy őket ne tekintsék valamilyen szinten a közösség szószólóinak még akkor is, ha esetleg ők maguk nem tepernek ezért. Ha tehát egy meleg politikus mondja ki azt, hogy csak férfi és nő van, a jobboldali többség igazolva érzi saját elképzeléseit és transzfóbiáját. Ez párhuzamba állítható azokkal a pride-ellenes heterókkal, akik azzal érvelnek, hogy „ismerek melegeket is, akik ellenzik a pride-ot”: a „semmit rólunk nélkülünk” elvét kiforgatva a hozzájuk hasonlóan gondolkodó melegeket tekintik a közösség hangjának, az ettől eltérő nézeteket valló LMBTQ embereket és egyesületeket pedig törpe kisebbségnek, akik a Nyugatot majmolva a magyar kultúrától idegen gyakorlatokat és fogalmakat próbálnak bevezetni. És persze egy politikus mindig nagyobb nyilvánosságot kap, mint egy átlag magyar vagy akár egy civil szervezet, szélesebb körben tudja terjeszteni a nézeteit. Folyománya: esetleg pár, eddig homofób heteró most már „csak” transzfób lesz, az eddig transzfób heterók azok maradnak, néhányan pedig a teljes LMBTQ közösséget is utálni kezdhetik azzal, hogy mekkora gázok ezek már, hogy egymás között is gyűlölködnek. (Ez utóbbi csoport LMBTQ tagjai ezzel elszigetelik magukat és nem lesz megfelelő támogató hálójuk.)

Nyugati queer szerzők már sok évvel ezelőtt figyelmeztettek arra a tendenciára, hogy egyes baloldali pártok – mivel nem kívánják elveszíteni LMB és melegbarát heteró szavazóikat – szembeállítják a „jó” melegeket, akik a középosztálybeli normák szerint élő törvénytisztelő állampolgárok, a „rossz” buzikkal – ez alá a címke alá besorolhatóak a transzok és nem-binárisok mellett a nem-fehér LMBTQ emberek és azok, akik „polgárpukkasztó” módon öltöznek, nem-monogám kapcsolatokban élnek vagy olyan jogokat is követelnek, amelyek nem feltétlenül illeszthetők be a polgári családeszménybe (pl. többszülős családok vagy nyilvános helyen történő szex). Eddig a magyar baloldal szimpatikus módon kerülte az ilyen kettéválasztást és inkább általános emberi jogi keretben viszonyult az LMBTQ emberekhez. Az, hogy most egy meleg politikus vezette be ezt a különbségtételt, nagyobb súlyt ad neki és félő, hogy az átlagemberek mellett más pártok is ezt a vonalat képviselik majd, sorsukra hagyva a transz és nem-bináris embereket. Ráadásul az LMBTQ közösségben is törésvonalak alakulhatnak ki, ha a bináris cisznemű LMB emberek úgy érzik, a transzok és nem-binárisok veszélyeztetik az elfogadásukat. Persze ezek a belső harcok meggyengítik a közösséget, és elszívják az energiát attól, hogy a közös ellenség: a homo- és transzfóbia ellen együtt tudjunk küzdeni.

Nem azt szeretném ezzel mondani, hogy a politikusok cenzúrázzák magukat és ne fejezzék ki véleményüket a transzokról vagy bármely más kisebbségről. Hanem azt, hogy egy olyan párt, amely baloldali választókat szeretne nyerni magának (akár heterókat, akik szintén egyre elfogadóbbak a szexuális és nemi kisebbségek felé), lesz szíves nem indítani olyan jelöltet, aki bármely nemi, szexuális, vagy akár etnikai, faji kisebbséggel szemben előítéleteket fogalmaz meg. Akár meleg az illető, akár nem.

David Fanshawe: African Sanctus

***SPOILER*** (már ha ennek egy zenemű esetében van értelme)

A művet azzal hirdették, hogy a szerző afrikai gyűjtése inspirálta. Azt vártam tehát, hogy afrikai dallamokat épített be egy kórusműbe. Ehelyett egy – tagadhatatlanul dobokkal felerősített – tök európai zene szólalt meg, amely aztán időnként elhallgatott, és felvételről szólaltak meg a zeneszerző által gyűjtött mindenfélék – népdalok, esőkopogás, tehénbőgés, sőt müezzin hívása (keresztény misében ez kifejezetten fura volt).

Nemcsak az a bajom ezzel, hogy az én definícióm szerint a zeneszerző zenét szerez, nem pedig az általa gyűjtött zenéket változtatás nélkül lejátssza; ha nem kíván ezekkel semmit se csinálni, készítsen belőlük antropológiai dokut. Én semmi olyat nem érzékeltem, hogy az afrikai dallamok bármilyen módon beépültek volna a kórusműbe – a dobot azért enyhén szólva nem tekintem ennek jeléül, főleg az Üstdobszimfónia és hasonlók fényében. De az még a kisebbik baj, hogy a zeneszerző beígér valamit és nem tudja betartani (láttunk már ilyet, és politikusok kivételével elfogadhatónak tartom). A nagyobb gáz az, ahogyan Afrika megjelenik ebben az egészben.

Már korábban írtam arról (2019. január 30-i posztomban), hogy nem tekintem feltétlenül bajnak, ha a multikulti jegyében más kultúrák elemeit építjük be a sajátunkba, sőt sokkal okésabb, mint amikor csak a nyugati kultúra árasztja el a világ más tájait és semmilyen átvétel nincs a másik irányba. Viszont ez akkor oké, ha a másik kultúrát egyenértékűnek tekintjük, tehát pl. zavarna, ha egy akciófilmben az összes rossznak rasta haja lenne, az összes jónak meg európai jólfésült. Kicsit hasonló történik ebben a darabban, ahol egy nagyon klasszikusan keresztény zeneművet állít szembe a szerző a „primitív” Afrika még nem is kizárólag emberi hangjaival. Ha tényleg tetszett járni Afrikában, akkor valószínűleg tetszett látni városokat, hivatalokat, boltokat, buszokat is (na jó, ez utóbbiakat nem akkor, amikor a menetrend mondta). Az afrikai kultúráknak (és igen, ez többes szám) vannak olyan részei, amelyek egyenértékű stíluselemként beemelhetőek a miénkbe, de egy ilyen éles szembeállításnál óhatatlanul az egzotikum szintjére redukálódnak. Az egzotikum pedig mindig olyasmi, ami fura és nem egyenértékű a miénkkel. Arról nem is szólva, hogy egy afrikai valószínűleg enyhe döbbenettel hallgatta volna ezt a zeneművet és nem érti, hogy mi köze van a szerző által írt szakaszoknak Afrikához vagy az afrikai (olykor muszlim) dallamoknak és más hangoknak a miséhez. Persze vannak Afrikában keresztények, és az ő keresztény dalaikra jól lehetne építeni egy modern zeneművet. Így azonban, mint András megállapította, ez a darab „a hutu, a tutszi, a zulu és minden más afrikai nép meggyalázása."

Utóbb megtudtam, hogy ez a mű már bemutatója idején, a 70-es években nagy vitákat kavart pont azért, mert az afrikai dallamok felhasználásának módját sokan kolonializmusnak érezték. Csak Magyarországon juthat eszébe valakinek, hogy egy nemzetközi kórusverseny nyitóhangversenyén - amelyben számos volt gyarmati ország, köztük Új-Zéland és Indonézia, is képviselteti magát - egy ilyen darabot adjon elő. Éljen a társadalmi tudatosság :-(