MáSzínház: Apák fiai

 ***SPOILER***

(kép: Másszínház.hu)

A darab vége felé hallunk egy mesét. A mese főhőse egy kisfiú és édesapja, aki folyamatosan fegyelmez és kritizál - akárcsak a darabbeli felnőtt fiúkat az apjuk. A mesebeli apa azonban varázslatos módon kisfiúvá változik, és hirtelen megérti, hogy azok a dolgok, amikért lecseszte a fiát, a gyereklét teljesen természetes elemei.

A fogyatékosság elfogadása mellett gyakran szoktak érvelni azzal, hogy bárkiből lehet még fogyatékossággal élő: egy baleset vagy szimplán az öregedés hatására elveszítheti a látását, hallását, járóképességét vagy akár szellemi képességei egy részét. A gyerekekkel való empatizáláshoz még erre az érvre se kellene hivatkozni, hiszen mindannyian voltunk gyerekek (kivéve Bob Dylant, aki úgy véli, helyette valaki más volt gyerek). Mégis hány olyan felnőttet látunk, aki szorongást vagy akár súlyos traumát okoz a gyerekének. Ezek memóriazavarosak lennének?

Nem feltétlenül. Valahányszor a gyerekbántalmazás ellen posztolunk valamit, mindig akad olyan komment, hogy "engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem." Mondjuk itt először a "rendes ember" fogalmát kéne tisztázni: lehet, hogy az illető mindig visszateszi a megszáradt edényeket a konyhaszekrénybe, viszont láthatóan kevés empátiát mutat a saját gyereke (vagy bármely másik gyerek) iránt. Lehet, hogy meg se próbálja. Lehet, hogy nagyon is szenvedett gyerekkorában a verésektől, és mivel apján ezt nem tudja megbosszulni (az esetek többségében, bár kivétel is van: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html), a gyerekén vezeti le, hogy neki se legyen jobb. De még az is előfordulhat, hogy tényleg nem tudja visszaidézni, mit élt át bántalmazott gyerekként, mert akkora trauma volt számára. Ilyen esetben lehet, hogy szakember segítségére van szüksége a feldolgozáshoz. Mégis jobban tenné, ha megpróbálná. Hiszen zsarnokoskodó, örökké bíráló vagy bántalmazó apa helyett lehetne olyan támogató, empatikusan segítő is, amilyent a darab kertészkedési jelenetében láthatunk. Mennyivel jobb lenne, nem?

A légy botránya

 

Talán néhányaknak még rémlik, hogy az első Oscar-díjas magyar film Rófusz Ferenc animációs rövidfilmje, A légy volt. Arra viszont kevesen emlékeznek (részben azért, mert Magyarországon nem verték nagydobra), milyen botrányba fulladt ennek az Oscarnak az átadása. Amikor meghívták a díjátadó gálára, a rendező természetesen vízumért folyamodott, ám nem kapta meg – állítólag azért, mert senki nem hitte, hogy tényleg megkapja a díjat, de ez elég gyenge érvelés; valószínűleg meg akarták akadályozni, hogy a tehetséges fiatal alkotó megragadja az alkalmat a disszidálásra. Szóval helyette Dósai István, a Filmintézet akkori igazgatója utazott Hollywoodba, aki természetesen semmilyen meghatalmazással nem rendelkezett a díj átvételére. Ennek ellenére, mikor Rófusz Ferenc nevét bemondták, felment a színpadra, átvette a szobrocskát, majd beszéd helyett nagyon rossz angolsággal közölte, hogy ő nem a rendező (azt nem mondta meg, hogy ehelyett kicsoda), de nagyon örül a díjnak és lám, milyen klassz dolog a rövidfilm, ezután pedig lesétált a színpadról. (A felvételen egyértelműen hallható, amint az egyik műsorvezető odaszól a másiknak: „Ez meg ki a fene volt?”). Minthogy viszont nem volt felhatalmazva a díj átvételére, Dósait a rendőrség elkapta és visszavette tőle a szobrot. Hát így vonult be Magyarország az Oscar-díjak történetébe. (Korábban is kaptak magyarok Oscart, ám ők díjazásuk időpontjában mind külföldön éltek.) 

(kép: wikipedia)

Gyerekkoromban egy csomó dolog miatt éreztem cikinek magyarnak lenni. Ciki volt, hogy a nyelvünk annyira különbözik az összes többitől, hogy az országunk nevét angolul folyton összetévesztik a „hungry” szóval, hogy nincs egyetlen tengerünk és egy normális magashegységünk se, hogy nem élnek az országban érdekes állatok (mint farkas, medve vagy bölény), hogy mindkét világháborúban a vesztes oldalon álltunk. Pedig ezekről az ország polgárai igazán nem tehetnek, a ma élők legalábbis semmiképpen. Szóval az ezek miatti feszengés sokkal inkább szól egyfajta internalizált kisebbségi érzésről. 

Ez a kisebbségi érzés az egyik oka, hogy egyes magyarok, köztük sok politikus, életcéljának tekinti, hogy az országnak hírnevet szerezzen. Deklaráltan azt szeretnék elérni, hogy a világ megismerje Magyarország nevét. És büszkék lehetnek rá, hogy mára ezt elérték. Az Európai Unió minden tagállama tudja, hogy Magyarország az uniós folyamatok fő kerékkötője, a legdiktatorikusabb ország az államszövetségben; a tudományos világban mindenki hallott a CEU kálváriájáról, a színművészet világában pedig az SZFE-éről; és minden focista és focirajongó képben van, hogy a magyarok nemhogy nem térdelnek le a meccsek előtt, hanem megdobálják és lebuzizzák azokat, akik igen. Magyarország hírnevet szerzett magának, ez a hírnév azonban egyáltalán nem pozitív. Szemben azonban a földrajzi vagy nyelvi adottságokkal, ezekről az ország jelenlegi vezetői és (egyes) polgárai nagyon is tehetnek, éppúgy, ahogy A légy botrányáról. A világ civilizált országaiban most már tényleg ciki magyarnak lenni.

Andrew Hodges: White Angels Zagreb- a melegbarát, antirasszista ultrák

 Amíg pár napja el nem olvastam ezt a cikket, nem tudtam, hogy ilyen is van. De mint kiderült, az ultra definíciója nem a szélsőjobboldali politikai beállítottság, hanem a szurkolás egyfajta látványos stílusa - amire a nem-ultrák rosszallóan azt szokták mondani, hogy "ez nem foci, ez cirkusz". Viszont a White  Angels Zagreb  és más antirasszista ultrák nemhogy nem buziznak és nem fütyülik ki vagy dobálják meg a meccs előtt letérdelő játékosokat, hanem kifejezetten kampányokat és workshopokat szerveznek a sportban tapasztalható rasszizmus ellen. Néha persze verekednek ők is, leggyakrabban a rasszista ultrákkal (ezt jellemzően az utóbbiak kezdik).

(kép: rebelultras.com)

Mielőtt még bárki elkezdené, hogy de hát az a Nyugat és más kultúra, felhívnám a figyelmet (ha valaki még nem jött volna rá), hogy a White Angels Zagreb Horvátországban van. Egy olyan országban, amely szomszédos Magyarországgal és szintén szocialista ország volt, bár fociban jelentősen jobban teljesít. Vagyis míg a magyar foci csak azért kerül címlapra az Egyesült Királyságban, mert a szurkolók botrányosan viselkednek a lelátón, a pár évvel ezelőtti EB-döntős Horvátországban vannak olyan szurkolói csoportok, amelyek határozottan kiállnak a rasszizmus és a homofóbia ellen. Úgy érzem, a magyar szurkolók rasszizmusának sokkal több köze van a kisebbségi érzéshez, mint bármiféle történelmi hagyományokhoz. Valószínűleg üdvös volna, ha nemcsak a focit sose néző baloldali értelmiség háborodna fel azon, mik történnek a magyarok meccsein a lelátón, hanem ez az ország is kitermelné magából azokat a szurkolói csoportokat, amelyek megmutathatják, hogy lehet rasszizmus és homofóbia nélkül is műsort csinálni a lelátón.