Erőss Krisztián: Meleg családi fészek

Tény, hogy nem vártam mély irodalmi élményt a könyvtől: egyrészt ismerem a szerzőt, másrészt nem lehet véletlen, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár nem a „Szépirodalom”, hanem a „Család” szekcióba helyezte. A gyengén és slendrián módon megírt regények minden jellegzetességét felmutatja: követhetetlenül sok és nem egyénített szereplő, sablonos leírások, következetlenségek (az egyik szereplő elhunyt párját először Andrásnak, majd pár oldallal később már Istvánnak hívták), tárgyi tévedések (hogy kerülnek cecelegyek egy budapesti lakásba?), a jellemrajz – ha beszélhetünk ilyenről – logikátlansága (a leszbikusok gyerekneveléséről folytatott vita szövegeit a szerző szó szerint egy internetes fórumról ollózta, ám sikerült néha ugyanazon szereplő szájába egy megszólaláson belül egymással ellentétes véleményeket adnia) stb. A könyv élvezeti értékét azonban ezeknél sokkal jobban (és negatívan) befolyásolja didaktikussága. Erőss Krisztián úgy gondolta, a főszereplő meleg pár életén keresztül a teljes magyarországi LMBT kultúrát bemutatja az olvasónak. Az láthatóan nem jutott eszébe, hogy aki egy ilyen könyvet a kezébe vesz, jó eséllyel nem annyira tájékozatlan, hogy totálisan alap dolgokat is el kellene neki magyarázni, sőt talán nem is örül annak, hogy ennyire hülyének tartják. De még ha például nem sok információja volt is mondjuk a meleg holokausztról, akkor sem biztos, hogy húszoldalas előadást akar róla végigrágni egy olyan könyvben, amelyet ő vélhetően a cselekménye miatt kezdett el olvasni. Persze szép és jó, ha valaki tájékoztatni akarja a heteró közönséget, ennek azonban megvannak a maga műfajai, az ismeretterjesztő könyvtől a brosúrán át a blogig. Egy szépirodalmi műbe is belekerülhet valamennyi tájékoztatás (ez időnként amúgy is elkerülhetetlen, pl. ehhez a történethez szükséges valamennyit beszélni a mesterséges megtermékenyítés technikájáról), de ha teljesen lenyomja a cselekményt, akkor csak a nagyon elszántak (vagy leendő kritikusok) fogják a könyvet végigolvasni.

A legnagyobb baj azonban a könyvben szereplő információáradattal az, hogy igen gyakran nem állja meg a helyét. A meleg szereplők folyamatosan arra panaszkodnak, hogy nemi identitásuk (nem pedig szexuális irányultságuk) miatt éri hátrány őket, a születési nemüket megváltoztatni kívánó embereket transzvesztitaként (nem pedig transzszexuálisként) emlegetik, a Melegség és Megismerés program neve pedig „Ismerd meg és toleráld a másságot” lett, ami egyrészt túl hosszú és idétlen, másrészt szembemegy a program két alapvetésével (elfogadást várunk, nem puszta toleranciát+a melegség nem „másság”). Hasonló baromságok más, tájékoztató célból íródott magyar művekben is fellelhetők. Láthatóan elterjedt az LMBTQ emberek között és környezetükben az a tévhit, hogy ha valaki tagja egy közösségnek, akkor automatikusan mindent tud róla és képes is lesz arra, hogy ezt továbbadja. Pedig ez a mi esetünkben még annyira sem igaz, mint mondjuk az etnikai kisebbségeknél. Ez utóbbiak esetében ugyanis a gyerek általában beleszületik a kultúrába, kiskorától fogva folyamatosan tanulja; a legtöbb LMBTQ ember viszont csak előbújása után találkozik ezzel a közösséggel és ugyanúgy tanulnia kell a szokásokat, normákat és szóhasználatot, mint az idegen kultúrába csöppent antropológusnak. Ráadásul az LMBTQ közeg igen sokrétű, és csak mert valaki ismeri egy szeletét (pl. a középosztálybeli, aktivizmusról valamennyi fogalommal rendelkező fiatal meleg férfiak közegét), még nem biztos, hogy más csoportokról (pl. transz* emberek vagy LMBTQ jogvédők) is vannak ismeretei. Mielőtt kineveznénk magunkat „tapasztalati szakértő”-vé, vegyük észre, hogy tapasztalati úton saját kultúránkat se tudjuk teljességében megismerni (ahogyan nem tud túl hiteles leírást adni a busójárásról egy olyan ember, aki sose látta). Ami önmagában nem baj, de ha magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy „felvilágosítjuk” a nyilvánosságot LMBTQ témában, akkor vagy maradjunk meg a saját személyes tapasztalatainknál, vagy igenis olvassunk és nézzünk utána a dolgoknak, ellenkező esetben nemcsak félretájékoztatjuk a heterókat, de saját közegünk bizonyos tagjait (esetünkben a transzneműeket) is megbántjuk, ami akár töréseket okozhat a közösségen belül.

Egy apa nem pótolható

A plakát a prosztatarák megelőzésére hívja fel a figyelmet, akárcsak a tavaly megindult szakállnövesztő akció. Ezzel nincs is semmi baj. A plakát szövege – „Egy apa nem pótolható” – viszont engem meglehetősen zavar: azon túlmenően, hogy bújtatva sikerül stigmatizálnia az egyedülálló anyákat, azt sugallja, hogy egy férfinak kizárólag családja érdekében fontos odafigyelnie az egészségére. Nem azért, hogy neki magának jó legyen, esetleg hogy másfajta módon hajtson hasznot a társadalomnak. Hasonló üzenetű rákellenes plakát korábban női szereplővel is volt már („a családomnak még szüksége van rám” típusú üzenettel), de azon már meg se lepődünk, hogy egy nő számára az uralkodó diskurzusok a családot jelölik ki mint legfontosabb teendőt. Az viszont újdonság, hogy egy férfi nem sakkpartnerként, mentőápolóként vagy egy civil szervezet önkénteseként, hanem apaként nem pótolható.

Látok némi párhuzamot az itt leírt jelenség és az emberi test szexualizálása között. Annak idején a feministák hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a nőket a média szexuális tárgyként ábrázolja, és a közbeszédek is így viszonyulnak hozzájuk. Mostanra kezd ezen a területen kialakulni a nemek közti egyenlőség, de nem pont úgy, ahogy a feministák elképzelték: mára már a férfiakat is tárgyiasítják a reklámok és a nők is olykor úgy beszélnek róluk, mintha pusztán testrészekből állnának. A plakát tanúsága szerint most – talán valamennyire tudatosan, a népességfogyás és hasonló pánikok miatt – a család lett nemcsak a nők, hanem a férfiak elsődleges feladata is. Persze az nem baj, hogy gondoskodó férfiak jelennek meg a reklámokban, de az már igen, ha őket is csak mint családtagot és nem mint önálló egyéniséget tekintjük értékesnek. Szeretném a magam – és vélhetően sok más feminista – nevében leszögezni: mi nem ezt akartuk.

Szabó Magda: A szemlélők

***SPOILER***

Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.

Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.

Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.

Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.

Jackson

A film több perspektívából közelíti meg az abortuszkérdést. Egyfelől megismerkedünk Mississippi állam egyetlen abortuszklinikájának dolgozóival, akik pontosan látják a téma gazdasági-társadalmi vetületét; többségükben színesbőrűek és legalább egyikükről megtudjuk, hogy élete folyamán megtapasztalta azt a nélkülözést, amiben klienseik is élnek. Az abortusz betiltásáért harcoló „életpártiak” fehér, középosztálybeli, középkorú nők és férfiak, akik rendezvényeiken süteményhalmokat zabálnak (szép kontrasztban a kis konyhájában tükörtojást kotyvasztó dokival és a gyerekeinek ételt venni se tudó fekete anyukával) és fogalmuk sincs a szegények élethelyzetéről (sopánkodnak, hogy a fekete fiatalasszonynak igazán nem kéne két állásban dolgoznia, és nem gondolnak bele, hogy így is alig bírja kifizetni a lakbért).

Az „életpártiak” jellemzően a Bibliára szoktak hivatkozni és ezáltal azt a látszatot keltik, mintha az abortusz tiltása vagy megengedése pusztán morális kérdés volna: ha betartanánk a hatodik parancsolatot („ne paráználkodj”), nem lenne szükség erre a megoldásra. Csakhogy felmerül a kérdés: miért pont ezt a parancsolatot pécézték ki a konzervatívok és nem a kilenc másikat? Ott van például, hogy „Isten nevét hiába a szádra ne vedd” – hát a közmondásoktól a felkiáltásokon át az egészen durva káromkodásokig ezt kábé naponta megszegjük. Mégse látok olyan kezdeményezéseket, amelyek a káromkodások betiltását vagy megbírságolását tűzik ki célul, esetleg központokat hoznak létre, ahol az embereket indulatkezelésre vagy keresztény szempontból is elfogadható káromkodások („a manóba” stb.) használatára oktatják. Szóval miért is fontosabb a szex, mint a csúnya beszéd?

Nos azért, mert míg a káromkodás nemileg semleges jelenség (a nemileg jelölt szavak időnkénti előfordulása ellenére: sokszor hallani nőktől a „f*szom tudja” kifejezést), a szexnek és ezáltal az abortusznak nagyon is van nemi vetülete és ezáltal alkalmas lehet arra, hogy a nemek közti hierarchiát fenntartsuk. Hiszen ha elvesszük a nőktől azt a lehetőséget, hogy döntsenek arról, szülnek-e gyereket és mikor, ezzel kiszolgáltatjuk őket férfi partnereiknek. Kutatások bizonyítják, hogy a párkapcsolati erőszak gyakran akkor kezdődik, amikor a nő várandós vagy kis csecsemővel van otthon: egyrészt a GYES alacsony összege miatt anyagilag ki van szolgáltatva a partnerének, másrészt jóval kevésbé mobilis, hiszen egy (három, öt) kisgyerekkel sokkal nehezebb elmenekülni a bántalmazó elől. Egyes bántalmazók éppezért stratégiából nem védekeznek és ejtik teherbe újra és újra partnerüket, hogy ezzel is magukhoz láncolják őt. Ugyanakkor az abortusz tilalma a társadalmi osztálykülönbségek fenntartására is alkalmas. Ha az egyik államban betiltják az abortuszt, a gazdagabb nők átmehetnek egy másikba elvetetni a magzatot (ez nemcsak amerikai jelenség, az ír nők sokáig Angliába jártak abortuszra), de – mint a film egyik párbeszéde ékesen példázza – a létminimum környékén élő nők ezt nem engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor ők azok, akiket egy újabb gyerek születése konkrétan mélyszegénységbe sodorhat – és akik a válságterhességi központoknak álcázott keresztény agymosodák legfőbb célpontjai. Szóval ez a jómódú fehér nők érdekeltsége az abortusz tiltásában: bebetonozhatják saját társadalmi pozíciójukat, ráadásul úgy, hogy jótékony és istenfélő image-et építhetnek magukról.

Az abortusz tilalma vagy egészségügyileg indokolatlan korlátozása tehát a nők elleni erőszak egyik formája, és egyben a rendszerszintű gazdasági erőszak eszköze.

Angela Kolbe: Az interszex egy hiány a német jogban? (vagy legalábbis akkor még az volt)

Érdemes ezt a 2009-es cikket újraolvasni a múlt heti német alkotmánybírósági döntés fényében, amely kimondja, hogy be kell vezetni egy „harmadik nem” kategóriát az interszex és nem-bináris emberek számára. A cikk írásának idejében még csak lobbizás folyt az interszex emberek jogaiért Németországban, és ez is elsősorban a csecsemőkön végzett nemi kiigazító műtétek ellen folyt, illetve a nem megváltoztatásának jogáért. Angela Kolbe veti fel cikke végén, hogy az interszex emberek egyenlőségének érdekében vagy el kellene törölni a nem hivatalos nyilvántartását (ezt szeretnék most a német és nemzetközi interszex és transz egyesületek), vagy lehetővé tenni a harmadik nemként való regisztrációt. Azt is végigveszi, mik ennek a fő akadályai, és arra jut, hogy leginkább a házasság heteronormatív módon való felfogása. A konzervatívok attól tarthatnak, hogy ha mondjuk egy leszbikus megváltoztatja a nemét az „egyéb” kategóriára, simán feleségül veheti a barátnőjét (lévén most már különneműek), és juj, akkor mi lesz. Gyanítom, hogy tényleg ez lehetett a dolog mögött, ugyanis az AB-döntés feltűnően hamar az egyenlő házasság bevezetése után történt; most már nincs a nemnek jelentősége a párkapcsolatok szempontjából, tehát akár lehet belőle kettőnél több.

Transz és nem-bináris emberek olykor méltatlankodnak, hogy miért kell az LMBTQ-t egyben kezelni; külön mozgalmat szeretnének, hiszen úgymond nekik semmi közük a szexuális orientációhoz. Olyan értelemben jogos a tiltakozás, hogy sok, magát LMBTQ-nak mondó szervezet valójában kevés aktivizmust folytat transz területen. A német események azonban jól illusztrálják, hogy a nemi identitás és szexuális orientáció miatti megkülönböztetés szorosan összefügg. Ennek magyar változata az a törvény, miszerint ha egy házaspár egyik tagja nemet akar váltani, előbb el kell válniuk, hiszen ezáltal automatikusan buzik lesznek (és azok ugye nem élhetnek házasságban, mert juj, akkor mi lesz). De nemcsak a törvény, a közgondolkodás is összekapcsolja a két dolgot, és nemcsak azokra gondolok, akik nem tudják a két fogalom közti különbséget (a közelmúltban ezt gyakorló jogászoknál tapasztaltam). Például a transz nők elleni gyilkosságok gyakran történnek úgy, hogy egy pasi fölszed egy tökjó nőt, aztán a hálószobában felfedezi rajta a férfi nemi szervet, és iszonyatosan kiakad azon a lehetőségen, hogy akkor ő most buzinak számít, hiszen rányomult egy férfitestben élő emberre. A heteroszexuális mátrix – vagyis az az elképzelés, hogy adott biológiai nem mindig adott (azonos) nemi identitással és adott (ellenkező nem iránti) vonzalmakkal jár együtt, egyaránt sújtja az LMBTQIA emberek minden csoportját. Ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása tehát közös ügyünk.

Dés Mihály: Pesti barokk

Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).

Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.

Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.

Az igazi törődés

***SPOILER***

Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?

Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.

A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.

A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.

Miért kell rejtőzködniük a melegeknek, avagy a biszexualitás láthatatlansága

http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2017/08/07/rejtozkodo-ferfiak-avagy-miert-kell-titkolozniuk-a-melegeknek/

Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.

Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.

A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.

Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.

Bérunió – Hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson

https://www.google.hu/search?q=b%C3%A9runi%C3%B3+plak%C3%A1t&tbm=isch&tbo=u&source=univ&sa=X&ved=0ahUKEwj43fidns3WAhVJaVAKHdDiAGkQsAQIMg&biw=1366&bih=637#imgrc=k37ap3FPBUY80M:

Előre leszögezném, hogy a bérunióval önmagában nincs bajom (bár arra kíváncsi lennék, hogy kívánják megvalósítani egy olyan Európában, ahol bizonyos országok jelentősen kevesebbet tesznek hozzá az uniós költségvetéshez, mint mások - mi is ide tartozunk - és a többet befizető államok biztos nem fogják a mi béreink megemelését finanszírozni).Azt viszont nem gondolom, hogy pusztán ez az egyetlen változás itthon tartja majd azokat a fiatalokat és kevésbé fiatalokat, akik most külföldön keresnek munkát.

Mostanában népszerű mindent az anyagiakra visszavezetni (ld. a Gregor Anikó-interjúról szóló posztomat); tanulmányokban olyanokat olvasok például, hogy a kelet-európaiak azért örültek a rendszerváltásnak, mert remélték, hogy utána nyugati színvonalon fognak majd élni. Nem állítom, hogy ez ne játszott volna sokaknál szerepet, de nem ez volt az egyetlen tényező. Nekem például akkoriban az anyagiaknál sokkal fontosabb volt az a tudat, hogy szabadabban utazhatok külföldre és beleszólásom van a politikába. Ugyanígy azt gondolom, hogy a most külföldön munkát vállaló magyarok legalább egy részének a béruniónál sokkal több kellene ahhoz, hogy itt maradjon. Például az, hogy ne érezze úgy, befizetett adóját értelmetlen gigaprojektekre költik valódi fejlesztések helyett. Az, hogy (ha cigány) ne gyűlöljék és diszkriminálják a bőrszíne miatt. Vagy az, hogy (ha aktivista mentalitású és szeretne civil szervezetekben dolgozni) ne kiáltsák ki közellenségnek. Az, hogy (ha nő) ne azt hallja mindenhonnan, hogy neki csak a gyerekszülés a feladata, nem pedig a karrier, az önmegvalósítás vagy épp a politika. Az, hogy (ha szivárványcsaládban él) létezőnek ismerjék el a családformáját. Az, hogy (ha tanár vagy egészségügyi dolgozó) megkapja azt a társadalmi elismerést, ami nemcsak a fizetésben fejeződik ki. Az, hogy (ha tudományos területen dolgozik) létezzenek olyan intézmények, ahol kutatómunkát végezhet, lehetőleg anélkül, hogy mellette többet kelljen tanítania, mint egy középiskolai tanárnak. A bérunió mellett ezek és még egyéb tényezők szükségeltetnének ahhoz, hogy a külföldön munkát vállaló magyarok itthon maradjanak. Most már csak azt a pártot keressük, aki mindezt meg tudja valósítani (jelentkezés itt).

Kedi – Isztambul macskái

A filmből úgy tűnik, hogy Isztambul minden lakosa imádja a macskákat. Ugyanakkor a filmben megszólalók számára ezek az állatkák mind különböző dolgokat jelentenek: a gondoskodás lehetőségét, terápiát, mintát a nőiség megélésére vagy éppen a kapcsolatot Istennel. Nyilván azért, mert mindenkinek másra van szüksége: a traumatizált idős asszonynak gyógyulásra, a magányos kisfiúnak megértő társra, a hajóját vesztett kapitánynak pénzre és hitre, a vendéglősnek pedig valaki olyanra, aki megfogja az egereket – és ezt mindegyikük a macskákban találja meg. Ugyanakkor nem okoz semmiféle konfliktust ez a sokfajta értelmezés: nem vesznek össze például azon, hogy a macskák közelebb visznek-e Istenhez vagy sem.

Vannak fogalmak is, amelyek különböző embereknek különböző értékkel bírnak; ilyen lehet például a magyarság, a nem, a család vagy Európa. Ezekről is elmondható, hogy az egyén helyzetén múlik, mit lát beléjük: egy transznőnek például nagyon fontosak lehetnek a nőség külső jegyei, hiszen ezeken múlik, hogy mások elfogadják-e az ő nemi identitását, egy cisznemű politikusnő viszont ugyanilyen joggal háborodik fel, ha a média politikai programja helyett a külsejére koncentrál. Ugyanakkor ezen fogalmak esetében mintha sokkal nehezebben tolerálnánk az eltérő értelmezéseket, mint a macskák szerepénél. Ádáz viták folynak arról, mi fér bele az egyes fogalmak értelmezésébe, és az egyes táborok képviselői gyakran azzal vádolják az eltérő véleményen levőket, hogy azok nem is igazi magyarok/nők/feministák. Sőt, még az is felmerül, hogy az ellenvélemény puszta létezése elveszi a fogalom értékét; ilyen az az érvelés, amely szerint a házasság vagy a család intézménye értéktelenné válik azáltal, hogy azonos nemű párok is fontosnak tartják és szeretnék megélni. Ahelyett, hogy örülnénk, amiért mások is osztják az értékeinket, nekik támadunk, mert nem pontosan úgy értelmezik őket, mint mi.

Közhely, hogy nagyon sokmindent tanulhatunk a macskáktól. De szerintem abból is sokat tanulhatunk, ahogy az isztambuli emberek a macskákhoz viszonyulnak. Például az értékek pluralizmusát, az egyedi élethelyzetek elismerését és az, hogy ami összeköt minket, sokkal fontosabb, mint az, hogy pontosan ugyanolyan jelentést tulajdonítsunk neki.

Charlie és a csokigyár, avagy Willy Wonka és a maszkulinitás

***SPOILER***
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.

Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.

Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.

David Plummer: Crimes Against Manhood

Az utóbbi időben észrevettem, hogy legtöbb bejegyzésem meglehetősen kritikus, úgyhogy gyorsan írok egy olyan cikkről, amivel maximálisan egyetértek.

David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.

A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.

Abby Stein képei

Abby Stein a közelmúltban vált médiasztárrá (magyarul ld. https://www.identitas.co/single-post/2017/06/18/Rabbitol-a-transz-noig--Az-elso-25-ev). Ez nem meglepő, hiszen története két végletet tartalmaz (ultrakonzervatív zsidó közösség kontra nagyvárosi életforma és tranzíció), márpedig napjainkban ez a leghatásosabb médiatartalom. Ráadásul jól felhasználható például arra, hogy megkérdőjelezzük a „fejlett Nyugat” mítoszát, ahol az LMBTQ identitások már nem jelentenek problémát vagy legalábbis újdonságot (Abby eredeti közössége a világ egyik legmodernebbnek tekintett országában, ott is a nagyvárosokhoz viszonylag közel található), valamint azt a konzervatív vádat, hogy a melegség vagy a transzneműség mintakövetéssel terjed (ha valakinek, hát Abbynek nagyon nem volt mintája). Ráadásul fiatal és jól néz ki, nem meglepő tehát, hogy a fotósok számára is kedvelt téma.

A Pride keretében kezdődött, állítólag a londoni zsidó LMBTQ közösségről (valójában egy Londonban szervezett LMBTQ zsidó találkozóról) szóló fotókiállításon kettő is szerepel Eve Singer Abby Steinről készített fotói közül. A két kép meglehetősen ugyanolyan felépítésű: mindkettőn élesen látunk egy rabbiruhába öltözött ortodox zsidó férfit, mellette mintegy szellemképként egy dekoratív fiatal nőt, mindezt omladozó tűzfal mint háttér előtt. Különbség, hogy az egyik egészalakosan mutatja a figurákat, a nő csillogó ezüstszínű ruhában, erősen szexualizált pózban áll; a másikon viszont a fotós rátett a képre egy vasrácsot , mindkét arc e mögött van.

A transzszexuális emberek többsége nem szívesen látja az „előtte-utána” képeket. Egyrészt megerősítik azt az elvárást, hogy egy transz embernek feltétlenül testileg is át kell alakulnia (minél látványosabban, annál jobb), másrészt az átmeneten átesetteket folyamatosan emlékezteti születési nemükre, illetve annak keretében definiálja őket. (Mellesleg Eve Singer legtöbb Abbytől készült képén nem jelenik meg ez a kettősség - a kiállítás készítői nyilván válogattak.) Ezt a tradíciót még súlyosbítva, a képeken Abby születési neme hangsúlyosabb, míg női énje csak halvány kísértet –ha nem ismerném a történetét, fordított (nőből férfivá) átmenetnek értelmezném. Nem tudom, maga Abby – aki nem transznőként, hanem transz múltú nőként azonosítja magát – mennyire örül annak, ha múltját ilyen mértékben hangsúlyozzák a jelenéhez képest. Nyilván valamennyi beleszólása van, de a fotós és alanya közötti kapcsolat dinamikája sokféle lehet( én is belefutottam már olyanba, hogy a fotós megpróbálta rám erőszakolni az ő koncepcióját). Akárhogy áll is hozzá, egy kiállítás készítőjének a felelőssége, hogy milyen képeket válogat be egy kiállításba és milyen célból, figyelembe véve azt, hogy potenciális közönsége esetleg nem ugyanúgy gonbdolkodik a témáról, mint ő, a fotós vagy maga a modell. Eve Singer művészi döntése mögött valószínűleg az húzódik meg, hogy egy ortodox rabbi sokkal látványosabb „egzotikus” fotótéma, mint egy csinos fiatal nő, főleg, ha a képeket LMBTQ közegben kívánjuk bemutatni. Azt gondolom azonban, hogy egy fotókiállításnak – különösen, ha egy egyenjogúságot elősegíteni kívánó rendezvény keretein belül zajlik – nem adekvát cél bármely csoport (beleértve az ortodox zsidók) egzotikus állatfajként való bemutatása ugyanolyan módon, ahogyan mi LMBTQ emberek jelenünk meg egzotikus állatfajként időnként a többségi médiában. Ugyanígy nem tartom adekvát célnak egy olyan felfogás erősítését, amely a transz emberek életében magát a fizikai átmenetet tekinti a legfontosabb elemnek és nem pl. azt, hogyan építik újjá életüket és kapcsolataikat az átmenet után. Értem én, hogy a workshopon nem sikerült megfelelően egzotikus képeket csinálni, ezért a fotósok kerestek valamit, amivel feldobhatják a portrék sorozatát. Abby Steinről azonban találhattak volna olyan képeket az interneten, amelyek a jelenére fókuszálnak (a bejegyzés elején linkelt cikkben is vannak ilyenek), története és személye pedig önmagában is van annyira lenyűgöző, hogy megragadja a kiállítás látogatóit. Akik nem mellesleg ez esetben kapnának egy képet arról is, hogyan lehet a transz embereket nekik is megfelelő módon ábrázolni. Hát, talán majd legközelebb.

LGBT Activism and Europeanisation in the Post-Yugoslav Space. On the Rainbow Way to Europe.

***SPOILER***
Nem jellemzően szoktam tanulmánykötetekről írni, sőt ez az első alkalom – ezek ugyanis túl sokféle írást szoktak tartalmazni ahhoz, hogy a velük kapcsolatos reakcióimat egy bejegyzésben összefoglalhassam. Erről a kötetről viszont pont azért tudok így írni, mert nem ez jellemzi. Bár minden cikk egy másik volt jugoszláv államról vagy területről (pl. Kosovo) szól, a helyi specifikumok felsorolásán felül egy-két kivétellel pontosan ugyanaz az üzenetük, ami két fő részből áll:
1. A volt jugoszláv országok csak azért vezettek be LMBTQ-barát jogi intézkedéseket (pl. antidiszkriminációs törvény), mert enélkül esélyük sincs valaha is csatlakozni az EU-hoz; ez viszont azért nem nyerő, mert az ily módon felülről rájuk erőszakolt törvények nem fognak valódi változást elérni az LMBTQ emberek megítélését illetően. A mondat első fele mindenképpen igaz, és nemcsak a volt jugoszláv országokra, hanem minden később csatlakozott vagy csatlakozás előtt álló volt szocialista országra. És tény, hogy nem ideális, ha a kormány nem valódi meggyőződésből, hanem megfelelési vágyból javít az LMBTQ emberek helyzetén, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem javítana rajta, márpedig a mostani kelet-európai kormányokat elnézve (tisztelet a kivételnek) ez lenne a másik opció. Az, hogy az országokra rányomott törvényeknek ne lenne valódi hatása, számomra kérdéses. Egyrészt a parlamentben a politikai elit által hozott törvényeket is felülről nyomják a lakosságra, és az LMBTQ embereket érintő szabályozás nagy része ilyen (üdítő kivétel pl. az ír népszavazás az egyenlő házasságról). Akármilyen meggyőződésből hoznak is meg a honanyák és honatyák egy törvényt, ha az állampolgárok többsége másképp gondolkozik róla, pont ugyanannyi hatása lesz, mintha csak EU-s nyomásra alkották volna meg. Másrészt egyes felmérések azt sugallják, hogy LMBTQ-barát törvények hatására igenis változhat az LMBTQ emberek megítélése, például Spanyolországban a melegek és leszbikusok megítélése közvélemény-kutatások szerint jelentősen javult az egyenlő házasság bevezetése óta.
2. Az LMBTQ aktivizmus fő fókuszában a jogegyenlőség áll, többek között azért, mert az EU-ra való hivatkozással viszonylag könnyen érhetnek el eredményeket ezen a területen, továbbá a külföldi donorok is leginkább erre adnak pénzt; ezáltal viszont elhanyagolják a közösségépítést és eltávolodnak az LMBTQ közösség valódi igényeitől. Ez gyakori kritika a kelet-európai (és harmadik világbeli) LMBT szervezetekkel szemben, rendszerint nyugati vagy nyugaton tevékenykedő akadémikusok részéről. A legtöbb volt jugoszláv állam LMBTQ aktivizmusáról nincsenek mélyreható ismereteim, de kétlem, hogy az ennyire csak a jogokról szólna (Szlovéniában, amire jobban rálátok, sokkal változatosabb a kép). Tény, hogy a jogi aktivizmus láthatóbb, eredményei is kézzelfoghatóbbak, így a kötet szerzői – akik 1-2 kivétellel maguk nem aktivisták, és egyetlen cikk kivételével kizárólag aktivisták interjúkban, illetve különböző írott anyagokban való megszólalásaira támaszkodnak – ezt könnyebben észrevehették. Egy Magyarországon kutató, a szubkultúrát csak felszínesen ismerő tudós szintén azokat az egyesüleket látná meg először, amelyek valamilyen szinten jogokkal is foglalkoznak. A közösségépítésre fókuszáló csoportok egy része nem is bejegyzett egyesület, így bizonyos elemzések kereteiből eleve kiesik. Azt se feledjük el, hogy a legtöbb egyesület több dologgal is foglalkozik egyszerre, és ha végez is lobbitevékenységet, emellett szervezhet például programokat, önismereti csoportot, archívumot vagy hasonlót. Az tény, hogy a külföldi donorok legszívesebben jogi tevékenységekre adnak pénzt és egyes civil szervezetek részben ilyen megfontolásból terjesztik ki tevékenységüket erre a területre – de nem túl igazságos emiatt őket elmarasztalni. Én megéltem, milyen nulla pénzből működtetni egy civil szervezetet: iroda híján kávézókban tartjuk a projekt meetingeket, stikában este a munkahelyen bennmaradva készítjük a fénymásolatokat, amúgy is alacsony fizetésünk nagy részét az egyesülettel kapcsolatban végzett telefonálásra költjük és minden tárgyi eszközt (amiket persze csak egy másik egyesület nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátott irodájában használhatunk) a tagok hoznak be, önkéntes munkájukon felül. Lehet, hogy a civilekkel szemben kritikus akadémikusok a nyugati LMBTQ szervezetek modern, irodavezetővel ellátott irodáiból és jelentős állami támogatásából indulnak ki (bár mellesleg azok a szervezetek is gyakran projekt alapon, az éppen elérhető támogatások függvényében működnek). A mostoha kelet-európai körülmények közt viszont egy szervezet többi projektjének a léte függhet attól, hogy bevállal-e egy jogi projektet – amelynek a célkitűzésével és fontosságával mellesleg egyet is ért. Az pedig, hogy mennyire találkozik a civilek tevékenysége az LMBTQ közösség igényeivel, szintén nem egyértelmű. Több olyan műhelybeszélgetésen voltam, ahol valamelyik résztvevő hiányolta az egyesületek munkáját egy bizonyos területen – aztán a többiek felvilágosították, hogy több civil szervezet is pont ezen a területen tevékenykedik. Miután nyomtatott LMBTQ média úgyszólván nem létezik és a mainsteam média a szubkultúrának a létét se veszi tudomásul, az internettel nem rendelkező emberek kevésbé értesülnek az egyesületek tevékenységéről (meg azok az internettel rendelkezők is, akik elvesznek a sok információ között, vagy akik a net LMBTQ funkcióiból csak a Gay Rómeót használják). A magyar LMBTQ közösségben végzett kérdőíves kutatások pedig azt mutatják, hogy az LMBTQ közösség – legalábbis az a része, akikhez eljutnak az ilyen kutatások és akik hajlandóak időt szánni rá – nagyon fontosnak tartja a jogegyenlőséget: nem véletlen, hogy a Budapest Pride kutatásában a házasság végzett első helyen a közösséggel vagy előbújással kapcsolatos témákhoz képest. Tény, hogy egy csak jogokkal foglalkozó szervezet nehezen tud közösségi tereket és projekteket létrehozni – viszont, mint a pl. Oroszországban meghozott korlátozó törvények is mutatják, az LMBTQ emberek jogbiztonsága alapvető feltétele annak, hogy mással is foglalkozni lehessen. Biztos, hogy mindig lesznek hangok a közösségben, akik kritizálják a jogi vonalat – ahogy minden más vonalnak is lennének kritikusai. De csak olyan ember állíthatja azt, hogy a jogokkal való foglalkozás nem passzol össze az LMBTQ közösség valódi érdekeivel és igényeivel, aki még sose gondolt bele, milyen gyakorlati hatással van a jogfosztottság az LMBTQ emberek mindennapi életére.

Paulo Coelho: A kém

Coelho megpróbált nagyon feminista lenni. Nemcsak azt sugallja, hogy Mata Hari valójában az önállóságáért bűnhődik egy férfiközpontú világban, ahol a nőnek nem engedélyezett a szabad akarat, hanem múltjából felvillantja a nők elleni erőszak legdurvább formáit (tinédzserkori szexuális erőszak, bántalmazó férj) azt sugallva, hogy egy ilyen sors lett volna az egyedüli alternatíva.

Kétségtelen, hogy nők százezrei szenvedik el a fizikai és szexuális bántalmazás legdurvább formáit szerte a világban. Az is kétségtelen, hogy ennek a hangsúlyozása hatásos eszköz lehet, hiszen kiveri a biztosítékot nagyon sok olyan embernél, aki amúgy elfogadhatónak tartja vagy akár gyakorolja is a szexizmus hétköznapibb változatait. Ugyanakkor megvan a maga veszélye. Egyrészt megemeli az ingerküszöbünket: ahogyan a legdurvább horrorfilmek nézőinek a szoftabb változat már nem érdekes, úgy sokan, akik felháborodnak mondjuk az erőszakos közösülésen, egy legyintéssel elintézik a füttyögést, a leszólítást vagy akár taperolást. Ennek aztán hatása lehet a szabályozásra is: például régen sokszor előfordult, hogy a rendőrség nem ment ki családon belüli erőszakhoz, amíg nem folyt vér (az utóbbi időben ezt kevesebbet hallom, remélem azért, mert változott) vagy az iskolai zaklatás elleni szabályozás csak a fizikai erőszakkal foglalkozik, a megalázással vagy kiközösítéssel nem. A rémtörténetek emlegetésének másik hátránya, hogy elég sok nő nem tapasztalta meg őket és esetleg nem is tud azonosulni velük. Így aztán olyan álláspontra jutnak, hogy „nekem nincs szükségem a feminizmusra, mert nem élek bántalmazó kapcsolatban” vagy „Szaúd-Arábiában megkövezik a házasságtörő nőket, na az tényleg gáz, ott van szükség feminizmusra, de itt már nincs!” (ez utóbbi – mint Gayatri Spivak és mások megjegyezték – jó alkalom arra, hogy ne foglalkozzunk a nőket elnyomó struktúrákkal itthon, mert máshol mennyivel rosszabb). Rendezvényeken feminista élő könyvként beszélgetve minden olvasómról kiderült, hogy ő maga (férfiak esetén közeli nőismerőse) is megtapasztalta a nők elleni elnyomás különböző formáit, de fel se merült benne, hogy ezeket a szexizmusnak tulajdonítsa. Tudatosítás szempontból tehát eléggé kontraproduktív, ha a nők elleni erőszaknak csak az extrém változatairól esik szó.

Szívesen olvasnék olyan könyveket, amelyekben a női főszereplőt nem durva fizikai vagy szexuális erőszak indította el az önállósodás felé. Hanem olyan hétköznapi élmények, mint hogy kiközösítik az osztályban, ha nem felel meg a nemi szerepelvárásoknak; nem léptetik elő azzal az érveléssel, hogy úgyis elmegy szülni (pedig sose mondta, hogy ilyen tervei lennének); a férfiakat a munkától kezdve a barátságig minden vele való interakciójukban befolyásolja a külseje; automatikusan feltételezik róla, hogy nem ért bizonyos dolgokhoz, mint a politika, a barkácsolás vagy a párhuzamos parkolás; önzőnek tartják, ha gyerekei és családja érdekein kívül más célja is van az életben; stb. Sok kicsi sokra megy alapon ugyanis ezek is elindíthatnak valakit a lázadás felé – de csak ha előbb tudatosul benne, hogy nem az élet magától értetődő dolgai, hanem egy elnyomó rendszer elemei.

Gregor Anikó az LMBTQ mozgalomról

http://168ora.hu/feminizmus-lmbtq-pride-ember-jogok-gregor-aniko-interju/

Tanulságos Gregor Anikót olvasni olyan szempontból, hogy megmutatja, milyennek is látszik kívülről az LMBTQ mozgalom - egy olyan ember szemével, aki fogékony a társadalmi igazságtalanságokra, ennek elméletéről is sokat olvasott, viszont az LMBTQ közösségben kívülálló. Ráadásul viszonylag fiatal, így bizonyos dolgokat nem lát történelmi perspektívában. És mint minden olyan ember, aki erős ideológiai alapon közelít egy témához (ez akár rám is igaz lehet), hajlamos nem észrevenni olyan tényezőket, amelyek ellentmondanak az elméleteinek. Egy júniusi posztomban (https://mmreflexiok.blogspot.hu/2017/06/szimpozion-klub-homofobia-es.html) már vitába szálltam néhány állításával, most a fenti linken található cikkből ragadnék ki párat. Nem a cikk alapvető mondanivalójával fogok foglalkozni, mert arra az előbbi poszton nagyjából reflektáltam, tehát ez most kicsit mazsolázgatásnak tűnhet; ugyanakkor ezek a gondolatok nagyon is fontosak Anikó általános érvelésének szempontjából, úgyhogy érdemes elgondolkozni rajtuk, mert az összeképet is befolyásolhatják.

1. "a meleg férfiak is kizsákmányolnak nőket": ez tény. Az, hogy egy kisebbséghez tartozunk, nem jelenti azt, hogy nem fogunk lenyomni más kisebbségeket, és a nők elnyomása amúgy elég jellemző számos más kisebbségnél is (hogy ne egy klasszikus példát hozzak: a Légyott a hetesen c. filmben egy fogyatékkal élő férfi a szexualitáshoz való jogát hangoztatva követeli, hogy szexmunkást béreljenek számára). Sőt, adott esetben maguk a meleg férfiak válhatnak elnyomott kisebbséggé például egy szintén kisebbségnek minősülő hagyományos etnikai vagy neoprotestáns vallási közösségen belül. Viszont mozgalmi szinten nézve azt gondolom, hogy az LMBTQ egyesületek sokkal tudatosabban foglalkoznak a más jellegű elnyomásokkal, mint más kisebbségek mozgalmai: tény, hogy ezeket nem látom belülről, de míg pl. a Budapest Pride deklaráltan feminista, az általam ismert roma szervezetek egyikének a missziójában sem szerepel ez a honlapon (ahogyan az LMBTQ vagy a fogyatékkal élő emberek felkarolása sem). Nyilván minden közösségnek vannak társadalmilag tudatos és kevésbé tudatos tagjai, de az is számít, hogy aktivista szervezeteik milyen hozzáállást mutatnak. Amúgy mondjuk a férfiak gazdasági előnyei a nőkhöz képest (ez a konkrét "kizsákmányolás" említődik a cikkben) nem az egyéntől függenek; ahogy bizonyára vannak helyzetek is, amelyekben a bőrszínem miatt előnybe kerülök mondjuk egy ázsiaival szemben, de ezeket nem feltétlenül tudom befolyásolni akkor sem, ha tudatosul bennem az igazságtalanság - ami nem mindig történik meg: ismerek olyan férfiakat, akik nem is tudták, hogy kolléganőik kevesebbet keresnek, amíg rá nem kérdeztek.

2. "Ahhoz, hogy valaki a családja, a barátai, a munkatársai előtt nyitott legyen, az kell például, hogy ne kelljen félnie a hajléktalanságtól, mert elzavarhatja a családja" - mondjuk a saját kutatásom alapján úgy tűnik, egyáltalán nem olyan gyakori Magyarországon, hogy valakit konkrétan elzavar a családja (az már inkább, hogy mondjuk nem beszélnek a dologról vagy kompromisszumokra kényszerítik, és emiatt költözik el, de az azért más történet). Viszont ezt a kérdést nem oldaná meg az általános jólét sem, ugyanis az ilyen helyzetben levő LMBTQ emberek igen gyakran nem nagykorúak, tehát akkor sincsenek önálló anyagi eszközeik, ha a családjuk jómódú. Tehát ezt a problémát nem annyira gazdasági eszközökkel, mint inkább az LMBTQ emberek nagyobb mértékű elfogadásával lehetne kezelni.

3. "Áprilisban jött ki a Medián kutatása, amelyet a Háttér Társaság megbízásából végzett, és amelyből az derült ki, hogy a magyar lakosság 32 százaléka támogatja a béranyaság intézményét azért, hogy meleg férfipároknak lehessen gyerekük" - ettől még nem zsákmányolják ki a meleg férfiak a nőket, hiszen ha jól értem, ebben a kutatásban nem célzottan meleg férfiakat kérdeztek meg, hanem az összlakosságot. (Amúgy ha jól emlékszem, a 2010-es LMBT kutatásban az jött ki, hogy az LMBTQ nők nagyobb arányban támogatják a béranyaságot, mint az MBTQ férfiak; mondjuk ez nem feltétlenül számít Anikó mondandója szempontjából, bár ismerek leszbikus párt, akik béranyától akartak gyereket.) Amit viszont Anikó (és a béranyasággal foglalkozó feministák többsége) itt nem vesz figyelembe, hogy nevével ellentétben a béranyaság nem mindig üzleti megállapodás. Helena Ragoné, aki a témát Amerikában kutatta, azt találta, hogy nagyon gyakran családtag vagy barátnő vállalja be, hogy gyereket szül egy meddő házaspárnak ingyen és bérmentve, és magyar nőt is ismerek, aki szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy megtenné. Vannak országok, ahol a törvény is megkülönbözteti a fizetett és a nem-fizetett béranyaságot. A kevésbé ismert nem-fizetett verzió viszont sokkal nehezebben illeszthető be a kizsákmányolás-keretbe.

4."Leegyszerűsítő például a homofóbiát kizárólag egyéni attitűdként értelmezni. Ha nem vesszük figyelembe azt az egyenlőtlen gazdasági-társadalmi rendszert, amiben kialakul, nagyon könnyen valamiféle kulturális felzárkózást sürgető, elitista, moralizáló elvárásokká válnak a mozgalmak által felkarolt célok" Egyetértek. Ugyanilyen leegyszerűsítő kizárólag gazdasági okokra visszavezetni (ld. a fent említett blogbejegyzésemet). Nekem továbbra is furcsa, hogy az ELTE ősszel induló gender tanszékének oktatója meg sem említi a nemi szerepeket a homofóbia lehetséges okai között.

5. "A hazai melegmozgalomban is volt olyan csoport, amely keményen fölvetette az újraelosztás kérdését, a Népszabadság közölte is a hitvallásukat, de csak pár évig működött a csoport. Nagy volt ugyanis velük szemben az ellenállás." Emlékeim szerint a szóban forgó csoport a gyakorlatban kb. olyan akciókkal próbálta az újraelosztás ügyét felkarolni, mint az ételosztás a szegényeknek vagy a megjelenés a devizahitelesek tüntetésén. Az előbbi klasszikus példa a leereszkedő középosztálybeli jótékonykodásra, amely nemhogy nem szünteti meg, hanem jellegénél fogva még meg is erősíti a meglevő hierarchiákat, a második pedig mutatja, mennyire nem voltak képben a csoport jómódú középosztálybeli háttérből származó tagjai a valódi szegénységgel - hiszen aki igazán a megélhetésért küzd, az eleve nem kapott devizahitelt. Amúgy tudtommal a csoport leginkább azért szűnt meg, mert legtöbb tagja kiment külföldre - mégpedig a jómódú, kapitalista Nyugatra.

6. "Sajnos az LMBTQ-mozgalmat sok oldalról támadják, ezért stratégiailag fontos, hogy kifelé az egységesség képét mutassa. Ezzel viszont a vitákat teszi zárójelbe." Anikó maga említ olyan eseteket, amikor elég látható módon jelentek meg viták a mozgalmon belül (Alok Vaid-Menon előadása, a szexmunkáról szóló beszélgetés a tavalyi pride előtt). Világos, hogy amit hiányol, az a marxista szemlélet megjelenése, de ennek csak néhány képviselője van a mozgalmon belül, és nem biztos, hogy azért, mert "nem illik" ilyen nézeteket képviselni. A "szegények"/"munkásosztály" szempontjait kivétel nélkül viszonylag jól szituált, egyetemet végzett, középosztálybeli fehér tudósok és aktivisták hozzák fel (ez mellesleg igaz volt Marxra, Leninre és a kelet-európai "proletárforradalmak" legtöbb vezetőjére is). Nem biztos, hogy ők pontosan érzékelik, mit is akar az a csoport, amelynek az általuk vélt nézeteit megpróbálják behozni. Például gyakran állítják azt, hogy az egyenlő házasság is csak a privilegizált városi középosztálybeli melegek és leszbikusok igénye - miközben nemzetközi és magyar kutatások (például a Budapest Pride felmérése) is azt mutatják, hogy a vidéki és kevésbé jól szituált LMBTQ emberek nagyobb arányban tartják fontosnak. Ezt lehet konformizmusnak vagy hamis tudatnak nevezni, de akkor megint ott tartunk, hogy az értelmiség egy része mondja meg a munkásosztálynak, hogy hogyan kéne gondolkodniuk. Abban a korosztályban, aki a szocializmust nemcsak óvodáskori emlékekből és szülei visszaemlékezéseiből ismeri, ez elég rossz emlékeket idéz.

Tudatos szex másképp

Úgy tudom, idén a Pride szervezők egyetlen programjavaslatot sem utasítottak vissza. Míg az LMBTQ közösségből érkező kezdeményezések esetén ezzel nincs semmi problémám, a külsős előadók esetén, a tegnapi "Tudatos szex másképp" program tanulsága alapján, érdemes lenne megvizsgálni az illető hátterét, illetve esetleg felhívni a figyelmét az alábbiakra:
- A saját nemükhöz vonzódó férfiak magukra a "meleg" szót használják, többségük nem örül, ha "homoszexuális"-nak titulálják;
- egy pride-os workshop előtt érdemes utánanézni a transzvesztita, transznemű és transzszexuális szavak jelentésének, de ha már ezt nem tettük, nem elárulni informálatlanságunkat egy "jaj, ezeket mindig keverem!" felkiáltással;
- kisebbségek szexuális életén viccelődni gusztustalan akkor (is), ha egy másik kisebbség képviselői ülnek a nézőtéren;
- az az állítás, hogy a párkapcsolati problémák többségének oka a férfiak és nők eltérő kommunikációja, LMBTQ közegben legalábbis furcsán hangzik;
- a férfiak és nők eltérő kommunikációját a "férfi és női agy" esszencialista elméletére alapozni pedig egyenesen sértő lehet a transz és nem-bináris embereknek, valamint a feministáknak (és sokaknak másoknak is);
- a házassághoz úgy viszonyulni, hogy "nem értem, miért fontos egyeseknek a papír" szintén rosszul eshet a közönség azon tagjainak, akik ebből az intézményből ki vannak zárva;
- érdemes átgondolni, miért is hívtak meg előadni - valszeg azért, ami a programfüzetben szerepel, nem pedig azért, hogy reklámozzuk fizetős workshopjainkat, illetve arról monologizáljunk, milyen az LMBTQ emberek helyzete Magyarországon, mert lehet, hogy a közönségünk erről többet tud mondani.

A ciszheteró privilégiumok nemcsak jogi különbségekben mérhetőek, hanem attitűdökben is. A ciszheteró ember magától értetődőnek veszi saját szexuális irányultságát és nemi identitását, nem gondolja úgy, hogy az bármilyen módon magyarázatra szorulna, és feltételezi, hogy az ő tapasztalatai mindenkiére ráhúzhatóak. Talán bell hooks írta azt, hogy míg egy kisebbséghez tartozó embernek a sajátja mellett ismernie kell a többség nézőpontját is, a többséghez tartozó ember nem kényszerül rá arra, hogy a kisebbséggel bármilyen mértékig empatizálnia kelljen. Lehet, hogy van valamennyi információja róluk pl. a médiából, de ez biztos nem olyan széles körű, mint azé, aki közelről ismeri a kisebbségi életformát (legyen az a kisebbség tagja, vagy a szubkultúrában intenzíven benne élő nem-kisebbségi szövetséges vagy antropológus). Ugyanakkor a privilégium része, hogy a ciszheteró ember úgy gondolja: ő rengeteg mindent tud az LMBTQ közösségről, ez alapján van egy véleménye róla és ezt el is mondja, akár kérik, akár nem - mert hiszen, gondolja ő, az LMBTQ emberek hevesen vágynak arra, hogy megossza velük a tudását és biztosítsa őket elfogadásáról.

Az LMBTQ közösség tárt karokkal várja a ciszheteró szövetségeseket - ha azok képesek felismerni saját privilégiumaikat és megpróbálni leépíteni azokat. Például úgy, hogy kellő nyitottsággal és alázattal viszonyulnak a LMBTQ barátaikhoz, hajlandók tanulni tőlük és akár revideálni saját nézeteiket, ha azok sztereotipnak bizonyulnak. Úgy, hogy nem ők akarják meghatározni, mit kéne vagy nem kéne csinálni, hanem elfogadják az LMBTQ emberek prioritásait. Úgy, hogy belátják: az ő egyetemen vagy külföldi könyvekből szerzett tudásuk esetleg kevésbé releváns, mint azoknak a tapasztalatai, akik saját maguk élik meg a kisebbségi helyzetet. Az ilyen ciszheteró szövetségeseket érdemes belevenni a pride programba, nem pedig azokat, akik a lehetőséget önreklámozásra, önfényezésre és saját (vélt) felsőbbrendűségük kifejezésére használják.

Kordonkérdés

https://444.hu/2017/07/05/a-brfk-kordonok-koze-zarnak-a-pride-ot-a-szervezok-lebontanak
Évek óta kardinális kérdést jelentenek a pride-dal kapcsolatban a kordonok. A szervezők évek óta kérik a rendőrséget, hogy ne legyenek, lévén az elmúlt pár évben számottevő mennyiségű ellentüntetőt nem láttunk, a rendőrség pedig mindig ragaszkodik hozzájuk. Idén a Budapest Pride bejelentette: semmiképp sem vonulunk kordonok között, ha mégis lesznek, inkább lebontjuk őket vagy módosítjuk az útvonalat. A kordonellenesek örülnek, a kordonpártiak aggódnak – és ezen felül mindkét csoport kritikus a másikkal szemben. A kordonpártiak azzal vádolják a Budapest Pride-ot, hogy emberek biztonságát teszik kockára – pedig ők nem a védelmet utasítják el, csak azt gondolják, megfelelő mennyiségű rendőr és önkéntes esetén ehhez nem szükséges kordon. A kordonellenesek azzal érvelnek, hogy a pride célja a láthatóság, és ez nem valósulhat meg, ha a nézők ki vannak tiltva a menet útvonaláról – bár ma az okostelefonok és drónok simán közvetíthetik a parádét azoknak is, akik nem személyesen nézik (ilyenek mindenféleképpen lennének, pl. mert messze laknak, nem érnek rá vagy éppen az egészségüket veszélyeztetnék, ha kánikula idején kimennének az utcára).

A kordonellenesek azzal is vádolják a kordonpártiakat, hogy gyávák és nem értik meg a szabadon vonulás politikai jelentőségét: egy ismerősöm a facebookján azon panaszkodott, hogy egyesek a kordonkérdést csak biztonsági szempontból mérlegelik, figyelmen kívül hagyva mozgalmi jelentőségét. Csakhogy az a szomorú helyzet, hogy néhány kivételtől eltekintve az emberek nem kívánják testi épségüket vagy akár életüket kockáztatni még olyan ügyekért sem, amelyeket amúgy fontosnak tartanak. A Maslow-i piramis alapján a biztonság olyan alapvető szükséglet, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy egyéb, kevésbé alapvető szükségletekkel (pl. demokrácia) foglalkozzon az ember. Arról se vagyok meggyőződve, hogy a kordonellenesek mind a hős mártírok csoportjába tartoznak; gyanítom, hogy a különbség inkább ott van, mennyire érzik magukat biztonságban. Miután évek óta nem történtek fizikai támadások a pride ellen (talán részben a kordonok miatt; nem is csak azért, mert a homofóbok így nem férhettek a közelébe, hanem – mint ahogy a 64 Vármegye levele sugallja – úgy érezték, a buzik „ketrecbe zárásával” tulajdonképpen elérték a céljukat), sokan talán már el is felejtették, milyen volt veszélyben lenni, vagy az visszaemlékezve kevésbé tűnik durvának. Abból indulnak ki, hogy nekik aztán semmi bajuk nem történhet, hiszen eddig se történt. A kordonpártiak ilyen szempontból pesszimistábbak, például kevésbé bíznak a rendőrségben (akik, egy rendőr ismerősöm beszámolója alapján, kb. úgy fogják fel a dolgot, hogy „hát sajnos muszáj lesz kimennünk védeni a buzimenetet”, és ezáltal lehet, hogy kisebb motivációval rendelkeznek az esetleges közbelépésre), vagy abban, hogy sikerül összegyűjteni a szükséges számú önkéntes menetkísérőt, ami minden évben probléma. Esetleg ők maguk lassabban mozognak, fogyatékkal élők, idősebbek, vagy csak nincsenek olyan barátaik, akikkel együtt vonulnának és akik szükség esetén segítenének nekik. Azt tehát, hogy valaki szükségesnek érzi-e a kordont, befolyásolja nemcsak a személyisége vagy a politikai tudatossága, hanem a tágabb értelemben vett társadalmi helyzete is, beleértve esetleges privilégiumait (pl. fogyatékosság vagy annak hiánya).

A kulcskérdés itt nem az, lesznek-e kordonok a pride-on, mert az úgyis ott fog kiderülni. Hanem az, hogy engedjük-e, hogy ez (is) egy olyan téma legyen, aminek mentén a közösségünk megosztódik, mert kizárólag elméleti szinten gondolkozunk és nem is próbálunk belehelyezkedni a másik ember helyzetébe.

Legújabb testamentum

***SPOILER***

Isten mindenféle gonosz módokon szívatja az embereket. A lánya azonban – akiről kevesebb szó esik, mint a fiáról, pedig ugyanolyan fontos személyiség – keresztülhúzza a számításait egyetlen művelettel: minden embernek megküldi sms-ben, mennyi ideje van még hátra. Mint Isten elmagyarázza, ennek hatására az emberek többé nem fognak félni tőle, hiszen amitől igazában féltek, az a bizonytalanság: aki tudja biztosan a halála időpontját – bármely közel vagy messze legyen az – azt többé nem lehet félelemmel sakkban tartani. Az emberek merni kezdik megvalósítani életük nagy álmát, legyen az egy utazás, egy új párkapcsolat vagy akár az, hogy a születési nemüktől eltérő nemben éljenek.

Nemcsak a haláltól való félelem tarthatja vissza az embereket az önmegvalósítástól: félhetnek szeretteik vagy állásuk elvesztésétől, a szegénységtől, a betegségtől, a politikai üldöztetéstől stb. Ugyanez lehet az oka, hogy egyesek nem nyilvánítanak politikai véleményt vagy nem mernek elmenni olyan tüntetésekre, amelyeknek céljával amúgy egyetértenek. Amint azonban a félelem bizonyossá válik, sokkal könnyebb tenni ellene. Régen én is tartottam attól, hogy hosszú távon hátrányom származhat abból, ha nyíltan vállalom a nézeteimet. A fordulópont akkor jött el, mikor egyszer beírtam a google-ba a nevemet (legjobb tudomásom szerint ezzel a névvel egyedül én élek a világon) és az kihozott olyan dolgokat, amelyek miatt egy homofób vagy liberális gondolkodásúakat elnyomó rendszerben támadás érhetne. Nem biztos, hogy ez valaha bekövetkezik, hiszen én csak kis porszem vagyok, de ez nem azon múlik, hogy mennyire vállalom az identitásomat vagy a nézeteimet. A Macskamedve nem egy kamu név (soha nem is szántam annak), hanem egy internetes személyiség, amely különösebb nyomozás nélkül összekapcsolható a valóságos személyemmel. Ha hihetünk annak, hogy az internet az önkifejezésünk mellett a megfigyelésünk eszköze is, valószínűleg sokkal többen vannak hozzám hasonló helyzetben, mint sejtenék. Ennyi erővel akár merhetnének is kiállni a nézeteik mellett.

Szimpozion Klub: A homofóbia és a transzfóbia társadalmi beágyazottsága

Gregor Anikó azon ritka és értékes emberek közé tartozik, akik különböző tudományos elméleteket képesek az átlagember számára érthető módon megfogalmazni. Így tett ezen a beszélgetésen is, ahol lényegében az LMBT identitáspolitikát érő különböző kritikákat sorolt fel, amelyek jól ismertek a nyugati, főleg amerikai szakirodalomból. Ezeknek az elméleteknek egy részét az Egyesült Államokra vonatkoztatva is problémásnak tartom (bár az ottani helyzettel kevesebb személyes tapasztalatom van), a magyar helyzetre való alkalmazhatóságukat azonban különösen át kellene gondolni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az identitáspolitika problémátlan jelenség, viszont a kritikáját az adott országban való megjelenési formája alapján kellene megfogalmazni, nem pedig olyan nyugatról átvett kliséket ismételgetve, mint például:

1. „Az LMBT identitások alapjává a fogyasztási szokások váltak: bizonyos cégek hasznot húznak abból, hogy a meleg szubkultúrában bizonyos fogyasztási trendek uralkodnak, látszólagos melegbarát voltuk valójában üzleti érdek. Ugyanakkor (állítja például Lisa Duggan) a szubkultúra összetartó ereje már nem a bizonyos politikai célokért való küzdelem, hanem bizonyos stílusjegyek, zenei stb. ízlés, vagyis a közösség depolitizálódik.”
Az, hogy a szexuális kisebbségek szubkultúráiban elterjedt bizonyos tárgyi és kulturális termékek fogyasztása, nem újkeletű jelenség: történeti munkákból kiderül, hogy már a 19. században alkalmaztak homoszexuális férfiak vagy nők bizonyos stílusjegyeket, hogy a hozzájuk hasonlókat felismerjék. Az, hogy egyes cégek meglátták ebben a lehetőséget és piacként kezdtek tekinteni az LMBT (de leginkább LM) emberekre, az Egyesült Államokban egybeesett az identitás alapú melegmozgalom megszilárdulásával (1980-as évek), nálunk viszont nem (identitás alapú meleg és leszbikus mozgalmaink az 1990-es évek óta vannak,viszont csak mostanában kezdődött az a tendencia, hogy pl. a kifejezetten meleg helyeken kívül más üzleti vállalkozások is megcélozzák ezt a piacot). Tehát ez a jelenség semmiképpen sem írható az identitáspolitika számlájára. Magyar viszonyok között kicsit igazságtalan is összekapcsolni a kettőt, lévén a hazai vezető LMBT aktivisták többsége pénzkereső tevékenységét áldozta be részben vagy teljesen az aktivizmus oltárán, és messze nincs olyan anyagi helyzetben, hogy a „meleg életforma” fogyasztási szokásait követni tudja. Valóban van egy réteg, akik számára melegnek lenni bizonyos fogyasztási szokásokkal jár (az LMBT betűszó egyéb betűinél nem látok ilyen tendenciát), de őket sem feltétlenül nevezném depolitizáltnak – egyrészt ismerek köztük olyat, aki emellett meleg egyesületben önkénteskedik, másrészt egy olyan országban, ahol uniós szinten a legkevesebb heteró ismer (tudomása szerint) személyesen LMBT embert, a láthatóság továbbra is fontos politikai cél lehet. Duggan tehát depolitizáltnak tekint mindenkit, aki nem az általa fontosnak tartott politikai célokért harcol, de ha kicsit is támogatjuk közösségünk sokszínűségét, ez nem lehet követendő módszer.

2. „Az emberi jogi megközelítés egyéni szinten kezeli a problémákat, és ezzel a neoliberális állam malmára hajtja a vizet, amely igyekszik kibújni azon feladata alól, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni próbálja.”
Ez az emberi jogok meglehetősen szűk értelmezésén alapszik. Aki felüti az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az számos szociális jogot is talál benne, mint az oktatáshoz, egészséghez stb. való jog. A Yogyakarta Alapelvek nevű kiadvány (letölthető a Háttér honlapjáról: http://www.hatter.hu/kiadvanyaink/yogyakarta-alapelvek) részletesen felsorolja, melyik jog mit jelent LMBT szempontból, és az állam kötelezettségeként nevezi meg ezek biztosítását. Azt sem mondhatjuk, hogy az LMBT civil szervezetek ne foglalkoznának szociális jogokkal, hiszen például gyakran szerepel a követeléseik között, hogy az állam finanszírozza a nemi helyreállító műtéteket.

3. „A homofóbia oka az, hogy az állam nem megfelelően végzi a javak újraelosztását, és az emiatt szegénységben élő emberek bűnbakot keresnek, akit hibáztathatnak saját nyomorukért. A homofóbia megoldása tehát az lenne, ha az állam jobban végezné az adókból befolyt jövedelem újraelosztását.”
Gyakori sztereotípia, hogy a gazdag országokban nincs kirekesztés, mert nincs szükség bűnbakokra – de akkor mivel magyarázzuk azt az idegenellenességet, amely még olyan országokban is felüti a fejét, mint Hollandia vagy Svédország? Másrészt miért azok lesznek a bűnbakok, akik? Egyes országokban például már jobboldali politikusként is ciki homofóbnak lenni, ezért inkább a bevándorlókat támadják, gyakran pont azzal az érvvel, hogy homofóbok (emlékezzünk csak Pim Fortuyn holland politikusra). Miért kell a szegényeknek bűnbak, miért nem utálhatják egyszerűen a gazdagokat? Ez az érvelés azonban azt sem magyarázza meg, hogy Magyarországon a homofóbiát politikai szinten művelők többsége – akár Tomcat vagy a 64 vármegye tagjai – fehér középosztálybeli ember, és a Jobbik szavazótáborában is az ilyenek vannak többségben. Akinek éjjel-nappal dolgoznia kell a betevőért, annak nemcsak a civilekért tüntetni nincs ideje – mint a beszélgetésben elhangzott – hanem homofób szerveződésekben részt venni sem. Persze érezheti magát egy fehér középosztálybeli ember is kisemmizve, mert például azt látja, hogy az amerikai milliomosoknak sokkal jobb, mint neki – ez azonban akkor is így fog maradni, ha az állam az adóbevételekből nem stadionokat épít majd, hanem állampolgárai anyagi helyzetén próbál javítani, mert a nemzetközi erőviszonyok miatt maga az ország szegényebb, mint a Nyugat, és a Nyugat tesz is róla, hogy ez így maradjon. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy a világ leggazdagabb országain kívül mindenhol örökre homofóbia fog uralkodni: például több latin-amerikai országban legalábbis a törvényhozás és a közbeszédek teljesen befogadóak a melegekkel és leszbikusokkal. Erős tehát a gyanúm, hogy a gazdasági indokok nem magyarázzák a homofóbiát, bár bizonyos szinteken hozzájárulhatnak. A probléma gyökere máshol keresendő. Szerintem például a nemi szerepek és a nemzetről alkotott elképzelések szintjén; lehet, hogy ezek sem adnak teljes választ, de mindenképpen árnyaltabb magyarázathoz vezetnek, mint hogyha egyetlen társadalmi jelenségből próbálnánk a homofóbiát levezetni.

Utam az iskolába - Samuel

***SPOILER***

A doku olyan gyerekekről szól, akiknek már az iskolába való eljutás is fizikai nehézségeket okoz. Samuel Indiában, a Bengáli-öböl partján él és mozgáskorlátozott. Arrafelé az elektromos kerekesszék ismeretlen fogalom, Samuel székét házilag eszkábálták össze műanyag kerti bútorból és biciklikerekekből. Az iskolába pedig úgy jut el, hogy két öccse emberfeletti erőfeszítéssel húzza-vonja a kerekesszékét homokos tengerparton, nem egészen kiszáradt folyómedren és járda nélküli, zsúfolt városi utcákon keresztül négy kilométeren át az iskoláig. A fizikai környezet tehát nem kedvez Samuel iskolába járásának, de ezt kompenzálja emberi környezete: végtagjait odaadóan masszírozó édesanyján és testvérein kívül a kamionsofőrök, akik magától értetődően segítik át az eltorlaszolt úton, a kerékpárszervízes, aki ingyen megjavítja a kerék gumiját, vagy osztálytársai, akik közösen cipelik be az osztályterembe. Senkinek az arcán nem látni szánakozást vagy megvetést: úgy kezelik Samuelt, mint bárki mást, akinek szüksége van egy kis segítségre.

A Szimbiózis Napokon hallottam egy Önállóan lakni, közösségben élni nevű kutatási projektről. Ennek célja feltárni azt, milyen tényezők segítik, illetve akadályozzák a hazai mozgáskorlátozott embereket az önálló életvitel megteremtésében. A workshopon elemzett történetekben előkerültek olyan helyzetek, amikor az akadálymentesítés igazából a környező emberek hozzáállásán múlik. Például az állítólag akadálymentes gimnáziumban minden órát más teremben tartanak, így a mozgáskorlátozott gyereknek a teljes szünete rámegy, hogy eljusson a nem túl könnyen megközelíthető következő órájára, ennivalóhoz meg nem jut, mert a menzára csak lépcsőn lehet lejutni. De olyan is volt, hogy a család nem volt hajlandó elköltözni a lift nélküli ház emeletéről, csaknem lehetetlenné téve mozgáskorlátozott gyereküknek, hogy egyáltalán elmenjen otthonról. Az emberi tényező, amely egy fizikailag sokkal nehezebb terepen hozzásegíti Samuelt az iskolába járáshoz, akadályként jelenik meg egyes budapesti mozgáskorlátozottak életében.

Természetesen az akadálymentesítés rendszerszintű probléma, nem elég hozzá az egyes emberek pozitív hozzáállása – anélkül viszont nem működik. Samuel környezetétől azt tanulhatjuk meg, hogy elsőként a gondolkodásunkat kell akadálymentesíteni.

A 64 Vármegye, a női sofőrök és a tevefélék jogai

http://www.atv.hu/belfold/20170606-szelsojobbosok-keszulnek-megakadalyozni-a-budapest-pride-ot


A 64 Vármegye – nem meglepő módon – idén is megpróbálja betiltatni a pride-ot. Most azonban felvettek a repertoárjukba egy új érvet: hogy a melegek között is vannak, akik nem támogatják a felvonulást. Ez olyasmi, amit más ellenzőktől is gyakran hallunk, és érdemes kicsit átgondolni, hogy megfelelő választ tudjunk adni rá.

Egy pillanatig sem vitatom, hogy vannak „a melegek között” (bármit is értsünk ez alatt) olyanok, akik különböző okokból nem támogatják a pride-ot. Például nem érzik úgy, hogy közük van hozzá – ahogy egy olyan roma fiatal, akit nem foglalkoztat a felsőoktatásban előforduló diszkrimináció, mert nem kíván továbbtanulni, vagy egy vidéki kerekesszékes, aki nem áll ki a budapesti középületek akadálymentességéért, mert ő maga sosem jár a fővárosban. (Persze aktivista szemmel nézve ezek az emberek is támogathatnák társaikat, de fogadjuk el, hogy nem mindenkiben van meg ez a fajta csoportszolidaritás.) Van, aki jobban örülne, ha nem kerülnének be az LMBTQ emberek a köztudatba, mert így könnyebben elhitetné környezetével, hogy „mi csak jó barátnők vagyunk, anyagi okokból lakunk együtt.” (A pride célja persze pont azoknak az előítéleteknek a megszüntetése, ami az ilyen rejtőzködés mögött áll, ez azonban nem megy egyik napról a másikra, és érthető, ha a példánkban szereplő leszbikus pár inkább a jelenben választja a biztonságot.) Az is előfordul, hogy egy kisebbség valamely tagja is magáévá tette a csoportja elleni előítéleteket. Néhai nagyanyám például annyira nem bízott a nők autóvezetési képességeiben, hogy nem volt hajlandó női sofőr mellé beülni. De nehezen tudom elképzelni, hogy valaki a parlamentben a nők jogosítványának elvételét indítványozná azon a címen, hogy Béres néni (nőként) is ezt szorgalmazza. (Talán erőltetettnek tűnik a párhuzam, de egyes közel-keleti országokban ténylegesen vitatéma a nők autóvezetésének kérdése, és amilyen nevetségesnek tűnik ez a mi számunkra, olyan értetlenül áll egy holland vagy dán az előtt a vita előtt, hogy engedélyezzék-e a pride-ot.) És persze millió más oka is lehet, amiért egy nem heteroszexuális vagy nem cisznemű ember nem támogatja a pride-ot.

Őszintén szólva azonban az engedélyezés szempontjából teljesen mellékes, hány LMBTQ ember nem akar felvonulni. A lényeg az, hogy vannak, akik igen, és erre a gyülekezési szabadság értelmében joguk van. Budapest utcáin minimum havonta zajlanak olyan tömegrendezvények, amelyek akár bizonyos utcák lezárásával is járnak, mint a Békemenet vagy az Autómentes Nap, tudtommal ezeket mégse akarja senki betiltani. Magától értetődőnek vesszük, hogy emberek csoportjai rövid időre lefoglalhatják a város egyes utcáit – sőt, nemcsak az embereké. Az Állatok Világnapján szervezett felvonulások résztvevői kutyákat vagy akár terráriumban hüllőket hoznak magukkal, sőt az egyik évben egy láma is végigsétált velünk az Andrássy úton, akit gondozója az esemény kedvéért kihozott az Állatkertből. Mikor ugyanebben az évben azzal próbálták betiltani a pride-ot, hogy az Andrássy út nemzeti szimbolikus jellegével nem összeegyeztethető, gondolkodóba estem: ezek szerint nekem kevesebb jogom van a nemzet tereit elfoglalni, mint a lámának. Távol álljon tőlem, hogy a lámák jogait csorbítani akarjam, ahogyan az LMBTQ közösség sem szokott aktívan tiltakozni más felvonulások engedélyezése ellen. Nem különleges bánásmódot akarunk, csak olyat, ami bármelyik másik embert (és lámát) megillet. Ha csak öt ember akarna felvonulni, egy demokráciában annak az öt embernek is lehetővé kellene ezt tenni.

Making families great again? Intersectional Perspectives on the Global Right’s Gendered Politics

A beszélgetésre szándékosan úgy válogattuk össze a résztvevőket, hogy legyen köztük társadalmi nemmel, LMBTQ témákkal és fogyatékkal élőkkel foglalkozó is. Az első két kategóriát elég gyakran összekapcsolják, azt viszont kevesen ismerik fel, hogy bizonyos hátrányok – köztük például a jobboldali családpolitika – a fogyatékkal élőket is hasonlóképpen érinti.

A pronatalista családpolitika abból a megállapításból indul ki, ami a múlt heti demográfiai konferencián is elhangzott: hogy az egyre kevesebb gyerek születése veszélyezteti a nemzet fennmaradását. Persze itt rögtön megkérdőjelezhető, hogy kik tartoznak vagy nem tartoznak a nemzetbe, tehát például egy csecsemőként örökbefogadott, afrikai származású de Európában felnőtt és európai hazájának nyelvét anyanyelveként beszélő gyerek miért rekesztődik ki ebből a fogalomból (ugyanis a nemzetközi örökbefogadást nem szokták a „nemzethalál” problematika megoldásai közt emlegetni). Annál érdekesebb viszont, hogy a Magyarországon, magyar szülőktől született, egész életükben itt élő magyar leszbikusokat vagy fogyatékkal élőket miért próbálják jogi és egyéb eszközökkel eltántorítani a gyermekvállalástól, amikor általuk akár jelentősen is megnövekedhetne a népszaporulat. Ugyanígy a családi egység fontosságát hirdetők ritkán kérdőjelezik meg azt a gyakorlatot, amikor a szülők elfordulnak LMBTQ gyermekeiktől vagy intézetben helyezik el a fogyatékkal élő családtagokat. Mint a beszélgetésen résztvevő aktivista elmondta, Magyarországon a fogyatékkal élő családtagját gondozó szülő kevesebb pénzt kap ápolási díjként, mint az intézetben hivatásszerűen dolgozó (esetenként képesítés nélküli) ápoló, pedig ő se vállalhat másik állást mellette. Vagyis az elvileg családbarát magyar állam igazából arra biztatja a sérült gyerekek szüleit, hogy törjék meg a család egységét.

A fenti anomáliákra a másodrendű állampolgárság fogalma adhat magyarázatot. Ahhoz, hogy valaki teljes értékű állampolgár legyen, számos kritériumnak kell megfelelnie: fontos, hogy heteroszexuális, ép és cisznemű legyen – de ugyanúgy az is, hogy ne legyen roma, szegény vagy kistérségben élő, ugyanis ezek a csoportok is számos esetben diszkrimináció áldozataivá válnak (és akkor a nőkről még nem is beszéltünk, akiket számos szempontból szintén ér hátrány). Ezeknek a csoportoknak a létszámát összesítve valószínűleg az jönne ki, hogy többen vannak, mint azok, akiknek család- és életformáit az uralkodó ideológia a nemzet részének tekinti. Magyarország a másodrendű állampolgárok országa.

Semmilyen tudományos tény nem igazolja, hogy az LMBTQ emberek vagy a fogyatékkal élők bármilyen szempontból rosszabb szülők lennének másoknál. Már csak azért sem, mert sokan közülük azelőtt vállaltak gyereket, hogy felismerték volna átlagtól eltérő szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, illetve fogyatékossá lettek volna. Az utóbbi csoport szinte teljesen láthatatlan a közbeszédben – nem meglepő módon, hiszen puszta létezésükkel megkérdőjelezik azt a megközelítést, amely a társadalmat „családalapításra alkalmas” és „családalapításra alkalmatlan” emberekre osztja bizonyos kategóriák mentén. Sőt, magukat a merev kategóriákat is: ahogy vannak, akik mindkét nemhez vonzódnak vagy mindkét nemhez tartozónak érzik magukat, ugyanúgy egyes emberek fogyatékossága csak bizonyos helyzetekben jelenik meg (pl. ha nem viselnek hallókészüléket) vagy egyfajta átmeneti kategóriát képez (mint a nagyothalló a siket és a halló között). Ilyen szempontból még akár a stratégiák is hasonlóak lehetnek, amelyekkel a LMBTQ és a fogyatékkal élő emberek küzdhetnek helyzetük jobbításáért és családformáik elfogadtatásáért. Ez a kerekasztal-beszélgetés talán az egyik első lépés volt egy fontos szövetség megalkotásához.

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Az észt Katariina a hetvenes években hozzámegy egy finn férfihoz és Finnországba költözik. Ezzel azonban nem szűnik meg az az állandó felügyelet, amely alatt a Szovjetunió alattvalóit tartotta. Rendszeresen telefonálnak neki Finnországban élő észtek, akik nem ellenőrizhető módon kapták meg a telefonszámát és gyanúsan barátkozni akarnak vele. Ezért aztán, amennyire csak lehet, a család titkolja észt mivoltát, Katariina a lányát nem is engedi észtül beszélni. Ha a család visszalátogat Észtországba, jobb nem feltűnést kelteni: úgy öltözködnek, mint az észtek, és inkább hazaviszik apukának a piát, nehogy a kocsmában kezdjen el finnül kiabálni és magára vonni a figyelmet. És persze jóban kell lenni minden olyan ismerőssel, aki különben bajt okozhat nekik, ezért minden látogatáskor több bőröndnyi ajándékot visznek az ő jóindulatuk megnyerésére. Katariina lánya, Anna, ebbe a félelembe nő bele, és olyannyira magáévá teszi, hogy már felnőttként, bőven a rendszerváltás után is eltitkolja szerelme elől észt származását.

Klisé (de ettől még igaz), hogy a diktatúrák elnyomják a szólásszabadságot: az ellenzéki médiumok megszüntetése Magyarországon erre tett kísérlet. Ám a szólásszabadság nemcsak a sajtóban lakozik. Fontos eleme az, hogy az emberek merjék vállalni önmagukat vagy a véleményüket személyes beszélgetéseikben is. Ennek az elnyomása sokkal lassabban épül ki, de már elkezdődött. Például egy zárt feminista facebook csoportból egy printscreen valahogyan kikerült egy szélsőjobboldali oldalra; emiatt egyes tagokban felmerült, hogy kilépjenek a csoportból vagy legalábbis ne nyilvánítsanak ott véleményt. Többen kérdezték tőlem, merem-e „A CEU-val vagyok” jelvényemet mindennapi szinten hordani, és nem ért-e atrocitás emiatt. Egyébként nem, de ha valaki már latolgatja, merjen-e föltenni egy adott kitűzőt egy adott helyzetben, az máris egy ahhoz hasonló gondolkodást sajátított el, mint amit Sofi Oksanen Észtországból Nyugatra keveredett hősnői.

Nem biztos, hogy Katariinának, Annának vagy a családjuknak bármi bajuk lenne abból, ha elárulnák másoknak a származásukat (Anna barátja például biztos nem okozna problémát). De ezen a ponton az ember már nem képes racionálisan gondolkodni, mert beléivódott a félelem, akárcsak abba a rejtőzködő melegbe, akinek meggyőződése, hogy lebukott a kollégái előtt, mert meglátták, amint egy szivárványszínű karkötős emberrel beszélgetett a buszmegállóban. A heteronormatív és más ideológiai elnyomások így működnek (Foucault is valami ilyesmit állít). És már azzal szembeszállunk velük, hogy ezt felismerjük, és az irracionális félelmek helyett megpróbáljuk racionálisan mérlegelni, hogy adott helyzet veszélyes lehet-e. (Nem biztos, hogy egy csapat szélsőjobboldali huligánnak az arcába villogtatnám a jelvényemet, bár az sem biztos, hogy levenném.) Persze az embereknek különböző mértékben van vesztenivalója azzal, ha vállalják a véleményüket, de vannak átmeneti megoldások, amivel a biztonságukat is megvédjük és a véleményünk szabadságát is megőrizzük. Akinek veszélyes lehet, ha bizonyos facebook csoporttal azonosítják, az lépjen be oda álneves profillal. Aki utcán nem meri fölvenni a szivárványszínű vagy CEU-s kitűzőt, az hordja baráti társaságban. Ezzel talán kisebb mértékben érzékenyít másokat, de nem is feltétlenül feladata ez; megteszik azok, akik helyzetükből adódóan felvállalhatják. A lényeg, hogy ne engedjük magunkra telepedni a diktatúrától való félelmet, mert akkor a diktatúra tényleg kialakul és ránk telepszik.

Alice Walker: The Third Life of Grange Copeland

***SPOILER***
Az írástudatlan Brownfield Copeland beleszeret Membe, a fiatal tanárnőbe; ráveszi, hogy hagyja ott tanult vőlegényét és összeházasodnak. Ám Brownfieldnek folyamatosan kisebbségi érzése van felesége mellett, amit különböző módokon próbál kompenzálni: először csak eltiltja a tanítástól, elégeti a könyveit, majd eljut a fizikai bántalmazásig. Mikor Mem ennek ellenére többet keres és jobban boldogul az élet gyakorlati dolgaiban, Brownfield végül lelövi.

A regényben Brownfield kisebbségi érzése egyértelműen a maszkulinitással kapcsolódik össze: úgy érzi, egy férfinek irányítania kell saját életét, és mivel ezt a feketéket továbbra is csaknem rabszolgaszámba vevő Délen nem teheti meg, legalább családja felett igyekszik uralkodni. Ugyanezt a fajta kisebbségi érzést azonban leszbikus kapcsolatokban is tapasztaltam, és nem is feltétlenül csak azon esetekben, amikor nagy osztálykülönbségek voltak a két fél között. Ha az egyik félnek eggyel több diplomája van vagy jobban beszél egy nyelvet, a másik nem büszke az okos barátnőjére, hanem frusztrált lesz és vagy kerüli a másik fél barátait vagy egyáltalán nem jár vele társaságba; a „biztos szégyellsz engem, amiért csak érettségim van” alaptalan vádaktól a pofonig a reakciók széles spektrumát tapasztaltam meg ilyen esetekben. Pedig nekem őszintén nem számít a másik háttere, nem akarom „civilizálni” vagy megváltoztatni sem, és nem várom el, hogy minden témát megbeszélhessek vele (bár megfelelő nyelvezettel az abszolút tudományos kérdéseket is meg lehet bárkivel beszélni). Az ilyen feszültségeket megtapasztalva mégis sokszor jutott eszembe: inkább egy egyetemista diáktársammal kellett volna járnom, az talán vele egyenrangúnak tekintene a kapcsolatban.

A szociológiában ismert fogalom az osztályendogámia, vagyis az a jelenség, hogy a legtöbben a saját társadalmi rétegükből választanak párt. Ennek sok oka van, például az, hogy a különböző rétegeknek más-más a szocializációs közegük, de az LMBTQ közösség pont abban speciális, hogy sokkal változatosabb háttérből érkeznek ide emberek. Ha ilyen helyzetben is fennmarad az osztályendogámia, azt könnyű a sznob értelmiségiek számlájára írni, akik rá se néznek egy alacsonyabb származásúra vagy maximum szexuális játékszernek használják. Tény, hogy ilyen is van, de ebben a történetben mindkét félnek van felelőssége. Nyilván a mi társadalmunkban, ahol egyre erősödnek az osztálykülönbségek és a felsőfokú végzettséget fetisizáljuk (és nemcsak azért, mert az oktatás leépülésével egyre nehezebb megszerezni), árral szemben úszik az, akinek nem az iskolázottság számít, hanem az ember személyisége. És az is biztos, hogy ezt az értékrend-váltást könnyebb megtenni a jobb helyzetben levő félnek. De ne tegyünk minden felelősséget az ő vállára: ha harmonikus kapcsolatokat akarunk párokon és az egész LMBTQ közösségen belül, akkor az elnyomottaknak is félre kell tenniük az előítéleteiket.

Vígszínház: Távoli dal

Willem évek óta New Yorkban él, öccse temetésére utazik vissza Amszterdamban. A monodráma során végig őhozzá beszél, valószínűleg többet és őszintébben, mint egész felnőtt életükben együttvéve. Később látni véli az elhunytat egy reptéri váróban. „Hát ilyen a halál, hogy most majd mindenhol téged látlak?”

Miután meghaltál, két hónappal ezelőtt, folyamatosan téged hallottalak. Nem régi beszélgetésekre emlékeztem, hanem bármi történt is, hallottam, mit mondanál erre és hogyan. (Egyszer egy ilyen mondatodat reprodukáltam valakiknek, és lesokkolta őket, mennyire hiteles – pedig a hangsúlyaidat nem is tudtam teljesen visszaadni.) Nem ijesztő volt, talán kicsit megnyugtató is, hogy magam mellett tudlak. Azután ez a jelenlét időben egyre csökkent, és már nem éreztem azt, hogy nem vehetek fel élénk színeket, de ettől továbbra is jelen vagy az életemben. És biztos, hogy felismerni véllek majd az utcán vagy a buszon, mert sokkal régebben meghalt barátaimmal kapcsolatban is rendszeresen megélem ezt.

Willem szüleinek láthatóan nincs problémájuk idősebbik fiuk melegségével, akár azon sem háborodnának fel, ha ex-barátja eljönne a temetésre. A te szüleid viszont sosem tudták igazán elfogadni, hogy meleg vagy. Talán ezért is akartak szűk családi körben búcsúzni tőled; kínos lett volna nekik, ha a rokonok hada mellett megjelenik egy csomó LMBTQ ember. Pedig Julcsi egyszer azt mondta (mielőtt ezt a döntést megtudtuk volna): ha mindannyian elmegyünk a temetésre, a szüleid talán megértik, milyen sokan szerettek téged ebben a közösségben, és milyen fontos szerepet játszottál benne. Nos, ez nem történt meg, maximum a mindannyiunk által aláírt koszorú vihette át az üzenetet. De végülis, ha az elvesztésed nem késztette őket arra, hogy átgondolják a hozzáállásukat, a mi látványos és őszinte kiállásunk sem fogja. Ami pedig a búcsúztatást illeti, ezt megoldottuk mi közösségi szinten, saját tervezésű rituálékkal.

A gyász egyik jellemző eleme, hogy azt érezzük, elmulasztottunk valamit az elhunyttal kapcsolatban, és ezt már sosem tehetjük jóvá. Másokkal volt ilyen érzésem, de veled sokkal kevésbé. Inkább azt sajnálom, amit megtehettünk volna együtt, de már nem volt rá alkalmunk: egy csomó klassz túraútvonalat, amit mutatni akartam neked, magánszervezésű futóeseményeket, amelyekre véletlenül akadunk rá a Facebookon,vagy evezést a Duna holtágaiban. És persze rengeteg gondolatot is meg akarok osztani veled, de ez továbbra is lehetséges. Ha ritkábban is, mint az első napokban (de most, ez után a darab után, megint többször) velem vagy a mindennapokban. Köszönöm ezt neked, Bence.