Mario Vargas Llosa: A kelta álma

***SPOILER!***

Roger Casement, az ír függetlenség harcosa abban a hitben volt, hogy sikerült kicseleznie a britek utána küldött kémeit, amikor álnéven külföldre utazott támogatást szerezni. Pedig a kém ott volt, egészen közel hozzá: a saját hálószobájában. A norvég fiatalember, aki látszólag véletlenül került az útjába, és akivel élete első párkapcsolatát megélhette, rendszeresen jelentett róla. Persze lehet, hogy Casementet akkor is elvakította volna a szexi viking isten, ha olyan világban él, ahol szabadon szerethet férfiakat. A könyv üzenete azonban egyértelműen az, hogy az egész életen át tartó rejtőzködés és alkalmi numerákra korlátozott szexualitás után a párkapcsolat lehetősége olyan eufóriát okozott, hogy a kelta félretett minden óvatosságot.

Igaz, a történet idején Nagy-Britanniában még börtön járt a homoszexualitásért, Casement problémája azonban nemcsak ebből fakadt. Ezt jól mutatja, mennyire kiakadt, amikor naplói nyilvánosságra kerültek és a sajtó mocskos perverznek bélyegezte, pedig akkor ez már semmilyen veszélyt nem jelentett, minthogy felségárulásért már börtönben ült.

Sokáig érvényben voltak Magyarországon is olyan törvények, amelyek értelmében bizonyos pozíciókba – minisztériumi dolgozók, vezető katonatisztek stb. – nem vettek fel homoszexuálisokat azzal az érvvel, hogy zsarolhatók. A melegszervezetek azt hozták fel ez ellen, hogy egy önmagát vállaló meleg nem zsarolható, csak az, aki rejtőzködik. Ami persze jogos érv, ahogy az is, hogy egy hasonló tiltás esetén az ilyen karrierre vágyó melegek duplán zsarolhatóak lesznek, hiszen állásuk elvesztése a tét. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a jogegyenlőség automatikusan megoldja ezt a problémát, vagy az LMBTQ emberek bármely más problémáját. Amíg a közvéleménynek akár csak egy része is úgy gondolja, hogy a nem-hagyományos szexuális vagy nemi identitás alacsonyabbrendű, mindig lesznek olyan LMBTQ emberek, akik inkább a rejtőzködést választják, annak minden kockázatával.

Mindennek persze nem az az üzenete, hogy mégis nemzetbiztonsági kockázatot jelent melegeket alkalmazni felelős beosztásokban – főleg, mert más hivatalnokok meg más viselt dolgaik miatt válhatnak zsarolhatóvá. Ez inkább csak egy figyelmeztetés, hogy az LMBTQ emberek harcát nem elég a jog területén megvívni.

Jó reggelt, Babilónia!

***SPOILER!***
A filmbéli testvérpárt azzal a bölcs tanáccsal bocsátja útjára apjuk, hogy vigyázzanak, maradjanak mindig egyenlőek; amint az egyenlőség megtörik, nem maradnak többé együtt. A szófogadó fiúk jó darabig kínosan ügyelnek az egyenlőségre: ugyanaznap veszítik el a szüzességüket (de nem ugyanazzal a lánnyal), egyszerre tartják az esküvőt, sőt még a gyermekáldást is sikerül úgy megtervezni, hogy egy napra essen. Ám az élet közbeszól és egyenlőtlenséget teremt: az egyik fivér felesége belehal a szülésbe. Az özvegyen maradt fivér megrémül az így kialakult egyenlőtlenségtől és gyorsan elhúzza a csíkot; a testvérek csak haláluk óráján találkoznak ismét egymással.

Én azt az üzenetet olvasom ki a filmből (ami nem feltétlenül felel meg a Taviani fivérek szándékainak), hogy a probléma gyökere az „egyenlőség” szó értelmezésében rejlik. Egyenlőnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenben egyformán kell viselkedni. Ezt a kört a feministák régóta lefutották: a nemek egyenlősége nem akkor következik be, ha a nők is állva fognak pisilni, hanem ha úgy alakítják ki a vécéket például a közintézményekben, hogy nekik se kelljen többet várakozniuk a férfiaknál (hogy csak egy igen triviális példát említsek). Két testvér attól még egyenlő maradhat, mert az egyiknek van felesége, a másiknak nincs, kivéve, ha a különbség értékítéletté vagy olyan bánásmóddá alakul, amely az egyiküknek kedvez (pl. ha a nőtlennek pluszmunkákat kell végeznie).

Ironikus, hogy mindehhez a keretet éppen Griffith Türelmetlenség című filmjének forgatása adja. Ez volt az első hollywoodi produkció, aminek effektíve mondanivalója volt (cinikusan hozzátehetném, hogy talán az utolsó is; persze ez durva sarkítás, de az tény, hogy ilyen szinten szimbolikus és elvont filmet ma már kevés mainstream stúdió vállal be). Griffith üzenete pontosan az, hogy a kultúrák és értékrendek eltéréseit nyitottabban kéne kezelni, mint ahogy tesszük. Vito Russo egyik bölcs mondása jut eszembe, miszerint nem az a tolerancia, ha elfogadjuk a hozzánk hasonlókat, hiszen ez nem kunszt; a tolerancia a különbözőség elfogadásában rejlik. Hajlamosak vagyunk ezeket az elveket társadalmi csoportokra vonatkoztatni –Vito Russo például a fenti mondatát a konszolidált és kevésbé konszolidált melegekre értette – pedig magánembereket ugyanúgy tudunk lenézni vagy egyenlőtlen helyzetbe kényszeríteni. Csak éppen ez elég gáz.

Wrecking Ball paródia

http://www.youtube.com/watch?v=aj7b08qAlGM

Én is megosztottam, ugyanazért, mint más feminista ismerőseim. Mert kifigurázza azt, milyen mesterkélt pózokban vonaglanak a nők a különböző videoklipekben, szexfilmeken stb., és mennyire szexualizálja a kultúránk a női testet. Ugyanez pasiban bizarr vagy vicces, éppúgy, mint az a - szintén facebookon keringő - fotósorozat, amiben pasimodellek beállnak ugyanolyan pózokba, mint modell csajok, vagy macskák utánozzák a modellpasik beállásait.

Viszont tanulságos, hogy volt olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem fogta a paródia humorát: számára a szexuális tárgyként kezelt férfitestben nincs semmi furcsa. Nem meglepő módon meleg férfi volt. Ugyanis elsősorban a meleg férfiakat szolgálja ki az az ipar, amely a férfiakat tárgyiasítja ugyanolyan mértékben, mint a mainstream szexipar és csatolmányai a nőket. Amitől persze még vannak nők a fogyasztói között, de a meleg férfiak az igazi fizetőképes kereslet. Meleg ismerősöm valószínűleg annyi ilyet látott már, hogy immunis lett rá, akárcsak a többség a női test szexualizálására.

A nők szexualizálása és tárgyiasítása volt annak idején a nemek közötti egyenlőtlenség egyik olyan eleme, ami ellen a feministák felemelték a szavukat. De hasonlóképpen jártak ezzel is, mint a nőkkel kapcsolatba hozott értékek elismerésével. Szerintük igazságtalan volt, hogy a "női" értékeket - gondoskodás, együttműködés, kompromisszumkészség - kevésbé értékeli a társadalom, mint a férfiakkal asszociált agressziót és versengést. Mára elértük, hogy egy nőt is értékelhetnek ugyanannyira, mint egy férfit - ha a "női" értékek helyett a "férfias" értékeket sajátítja el. Ugyanígy a tárgyiasítás szintjén is kezd beállni az egyenjogúság, csak éppen nem a női test tárgyiasítása szűnt meg, hanem a férfitesté kezdődött el. Egyszóval csökkenőben van a nemek közötti különbség, de feministaként valahogy mégsem vagyok boldog ettől.

Oya Baydar: Macskakaparás - A szabad macskákról

A könyv legzseniálisabb macskaszereplője, Piszkos, könyvet írt „A jövő macskaszemélyisége és a szabad macskák világa” címmel. Azt állítja, hogy a macskák is fejleszthetik magukat és legyőzhetik az olyan ösztönösnek nevezett késztetéseiket, mint pl. a költözködéstől való félelem. Anyja, Nina büszke a lányára, de ugyanakkor zavarba ejti a macskaszemélyiség meghaladásának elképzelése. „Arra nem gondol, hogy ha meghaladja, akkor talán már nem is macska lesz?”

Ahogyan a könyvbéli macskák személyiségük alapvető elemének tekintik a helyhez való ragaszkodást, úgy az emberek – különösen az LMBT emberek – közül sokan a szexuális orientációt tekintik ugyanilyen alapvetőnek. Az a gondolat, hogy valaki nem sorolja be magát a heteró/homó/bi kategóriákba, ijesztő a számukra; nem tudnak elképzelni társadalmat szexuális kategorizálás nélkül. Pedig tudjuk, hogy voltak olyan társadalmak, ahol nem létezett ilyen kategorizálás, vagy ha igen, nem a partner nemén alapult (pl. az ókori görögöknél). Ahogyan Piszkos – sok valódi macskával, köztük az én Kristófommal együtt – képes volt alkalmazkodni egy új környezethez, úgy még a mi szexuális alapon kategorizáló világunkban is vannak emberek, akik meg tudnak szabadulni ezektől a korlátoktól.

Tegnap valaki azt kérdezte tőlem: hogyan azonosíthatom magam queerként, amikor a queer lényege pont az identitás elutasítása? Én erre azt feleltem, hogy szerintem az identitás alapvető szükséglete az embereknek: csaknem mind szoktuk úgy érezni, hogy foglalkozásunk, életkorunk, politikai meggyőződésünk vagy valamely hobbink meghatároz minket és közösséget teremt köztünk és a hozzánk hasonló emberek között. Amivel nem értek egyet, az a szexuális preferencia merev kategóriákba való beszorítása, ami erőszakot tesz a valóságban uralkodó szexuális sokszínűségen. Számomra a queerség nem a szexuális vágyaimon alapul, hanem azon a választásomon, hogy nem hiszek az ezekre ráhúzott kategóriákban.

Lehet persze, hogy megvalósítható az identitásoktól teljesen mentes létezés. Ehhez azonban (macska)személyiségünk olyan szintű meghaladására lenne szükség, amire nemcsak én nem vagyok képes, de példát sem láttam soha.

Családkölcsönzők

***SPOILER***

A film (nem túl vidám) humora arra épít, hogy a családkölcsönző tulajdonosának komoly gondjai vannak saját családjával: szinte nem is beszélget velük, otthon töltött idejében is végig a tévét vagy a számítógép képernyőjét bámulja, és legabszurdabb elemként felesége nem is tud róla, mivel foglalkozik. (Nem tudom, akkor mit gondolt, miért készítenek dokut a férjéről.) A férfi tehát ironikus módon munkája során, álrokonként éli át azokat az érzéseket, amiket mások a saját családjukban: megkönnyezi ál-unokahúga esküvőjét, de közönyösen szemléli, amint fia a nagy versenyen totál elcseszi talajtorna-gyakorlatát. Úgy reklámozza magát, mint aki segít emberi kapcsolatok helyreállításában, a magáéval viszont nem boldogul.

Ez így elég lenne poénnak, ám ha jobban belegondolunk, nem ennyire éles a kontraszt. Az emberek ugyanis – ellentétben azzal, amire én számítottam – nem azért kölcsönöznek családot, hogy legalább rövid időre megtapasztalják az intimitás érzését, amire máshogy nincs lehetőségük (kábé mint a nagyszülő-örökbefogadásnál). A kölcsönzött családok leginkább reprezentatív célokat szolgálnak, és alkalmazásuk oka általában kommunikációs problémákban rejlik. Az exfeleség csak úgy tudja behajtani a gyerektartást, ha egy álférjet is magával visz a találkozóra; egy fiatal lány valódi apja nem egyezne bele, hogy összeköltözzön a barátjával, ezért az álapa ad engedélyt; egy férfi nem meri beismerni menyasszonyának, hogy minden rokona meghalt, ezért álcsaládot bérel fel az esküvőre. Ha tudunk is empatizálni bizonyos ügyfelekkel, azért vegyük észre: a családkölcsönző ugyanazokat a felszínes, őszinteséget nélkülöző kapcsolatokat viszi be kliensei életébe, amelyek őt elidegenítették saját családjától.

És ha netán azt gondolnánk, hogy á, ez csak Japánban fordul elő – ha az ember (mint én) ugyanannak a családnak több tagjával is interjút készít, rádöbben, milyen alapdolgokat nem tudnak egymásról testvérek, vagy szülők és gyerekek.

Oya Baydar: Macskakaparás

Talán furcsa, hogy ebben a macskaközpontú könyvben nem a macskák sorsa ragad meg leginkább, hanem gazdáiké. Azoké a baloldali török értelmiségieké, akik a Berlini Fal leomlásával szembesülni kénytelenek azzal, hogy a szocializmus eszméje, amelyre egész életüket áldozták és még hazájukat is elhagyták, a gyakorlatban nem megvalósítható.

A túlzottan forradalmi eszmékkel persze ez gyakran előfordul. A kapitalista országokban élő kommunistákhoz hasonlóan ábrándultak ki a radikális feministák a nők teljes emancipációjának ideájából, és valószínűleg ez a sors vár azokra a queer mozgalmárokra is, akik a szexuális kategóriák teljes eltörlésében reménykednek. Lehet, hogy ma megvetéssel néznek azokra az LMBT mozgalmárokra, akik „beérik” a jogi reformokkal és a korlátozott esélyegyenlőséggel, de egy nap könnyen szembesülhetnek azzal, hogy a kisebb célok realisztikusabbak voltak.

Félreértés ne essék: szerintem a queer megközelítésnek, a radikális feminizmusnak vagy akár a kommunista elveknek igenis vannak értékei. Ezek az értékek jól beépíthetők a meglevő mozgalmakba, amelyek kisebb lépésekben haladva ugyan, de egyre jobban közelítik a célt (vélhetően jobban, mint egy folyamatosan tervezett, de soha meg nem valósított forradalom). A könyvbéli értelmiségi közösségben szakadás következik be, mert egyesek kitartanak az eszméik mellett, mások feladják azokat. Itt is, mint általában, a radikálisabbak zárkóznak el a kompromisszumkészebb szegmenstől. Érthető a türelmetlenségük, de radikalizmusukban benne lehet a belső bizonytalanság amiatt, hogy tervezett nagy forradalmukat meg tudják-e valósítani. Én személy szerint nem gondolom, hogy a két csoportnak szemben kéne állnia egymással. Sőt, a radikálisoknak pozitív visszajelzés lehetne, hogy legalább kis célok megvalósulnak, a reformpártiaknak pedig szüksége van a radikális vonulatra, hogy emlékeztesse őket a még megoldatlan problémákra, és olyan perspektívákat is megnyisson, amelyek bennük – társadalmi helyzetük stb. miatt – fel sem merülne.

Gyermekáldás

***SPOILER!***

Gyermektelen dán házaspár örökbe akar fogadni. Etióp házaspár HIV-pozitív, az orvosok már csak pár évet jósolnak nekik, viszont van 5 apró gyerekük. Vegyünk még egy örökbefogadási ügynökséget, és minden adott a happy endhez: a dán házaspár magához vesz kettőt a gyerekekből, egy kisfiút és egy kislányt, az etióp szülők meg reménykedhetnek gyermekeik szebb jövőjében meg abban, hogy új dán „családjuk” őket is támogatja majd anyagilag (ez a remény hiúsul meg elsőként). Csakhogy az élet csavar egyet a dolgon. Az örökbefogadott kislány, Masho, nem képes alkalmazkodni új közegéhez, állandó harcban áll örökbefogadó szüleivel, akik végül feladják és árvaházban helyezik el. A biológiai szülők ellenben új kezelést kapnak, aminek hatására állapotuk jobbra fordul, sőt ironikus módon ők is örökbefogadnak egy csecsemőt. És közben a fejükben, akárcsak a nézőében, folyamatosan pörög a „mi lett volna, ha?”

Minthogy a két szülőpárral sok interjú készül a filmben, velük empatizálunk, a főgonosz tehát az örökbefogadási ügynökség lesz, illetve a bürokrácia egyéb intézményei. Tény, hogy egyértelműen a profitra hajtanak, amikor konkrétan meggyőzik a HIV-pozitív házaspárt az örökbeadásról, és nem kevés ferdítéshez folyamodnak mind velük („ezentúl mi egy nagy család vagyunk”, „személyesen fogom nyomon követni a gyerekeik sorsát”), mind az örökbefogadókkal szemben („a szülők a halálukon vannak” - Gerdt és Henrietta konkrétan meglepődnek, hogy a biológiai szülők még tudnak járni). De azért van egy csomó dolog, ami némi belegondolással elkerülhető lett volna.

A nemzetközi örökbefogadásról mindig azok a cikkek jutnak eszembe, amelyek leírják, hogyan próbálnak az örökbefogadó szülők köteléket teremteni gyermekük és aközött az ország között, ahonnét gyakran már csecsemőkorában elhozták. Ezért öltöztetik norvég szülők elképedt kislányaikat kínai népviseletbe, vagy ezért rángatják el svéd szülők már tizenéves gyerekeiket Latin-Amerikába, hiszen a gyereknek „ott vannak a gyökerei” (bár a gyereknek ez az utazás semmit nem jelent). A film a másik végletet mutatja be: ezeknek a gyerekeknek voltak élő szüleik és elég idősen kerültek el Etiópiából (Masho mindenképpen), hogy valamennyire már részükké váljon a kultúra. Erre a nehézségre a dán házaspár nincs felkészülve. Amikor először meglátogatják a gyerekeket saját közegükben, mindenki boldog: a gyerekek ismerős terepen vannak, a szülők meg még nem kezdtek el nevelni. Mindez megváltozik, mikor magukkal viszik őket a szállodába, majd Dániába. Az etióp falu szabadságához képest Masho egyértelműen szenved egy olyan közegtől, ahol a benti játékokat nem szabad kivinni a kertbe, ahol a tárgyak egy jelentős része törékeny és ezért nem szabad hozzájuk nyúlni, és ahol veszekszenek vele, ha nem eszik rendesen késsel-villával (mint etióp étteremben tett látogatásomból tudom, ott ezt sem szokás). De alkalmazkodási képtelenségét örökbefogadó szülei lázadásnak értelmezik, a pszichológusok meg kötődési zavart állapítanak meg nála – noha nagyon is tud kötődni: évekkel örökbefogadása után még mindig édesanyja után kiabál amhara nyelven.

Nem mondom, hogy a nemzetközi örökbefogadás alapból gáz. Azt sem gondolom, hogy a kulturális különbségeket misztifikálni kellene. Ma már sokkal több hasonlóság van a különböző kontinensek lakói között, mint régen. De a kultúrák továbbra is különböznek, és ha ezt nem vesszük figyelembe,

Igen, nem, mindkettő vagy egyik sem?

Ez a negyedik interszexuálisokról szóló dokumentumfilm, amit életemben láttam (ld. még az Orchideák c. bejegyzést). Mind nagyjából hasonlóan épülnek fel: adva van egy dokumentumfilmes (két esetben maga is interszexuális), aki elkezdi keresni a hozzá hasonlókat. Bejárja a fél világot, egy csomó embert meginterjúvol az életéről, végül ejt pár szót az interszexuális közösségről és/vagy aktivizmusról és annak céljairól.

A négy film Ausztráliában, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, illetve Új-Zélandon készült; az új-zélandi filmkészítő röpködött is egy kicsit és találkozott néhány amerikai, egy skót és egy német interszexuálissal. A filmekben említett interszexuális aktivizmus is elsősorban az Egyesült Államokban virágzik. Automatikusan fölmerült bennem a kérdés: mi van a többi országban élő interszexuálissal? Mert ugye nyilvánvaló, hogy pl. Európában nemcsak egy darab német született. Az optimista változat az volt, hogy minden országban készült hasonló doku az ott élő interszexuálisokról, de az imdb nem igazolta ezt a feltevésemet. És ez még csak nem is kelet-nyugat probléma, mert pl. francia vagy dán sincsen. Egyszerűen úgy tűnik, az angol nyelvű országokban ez a téma sokkal inkább terítéken van, a meglévő kis mértékű aktivizmus is ott szerveződik. Lehet, hogy más országokban más volt az orvosok hozzáállása, vagy másként oldották meg a szülők az interszexualitásból fakadó problémákat (pl. az a jótanács, hogy miután gyerekük nemét újból megállapították, költözzenek el tök máshova és szakítsák meg a kapcsolatot mindenkivel, aki mostani kisfiukat még kislányként ismerte, nemcsak egy Luxemburg méretű országban lehet problémás, hanem bárhol, ahol az emberek kevésbé mobilisak). Még az is lehet, hogy az angolszász országok tanulhatnának a másmilyenektől az interszexualitáshoz való hozzáállás tekintetében (ahogy pl. sok nyugati országnak példa lehet az, hogy Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása műtét nélkül is lehetséges). Az is egy jó kérdés persze, hogy egy magyar vagy görög interszexuális hogyan tud bekapcsolódni az interszexualitással foglalkozó aktivizmusba (különösen, ha nem tud angolul). Szóval itt lenne az ideje, hogy az európai kontinensen is elkezdődjön valami szerveződés vagy láthatóság. Nyilván nem könnyű interjúalanyokat találni egy dokuhoz, de hát az Orchideákhoz se volt az. Csak egy kellően elszánt ember kéne hozzá.

Amerikai csavargó

A dokuból nemcsak az amerikai meleg hajléktalanok történetére kaphatunk rálátást, hanem a hajléktalan-ellátás állapotára is, amely igencsak eltérni látszik a miénktől. A történet hősei egyetlen állam vagy város által üzemeltetett hajléktalanszállón vagy melegedőben sem bukkannak fel; ez lehet persze a saját választásuk, de egy korábbi olvasmányélményemből (Spradley: You Owe Yourself a Drunk) is azt szűrtem le, hogy arrafelé az állam ezt a feladatot inkább ráhagyja a missziókra. (A filmben is van olyan jelenet, amely vélhetően ilyen helyen játszódik, mert hosszasan kell imádkozni evés előtt.) Ugyanakkor számos magánvállalkozás empátiával tekint az utcán élőkre, és segít nekik, ahol tud. Egy fodrászatban minden kedden ingyen vágják a hajléktalanok haját, egy kelet-ázsiai kifőzdés pedig sosem sajnál az utcán élő melegektől egy tál ingyen ételt, hiszen őt magát is elutasították a szülei melegsége miatt, és könnyen ugyanerre a sorsra juthatott volna. Amikor a hajléktalan fiú bemegy egy üzletbe munkát keresni, nem dobják ki, csak óvatosan céloznak rá, hogy asszertívebb személyiséget keresnek.

A magyarországi hajléktalanok ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Rendszeresen előfordul, hogy hajléktalanokat megvernek, megaláznak, sőt elpusztítják kunyhóikat. A letétbe vett kávé-mozgalom ugyan pozitív kezdeményezés, de az ebben részt vevő üzletek egy részébe be sem engedik azokat, akik a legjobban rá lennének szorulva. Azok a tiltó táblák, amelyek figyelmeztetnek, hogy a templom közelében tilos a koldulás, már csak a hab a tortán.

Honnan is ered ez a különbség? Mert nem hiszem, hogy csak abból a politikai hadjáratból, amelyet az utcán élők ellen folytatnak az utóbbi években. Vannak, akik nem fenyegetőnek, hanem sajnálatra méltónak látják a hajléktalanokat, mégsem segítenek rajtuk. Az optimista verzió, hogy nem jönnek rá: ők is tehetnének valamit. (Az ilyenek hátha olvassák ezt a posztot és ötletet merítenek belőle.) A pesszimista pedig az, hogy az emberek nem foglalkoznak a társadalmi felelősségvállalással arra hivatkozva, hogy azt megteszi helyettük az állam vagy az önkormányzat (már amennyi lehetősége és szándéka van megtenni), vagy hogy nekik is épp elég bajuk van. Pedig úgy is lehet segíteni, hogy nem rövidítem meg saját magam. A záráskor vagy a konferencia végén megmaradt ételt a szemét helyett küldhetjük a hajléktalan-szállóra vagy kitehetjük az utcán élőknek, a fizető vendégeink meg legyenek szívesek elviselni, hogy a hajléktalan is bejön a kávézóba és megissza azt a kávét, amit jólelkű emberek előre kifizettek neki. Az egyes ember nem oldhatja meg a hajléktalanság problémáját, de az apró kis segítségek is sokat jelenthetnek. Ahogy a Talmud írja: „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.”

Art Spiegelmann: Maus

Majdnem nem is irtam meg ezt a bejegyzést. Annyira klisé az, hogy a képregény főhőse, Maus, egyáltalán nem egy totálisan szimpatikus személy (egér), van egy csomó kicsinyes és rossz tulajdonsága. Ezek azonban mind eltörpülnek Auschwitz rémségei mellett: akármilyen smucig, veszekedős stb. ember valaki, EZT semmiképp sem érdemli.

Azért irok mégis, mert pont ma hallottam olyan érvelést: a motoros tolvajt elgázoló nőnek igaza volt, hiszen az a szemét 1 millió forintot lopott tőle. Szerintem pedig nincs olyan emberélet, amely kevesebbet érne 1 millió forintnál. Mint ahogy azt sem tartom indokoltnak, hogy az amerikai háztulajdonos lelője a birtokára tévedő (talán nem is) tolvajt, vagy hogy egyes szélsőséges csoportok a devizahitelesek érdekében fel kivánják akasztani a bankárokat.

A holokausztból annyit megtanultunk (már aki), hogy az ember bőrszine, etnikai hovatartozása, szexuális irányultsága vagy fogyatékossága nem indokolja az elpusztitást. De amint az illető nem teljesen "ártatlan", sokan megengedettnek vélik, hogy elvegyék az életét. Pedig a Maus nem arról szól, hogy a jó embereket nem szabad kinyirni. Hanem arról, hogy az emberélet önmagában érték, és nincs jogunk elvenni a másiktól, akár elkövetett valami csúnya dolgot, akár nem.

Nem kap pénzt a Pető Intézet

http://nol.hu/belfold/leszavaztak_a_peto_intezet_megsegiteset?ref=sso

A facebookon persze rögtön elkezdtek kerengeni a kommentek, hogy bezzeg stadionokra van pénz, a fogyatékkal élőkre meg nincs. Ami kicsit úgy hangzik, mintha a parlament (mármint annak a javaslat ellen szavazó része) elfeledkezett volna valamiről vagy valakiről (esetünkben a mozgáskorlátozottakról). Pedig ez a döntés tökéletesen illeszkedik abba a rendszerbe, amely szerint csak bizonyos emberek minősülnek az ország teljes értékű állampolgárainak. Azt, hogy a romákat nem tekintik annak, már régóta tudjuk; idén az is kiderült, hogy a zsidók sem adófizető polgárok, hanem "nemzetbiztonsági kockázat", a melegek és leszbikusok pedig pláne nem állampolgárok, hiszen még családjuk se lehet. Most mindössze annyi történt, hogy a fogyatékkal élők is csatlakoztak ehhez a csoporthoz: nem állampolgárok, hiszen nincs már joguk az egészségügyi ellátáshoz (mint más nem-állampolgárok egy részének sem, gondolok a mesterséges megtermékenyítés heteroszexuális nőkre való korlátozására vagy a nemváltó műtétek csillagászati áraira). Mindez annyira nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a fent említett egyéb csoportokat durván kirekesztő diktatúrák (pl. náci Németország) a fogyatékkal élőkkel sem bántak kedvesebben. Ezeknek a csoportoknak az elnyomása együtt jár.

És hogy hogyan jön ide a foci? Leginkább úgy, hogy ez az a sport, amely a legnagyobb szerepet játssza a hagyományos patriarchális férfiszerep kialakításában. Amely szerepnek egy mozgáskorlátozott alapból nem tud megfelelni (noha lehet igazán kemény csávó, lásd a Gyilkos labda c. filmet), mert a hegemón maszkulinitás egyik alapvető eleme az ép test, a fizikai erő és az, hogy ne szoruljunk rá senkire. Egy olyan országban tehát, ahol a focit piedesztálra emeljük, a fogyatékkal élő mindig kisebbségben marad, mert ez a férfiideál (ellentétben más, rugalmas maszkulinitás-felfogásokkal) nem terjeszthető ki rá.

Matterhorn

***SPOILER!***

Elég sokáig (több mint a közepéig) ez a filmecske egyszerű belga variációnak tűnik a „rutinok rabjaként élő agglegény életét felforgatja egy új emberi kapcsolat” témára. Azután hirtelen kiderül, hogy Fred nem is annyira agglegény, hogy nem mindenki hajléktalan, aki annak látszik, meg hogy miért szerepel ez a darab az LMBT filmek listáján. És az is, hogy Frednek nem feltétlenül a valódi Matterhornt kell megmásznia, hogy teljesítse Trudynak tett ígéretét, hanem azt a hegycsúcsot, amely a saját bigottsága és előítéletei fölött tornyosul. Az, hogy a Matterhornra is feljut, már csak a bónusz.

Pár évvel ezelőtt az én életemben is fontos szerepet játszott egy konkrét hegycsúcs. Nem a fizikai állóképességemet tette próbára, mint előtte hittem, hanem a párkapcsolatom erejét: majdnem elveszítettem miatta azt, akit legjobban szeretek. Most pár hónapon belül visszatérek ugyanoda. Nem tudom, hogy megpróbálok-e majd feljutni a csúcsra – úgy érzem, hogy akárcsak Frednek, nekem sem kell ezt feltétlenül megtennem a feladat teljesítéséhez - , de remélem, eljut hozzám a hegy üzenete, és valamilyen módon helyre tudom hozni azt, ami két éve történt.

Lány a parkban

***SPOILER***
Julia 16 évvel ezelőtt a parkba vitte játszani 3 éves kislányát, de amikor egy percre nem figyelt oda, a kislány eltűnt. Julia élete összeomlott: otthagyta házasságát és felfelé ívelő dzsesszénekesi karrierjét, és hosszú időre még az országból is elköltözött. Miután visszatért, továbbra is magányosan tengeti napjait és alig tart kapcsolatot fiával és volt férjével. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, aki akár a lánya is lehetne. És fokozatosan egyre inkább elhiszi, hogy tényleg a lánya. Mi persze sejtjük, hogy ez nem valószínű, hanem csak véletlen egybeesésről és a szélhámos Louise/Maggie szándékos manipulációjáról van szó, de Julia kiborul minden olyan elemen, amely elméletét cáfolja és boldogan harap rá azokra, amelyek azt igazolni látszanak. Ezt a feszültséget igazából csak az oldja fel, amikor megszületik fia első gyermeke: őhozzá már képes kötődni.

Noha vélhetően bűntudat is gyötri Juliát, ez furcsa módon elsikkad; a fő motívum a kötődésre való igény, párosulva a kötődés lehetőségének hiányával. A dologban az a furcsa, hogy mindennek mintha a vérségi kötelék lenne az alapja. (Igaz, Julia megpróbál a játszótéren is beszédbe elegyedni a gyerekekkel, de csak a hosszú hajú fehér kislányokkal; egyértelműen saját elveszett gyerekét látja bennük.) Hiszen máskülönben elmehetne önkéntesnek egy gyermekotthonba vagy örökbe fogadhatna egy csecsemőt, legfőként pedig nem érezné becsapva magát, amikor úgy tűnik, Louise/Maggie nem az ő lánya. A lényeg az, hogy kötődik hozzá, közel kerültek egymáshoz, és a viszonyuk tényleg sok szempontból hasonlít egy anya és tinédzser lánya kapcsolatára. Miért is kell biológiai unokájának születnie, hogy elfogadja a vérségi kötelék hiányát Louise/Maggie irányában?

Mindez nyilván a biológia fontosságát hangsúlyozza mint a család alapját. A különös csak az, hogy sok olyan emberrel beszélgettem (heterókkal is), akiknek ez egyáltalán nem fontos: akik fogadott gyermeküknek tudják tekinteni lányuk félárva osztálytársát vagy egy szülei által elutasított meleg fiatalembert. Meglepő módon a biológia fontossága mintha nagyobb lenne Hollywoodban, mint a hétköznapi magyar emberek között. Viszont a hollywoodi modell sokkal láthatóbb, mint a hétköznapi emberek rugalmasabb gondolkodása. Így aztán könnyű abba a tévhitbe esni, hogy a családot mindenhol, mindenkinek és minden korban a vérségi kötelék jelentette és jelenti.

Simon Tamás: Vérmacska

Már a címből is sejthető, hogy a történet főszereplője nem valami tündibündi cuki jószág. Alfi fő életcélja az emberek – elsősorban gazdája, Szőri – szívatása. Tudatosan azért rágja az internetkábelt, tépi le a szúnyoghálót, pisil bele az ágyba stb., hogy ők jól kiakadjanak.

Persze vicces úgy közelíteni meg a macskákat, hogy azok direkt tesznek nekünk keresztbe. Alfinak ráadásul igen jó meglátásai vannak: a könyv maszkulinitás-tanulmánynak is elmehetne, ahogy rávilágít, hogy a férfiak szokásos szabadidős viselkedéseikkel (netezés, horgászás, piálás stb.) valójában mennyire saját lúzerségüket próbálják leplezni vagy kompenzálni. (Mondjuk elég bizarr, hogy pont egy macska képviselje a hegemón maszkulinitást, de mindegy.) Ugyanakkor az is árulkodik valamiről, hogy a könyv Alfi minden tevékenységét tudatos emberbosszantásnak állítja be (még azokat is, amikről tapasztalt macskatartók tudják, hogy másról szólnak, pl. jelölés). Ez nagyon szépen ráhajaz arra, ahogyan tőlünk különböző szokásokkal rendelkező embereknek is hajlamosak vagyunk rosszindulatot tulajdonítani és nem pedig megérteni a valódi indítékaikat (érdemes fejben tartani, hogy a könyvet „igazából” Szőri írta). Alfi és Szőri konfliktusainak sorozata ilyen értelemben a kultúrák találkozásának klasszikus példája, ami nyilvánvalóan soha nem vezethet békés együttéléshez, mert ahhoz az kéne, hogy alapból jóindulatot tételezünk fel a másikról.

Mindettől a Vérmacska nem lesz szar könyv. Sőt, nagyon is igaz. Csak éppen nem a macskákra, hanem az emberekre.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Nakata, mint saját maga is sűrűn említi, lassú észjárású. Egy gyerekkori baleset hatására mindent elfelejtett (beleértve az írás-olvasást, számolást is), és azóta se sikerült újra megtanulnia. Szert tett viszont egy különleges képességre: tud a macskákkal beszélgetni. És míg az emberek kirekesztik vagy lesajnálják, a macskák elfogadóak vele, sőt van, amelyik meg is dicséri, hogy milyen kellemes beszélgetőtárs.

Az emberek gyakran ábrándoznak egy olyan közösségről, amely őket mindenestül, teljes egészében elfogadja (Victor Turner antropológus erre a communitas szót használja). És van, hogy úgy véljük, meg is találtuk ezt a csoportot: amikor valaki bekerül a leszbikus közösségbe, a Depeche Mode fan-klubba vagy egy keresztény egyházba, azt tapasztalhatja, hogy csupa hozzá hasonló emberrel van körülvéve; végre valahol természetesként élheti meg azt, amire máshol minimum furán, de esetleg akár ellenségesen tekintettek. Aztán kiderül, hogy ez az ideálisnak vélt közösség mégsem az, aminek látszik, és ők is elutasítóakká válhatnak. Akár azért, mert kiderül valami a jövevényről, ami az ő értékrendjükbe nem fér bele (pl. hogy keresztény létére homoszexuális vagy házasság előtt szexelt); akár azért, mert az egyénben változik meg valami (pl. beleszeret egy pasiba vagy rájön, hogy mégis jobban fekszik neki a drum'n'bass). Még az sem lehetetlen, hogy maga a közösség változik meg: ezt élhették meg például a 60-as évek butch/femme párjai, akiket a 70-es évek leszbikus feministái hirtelen azzal vádoltak meg, hogy szolgaian lemásolják a heteró modelleket. És ilyenkor jön a koppanás, hogy az emberi csoportok mégsem teljesen befogadóak, és bárkiben bármikor felbukkanhat (vagy talán már van is) olyan vonás, ami miatt kilóg a sorból. Még ha nem is fordulnak el tőle, az is elég kényelmetlen, hogy másnak érzi magát, főleg, ha erre pont a „hozzá hasonlóak” körében végképp nem számított.

Mindez állatok részéről nem fordulhat elő (pont ez az állatasszisztált terápia egyik lényege): a macskákat nem érdekli a szexuális orientációd vagy a vallásod, és a zenei ízlésed is csak akkor, ha neki kell a cédéidet elviselnie (ami discman segítségével megoldható probléma). Az-e hát a megoldás, hogy elhatárolódunk az emberektől és kizárólag állatokkal vesszük körül magunkat, mint néhány állatvédő vagy macskagyűjtő teszi? Ez sokak számára nehezen megoldható (pl. ha munkahelyük van), és nem is biztos, hogy szerencsés. Elvégre a háziállat, bár sok mindent nyújthat, nem alkalmas filozófiai eszmefuttatásokra és (néhány bizarr kivételtől eltekintve) párkapcsolatra sem. A legjobban tesszük, ha elfogadjuk, hogy az emberi közösségekben sosem valósulhat meg a 100%-os communitas, és próbálunk magunknak olyat keresni, ahol ha kilógunk is a sorból valamilyen értelemben, legalább nem utasítanak el érte. Ami meg a totális elfogadást illeti, érdemes tartani 1-2 állatot erre a célra. Ha tőlük megkapjuk ezt az élményt, talán jobban tudjuk kezelni, hogy az emberi közösségekben kicsit másképp van. Az ideális szerintem az, ha mindkettőt megtapasztalja az ember, de nem próbálja az embereket az állatok vagy az állatokat az emberek szerepére kényszeríteni.

Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra

Azóta se tudok rájönni, véletlen technikai malőr volt vagy a show része, hogy 10 percre megszűnt a hangosítás és a kivetítés. Az első változat mellett szól, hogy a Civil Szigeten is többször tapasztaltunk 10 perces áramkimaradásokat (mi a ventillátoron érzékeltük :-( ), illetve hogy melyik épelmméjű rockzenész szüntetné meg a hangosítást koncert közben egy olyan helyen, ami teljesen alkalmatlan az unplugged zenélésre? Másfelől viszont a kimaradás a "Fuck you MTV" című szám közepén történt, ami lehet akár szándékos kritika a zeneiparral szemben; plusz Kusturica elvégre rendező, és nem ez volt az egyetlen színpadias elem a koncerten. Akárhogy is, hang a szám közepén el, a dobos őrjöngve próbált hallhatóvá válni, Emir maga hátrament a színfalak mögé egyeztetni (szintén az első variáció mellett szól). Mindeközben a zenekar menteni kívánandó a showt, felhívott a közönségből néhány lányt a színpadon táncolni. Ez tényleg nyilvánvalóan spontán volt, mert a lányok nagyon különbözőek voltak, és nem is egyszerre táncoltak. De olyan klassz hangulatot csináltak, hogy az áram visszatérése után a következő szám idejére is fent marasztalták őket a színpadon, és Emir rögtönzött tánckaroktatást tartott, igen viccesen.

A tánckar általában rendkívül szexista dolog: egy adott szépségideálnak megfelelő nők táncolnak lehetőleg olyan ruhában, ami szexuális tárgyként tünteti fel őket. A No Smoking Orchestra spontán tánckara viszont nem ilyen volt. Voltak itt magas és alacsony lányok, fehérek és egy fekete, sovány tinicsaj bikinifelsője fölött keresztben retiküllel és zömök, sapkás nő (életkora a sapka miatt megtippelhetetlen) bermudában, bő fehér pólóban és piros hátizsákkal. És ez a sokféle nő nem attól volt jó tánckar, hogy a pasiknak folyhatott rájuk a nyáluk, hanem attól, hogy spontán jól érezték magukat a színpadon, és ezáltal nem mellékesen megmentették a koncertet. Élő példát láthattunk arra, hogy a női szépség milyen sokféle lehet, és hogy egy nőnek nemcsak a szépsége lehet érték - akár a szórakoztatóiparban sem.

R.W. Connell: Masculinities

Connell interjúalanyainak egyik csoportja olyan férfiakból áll, akik aktívan részt vesznek a zöld mozgalomban. A környezetvédő szervezetekben számos feministával találkoztak; az ő hatásukra kezdtek el másként gondolkozni a nemek viszonyáról és megváltoztatni saját magukat is. Connell joggal mondhatja, hogy a zöld mozgalom a bába a gender aktivizmus születésénél.

A rossz hír az, hogy nálunk a feminista férfiak bába nélkül születnek. Eleve nem volt nálunk soha olyan aktív, harcos ellenkulturális tömegmozgalom, mint a nyugati országokban a 70-es években: a gulyáskommunizmusban nemcsak az eszmék nem jutottak el hozzánk, de a rendszer nem engedett volna meg egy ilyen tömegszintű lázadást; a kor magyar fiataljai már baromi radikálisnak érezhették magukat, ha titokban becsempészett Coca-Colát ittak vagy a szexualitást említették (nagyon virágnyelven) egy dalszövegben. A rendszerváltás utáni zöld szervezetek többsége pedig vagy nemzetközi szervezetek helyi alcsoportja, amely tényleg nem foglalkozik mással az állatokon és növényeken kívül (mint a Greenpeace vagy a WWF), vagy pedig enyhén szólva nem olyan irányvonalat követ, amelynek hatására feministák tömegei csatlakoznának hozzá. Talán még emlékszünk arra a Zöld Pártra, amely a „társadalmi környezetszennyezés” megszüntetése végett a homoszexualitás ellen kívánt fellépni, de az ősmagyar ideológiákkal operáló csoportok sem nevezhetők éppen progresszív társadalmi mozgalomnak.

A magyar férfiak nemcsak hogy kicsi eséllyel kerülnek be olyan közegbe, ahol többségben vannak a feministák, hanem szerencsésnek mondhatják magukat, ha eggyel is összehozza őket a sors. Magyarországon a feminizmus szitokszó, és rendszerint azok sem így azonosítják magukat, akik pedig amúgy határozottan kiállnak a nemek egyenjogúsága mellett. Persze az esetek többségében ez csak felemás feminizmus; látható nagyléptékű feminista mozgalom híján általában nincs egy koherens nézetrendszerük, és könnyen belecsúsznak a hagyományos nemi szerepekbe. Sokszor eszembe jut egy volt csoporttársam, aki pechére heteroszexuális feminista magyar fiú volt, és sokszor elpanaszolta, hogy nem talál partnert, mert a magyar lányok egyszerűen nem vevők a feminizmusára. Egyszer felmerült bennem, hogy összehozom Dóra barátnőmmel, aki folyton panaszkodott, a férfiak mennyire lekezelik és milyen bunkók vele. Erről a tervemről akkor tettem le, mikor egy pasijával kapcsolatban Dóra kifejtette: hát ő ugyan föl nem fogja hívni, hiszen a pasinak kell hívnia a nőt, nem fordítva! Na ekkor jöttem rá, hogy Zoli mégse járna jól vele. Azóta Zoli amúgy kiköltözött Norvégiába és összejött egy norvég lánnyal; köztük könnyebben talált olyat, akivel egy hullámhosszon volt.

Connell feminista interjúalanyai nehéz utat járnak be: egy olyan álláspontot kell elfogadniuk, amely őket elnyomónak tekinti, és keményen dolgozniuk magukon, hogy aktívan ne vegyenek részt ebben az elnyomásban. Épp elég nehéz lehet ezt megélni; még mennyivel nehezebb a magyar feminista férfiaknak, akik nem látnak maguk körül modelleket vagy támogató közeget, és elméleti olvasmányaikból gyakran saját maguknak kell kialakítaniuk azokat a modelleket, amelyekkel tiszta lelkiismerettel tudnak azonosulni. Mélységes tisztelettel tekintek rájuk, ugyanakkor sajnálom őket, hogy ennyire elszigeteltek.

Senki többet

***SPOILER***

A filmbéli pár tagjai fokozatosan engedik be egymást saját, itt szó szerinti értelemben vett legbelsőbb szobáikba: az agorafóbiás lány végül beengedi Virgilt a rejtett ajtó mögé, ahová a külvilág elől menekül, Virgil pedig viszonzásképp őt abba a helyiségbe, ahol legnagyobb kincseit: az évek alatt felhalmozott női portrék felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét tartja. Mintha azt sugallná a film, hogy ezzel a gesztussal kerülnek igazán közel egymáshoz – egészen addig, míg egyikük el nem árulja a belé fektetett bizalmat.

Veszélyes-e hát beengedni a másikat legbelső szobánkba? Olyan értelemben mindenképpen, hogy sebezhetővé válunk a másik előtt. De nem biztos, hogy ez az egyetlen ok, ami miatt Virgil helyében nem biztos, hogy beengedtem volna Claire-t a titkos szobába. A festmények ugyebár éppen arra szolgáltak, hogy pótolják azt a hiányt, amit Virgil párkapcsolatra való képtelensége okozott. Egy hús-vér partner megjelenésével a képek funkciójukat veszíthették volna: szép és értékes tárgyakká, esetleg hasznos befektetésekké válhattak volna. Ez esetben pedig nem lett volna jelentősége, hogy Virgil megmutatja-e őket Claire-nek. Nem biztos, hogy egy párkapcsolatban abszolút mindent fel kell tárnunk magunkról a másiknak. Olyan múltbéli vagy akár jelenbéli dolgokról, amelyek a párkapcsolat kezdetével jelentőségüket vesztik, beszélhetünk, de nem feltétlenül szükséges. Ez nem a bizalom hiányáról szól, hanem annak az elismeréséről, hogy soha nem ismerhetünk meg egy másik embert 100%-ban. De ez valamilyen szinten jó is, hiszen egy valódi emberi kapcsolat fenntartásának mindig a másik felfedezése az alapja.

Jadviga párnája - a tánc

„Úgy képzelem, hogy az emberek valamikor sokkal több érintéssel élhettek, mint manapság, amikor jobbára már csak tárgyakhoz nyúlunk, de a másikat megérinteni csak akkor juthat eszünkbe, ha az gyerek, ápolnivaló öreg – vagy a szerelmesünk. Egyetlen társas kivétel a tánc.” Így ír Jadviga a táncról, és párhuzamba állítja a strandolással: fürdőruhában az ember mutogathatja a testét, amit máskülönben ruhák alá kell rejtenie.

A csaknem 80 év alatt persze változott a világ: ma már az utcai ruhák sem rejtenek sokkal többet, mint egy átlagos fürdőruha. Az érintés azonban még mindig tabu, különösen magyar közegben. Az amerikaiaknál vagy svédeknél legalább az ölelés belefér, nálunk nem; tegnap a buszmegállóban két férfi barátilag megölelte egymást, mire a buszon ülők a bajszuk alatt lebuzizták őket. Sőt még a tánc is átalakult: a modern táncokat külön-külön járják, lehetőleg egyáltalán nem érve egymáshoz. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Akik sosem táncoltak társastáncot, talán nem is értik Jadviga sorait, aki szenvedélyes erotikus élményként írja le a táncot ebben a jelenetben. Talán nevetségesnek is tartják, hogy emberek megszabott lépéskombinációkat táncoljanak ódivatúnak számító zenékre. Számomra viszont, akárcsak Jadviga számára, a tánc az érintés élménye és az egymásra hangolódásé. Akárcsak ő, én is megéltem azt, hogy a tánc eljuttathat a szerelemhez. És minden alkalom különlegessé válik, amikor a szerelmemmel táncolok.

A Szent Johanna Gimi - Dave

Előrebocsátanám, hogy Dave az egyik kedvenc szereplőm. Cuki, egyéni és nagyon vicces (a „Dave barchobázik” jelenet például egy óriási poén). Az is szimpatikus vonás a könyvben, hogy Dave zsidósága magától értetődőnek van kezelve, és maximum poénok forrása (mint amikor megkérik, hogy hozzon gyertyatartót a szülinapi ünnepséghez, és beállít egy menórával). Nyilvánvaló, hogy a szerző ugyanolyan idealizált, rasszizmustól és egyéb előítéletektől mentes közeget próbált létrehozni, mint pl. a Harry Potter, ahol a bőrszín vagy az etnikai hovatartozás teljesen mellékes és negatív értéket nem hordozó információ (most más kérdés, hogy a Harry Potterben más jellegű előítéletek viszont vannak).

A jószándék tehát megvan, de nem sikerült tökéletesen. Dave ugyanis az a szereplő, akin nagyon látszik a pénz. Pedig hát ugye ebbe az elit magániskolába nyilvánvalóan milliomoscsemeték járnak, akiknek tizenévesen már robogója vagy autója van, külön bevonulóruhát csináltatnak a szalagavatóra és nem nagyon fordul elő, hogy valamit ne engedhessenek meg maguknak. De Dave az egyetlen, aki folyamatosan veszi a méregdrága kütyüket, vagy akit egész (profi) stáb filmez a szalagavatón. Nem az a gond, hogy szerepel ilyen figura a történetben, hanem hogy pont a zsidó srác az, amivel szépen ráerősít a „pénzes zsidó” jobboldali sztereotípiájára.

Kisebbségi szereplőt megjeleníteni egy történetben mindig nagyon nagy körültekintést igényel, főleg, ha a sztori humoros: nyilván a kisebbségi szereplőnek is viccesnek kell lennie, különben nem fogja szeretni a néző/olvasó, ugyanakkor fontos, hogy ne a csoportot tegye nevetségessé. Egy antiszemitizmustól fűtött magyar közegben zsidó figurát bevenni a történetbe nagyon nagy körültekintést igényel. Van olyan alkotás, ami csont nélkül veszi az akadályt (ilyen pl. a Csoda Krakkóban című film), Leiner Laura regényei is majdnem. De csak majdnem.

Szerelmesfilm

"Bárcsak lenne valami, amiben mindketten hiszünk, saját magunkon kívül! Bárcsak összekötne minket még valami!" - sóhajt fel a film hősnője. Az én számomra is fontos, hogy a párommal fontos dolgokban ne csak egyformán gondolkodjunk, hanem egyformán tegyünk is értük. Nem véletlenül kevés olyan párom volt, aki ne lett volna valamilyen szinten aktivista a meleg, feminista vagy bármely más emberi jogi mozgalomban. Azt gondolom, az ilyenfajta értékközösség nagyon fontos összetartó erő egy kapcsolatban. Annyi párt látok, akik csak a maguk kis világával törődnek, csak a saját egyéni céljaikban gondolkodnak - aztán ha ezek eltérnek a másikétól, szétmegy a kapcsolat. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy van valami, amiben mindketten hiszünk. És amikor szombaton majd a melegfelvonuláson kézen fogva megyek a párommal, az számomra nemcsak a szerelmünkről szól, hanem arról, hogy egy közösségért harcolunk mind a ketten - még ha az nem is mindig fogad be minket.

Erzsébet tér

Néhány hete még csak épülőben volt, most már működik is az új óriáskerék az Erzsébet téren. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy visszatértünk a XIX. századba: akkor a parlamentünket koppintottuk Londonról, most meg az óriáskereket (még a nevét is: London Eye – Sziget Eye). Csak reménykedni merek, hogy a Tower budapesti mását nem akarják felépíteni; annyira nem szeretnék belegondolni, kiket zárnának bele. (Bár a hollók jöhetnének.)

Amikor azonban először mentem el az (akkor még nem üzemelő) óriáskerék mellett, megláttam rajta a feliratot, miszerint június 7-től hat héten át fog üzemelni. Magyarán: megint beleöltek egy csomó pénzt valamibe, amit utána (vélhetően ugyanennyi pénzért) le fognak bontani. Én elhiszem, hogy gazdag főváros vagyunk, de ennek a pénznek jobb célt is el tudnék képzelni.

Hate speech monologues

Az egyik monológ előadója orosz lány. Mesél nagyanyjáról, aki fiatal lányként Leningrád ostroma alatt tartotta a lelket a németek ellen harcoló katonákban. Aztán anyjáról és önmagáról, akiket vadidegenek nyilvános helyeken lezsidóztak.

Gyerekkoromban nem hallottam olyasmit, hogy a szocialista országokban antiszemitizmus lett volna. Olybá tűnt, mintha ez a rém előzmények nélkül ütötte volna fel ismét a fejét a rendszerváltás után. De hát ezek szerint a felszín alatt ott volt valahol. Akárcsak a munkanélküliség, a rasszizmus vagy a homoszexualitás, amikről szintén nem volt ildomos beszélni. A hivatalos diskurzus azt sugallta, hogy nincsenek különbségek az állampolgárok között, így nem is vettük észre őket. Ezért érezték és érzik még mindig sokan, hogy minden rossz és minden olyasmi, ami a társadalom egységét megbolygatja, a rendszerváltás után jött; ők azok, akik azt állítják, hogy a szocializmusban jobb volt. Nekik biztosan jobb volt persze, mert nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy ne vegyék észre az élet árnyoldalait. Nem volt jobb viszont azoknak, akiket nem elég, hogy kirekesztettek, de még csak diskurzus se volt erről.

Az ember gyermeke

A film szerint 2027-re a világban eluralkodott a káosz; lázadások követik egymást New Yorkban, Kuala Lumpurban és minden más nagyvárosban. Anglia maradt a béke egyetlen szigete. Ezt úgy sikerül fenntartani, hogy a tömegesen érkező illegális bevándorlókat kíméletlenül kitoloncolják, és a nyilvános propaganda is őket nevezi meg mint fő veszélyforrást. A menekülttáborokban persze szörnyű állapotok uralkodnak és mindennapos az erőszak, az átlagpolgárnak azonban ezzel nem kell szembenéznie.

Irreális anti-utópia? Sajnos nem annyira. Nagyjából a filmben látott hozzáállást tapasztaljuk ma a fejlett világban (és igen, az EU fejlettnek számít) a Harmadik Világ országaival kapcsolatban. "Európa lemondott Afrikáról", állapította meg Bob Geldof a klasszikus dokusorozatban. Hozzátehetnénk: Dél-Amerikáról és Ázsia szegényebb országairól is. Hagyjuk őket a saját káoszukban fetrengeni (adott esetben még hozzá is járulunk, pl. fegyverszállítással), de vigyázunk rá, nehogy menekültjeik a mi országainkba kerüljenek. Így aztán az európai (észak-amerikai, ausztrál stb.) polgárnak fogalma sincs arról a szegénységről, ami ezeken a vidékeken uralkodik.
Pedig ez a módszer nemcsak nem különösebben humánus, de hosszú távon valószínűleg nem tartható. Ahogy a filmben, a valóságban is sikerül néhány bevándorlónak beszivárognia a gazdag országokba. A helyzetet azonban nem azzal oldjuk meg, ha a menekültek elenyésző százalékát befogadjuk, hanem ha segítséget nyújtunk az elmaradott országoknak a talpraálláshoz - akár azon az áron is, hogy kicsit lejjebb adunk a saját (az övékéhez képest toronymagasan jobb) életszínvonalunkból.

Zsernyákok, Macskafogó 2. és a BKV

***SPOILER***

A Zsernyákok olyan film, ami csak svédeknek juthatott eszébe. Ugyanis annyira törvénytisztelő társadalmat ábrázol, ahol a bűnözés gyakorlatilag nem létezik. Féltik is a rendőrök az állásukat, ezért határoznak úgy, hogy maguk követnek el bűncselekményeket, nehogy ezek hiányában egységüket megszüntessék. A Macskafogó 2. rendőrsége továbbfejlesztette ezt a technikát: megállapodást kötött a Négy Gengszter Kft-vel, akik kötelességszerűen rabolnak ki bizonyos házakat, hogy az így eltűnt tárgyakat a rendőrség aztán hatékonyan megtalálhassa.

Ez a két film akkor jutott eszembe, mikor a múltkor a buszon az ellenőr figyelmeztetett, hogy írjam rá a bérletszelvényemre az igazolvány számát. Mint elmondta, kollégái újabban az ilyen eseteket büntetik, mást ugyanis nem tudnak, mert már mindenkinek van bérlete.

Amellett, hogy az utolsó állítással kapcsolatban felmerültek bennem kétségek (az ellenőrök megjelenésekor egy öttagú családnak igen sietős lett a leszállás), elgondolkoztam, mi is a BKV célja az ellenőrzésekkel. Azt hittem volna, az, hogy az emberek az ellenőrzésre számítva vegyenek jegyet és ne blicceljenek, de ezek szerint inkább az, hogy minél több embert tudjanak megbüntetni; ez egyfajta sport lehet, mint a Gyalogkakukk elkapása a Kontrollban. Talán attól félnek, nem lesz többé létjogosultságuk, ha egy nap mindenki jeggyel utazik majd? De hiszen a szabályok elvileg megelőző jellegűek; olyan országban is törvény tiltja a lopást, ahol amúgy nem nagyon lop senki (pl. Izlandon, állítólag azért, mert marha komplikált elszökni az országból). Én személy szerint pártolom a jegyvásárlást, mert különben mi másból fejlesztené a BKV a szolgáltatásait. Azt hittem volna tehát, hogy a BKV és mi, utasok szövetségesek vagyunk ebben a kérdésben. A BKV viszont a jelek szerint úgy látja, hogy ellenfelek. Ez engem eléggé elszomorít, mert miért tekintsek ellenfélnek valakit, akivel alapvetően egyetértünk?

Szeresd apádat

***SPOILER***
Az immár Nobel-díjas író és gyerekei kölcsönösen szenvednek a kapcsolatuktól. Léo, az író képtelen megbocsátani fiának, amiért kiskorában tönkretette egyik kéziratát, mostani írói válságáért pedig lányát okolja, aki akkora lúzer, hogy az ihletét is elveszíti miatta. A lány attól szenved, hogy apja teljesen rátelepszik az életére és annak minden elemét irányítani akarja, a fiú viszont a ridegségtől, amivel apja azóta is bünteti. Az a nem ritka helyzet alakul tehát ki, hogy a két szülő-gyerek kapcsolatban mindkét fél úgy érzi, a másik megfojtja őt. A néző persze gondolhatja azt, hogy egy szülőnek valamennyire fel kell adnia az önmegvalósításból gyerekei boldogulása érdekében, illetve el kell tudnia engedni már felnőtt gyerekeit, de tökmindegy, kivel tudunk jobban empatizálni: az eredmény ugyanaz.

A film vége a látszólag legkevésbé rózsaszín happy endet hozza: a mindenki által halottnak hitt Léo eltűnik a balfenéken, gyerekei immár önállóan folytathatják életüket. Léot egy sarkvidéki tájban látjuk viszont, ahol kicsi kunyhóban él; az utolsó jelenetben egy lappnak vagy inuitnak látszó kisfiú nyit be az ajtón. A film narratív hagyományai alapján feltételezhetjük, hogy a kisfiú Léo fia. És ezen a ponton kezd érdekessé válni a történet. Mert feltételezhetjük-e, hogy Léo tanult a korábbiakból és ezt a kisfiút minden testi és lelki erőszak nélkül neveli majd föl? A szeretetteli mosoly még nem jelent semmit, ugyanígy mosolygott a gyerekkori flashbackek egy részében a másik kettőre. És igaz, hogy az írást, ami akkoriban prioritást élvezett a szülőséggel szemben, vélhetően abbahagyta, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az önmegvalósítás minden formájáról letett. Lehet, hogy kitalálja, hogy megöli a nagy jegesmedvét vagy ő jut el leggyorsabban kutyaszánon az akármelyik városba. Az emberek a legidiótább célokat is képesek komolyan venni, és ez érthető is, hiszen mindenki szeretné, hogy életének legyen valami értelme. Csak nem mindegy, hogy erre a célra rámennek az emberi kapcsolataink, vagy össze tudjuk kombinálni a kettőt és a másikra kellően odafigyelve, kölcsönösen támogatjuk egymás törekvéseit.

Budapest, Kossuth tér

Százévesnél idősebb fákat vágtak ki a Kossuth téren. Pedig ezek a fák nem voltak önkényuralmi jelképek, nyilvánvalóan nem a szocialisták ültették őket, és nem is viselték kommunistának minősített és ezért diszkreditált híres emberek nevét (ellentétben mondjuk a Gorkij Könyvtárral). Kivágásuk ugyanabba a trendbe illeszkedik, amelynek hatására országunknak (legalábbis hivatalos nevében) nincs többé államformája, sőt alkotmánya sem. A jelenlegi vezetés, noha szereti hangsúlyozni a magyar nemzeti hagyományt, megpróbál elvágni minden olyan köteléket, ami ahhoz kapcsolhatná.

Már az is elég gáz, hogy mindennek fák esnek áldozatul. De a helyzet ennél is rosszabb, mint a Néprajzi Múzeum dolgozóival való beszélgetésből megtudtam. Ők ott voltak azon a reggelen, hallották a Kossuth tér madarainak szívettépő visítását. A fészkeik voltak azokon a fákon; az értelmetlen irtás otthonukat, leendő fiókáikat pusztította el.

Nem emlékszem, ki mondta: az embert az minősíti, ahogy az állatokkal bánik. Nos, a mai magyar vezetés alaposan leszerepelt, amikor puszta nagyzási hóbortból (és azért, hogy lezárhassa a Kossuth teret az esetleges tüntetők elől) megfosztott egy csapat állatot élőhelyétől (és nem mellesleg a belváros emberi és állati lakóit egy fontos oxigénforrástól). Az, hogy a terv ilyen jellegű hatása valószínűleg eszükbe se jutott, nemhogy nem mentség, de még súlyosbítja a helyzetet. Ceaucescu medvevadászatai legalább szolgálták valakinek a (bármilyen perverz) érdekét; a Kossuth téri madarak a puszta nemtörődömség áldozatai lettek.

Tari Annamária: Női szerepek a XXI. században

Tari Annamária szerint már a családanyák sem a régiek. Régen könnyen föl lehetett őket ismerni dauerolt hajukról, kiskosztümjükről, kitaposott cipőjükről. Most meg itt van a MILF, az a harmincas-negyvenes nő, aki családanya létére még a fiatalabb férfiak számára is vonzó; a családanya-szerep mellett a nőszerepet is el tudja játszani.

Láthatóan az előadóban föl se merült, hogy egynél több módon is lehet nőnek lenni. Az a stílus, amit mondjuk az én édesanyám korosztálya követett, a 60-as években kifejezetten nőiesnek és szexinek számított. Persze mondjuk a 80-as évekre már túlhaladta a divat, de ők megmaradtak mellette, többek közt anyagi okokból. Merthogy akkoriban a mi régiónkban az emberek többsége nem engedhette meg magának, hogy évente lecserélje a ruhatárát; anyám 60-as éveket idéző ruhái (akárcsak az én 80-as éveket idéző darabjaim) nem retró cuccok voltak, hanem konkrétan abból a korból származtak. Gazdagabb országokban viszont már akkor is simán létezett a fiatalabb férfiakat vonzó elegáns és érett nő jelensége, gondoljunk csak a Szereti ön Brahmsot? c. regényre.

Tari Annamária nem az egyetlen, aki úgy beszél a szépségmítoszról, szépségideálokról és divat(ok)ról, mintha azoknak semmi gazdasági vonatkozása nem lenne. (Ami esetében azért is furcsa, mert célzott Naomi Wolf könyvére, viszont ha azt olvasta, rájöhetett volna, hogy van.) Például megállapította, hogy az egymást frissen megismert férfiak státusszimbólumokat csekkolnak (karóra, kocsi stb.), míg a nők azt, ki mennyire néz ki jól. Pedig egy nőnek a kinézete éppannyira státusszimbólum, mint egy férfinak a kocsija; nem mindenki engedheti meg magának a fitness-bérletet, a szoláriumot, a márkás kozmetikumokkal történő sminkelést, nemcsak anyagilag, de időben sem. Anyám korosztálya is jól akart kinézni, de nem volt ideje sminkelni, mert minden otthon töltött percét házimunkával töltötte. Ma már, a mosogatógépek, az ebéd-házhozszállítás, sőt egyes rétegekben a bejárónők korában már belefér az, hogy valaki másfél órát szépítkezzen a tükör előtt. Már ha a fentieket meg tudja fizetni; ha az ember az én környékemen élő családanyákat veszi alapul, azok ugyanúgy a 20-30 évvel ezelőtti stílust követik, mint a korábbi generációk.

Sokszor hallani azt a panaszt, hogy Magyarországon nincs középosztály. Pedig ha a diskurzusokat nézzük, úgy tűnik, mintha csak az lenne. A magyar sorozatokban jómódú orvosok, ügyvédek, vállalkozók családi bonyodalmait követjük, és a Pszinapszis előadásain is rendre elhangzottak olyan mondatok, mint „a 40-es éveire a férfi már karriert csinált és van egy menő autója”, „a menopauza a pasiknál úgy jelentkezik, hogy vesznek egy motort” vagy „a LinkedInt nem kell bemutatnom, mert nyilván ti is mind fent vagytok rajta”. A betanított munkás vagy éppen betanítatlan munkanélküli nem létezik, nem számít, és főleg nincs neme. A pszichológusok mintha nem vették volna észre, amiről pedig néhány szociológus szokott olykor írni: a nemi szerepek és a velük kapcsolatos elvárások nagyon erősen osztályfüggőek. Csak ha tényleg nem létezik vagy egyre szűkül a középosztály, nem problémás egy kicsit belőlük vonni le a következtetéseket?

Harry Potter 6

***SPOILER***

Bellatrix megvádolja Pitont, hogy elárulta a Sötét Nagyurat és valójában Dumbledore oldalán áll. Piton válasza: de hiszen a Sötét Nagyúr megbízik benne, márpedig ő a világ legjobb gondolatolvasója; hogyan is tudná őt félrevezetni?

Persze aki olvasta a 7. kötetet, az tudja: Bellatrixnek igaza volt, Piton végig kettős ügynököt játszott. És mindezt pontosan a fenti érve miatt tudta megcsinálni. Voldemort annyira meg van győződve saját tökéletességéről, hogy fel se merül benne, valamihez Piton jobban érthet. Ezért aztán hamis biztonságba ringatja magát. Gyakori ez azoknál, akik úgy gondolják: hatalmuk a tökéletességük bizonyítéka. Aztán egyszer majd jól meglepődnek, ha váratlan dolgok történnek körülöttük (pl. saját bukásuk), mert annyira elvesztették az önkritikájukat, hogy a kudarc lehetősége föl sem merült bennük.

Hadas Miklós: A modern férfi születése

Az előadás végén a kérdések között, nem meglepő módon, elhangzott a következő is: hogy lehet, hogy egy férfikutatással foglalkozó előadáson a közönség több mint 3/4-e nő? Az előadó erre megadta a saját válaszát (ez főleg a férfikutatásokhoz, illetve a feminizmushoz való magyarországi hozzáálláson alapult), amivel nagyjából egyetértek, de azért hozzátennék még két tényezőt.

Az egyik, hogy az előadás egy olyan szabadegyetemen hangzott el, ami a Meztelen férfi c. kiállításhoz kapcsolódik. Na most elképzeltem egy átlag magyar értelmiségi fiatalembert, amint a romkocsmában meséli a haveroknak:
- Holnap megyek a Meztelen férfi c. kiállításra.
- Mér, buzi vagy?
Azt gondolom, hogy sok férfi inkább nem kockáztatná meg a gyanúsítást.

A másik magyarázatom alapvetően feminista megközelítésű. Szerintem a nőket azért érdeklik jobban a nemi szerepekkel kapcsolatos előadások, mert látják, sőt saját bőrükön tapasztalják, hogy azok nem kőbe vésett dolgok, folyamatosan változnak, sőt akár változtathatók. A férfiszerep persze szintén változik, de sokkal észrevétlenebbül; a férfiasság kritériumait sokkal egyértelműbbnek vesszük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még ennek az előadásnak a közönsége is röhögésben tört ki a balettos mozdulatokkal korcsolyázó úriember láttán, míg egy női focicsapatot valószínűleg nem találtak volna viccesnek. A férfiak tehát megengedhetik maguknak, hogy ne kérdőjelezzék meg a férfiideált, még ha felismerik is, hogy soha nem fogják tudni elérni. Nem kívánnak előadást hallgatni arról, ami egyértelmű, mint ahogy nem olvasnának el egy könyvet arról, hogy a krumpli ehető. Persze az a csavar a dologban, hogy a férfiszerep korántsem olyan egyértelmű (mint ahogy, mellesleg, sokáig a krumpli ehető volta sem volt az). Erre néhány feminista és férfikutató már rájött, de sajnos - pont mert a férfiszerep annyira egyértelműnek tűnik - nem nagyon tudják eljuttatni az infót a nagyközönségnek. Mindeközben meg férfiak ezrei küszködnek azzal, hogy megfeleljenek az irreális elvárásoknak, és nem jönnek rá, hogy a hiba nem az ő készülékükben, hanem a rendszerben van.

Oroszlánszívűek

***SPOILER***

Az utoyai lövöldözést követően 200 ezren gyűltek össze Oslo központjában, hogy az áldozatokat gyászolják és kifejezzék: nem értenek egyet a gyűlölettel és az erőszakkal. A személyesen érintetteknél jóval többen álltak a tömegben, köztük a dokumentumfilm azon szereplői is, akik jobboldali pártokban tevékenykednek.

Utoyán 600 fiatal táborozott; még ha összes rokonukat és barátjukat is összeszámoljuk, nyilvánvalóan kevesebben lesznek, mint azok, akiket a legutóbbi magyar alkotmánymódosítás érint: hajléktalanok, egyetemisták és leendő felvételizők, házasság nélkül együtt élő párok és gyerekeik stb. Mégis, az alkotmánymódosítás elleni tiltakozások párszáz, maximum párezer embert mozgattak meg. Egy ilyen tüntetésen osztogattak egy röplapot, amely felsorolta az országot eláruló politikai erőket – a FIDESZ mellett több olyan pártot, akik ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében részt vettek.

Norvégiában az igazi vészhelyzetben pártok félretették ellentéteiket és rövid időre közös platformot találtak. Nálunk mekkora vészhelyzetnek kell beállnia vajon, hogy ez megtörténjen? És ahhoz, hogy az emberek szolidaritást vállaljanak másokkal és akkor is kivonuljanak az utcára, ha konkrétan nem az ő bőrükre megy a játék?

A manipulátor

***SPOILER***
A megüresedett alelnöki posztra egy női szenátort jelölnek, Laine Hansont. Ellenségei persze azonnal támadásba lendülnek, különösen Shelly Runyon (aki megtévesztő neve ellenére pasi): elterjesztik, hogy a szenátorasszony főiskolás korában orgiákon vett részt. A vádak amúgy hamisak, de a meghallgatások során Laine nem cáfolja őket, csak azt ismételgeti, hogy méltóságán alulinak tartja ezzel a témával foglalkozni. Mint a film végén az elnöknek kifejti: azért nem védekezett, mert magát a hozzáállást érezte felháborítónak, hogy amit egy férfi jelöltnek senki se rótt volna föl, azért egy nőt meghurcolnak.

Laine Hansont tehát akár feminista hősnek is tekinthetnénk (különösen, hogy az abortusz-témában is a feminista álláspontot képviseli), aki a női emancipáció ügyét győzelemre viszi. Mégsem jó érzéssel álltam föl a film végén a képernyő elől. Ugyanis hiába gondolkodik feminista módon a szenátorasszony, ezt egyetlen ponton sem fejti ki a nagy nyilvánosság előtt. Ahogy a valóságban is születnek a nők helyzetét megkönnyítő törvények (pl. régebben a GYES-sel kapcsolatban), de senki nem mondta ki, hogy ezek a nőkért történnek. Így az a paradox helyzet alakul ki, hogy noha egyre több törvény védi a nők (vagy akár a melegek, transzneműek stb.) érdekeit, nem kerül bele a közbeszédbe az, hogy a nők/melegek/transzneműek érdekeit védeni kell. A feminizmus továbbra is szitokszó marad. Pedig amíg kínosan ügyelünk rá, nehogy az egyenjogúság retorikája jelenjen meg valamely törvények kapcsán, nem fogunk tudni elérni olyan törvényi változásokat (pl. az abortusszal kapcsolatban), amelyek megkívánják ennek az elvnek a nyílt kimondását.

Nem mellesleg, míg a film eredeti címe (The Contender) magára Laine-re utal, a magyar fordítás (A manipulátor) Shellyt teszi meg címszereplővé, azt sugallva, hogy a film mondanivalója nem egy nő küzdelme a hátrányos megkülönböztetés ellen, hanem egy gonosz manipulátor aljas manőverezése. Az amerikai DVD borítóját nem ismerem, a magyarén az elnököt játszó Jeff Bridges látható. A magyar kiadó tehát ügyelt rá, hogy még annyi feminizmussal se szembesüljön a potenciális néző, amennyit az amerikai változat még megenged magának.

Parc Güell

Amikor először jártam a Güell Parkban az akkori kedvesemmel, egy félreeső kis kilátóponton két padot találtunk, rajtuk hatalmas macskák feküdtek. Akkorák voltak, hogy egyikük mellett épphogy elfért egy sovány, idős néni. Gondoltam, ha a macska a néni mellett ül, biztos szelíd, és odamentem megsimogatni, a néni azonban figyelmeztetett: ez a cica nem szereti, ha hozzányúlnak, simogassam inkább a másikat. Elmesélte azt is, hogy évek óta mindennap napnyugta környékén felsétál a parkba, hogy megetesse a macskákat és a parkból nézze a naplementét. Számomra ez a kis epizód volt barcelonai tartózkodásom legemlékezetesebb, legmegindítóbb pontja.

Mindez 2004-ben történt. Mikor most, már új szerelmemmel, visszatértem a Güell Parkba (nem véletlenül napnyugta előtt), a pihenőhelyen a néni helyett egy mutatványost találtunk, aki úgy tett, mintha le lenne vágva a feje. Ezek után meg se lepődtem, hogy a macskák nem mutatkoztak. Csak ahogy továbbmentünk, tudatosult bennem: előző látogatásom 9 éve volt, azóta talán már a néni és az óriásmacskák sem élnek. Mélységes fájdalommal töltött el a régi idill elmúlása, és szerelmem vállán zokogtam.

Amikor továbbmentünk, a park kerítésének túloldalán egy átlagnál kisebb, de felnőtt cirmos macskát pillantottam meg. Odasiettem hozzá, ő meg átbújt a kerítésen és lelkes nyávogással jött dörgölődzni. Egy arra járó néni bocsánatot kért a macskától, hogy nincs nála kaja, de az tovább folytatta a hízelgést. Megkérdeztem a nénit a park macskáiról. Kiderült: pár éve nagyon elszaporodtak, ezért sterilizálták őket, sok közülük el is vándorolt. De vannak még, akik etetik őket, egy általa ismert német néni például hatalmas szatyrokban hozza a cicáknak a kaját.

Ahogy jöttünk le a parkból (és egy másik cirmoska is odajött simogatást lejmolni), újraértékeltem a múlandósággal kapcsolatos gondolatamat. Hiszen tulajdonképpen megismétlődött a 9 évvel ezelőtti élmény, igaz, más macskákkal, más nénivel és más párral. Most már nem azt éreztem, hogy minden elmúlik, hanem hogy minden újrakezdhető, újrateremthető; ha kellően türelmesek vagyunk, mindig szembejön egy újabb esély.

Iris Murdoch: The Red and the Green

1916. Forradalom készül Írországban. Azok, akik benne vannak a szervezkedésben, tudják a teljes haditervet, tudják, hogy pár napon belül harcolniuk kell. Akik meg nem, azok élik tovább a szokásos életüket és lefoglalja őket a szerelem, a pia vagy éppen az emlékirataik írása.

Az utóbbi időben itt is egyre gyakoribbak és egyre erőszakosabbak a rendszerellenes tüntetések. Én meg minden ilyen hírnél attól rettegek, hogy egy új 56 van készülőben. 56-tal önmagában semmi bajom nincs, leszámítva az erőszakot meg azt a mellékes apróságot, hogy leverték. Nagyon nem szívesen látnék ma egy fegyveres forradalmat Budapesten, főleg, hogy azóta a fegyverek is fejlődtek némiképp. Nyilván tudom, melyik oldalra állnék, ha egyértelműen állnom kéne valamelyikre. De nem tudom elképzelni, hogy erőszakot gyakoroljak, még önvédelemből sem. Az, ahogy a rendszerváltás lezajlott 89-ben, nekem tökéletesen megfelelő módszer.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a FIDESZ-ellenes tüntetések eddig mindig békések voltak, az erőszakot mindig a rendőrök, a biztonságiak vagy a jobboldali ellentüntetők kezdeményezték. De hát valahogy így történt 56-ban is. És nem vagyok biztos benne, hogy a vezetésben (mind a kormány, mind az ellenzék oldalán) mindenki belátja, hogy az erőszak mindig romboló, és a változásokat békés úton kellene véghezvinni.

Gettómilliomos soundtrack

Klassz pörgős zenéje van a film elejének: vidám hip-hop, helyenként rap; jól passzol a tempóhoz, ahogy a két srác vonatról vonatra ugrál vagy rohangál a nyomornegyedben. Elgondolkoztam azonban: miért is nyomnak egy indiai fiú története alá egy olyan zenei stílust, amit az amerikai feketékkel asszociálunk? Mert persze a rapet és hip-hopot magáénak vallják más kisebbségi csoportok is, emlékezzünk csak a Fekete Vonatra. Azzal, hogy fekete zenét nyomtak Dzsamal története alá, a film készítői nyilván ismerőssé próbálták tenni a helyzetet, segíteni a nyugati (esetlegesen fekete) nézőnek azonosulni a film hősével. Ez az azonosítás azonban erősen sántít, két szempontból is. Egyrészt, Dzsamal nem etnikai , hanem vallási kisebbség tagja, ami erősen más helyzet. Másrészt egy akármilyen szegény harlemi fekete srácnak fogalma sem lehet arról a nyomorról, amiben az indiai utcagyerekek élnek, és amiből a film is csak részleteket mutat meg.

Talán mindez szándékosan történt. A hollywoodi filmkészítők nem akarták túlságosan sokkolni a nézőket; egy dolog elmesélni egy Hamupipőke-történetet, amelyben a nyomorból jött árva fiú bejut a Legyen ön is milliomos!-ba. Persze sokkol a történet, de épp csak annyira, ami egy optimista kicsengésű történethez elegendő. És talán erre szolgál a fekete zene is: ismerőssé és egyúttal kevésbé drámaivá tenni Dzsamal körülményeit. Ugyanakkor persze lehetővé teszi, hogy a néző ne gondoljon bele túl mélyen a globális egyenlőtlenségekbe.

Katherine Zappone: Why I am proud to be a gay American

Az előadás célja az lett volna, hogy párbeszéd induljon meg az LMBTQ emberek amerikai és a magyar helyzetének összehasonlításáról. E célból először Katherine elmondta az amerikai helyzetet, aztán jött röviden a magyar, és kezdődhettek a közönség kérdései. A közönségben vegyesen voltak magyarok és külföldiek (utóbbiak főleg Budapesten élő amerikaiak, plusz Katherine párja). A hozzászólások egyike sem érkezett azonban magyaroktól. Ehelyett az itt élő amerikaiak mondták el megpróbáltatásaikat: hogy milyen gáz ez az ország, mindenki mennyire rasszista és homofób, mennyire nincs meg semmilyen infó angolul, és hogy innen minden normális ember elmegy, csak a Jobbikosok maradnak (nem tudom, ez milyen érzéseket keltett a hallgatóság magyar tagjaiban). Mondjuk volt egy pozitív hang is, akit kiutasítottak az Egyesült Államokból (nem derült ki, miért), ezért szerette Magyarországot, mert innen még nem.

A kultúrsokk persze durva dolog, tudjuk jól, és jól jön, ha tud az ember ventillálni róla (ezért járnak a pesti írek a Beckett's Pubba). Csak éppen ez nem viszi előre a célként megfogalmazott párbeszédet. Főleg, mert a jelenlévő magyarok nem nyilvánultak meg. Ez szólhat az asszertivitás terén megnyilvánuló kulturális különbségről vagy arról, hogy az őket fikázó megnyilvánulások után nem mertek megszólalni. Meg arról, hogy a moderátor nem moderált. Naná, ő is magyar volt.

Katherine szándéka a párbeszédet illetően abszolút jó volt. Csak éppen úgy tűnik, ez a párbeszéd nem valósulhat meg addig, amíg az amerikaiak hatalmi pozíciójuk teljes tudatában kisajátítják a terepet, a magyarok meg szokásos kisebbségi érzésüktől lenyomva hallgatnak. Pedig itt volt a lehetőség, hogy a potenciális amerikai támogatókkal megértessük, mire is volna szükségünk valójában. De egyszerűbb nem megszólalni, aztán kiakadni, hogy ezeknek a nyugatiaknak mennyire nincs fogalmuk arról, mi zajlik Magyarországon.

Harmadik hullám (Bárka)

Nem, itt most nem a politikai áthallásokról akarok írni. Sokan vannak, egyértelműek, nagyszerűen megcsináltak, nem is szükséges elemezni őket. Én azonban – talán mert hosszú szünet után mostanában újra tanítani kezdek – nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a történet egy iskolában játszódik, a kulcsszereplők egy része pedig tanár. Az autokrácia/demokrácia kontraszt (az anarchiáról nincs értelme beszélni, hiszen csak elméletben jelenik meg) pedig nemcsak a politikára, hanem az oktatásra is jellemző.

A tanár – akármilyen demokratikus vagy feminista – mindenképpen hatalmi pozícióban áll. Ha másért nem, azért, mert a diákok odahelyezik. És nem hiszem, hogy van, akinek nem hízeleg, ha a fiatalok ártatlan, csillogó szemekkel néznek fel rá. Számomra az tölt el büszkeséggel, hogy lám, segíthetek nekik – ha mással nem, hát azzal, hogy bátorítom őket, és ez tőlem nagyobb hatású, mintha a csoporttársaik teszik. Ha azonban egy tanárt egész életében lealáztak és ettől kisebbségi érzése alakult ki, mint a darabban szereplő Kristófnak, annak a hatalom lehetőséget nyújt, hogy valakin végre leverje a sérelmeit – akárcsak az a bántalmazott gyerek, aki felnőve maga is bántalmazóvá válik. És Kristófnak még alibije is van, hiszen nevelési célzattal játssza a diktátort, mint ahogy egy rossz tanuló vagy neveletlen gyerek sok tanár számára jó és megvétózhatatlan lehetőség, hogy kimutassa a foga fehérét.

A darabból egyértelmű, hogy a Kristóf-típusú tanárok veszélyesek. A gond csak az, hogy sajnos valószínűleg ők vannak többen. A mindennapi életből, és különösen a tanári pálya anyagi és társadalmi meg nem becsültségéből fakadó feszültségek levezetésére adja magát a tanterem, ahol a tanárt legtöbbször senki sem ellenőrzi. A demokratikus oktatásra minták sincsenek; egy-két módszertani trükk ugyanúgy nem változtatja meg az alapvető megközelítést, mint a mobilról lejátszott Sex Pistols-dal az anarchiával foglalkozó órán. (Nem véletlenül halk a zene: az alternatív megközelítéseket csak óvatosan, „halkan” lehet alkalmazni, nehogy felborítsák a megszokott merev rendszert.) Az így felnevelkedett gyerekekből pedig ugyanilyen frusztrált, hierarchiákban és erőszakban gondolkozó felnőttek lesznek, és ha tanári pályára kerülnek véletlenül, ők is kihasználják hatalmi helyzetüket. A kör bezárult.

Jean Rhys: Wide Sargasso Sea

***SPOILER***
Antoinette ősei rabszolgatartók voltak. Azután jött a rabszolga-felszabadítás, és onnantól kezdve a lányt körülvette az egykori elnyomottak gyűlölete: kislányként bántalmazzák, megkergetik, majd felnőttként rágalmazó levelekkel elérik, hogy férje elforduljon tőle.

A kollektív bűntudat kétélű dolog. Egyfelől fontos tudatában lennünk őseink hibáinak és ez azt a felelősséget ruházza ránk, hogy még több erőfeszítéssel próbáljuk megakadályozni ezeknek a megismétlődését. Az, hogy Magyarországon cigánygyilkosságok történnek és a zsidók listázását emlegetik a parlamentben, részben annak a következménye, hogy nem gondoljuk át tudatosan a II. világháborúban és a holokausztban betöltött szerepünket. Szeretjük azt emlegetni, hogy mi csak áldozatok voltunk, minket lerohantak a németek, és megfeledkezünk arról, hogy ezt a lerohanást jóval megelőzően törvényi szinten diszkrimináltuk a zsidókat. Ha a gyerekek abban a tudatban nőnének fel, hogy saját őseik is hibásak azért, ami történt, talán tudatosabban figyelnének minden olyan megnyilvánulást, ami ennek a megismétlődését vetíti elő.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a kollektív bűntudat ne csapjon át bűnbakkeresésbe. Könnyű kipécézni egy ültetvényes kislányát (aki a rabszolga-felszabadításkor még iskolába se járt) vagy valaki olyat, akinek az ősei véresszájú kommunisták voltak. Ettől aztán a történelmi igazságszolgáltatás végrehajtóinak érezhetjük magunkat, és nem kell azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy mi magunk hol voltunk és mit tettünk a szóban forgó események idején. Pedig az a szomorú hír, hogy a történelem igazságtalanságaiért nem egyes embereket terhel a felelősség. Nem úgy hozhatjuk helyre a hibákat, ha egyes embereket büntetünk meg, hanem ha minden erőnkkel harcolunk annak a rendszernek a szétrobbantásáért, amely egyes embertársainkat (zsidókat, nőket, színesbőrűeket stb.) alacsonyabbrendűként kezel.

Soul Kitchen

A főzés művészet, az önmegvalósítás egy formája. Ezt üzeni a Babette lakomája, a Szemközti ablak és most ez a film is. Shayn, a zseniális – bár kissé agresszív – mesterszakács, Babette-hez hasonlóan, a leglepukkantabb helyen is képes művészit alkotni, ráadásul Babette-nél jóval kisebb anyagi befektetés árán.

Valószínűleg emiatt a párhuzam miatt is arra számítottam, hogy a Soul Kitchen munkásosztálybeli közönsége azonnal értékeli Shayn kreációit, és megtér a rántott hús-krumpli táborából a nemzetközi konyhaművészet rajongói közé. A film azonban van annyira realisztikus, hogy ez a meseszerű lépés nem történik meg. A régi törzsközönség elhagyja a Soul Kitchent (pár kivételtől eltekintve); jönnek viszont újak, elsősorban zenerajongók. A film azt sugallja, hogy aki a zeneművészettel kapcsolatban áll (legyen az musical vagy heavy metal), az nyitottabb a tányérján megjelenő művészi kreációkra is.

Mi a történet tanulsága? (Azon túl, hogy érdemes fizetni a TB-t, de ez egy másik szál.) Nem feltétlenül számíthatunk arra, hogy közvetlen környezetünk értékelni fogja azt, amit művészi vagy tudományos tehetségünkkel alkotunk. Mindenkinek van azonban olyan célközönsége, aki megérti őt és akinek tud valamit nyújtani. És lehet, hogy nem is kell sokat keresni őket; elég, ha nyitva áll az ajtónk és beengedjük őket, ha próbatermet keresnek.

Be kell-e tiltani a gyűlöletbeszédet?

A Helsinki Bizottság képviselője megemlítette, hogy a jogvédő szervezetek a lobbizáson kívül számos más tevékenységet, többek közt felvilágosítást is szerveznek, „de persze akik erre a beszélgetésre eljöttek, azoknak már nincs szüksége ilyesmire.” Majdnem egyet is értettem vele. De csak majdnem.

Balogh Lídia elmesélte, milyen jogi lépéseket tett, mikor a Class FM Morning Show-jában a műsorvezetők szokásos vicces stílusukban arra adtak ötleteket a hallgatóknak, hogyan lehet egy nőt megerőszakolni az első randin. Lídia erőszakra való felbujtásért bejelentette őket a médiahatóságnak, hozzátéve, hogy a műsor a kiskorúak veszélyeztetését is kimeríti, akik pont abban az idősávban nagy számban hallgatják az adást. A közönség egyik (férfi) tagja így reagált: ugyan, nem kell ebből ügyet csinálni, hiszen a műsor tényleg vicces volt, a kiskorúakat pedig tuti nem rázta meg a dolog, miután minden gond nélkül nézegethetnek pornóoldalakat az interneten.

Íme a mai liberális magyar értelmiség. A zsidók összeírására vagy a romák megverésére tett javaslatokra egy emberként hördül fel, a biciklisták elleni erőszakra felbujtó műsor említését is felháborodás kíséri, ám a nők elleni erőszakot nem veszi komolyan; annyira magától értetődő, hogy fel se tűnik. Pedig kérdés, van-e esélyünk fellépni a gyűlöletbeszéd és a gyűlöletbűncselekmények ellen, ha azokat bizonyos csoportokkal kapcsolatban nem tekintjük problémának.