2018. szeptember 19., szerda

Ősi titkok nyomában – a Húsvét-sziget

Nem írok spoiler warningot, mert mára már viszonylag ismert tény: a Húsvét-sziget lakói ökocídium áldozatai lettek. Vagyis elpusztították természetes környezetüket, így nem maradt ennivalójuk, és az éhínség és annak következtében fellépő háborúk szinte teljesen eltörölték őket a Föld színéről. Szomorú iskolapéldái lettek annak, mi történik, ha nem fenntartható módon használjuk a természeti erőforrásokat.

Daniel Quinn Izmael című könyvében két csoportra osztja az emberi kultúrákat: elvevőkre és meghagyókra. A meghagyók azok a hagyományos kultúrák, amelyek tiszteletben tartják a természetet és fenntartható módon gazdálkodnak. Ez szép elmélet, csak sajnos közelebb áll a „nemes vadember” Quinn által is kritizált ideáljához, mint a valósághoz. A hagyományos kultúrák nagyon is komoly környezetpusztítást visznek véghez: Izlandon a hajóépítés, a Húsvét-szigeten az égetéses-irtásos földművelés irtotta ki a teljes erdőállományt, Aateroa/Új-Zélandon pedig a zsákmányoló maori törzsek pusztították ki a moákat. A szárazföldeken is zajlik a természeti erőforrások ugyanilyen szintű kizsákmányolása, csak nagyobb területen ez kevésbé jár látványos következményekkel. Azok a népek, akik fenntartható módon gazdálkodnak, gyakran kényszerből teszik ezt. Az amerikai síksági indiánok igen kevés bölényt öltek meg, mielőtt az európaiak behurcolták volna a lovakat; utána azonban sokkal hatékonyabban tudtak vadászni, és rendesen hozzájárultak a faj megfogyatkozásához. Az, hogy egy nép szimbiózisban él a természettel, még nem jelenti, hogy hosszú távon meg akarja óvni.

Igaz persze, hogy a modern nyugati társadalmaknak egyrészt sokkal fejlettebb eszközeik vannak a természet pusztítására, másrészt olyan erőforrásokkal is foglalkoznak (pl.kőolaj), amelyek mondjuk az ősi maorikat vajmi kevéssé érdekelték. De ettől a tendencia ugyanaz: a hagyományos társadalmak között nincsenek elvevők és meghagyók, csak abban különböznek, mennyi lehetőségük van a környezet kizsákmányolására. Tudtommal semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy bármelyik kultúra is tudatosan fenntartható életmódot folytatott volna az európaiakkal való kapcsolatfelvétel előtt. A környezettudatos életmód jellemzően olyan hagyományos közösségekben alakult ki, akik az európaiak kétségtelenül nagyobb mértékű környezetpusztításának hatására átértékelték a természethez való viszonyukat (ilyen több indián nép vagy a maorik), illetve olyan nyugati közösségekben, amelyek pont a modern társadalomban kialakult, illetve annak eszközei segítségével elterjedt ideológiák hatására váltottak életmódot (pl.az ökofalvak vagy hippi kommunák).

Könnyű, mint mindenért, a környezet rombolásáért is a kapitalista fogyasztói társadalmat okolni. Ez az érvelés azt sugallja, hogy előtte és (potenciálisan) utána az emberek fenntarthatóbb módon viselkedtek/viselkednek majd a környezettel szemben. A szocializmus által okozott ökológiai károk hosszú sora Romániában ellenpélda erre, de éppúgy a modern kor előtti ökocídiumok, mint a húsvét-szigeti. Úgy tűnik, a természet fölötti uralom gondolata minden történelmi kultúrában megvan. Pont a modern információs társadalom és globalizáció mutatta meg ennek a hozzáállásnak a katasztrofális hatásait, és indított el olyan mozgalmakat, amelyek csökkenteni próbálják a környezetpusztítást. Amikor idealizáljuk a prekapitalista társadalmak környezethez való viszonyát, jusson eszünkbe a Húsvét-sziget. Ahelyett, hogy idealizálnánk a múltat vagy ott keresnénk modelleket, vonjuk le a tanulságait és csináljuk másképp.

2018. szeptember 16., vasárnap

A számolás joga

***SPOILER***

Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner love) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.

Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.

2018. szeptember 13., csütörtök

Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Emmi Itäranta regénye sötét antiutópia egy olyan korból, amikor az emberiség már kimerítette a nem-megújuló energiaforrásokat, a globális felmelegedés miatt pedig a Föld állandó vízhiánnyal küzd. A műanyag olyan értékes kincs, hogy emberek élnek meg elrepedt műanyagdobozok sokadszori megjavításából, a vízfogyasztás pedig korlátozva van, és ha valaki ezt kijátssza, „vízbűnös”-ként akár halálra is ítélhetik. Noria, az ifjú teamesternő sokat gondol azokra az emberekre, akiknek a viselkedése évszázadokkal korábban ehhez a katasztrófához vezetett.

„Hiába próbáltam nem gondolni rájuk, észre kellett vennem, hogy világuk minduntalan beleárad a mi világunkba, a mi égboltunkba, a porunkba. De vajon a mai világ, a most fennálló világ is beleáradt-e valaha az ő világukba – abba a világba, amely már elmúlt? Magam előtt látom, amint egyikük ott áll annak a folyónak a partján, amely most seb a mi tájunkon, egy nő talán, sem öreg, sem pedig fiatal, vagy talán mégiscsak férfi, nincs jelentősége. Haja világosbarna, és ahogy nézi a hömpölygő vizet, amely talán sáros, vagy éppen tiszta és átlátszó, valami, ami addig még nem létezett, beszivárog a gondolataiba.
Szeretném azt képzelni, hogy ez a valaki megfordul, hazamegy, és aznap valamit másképp csinál, mint eddig, csak azért, amit képzeletben látott, a következő nap szintén, és az azt követőn is.
Aztán újra látom őt, most valahogy másként – elfordul, és semmit sem tesz másképp.” (Varjasi Csilla fordítása)

Nekem nincsenek gyerekeim, unokáim, keresztgyerekeim, unokaöccseim, unokahúgaim. Igazából nem kéne, hogy érdekeljen, mi lesz a Földdel, ha a nálam fiatalabb barátaim generációja is kipusztul. Mégis, néha úgy érzem, többet gondolok az utánam jövő generációkra mind elméletben, mind fogyasztási szokásaimban, mint sok olyan ember, aki reménykedik, hogy leszármazottak hosszú sora fogja követni. Számomra felfoghatatlan, hogy ezek az emberek hogy képesek olyan felelőtlenül használni a természeti erőforrásokat, amikor tudhatják, hogy ez leendő utódaikra üt majd vissza.

Persze van egy olyan megközelítés is, amelyet egy facebook-posztra írt egy ismerősöm: csaknem minden emberi tevékenység környezetszennyező, tehát nagyjából fölösleges próbálkozni. Csakhogy nem minden tevékenység egyformán környezetszennyező. Felhozok egy mindannyiunkat közelről érintő példát: a kávét. Ha biokávét veszünk, annak a termesztésekor nem mérgezték vegyszerekkel a földet. A kávékapszula a legkörnyezetszennyezőbb cuccok egyike, tehát ha ahelyett instant vagy szemes kávét választunk (illetve nem vásárolunk olyan kávézóban, ahol kapszulát használnak), máris csökkentettük ökológiai lábnyomunkat. Ha a kávézóban nem kérünk elviteles poharat, hanem ott helyben megisszuk csészéből vagy visszük magunkkal a saját tumblerünket, a mosogatással ugyan juttatunk némi vegyi anyagot a vízbe (ez környezetbarát mosogatószernél kisebb gáz), viszont nem termeltünk további műanyaghulladékot. Ja és a frappé igenis megiható szívószál nélkül is (na jó, egy kis türelem kell hozzá), és akkor kiiktattuk a másik nagyon környezetszennyező műanyaghulladékot. Egészen kicsi változtatások, amelyek nem is rontanak az életminőségünkön (sőt amilyen szar kapszulás kávékat ittam, még javítanak is). Ilyen egyszerűen lehetünk az az ember, aki belepillantott Noria világába, és onnantól valamit kicsit másképp csinál.



2018. szeptember 12., szerda

Fekete Vipera 4. évad: A primadonna

***SPOILER***
Vipera kapitány és csapata színházi előadást állít össze. A primadonna szerepét George kapja, akinek sikerül teljesen átlényegülnie nővé (Hugh Laurie-rajongóknak kötelező nézvény; ha valakit a spoiler zavar, inkább hagyja itt abba az olvasást és folytassa, miután megnézte az epizódot). Sajnos Melchett ezredes bele is szeret a primadonnába, akinek ezért sürgősen hősi halált kell halnia (mármint ezt elhitetni az ezredessel), így viszont az előadásban űr keletkezik. Itt jön a képbe Bob közlegény: ő valójában lány, aki fiúnak álcázta magát, hogy fivéreivel együtt védhesse a hazát. Kézenfekvő tehát őt beállítani primadonnának, de az akció nem jár sikerrel. Melchett ezredes ki van kelve magából: Bob fellépését szánalmas imitációnak titulálja, amelyből egyértelműen meglátszik, hogy előadójának fogalma sincs a nőiségről.

A történet adja magát egy elvont feminista elemzéshez (mit jelent nőnek lenni? Vajon a biológiai nem vagy a nemi szerepeknek való megfelelés tesz valakit nővé? Judith Butler hogy élvezné ezt!), de sajnos nem áll távol a gyakorlattól sem. Az elmúlt időszakban Ausztriában két menedékkérőt is azért utasítottak vissza, mert nem hitték el róluk, hogy melegek. Egyikükről azért, mert nem volt elég „buzis”, a másikról meg azért, mert túlságosan az volt, ezért a hatóságok gyanakodni kezdtek, hogy megjátssza magát. (Részletek itt: https://www.identitas.co/single-post/2018/09/07/A-bevandorlasi-hivatalok-sztereotipiai-embereletekbe-kerulhetnek). Vagyis Bob akár katonai egyenruhában van, akár szoknyában a színpadon, nem tudja megütni azt a mércét, amit Georgina felállított. Kivéve, hogy a bevándorlási hatóságokról még azt se tudjuk, nekik ki a Georginájuk, vagyis kit fogadnának el hiteles melegnek. (És simán lehet, hogy az ugyanúgy nem lenne valójában meleg, ahogyan Georgina is csak nőimitátor.)

Valószínűleg minden LMBTQ ember szenvedett már élete folyamán a rólunk a társadalomban élő sztereotípiáktól („Te nem lehetsz leszbikus, azok 100 kilósak és Martens bakancsban járnak”, „Vigyázz, ha azzal a buzival zuhanyozol együtt, nehogy leejtsd a szappant!” stb.), azok számára azonban, akik szexuális irányultságuk miatt kénytelenek menedékjogot kérni egy másik országban, élet-halál múlhat rajtuk. Az osztrák bevándorlási hatóságok nemcsak azt nem vették figyelembe, hogy az LMBTQ emberek ugyanolyan sokfélék, mint bárki más, hanem azt sem, hogy ez a sokszínűség kultúrafüggő is lehet: az ókori Görögországban idősebb férfiak fiatal srácokkal jártak, Indonéziában a férfias leszbikusok kifejezetten lányos lányokat keresnek, nálunk viszont ezek a jelenségek ha megvannak is, nem jellemzőek a szubkultúrára. Arról nem is szólva, hogy egy olyan országban, ahol a homoszexualitást büntetik, a melegek és leszbikusok nyilvánvalóan igyekeznek minél jobban rejtőzködni, vagyis sem öltözködési stílusukkal, sem viselkedésükkel vagy életmódjukkal nem idomulni a sztereotípiákhoz. Ezáltal tanúsítani sem tudják a melegségüket, hiszen biztonságuk érdekében nem őriznek tárgyi bizonyítékokat róla (pl. szerelmes leveleket vagy meleg magazinokat), és sokan még legközelebbi barátaik előtt is rejtőzködnek. Ha a hatóságok a családot kérdezik meg, tényleg meleg-e a fiuk (ahogy a cikkben említett esetben tették), nyilvánvalóan nemleges választ fognak kapni – viszont egyben elültetik a fülükben a bogarat, és esélyes, hogy a menedékkérőnek nem lesz többé biztonságos a rokonaival találkozni.

A bevándorlási hatóságok láthatóan attól félnek, hogy gazdasági menekültek tömegei vallják maguknak melegnek azért, hogy letelepedhessenek az Európai Unióban. Számomra ez elég bizarr elképzelés, ugyanis ezekben a kultúrákban a homoszexualitás olyan megbélyegzett tulajdonság, hogy egy átlagos heteró még kétségbeesésében sem folyamodna ehhez az eszközhöz – pláne, ha fennáll a veszély, hogy utána ez kitudódik, mint Firas esetében. Gondolj csak bele, kedves olvasó: mondanád-e magadról több tanú előtt azt, hogy óvodásokat erőszakolsz meg és utána megfojtod őket, pusztán azért, hogy jobb életed legyen egy gazdagabb országban? Egy homofób országban a homoszexualitás nemcsak büntetőjogi kategória, hanem erkölcsi is; nemcsak a büntetéstől való félelem, hanem az internalizált kulturális normák is visszatartják a homofób embereket attól, hogy melegnek vallják magukat, akármilyen előnyük származna ebből.

Tudjuk, hogy számos olyan országban, ahol büntetendő a homoszexualitás, ezek a törvények az európai gyarmatosítóktól származnak; ez mindenképpen igaz Afrikára és a Karib-tenger térségére, de Joseph Massad szerint (bár forrásokat nem említ) az arab világban sem vonatkoztak jogi szankciók a férfiak közötti szexuális kapcsolatra az európai hatás időszaka előtt. Bizonyos értelemben tehát mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy sok sorstársunk üldöztetésnek van kitéve saját hazájában. Az a minimum, hogy segítünk nekik kiszabadulni egy számunkra elképzelhetetlen mértékű elnyomásból, hogy annyira szabadon élhessék meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, mint mi magunk. Ezzel a szinttel mi talán nem vagyunk elégedettek, de higgyük el: ahonnan ők jöttek, ott sokkal rosszabb.



(a kép forrása: tenor.com)

2018. szeptember 9., vasárnap

Csakazértis szerelem

Ez eredetileg ugye a 80-as években az Első Emelet száma volt, most viszont újra feldolgozták, sőt olykor váratlanul megszólal a villamosmegállóban (az oreós Milka reklámjaként). Szándékosan nem írok linket, helyette idéznék pár sort a szövegből:
„nyomodban maradok, jól tudod”
„ha kihúzod a telefonod, odafutok és bekopogok”
„ébredésed is én leszek/mert az ablakon otthagyok egy üzenetet”
„kigúnyolhatsz és ellökhetsz/az Északi-sarkig is elszökhetsz/elér bárhol a csakazértis szerelem”

Amit ez a dal leír, az maga a zaklató követés (stalking), a szexuális zaklatás egyik formája. Az énekest (az eredeti verzióban férfi, de nem lett sokkal jobb a helyzet attól, hogy duetté alakították) baromira nem érdeklik a másik fél érzelmei. Ő eltökélte, hogy megkapja, amit akart, bármi áron. És ezt szerelemnek nevezik (ld. még a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” fogalmát, ami azt sugallja, hogy az elkövetőt enyhébben kell elbírálni, hiszen szerelmes volt, állítólag).

Persze érvelhetünk azzal, hogy a 80-a években, amikor ez a dal született, még nagyon nem volt Magyarországon közbeszéd a szexuális zaklatásról. Most már viszont van, mégis újra felvették változatlan szöveggel, sőt egy olyan terméket reklámoznak vele, amely szereti a gyengédséggel és gondoskodással asszociálni magát. Mondhatnánk, hogy nem kell egy bugyuta dalszövegnek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, csakhogy ezek a giccstermékek kulturális üzeneteket közvetítenek. Most, hogy újra feldolgozták, egy újabb generáció fog abban a hiszemben felnőni, hogy valakit követni, telefonhívásokkal és üzenetekkel zaklatni a szerelem jele. Ennyire semmi hatása nem volt az elmúlt évek szexuális zaklatás-botrányainak és a #metoo kampánynak?

Még szerencse, hogy vannak zenék, amelyek más üzeneteket közvetítenek. Bródy János „Engedd, hogy szabad legyek” című száma nem sokkal az Első Emeleté után született, viszont olyan képet fest az ideális kapcsolatról, ahol egymás kölcsönös tiszteletben tartása az alap: „Ha társad vagyok s nem a birtokod/és nem mindegy, hogy mit akarok/akkor engedd, hogy szabad legyek”. Ezt is feldolgozták nemrég, és ezt be is linkelem, mert ennek az üzenetével tudok azonosulni, és örülnék, ha minél többekhez eljutna. Köszi, Tini, köszi, Margaret Island.

https://www.youtube.com/watch?v=_MZ4eFEP9pg

2018. szeptember 2., vasárnap

Transzfóbia az LMBT közösségben: hogy kerül a csizma az asztalra?

https://www.identitas.co/single-post/2018/08/17/Hogyan-kerul-a-csizma-az-asztalra


Nick Duffy cikkéből kiderül, hogy a transz emberekkel kapcsolatos pánik („majd női ruhás férfiak mennek be a női vécébe és megerőszakolják a nőket” és hasonló parák) igazából a keresztény jobboldal termékei, akik ezzel az eszközzel próbálják megosztani az LMBTQ közösséget és aláásni az LMBTQ jogokat. Ha belegondolunk, ez tök egyértelmű, csak azon csodálkozom, hogy a cikk olvasása előtt hogy nem jutott eszembe. Nyilván azért nem, mert – legalábbis Magyarországon – ezeket az érveket leghangosabban magukat feministának nevező, részben LMBTQ emberek szajkózzák, ami elfedi az érvek valódi eredetét és célját.

Egy percig sem állítom, hogy a transzfób feministák valójában a jobboldal beépített ügynökei, bár előfordulhat, hogy ilyen is van közöttük. Számos különböző személyes vagy politikai oka lehet annak, hogy valaki ezeket az érveket hangoztatja. Például az, hogy az általuk olvasott/nézett média kellően meggyőzően hangoztatja őket; ne feledjük, sokan az ötvenes években őszintén hittek Rákosi Mátyásban. Ha egy barátunk vagy véleményvezér elkezd transzellenes szövegeket nyomni, nagyobb eséllyel hiszünk neki, főleg, ha mi magunk nem ismerünk transz embereket. Lehetnek olyanok is, akik így próbálnak népszerűségre szert tenni, vagy éppen önelfogadási problémával küzdenek (találkoztam már transzfób nézeteket valló transzneművel is). Ha azonban a magyarországi transzellenes feministák hátterét megnézzük, egy komplex politikai nézetrendszert találunk. A nemek egyenlőségéhez vezető utat ők nem a kapitalizmus keretein belül képzelik el, merthogy ott az osztálykülönbségek akkor is megmaradnak, ha minden más kisebbség emancipálódik (ezt annak ellenére elfogadhatjuk, hogy Skandináviában a munkásosztály képviselői nagyobb kényelemben, anyagi és szociális biztonságban élnek, mint nálunk a felső középosztály). Tehát nem együttműködni akarnak a rendszerrel, hanem lerombolni azt és kialakítani egy alternatívát (amiről kevés konkrétumot szoktak mondani).

Na de mi köze mindehhez a transzoknak? Talán az, hogy az ilyen rendszerkritikus aktivisták szerint az LMBTQ emberek (vagy a nők) jogaiért való küzdelem kontraproduktív, mert maximum javít a jelenlegi rendszeren, nem pedig lerombolja azt. Azt viszont azért mégsem vállalják be, hogy nyíltan felszólaljanak a melegek és leszbikusok élettársi kapcsolata vagy gyerekvállalása ellen, mert ezzel túl népszerűtlenné válnának, nem beszélve arról, hogy az antidiszkriminációs törvényeket kritizálva saját maguk alatt vágnák a fát, hiszen azok őket is védik (a saját érdekeikről nem szoktak megfeledkezni, például vadul bírálják a CEU-t mint liberális intézményt, de használják a szolgáltatásait). A transzok viszont több szempontból könnyű célpont: kevéssé szervezettek és láthatóak, általában kevesebb hatalommal rendelkeznek a társadalmon belül (munkahelyi diszkrimináció stb. következtében), ráadásul Magyarországon nagyon erősen élnek a hagyományos nemi szerepek, a transzneműség pedig pont ezeket kérdőjelezi meg. Így a transzfób érveléssel több sikert érhetnek el, mint pl. az egyenlő házasság megkérdőjelezésével (erre is tesznek néha kísérletet, de ez jóval kevésbé sikeres és látványos).

Tavasszal a CEU-n Jack Halberstam ismert transznemű kutató felvetette: nem kell ezekkel a transzfób feministákkal foglalkozni, nem ők a fő ellenség, hanem a heteroszexista társadalom. Csakhogy egy ilyen kicsi közösségben nagyon számít az is, ha csak egy kis csoport támadja a többieket: olyan kevés biztonságos LMBTQ tér van, a transzellenes aktivisták miatt pedig ezeknek a száma még tovább csökken. Mint Nick Duffy is kifejti, az ilyen emberek megosztják a közösséget, amikor pedig egy konzervatív homofób államban nagyobb szükségünk lenne az összefogásra, mint valaha. A cikkben felsorolt példákból látszik: ha felüti a fejét a transzfóbia az LMBTQ közösségben, az az összes LMBTQ ember jogainak és biztonságának a kárára válhat. Megfordítva Jack Halberstam érvelését: a transzellenes aktivistáknak kéne észrevenniük, hogy nem mi vagyunk az ellenség, hanem az a társadalmi közeg, amely mindenkire merev nemi szerepeket és heteroszexualitást akar rákényszeríteni.