2013. április 25., csütörtök
Budapest, Kossuth tér
Százévesnél idősebb fákat vágtak ki a Kossuth téren. Pedig ezek a fák nem voltak önkényuralmi jelképek, nyilvánvalóan nem a szocialisták ültették őket, és nem is viselték kommunistának minősített és ezért diszkreditált híres emberek nevét (ellentétben mondjuk a Gorkij Könyvtárral). Kivágásuk ugyanabba a trendbe illeszkedik, amelynek hatására országunknak (legalábbis hivatalos nevében) nincs többé államformája, sőt alkotmánya sem. A jelenlegi vezetés, noha szereti hangsúlyozni a magyar nemzeti hagyományt, megpróbál elvágni minden olyan köteléket, ami ahhoz kapcsolhatná.
Már az is elég gáz, hogy mindennek fák esnek áldozatul. De a helyzet ennél is rosszabb, mint a Néprajzi Múzeum dolgozóival való beszélgetésből megtudtam. Ők ott voltak azon a reggelen, hallották a Kossuth tér madarainak szívettépő visítását. A fészkeik voltak azokon a fákon; az értelmetlen irtás otthonukat, leendő fiókáikat pusztította el.
Nem emlékszem, ki mondta: az embert az minősíti, ahogy az állatokkal bánik. Nos, a mai magyar vezetés alaposan leszerepelt, amikor puszta nagyzási hóbortból (és azért, hogy lezárhassa a Kossuth teret az esetleges tüntetők elől) megfosztott egy csapat állatot élőhelyétől (és nem mellesleg a belváros emberi és állati lakóit egy fontos oxigénforrástól). Az, hogy a terv ilyen jellegű hatása valószínűleg eszükbe se jutott, nemhogy nem mentség, de még súlyosbítja a helyzetet. Ceaucescu medvevadászatai legalább szolgálták valakinek a (bármilyen perverz) érdekét; a Kossuth téri madarak a puszta nemtörődömség áldozatai lettek.
2013. április 21., vasárnap
Tari Annamária: Női szerepek a XXI. században
Tari Annamária szerint már a családanyák sem a régiek. Régen könnyen föl lehetett őket ismerni dauerolt hajukról, kiskosztümjükről, kitaposott cipőjükről. Most meg itt van a MILF, az a harmincas-negyvenes nő, aki családanya létére még a fiatalabb férfiak számára is vonzó; a családanya-szerep mellett a nőszerepet is el tudja játszani.
Láthatóan az előadóban föl se merült, hogy egynél több módon is lehet nőnek lenni. Az a stílus, amit mondjuk az én édesanyám korosztálya követett, a 60-as években kifejezetten nőiesnek és szexinek számított. Persze mondjuk a 80-as évekre már túlhaladta a divat, de ők megmaradtak mellette, többek közt anyagi okokból. Merthogy akkoriban a mi régiónkban az emberek többsége nem engedhette meg magának, hogy évente lecserélje a ruhatárát; anyám 60-as éveket idéző ruhái (akárcsak az én 80-as éveket idéző darabjaim) nem retró cuccok voltak, hanem konkrétan abból a korból származtak. Gazdagabb országokban viszont már akkor is simán létezett a fiatalabb férfiakat vonzó elegáns és érett nő jelensége, gondoljunk csak a Szereti ön Brahmsot? c. regényre.
Tari Annamária nem az egyetlen, aki úgy beszél a szépségmítoszról, szépségideálokról és divat(ok)ról, mintha azoknak semmi gazdasági vonatkozása nem lenne. (Ami esetében azért is furcsa, mert célzott Naomi Wolf könyvére, viszont ha azt olvasta, rájöhetett volna, hogy van.) Például megállapította, hogy az egymást frissen megismert férfiak státusszimbólumokat csekkolnak (karóra, kocsi stb.), míg a nők azt, ki mennyire néz ki jól. Pedig egy nőnek a kinézete éppannyira státusszimbólum, mint egy férfinak a kocsija; nem mindenki engedheti meg magának a fitness-bérletet, a szoláriumot, a márkás kozmetikumokkal történő sminkelést, nemcsak anyagilag, de időben sem. Anyám korosztálya is jól akart kinézni, de nem volt ideje sminkelni, mert minden otthon töltött percét házimunkával töltötte. Ma már, a mosogatógépek, az ebéd-házhozszállítás, sőt egyes rétegekben a bejárónők korában már belefér az, hogy valaki másfél órát szépítkezzen a tükör előtt. Már ha a fentieket meg tudja fizetni; ha az ember az én környékemen élő családanyákat veszi alapul, azok ugyanúgy a 20-30 évvel ezelőtti stílust követik, mint a korábbi generációk.
Sokszor hallani azt a panaszt, hogy Magyarországon nincs középosztály. Pedig ha a diskurzusokat nézzük, úgy tűnik, mintha csak az lenne. A magyar sorozatokban jómódú orvosok, ügyvédek, vállalkozók családi bonyodalmait követjük, és a Pszinapszis előadásain is rendre elhangzottak olyan mondatok, mint „a 40-es éveire a férfi már karriert csinált és van egy menő autója”, „a menopauza a pasiknál úgy jelentkezik, hogy vesznek egy motort” vagy „a LinkedInt nem kell bemutatnom, mert nyilván ti is mind fent vagytok rajta”. A betanított munkás vagy éppen betanítatlan munkanélküli nem létezik, nem számít, és főleg nincs neme. A pszichológusok mintha nem vették volna észre, amiről pedig néhány szociológus szokott olykor írni: a nemi szerepek és a velük kapcsolatos elvárások nagyon erősen osztályfüggőek. Csak ha tényleg nem létezik vagy egyre szűkül a középosztály, nem problémás egy kicsit belőlük vonni le a következtetéseket?
Láthatóan az előadóban föl se merült, hogy egynél több módon is lehet nőnek lenni. Az a stílus, amit mondjuk az én édesanyám korosztálya követett, a 60-as években kifejezetten nőiesnek és szexinek számított. Persze mondjuk a 80-as évekre már túlhaladta a divat, de ők megmaradtak mellette, többek közt anyagi okokból. Merthogy akkoriban a mi régiónkban az emberek többsége nem engedhette meg magának, hogy évente lecserélje a ruhatárát; anyám 60-as éveket idéző ruhái (akárcsak az én 80-as éveket idéző darabjaim) nem retró cuccok voltak, hanem konkrétan abból a korból származtak. Gazdagabb országokban viszont már akkor is simán létezett a fiatalabb férfiakat vonzó elegáns és érett nő jelensége, gondoljunk csak a Szereti ön Brahmsot? c. regényre.
Tari Annamária nem az egyetlen, aki úgy beszél a szépségmítoszról, szépségideálokról és divat(ok)ról, mintha azoknak semmi gazdasági vonatkozása nem lenne. (Ami esetében azért is furcsa, mert célzott Naomi Wolf könyvére, viszont ha azt olvasta, rájöhetett volna, hogy van.) Például megállapította, hogy az egymást frissen megismert férfiak státusszimbólumokat csekkolnak (karóra, kocsi stb.), míg a nők azt, ki mennyire néz ki jól. Pedig egy nőnek a kinézete éppannyira státusszimbólum, mint egy férfinak a kocsija; nem mindenki engedheti meg magának a fitness-bérletet, a szoláriumot, a márkás kozmetikumokkal történő sminkelést, nemcsak anyagilag, de időben sem. Anyám korosztálya is jól akart kinézni, de nem volt ideje sminkelni, mert minden otthon töltött percét házimunkával töltötte. Ma már, a mosogatógépek, az ebéd-házhozszállítás, sőt egyes rétegekben a bejárónők korában már belefér az, hogy valaki másfél órát szépítkezzen a tükör előtt. Már ha a fentieket meg tudja fizetni; ha az ember az én környékemen élő családanyákat veszi alapul, azok ugyanúgy a 20-30 évvel ezelőtti stílust követik, mint a korábbi generációk.
Sokszor hallani azt a panaszt, hogy Magyarországon nincs középosztály. Pedig ha a diskurzusokat nézzük, úgy tűnik, mintha csak az lenne. A magyar sorozatokban jómódú orvosok, ügyvédek, vállalkozók családi bonyodalmait követjük, és a Pszinapszis előadásain is rendre elhangzottak olyan mondatok, mint „a 40-es éveire a férfi már karriert csinált és van egy menő autója”, „a menopauza a pasiknál úgy jelentkezik, hogy vesznek egy motort” vagy „a LinkedInt nem kell bemutatnom, mert nyilván ti is mind fent vagytok rajta”. A betanított munkás vagy éppen betanítatlan munkanélküli nem létezik, nem számít, és főleg nincs neme. A pszichológusok mintha nem vették volna észre, amiről pedig néhány szociológus szokott olykor írni: a nemi szerepek és a velük kapcsolatos elvárások nagyon erősen osztályfüggőek. Csak ha tényleg nem létezik vagy egyre szűkül a középosztály, nem problémás egy kicsit belőlük vonni le a következtetéseket?
2013. április 15., hétfő
Harry Potter 6
***SPOILER***
Bellatrix megvádolja Pitont, hogy elárulta a Sötét Nagyurat és valójában Dumbledore oldalán áll. Piton válasza: de hiszen a Sötét Nagyúr megbízik benne, márpedig ő a világ legjobb gondolatolvasója; hogyan is tudná őt félrevezetni?
Persze aki olvasta a 7. kötetet, az tudja: Bellatrixnek igaza volt, Piton végig kettős ügynököt játszott. És mindezt pontosan a fenti érve miatt tudta megcsinálni. Voldemort annyira meg van győződve saját tökéletességéről, hogy fel se merül benne, valamihez Piton jobban érthet. Ezért aztán hamis biztonságba ringatja magát. Gyakori ez azoknál, akik úgy gondolják: hatalmuk a tökéletességük bizonyítéka. Aztán egyszer majd jól meglepődnek, ha váratlan dolgok történnek körülöttük (pl. saját bukásuk), mert annyira elvesztették az önkritikájukat, hogy a kudarc lehetősége föl sem merült bennük.
Bellatrix megvádolja Pitont, hogy elárulta a Sötét Nagyurat és valójában Dumbledore oldalán áll. Piton válasza: de hiszen a Sötét Nagyúr megbízik benne, márpedig ő a világ legjobb gondolatolvasója; hogyan is tudná őt félrevezetni?
Persze aki olvasta a 7. kötetet, az tudja: Bellatrixnek igaza volt, Piton végig kettős ügynököt játszott. És mindezt pontosan a fenti érve miatt tudta megcsinálni. Voldemort annyira meg van győződve saját tökéletességéről, hogy fel se merül benne, valamihez Piton jobban érthet. Ezért aztán hamis biztonságba ringatja magát. Gyakori ez azoknál, akik úgy gondolják: hatalmuk a tökéletességük bizonyítéka. Aztán egyszer majd jól meglepődnek, ha váratlan dolgok történnek körülöttük (pl. saját bukásuk), mert annyira elvesztették az önkritikájukat, hogy a kudarc lehetősége föl sem merült bennük.
2013. április 9., kedd
Hadas Miklós: A modern férfi születése
Az előadás végén a kérdések között, nem meglepő módon, elhangzott a következő is: hogy lehet, hogy egy férfikutatással foglalkozó előadáson a közönség több mint 3/4-e nő? Az előadó erre megadta a saját válaszát (ez főleg a férfikutatásokhoz, illetve a feminizmushoz való magyarországi hozzáálláson alapult), amivel nagyjából egyetértek, de azért hozzátennék még két tényezőt.
Az egyik, hogy az előadás egy olyan szabadegyetemen hangzott el, ami a Meztelen férfi c. kiállításhoz kapcsolódik. Na most elképzeltem egy átlag magyar értelmiségi fiatalembert, amint a romkocsmában meséli a haveroknak:
- Holnap megyek a Meztelen férfi c. kiállításra.
- Mér, buzi vagy?
Azt gondolom, hogy sok férfi inkább nem kockáztatná meg a gyanúsítást.
A másik magyarázatom alapvetően feminista megközelítésű. Szerintem a nőket azért érdeklik jobban a nemi szerepekkel kapcsolatos előadások, mert látják, sőt saját bőrükön tapasztalják, hogy azok nem kőbe vésett dolgok, folyamatosan változnak, sőt akár változtathatók. A férfiszerep persze szintén változik, de sokkal észrevétlenebbül; a férfiasság kritériumait sokkal egyértelműbbnek vesszük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még ennek az előadásnak a közönsége is röhögésben tört ki a balettos mozdulatokkal korcsolyázó úriember láttán, míg egy női focicsapatot valószínűleg nem találtak volna viccesnek. A férfiak tehát megengedhetik maguknak, hogy ne kérdőjelezzék meg a férfiideált, még ha felismerik is, hogy soha nem fogják tudni elérni. Nem kívánnak előadást hallgatni arról, ami egyértelmű, mint ahogy nem olvasnának el egy könyvet arról, hogy a krumpli ehető. Persze az a csavar a dologban, hogy a férfiszerep korántsem olyan egyértelmű (mint ahogy, mellesleg, sokáig a krumpli ehető volta sem volt az). Erre néhány feminista és férfikutató már rájött, de sajnos - pont mert a férfiszerep annyira egyértelműnek tűnik - nem nagyon tudják eljuttatni az infót a nagyközönségnek. Mindeközben meg férfiak ezrei küszködnek azzal, hogy megfeleljenek az irreális elvárásoknak, és nem jönnek rá, hogy a hiba nem az ő készülékükben, hanem a rendszerben van.
Az egyik, hogy az előadás egy olyan szabadegyetemen hangzott el, ami a Meztelen férfi c. kiállításhoz kapcsolódik. Na most elképzeltem egy átlag magyar értelmiségi fiatalembert, amint a romkocsmában meséli a haveroknak:
- Holnap megyek a Meztelen férfi c. kiállításra.
- Mér, buzi vagy?
Azt gondolom, hogy sok férfi inkább nem kockáztatná meg a gyanúsítást.
A másik magyarázatom alapvetően feminista megközelítésű. Szerintem a nőket azért érdeklik jobban a nemi szerepekkel kapcsolatos előadások, mert látják, sőt saját bőrükön tapasztalják, hogy azok nem kőbe vésett dolgok, folyamatosan változnak, sőt akár változtathatók. A férfiszerep persze szintén változik, de sokkal észrevétlenebbül; a férfiasság kritériumait sokkal egyértelműbbnek vesszük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még ennek az előadásnak a közönsége is röhögésben tört ki a balettos mozdulatokkal korcsolyázó úriember láttán, míg egy női focicsapatot valószínűleg nem találtak volna viccesnek. A férfiak tehát megengedhetik maguknak, hogy ne kérdőjelezzék meg a férfiideált, még ha felismerik is, hogy soha nem fogják tudni elérni. Nem kívánnak előadást hallgatni arról, ami egyértelmű, mint ahogy nem olvasnának el egy könyvet arról, hogy a krumpli ehető. Persze az a csavar a dologban, hogy a férfiszerep korántsem olyan egyértelmű (mint ahogy, mellesleg, sokáig a krumpli ehető volta sem volt az). Erre néhány feminista és férfikutató már rájött, de sajnos - pont mert a férfiszerep annyira egyértelműnek tűnik - nem nagyon tudják eljuttatni az infót a nagyközönségnek. Mindeközben meg férfiak ezrei küszködnek azzal, hogy megfeleljenek az irreális elvárásoknak, és nem jönnek rá, hogy a hiba nem az ő készülékükben, hanem a rendszerben van.
Oroszlánszívűek
***SPOILER***
Az utoyai lövöldözést követően 200 ezren gyűltek össze Oslo központjában, hogy az áldozatokat gyászolják és kifejezzék: nem értenek egyet a gyűlölettel és az erőszakkal. A személyesen érintetteknél jóval többen álltak a tömegben, köztük a dokumentumfilm azon szereplői is, akik jobboldali pártokban tevékenykednek.
Utoyán 600 fiatal táborozott; még ha összes rokonukat és barátjukat is összeszámoljuk, nyilvánvalóan kevesebben lesznek, mint azok, akiket a legutóbbi magyar alkotmánymódosítás érint: hajléktalanok, egyetemisták és leendő felvételizők, házasság nélkül együtt élő párok és gyerekeik stb. Mégis, az alkotmánymódosítás elleni tiltakozások párszáz, maximum párezer embert mozgattak meg. Egy ilyen tüntetésen osztogattak egy röplapot, amely felsorolta az országot eláruló politikai erőket – a FIDESZ mellett több olyan pártot, akik ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében részt vettek.
Norvégiában az igazi vészhelyzetben pártok félretették ellentéteiket és rövid időre közös platformot találtak. Nálunk mekkora vészhelyzetnek kell beállnia vajon, hogy ez megtörténjen? És ahhoz, hogy az emberek szolidaritást vállaljanak másokkal és akkor is kivonuljanak az utcára, ha konkrétan nem az ő bőrükre megy a játék?
Az utoyai lövöldözést követően 200 ezren gyűltek össze Oslo központjában, hogy az áldozatokat gyászolják és kifejezzék: nem értenek egyet a gyűlölettel és az erőszakkal. A személyesen érintetteknél jóval többen álltak a tömegben, köztük a dokumentumfilm azon szereplői is, akik jobboldali pártokban tevékenykednek.
Utoyán 600 fiatal táborozott; még ha összes rokonukat és barátjukat is összeszámoljuk, nyilvánvalóan kevesebben lesznek, mint azok, akiket a legutóbbi magyar alkotmánymódosítás érint: hajléktalanok, egyetemisták és leendő felvételizők, házasság nélkül együtt élő párok és gyerekeik stb. Mégis, az alkotmánymódosítás elleni tiltakozások párszáz, maximum párezer embert mozgattak meg. Egy ilyen tüntetésen osztogattak egy röplapot, amely felsorolta az országot eláruló politikai erőket – a FIDESZ mellett több olyan pártot, akik ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében részt vettek.
Norvégiában az igazi vészhelyzetben pártok félretették ellentéteiket és rövid időre közös platformot találtak. Nálunk mekkora vészhelyzetnek kell beállnia vajon, hogy ez megtörténjen? És ahhoz, hogy az emberek szolidaritást vállaljanak másokkal és akkor is kivonuljanak az utcára, ha konkrétan nem az ő bőrükre megy a játék?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)