2011. július 29., péntek

Ádám almái

***SPOILER***
Valószínűleg mindannyian egy kurva nagy almafával kezdjük, aminek a terméséből majd hatalmas almatortát sütünk és ezáltal jót teszünk egy csomó emberrel. Azután sorra pusztulnak az almák különböző okok miatt. Az a kisebbik gáz, ha megeszik őket, hiszen végülis erre valók; ezzel ugyan mi magunk nem profitálunk majd belőlük, de a magam részéről ezt az oldalát még el tudom engedni (ellentétben pl. a Gengszterek fogadója ide vágó szereplőjével, hogy más filmet is behozzak). Csakhogy ahogy csökken az almák száma, úgy tudatosul bennünk, hogy az a mi almatortánk egyáltalán nem lesz nagy. Lehet, hogy alig pár ember ehet majd belőle. És akkor senki más nem fogja tudni, hogy létrehoztunk valamit, vagy hogy egyáltalán léteztünk.

Persze én is örülnék, ha az almafámon sok alma teremne és nagy eredményeket érnék el velük. Például egy csomóan meghallgatnák az előadásomat a nagy feminista konferencián és leesne nekik valami, könyvet írnék, amit ki is adnának és egy csomó ember elolvasná, netán hozzájárulhatnék intézményes gyakorlatok megváltozásához. Nem tettem le teljesen ezekről az ambíciókról, de tudatában vagyok annak, hogy nem feltétlenül valósulnak meg. De akármilyen kicsi almatortát sütök is végül, valaki talán mégiscsak megkóstolja; mondjuk egy egyetemista, aki felfedezi a disszertációk porlepte polcán és pont ebben talál egy inspiráló gondolatot. Na és ne feledjük el azokat sem, akik a fa gondozásában segítettek (pl. az úgynevezett adatközlőket). Azt hiszem, ők is profitálhatnak valamit a folyamatból (a filmben mindenesetre ez történik). És akkor nem volt fölösleges az egész.

2011. július 25., hétfő

Gillian Dunn, a leszbikus párok és a házimunka

***SPOILER***
Gillian kicsit aggódott, amikor elkezdte a kutatását arról, hogyan osztják el a leszbikusok a házimunkát. Hiszen ha kiderül, hogy itt is egyenlőtlenségek vannak, ahol pedig nincs nemi alapú elnyomás, baszhatjuk a feminizmust.

Függetlenül attól, hogy egyetért-e valaki ezzel a kitétellel (merthogy szerintem két nő közötti hatalmi különbség ugyanúgy eredhet a férfiuralomból), Gillian fellélegezhetett. A kutatásban részt vevő leszbikus párok dicséretesen egyenlő módon osztották el a házimunkát, odafigyeltek egymás igényeire, egyik sem helyezte magát a másik fölé. Azok, akik korábban éltek heteró kapcsolatban, mind azt mondták, hogy az sokkal korlátozóbb és egyenlőtlenebb volt, és milyen jó, hogy egy nővel nincs az a sok buta elvárás és teljesen szabadon alakíthatják ki a kapcsolatukat úgy, hogy mindkettőjüknek jó legyen.

Nekem kicsit gyanús ez az idealizált kép (amit megmagyaráz, hogy a párok saját beszámolóin alapszik, tehát senki nem figyelte, hogy tényleg mindkét fél ugyanannyit mosogat-e). Egyrészt látok rendesen egyenlőtlenségeket a környezetemben levő leszbikus kapcsolatokon belül. Sokan persze úgy magyarázzák, hogy megállapodtak (A jól keres, B munkanélküli, akkor A eltartja B-t), csakhogy a megállapodások nem mindig működnek maradéktalanul (amikor A otthagyta jól fizető állását egy számára nagyobb kiteljesedést nyújtó, ám rosszabbul fizető pályáért, B továbbra sem keresett állást és elvárta, hogy A eltartsa). Nem is szólva a nem házimunkán alapuló egyenlőtlenségeken, amikor például X elvárja, hogy Z részt vegyen az általa szervezett szabadidős programokon, viszont nem hajlandó elmenni a Z számára fontos eseményekre satöbbi.

Másrészt az ilyen kutatások mintha azt sugallnák, hogy két különböző nemű személy között nem lehet egyenrangú kapcsolat. Sokáig én is így gondoltam, de most azt hiszem, sikerült megtalálnom az ellenpéldát. Persze ez sokmindenen múlik. Az, hogy korábban mindkettőnknek meleg kapcsolataink voltak, biztos segít abban, hogy ne vegyünk magától értetődőnek semmiféle szerepleosztást. Ahogy minden tánc előtt megállapodunk, ki vezet és ki követ, ugyanúgy az olyan élethelyzetekben, ahol valamelyik félnek kellene kézbe venni a dolgokat (ki fizet az étteremben, ki foglalja le a szállást, akármi), közösen beszéljük meg, melyikünk legyen az. Lehet, hogy ez így fáradságosabb, viszont figyelembe veszi mindkettőnk igényeit. És persze tudatosságra is szükség van. Folyamatosan elemzem a saját viselkedésemet, nehogy magától értetődőnek vegyem a hagyományos női szerep elemeit. Ez nem azt jelenti, hogy an bloc elutasítom mindet, csak éppen nem gondolom, hogy a személy nemének korlátoznia kellene a viselkedését. Nem arról van szó, hogy sohase követnék, csak éppen ez egészen mást jelent egy olyan (tánc)partnerségben, ahol ugyanennyi erővel vezethetek is. Ha nem alapja egy kapcsolatnak a hagyományos férfi-nő leosztás, akkor egészen más jelentést kap, ha a gentleman karjában viszi át a hölgyet a vizes füvön, nehogy átázzon a cipője…

2011. július 15., péntek

Kowalsky mega Vega: Otthon, édes otthon

http://www.youtube.com/watch?v=wgg6mfGssEc

Az emberek egy része folyamatosan az otthont keresi. Azt a helyet, ahol mindig béke van, ahol minden hajnal színarany, és egyébként is megtalálható a teljes belső harmónia. Elmennek érte akár a világ végére is. Mindenhol keresik, csak saját magukban nem.

A környezetemből most egy újabb ember készül külföldre költözni, talán örökre. Testileg és lelkileg törékeny ember, aki kilátástalannak látja itteni életét; menekül a fájdalmas emlékek, a kudarcok elől. El a teljes ismeretlenbe és bizonytalanba, itthagyva a családját, barátait, lehetséges karrierjét, sőt még imádott macskáját is. Egyetemi diplomával megelégszik, ha van egy szobája és ennivalóra elég pénze (és minthogy a szakmájában kis eséllyel fog munkát találni, ennél többre nem is nagyon számíthat). Reméli, hogy abban a másik országban megtalálja az otthont, amit itt hiába keresett.

Túl sok hasonló történetet néztem már végig ahhoz, hogy osztani tudjam az optimizmusát. Nemcsak a gyakorlati nehézségek miatt (pl. hogy hogy fogja legalizálni az ottlétét, és mi lesz, ha nem sikerül neki), hanem mert meggyőződésem, hogy az otthon levés érzése nem külső körülményektől függ. Lehet akármilyen jó élete odakint, egy nap szembejön vele valaki, aki hasonlít a volt kedvesére, és felszakítja az egész fel nem dolgozott problémát. Az otthont önmagunkban kell megtalálni. Ehhez persze sokminden hozzásegíthet, például egy olyan ember, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat. (A témában ld. még „Az otthon itt van” c. bejegyzésemet.) Nem előfeltétel, de nekem sokat számít. És igazából mindegy, hogy kategorizálás szerint házastárs, pár, testvér vagy akár édesanya.

Annának azt kívánom, hogy találjon egy olyan embert – itt vagy ott - , aki hozzásegíti, hogy otthon érezze magát a világban.

2011. július 12., kedd

Tuesdays with Morrie

Morrie, a haldokló öreg prof (Jack Lemmon utolsó szerepe)filozófiai okfejtéseit önéletrajzi elemekkel illusztrálja. Elmondja: miután anyja meghalt, apja sose ment haza, amíg ő le nem feküdt, inkább kint várt az utcán és olvasta az újságot. Nem mert olyan helyzetet teremteni, hogy kommunikálnia kelljen a fiával, nehogy az elhunyt szóba kerüljön. Morrie pedig egész életében haragudott ezért az apjára. Csak mikor már sok évvel később a holttestét azonosította a hullaházban, akkor ugrott be neki: hiszen ő is megtehette volna az első lépést. Ő sem közeledett apjához, nem próbálta megtörni a csendjét, és ami még rosszabb: nem bocsátott meg neki, csak amikor már túl késő volt.

Ha két ember közt van valami, amiről nem beszélnek, viszonylag logikusan hangzik, hogy egyiküknek szóba kéne hoznia. Csakhogy mi van, ha egyikük sem képes rá? Vagy ha az egyik fél nemcsak szóba hozni nem képes, hanem a másik kezdeményezésére sem tud beszélni a dologról? (Így jártam én a saját apámmal, aki évekig nem tudott a leszbikusságomról beszélni, hiába ragadtam meg rá minden alkalmat.) Lehet, hogy pont ez az egy dolog, amiről nem akar beszélni, okozza azt, hogy inkább eltávolodjék a másiktól, és a végén már egyáltalán semmiről nem fognak beszélni.

2011. július 7., csütörtök

Maradj velem

***SPOILER***
Adva van egy idős boltos, akinek a felesége a kórházban haldoklik, ő maga meg szép lassan belesüllyed a magányba. Egy nap a fia elhozza neki annak az asszonynak az önéletírását, akinek szocmunkásként segít. Theresa (aki létező személy és saját magát alakítja a filmben) siketvak, aki egyedül él és teljesen jól elboldogul (mos, főz, a vakok iskolájában kézművességet tanít), csak a bevásárláshoz van szüksége a szocmunkás segítségére. Az öregembert – aki mellesleg zseniálisan főz – annyira meghatja Theresa írása, hogy hálája jeléül egy edény ételt küld neki. És innentől fogva minden nap. Hosszú időn át ezen a módon kommunikálnak egymással, míg a film végén személyesen is találkoznak.

Nem mondódik ki, mi érintette meg az öregembert annyira Theresa írásában. Nyilván sokan úgy értelmeznék: az a tény, hogy valaki siketvakként is képes teljes életet élni; ami mondjuk számomra nem újdonság, és ha ennyi lenne a film mondanivalója, biztosan nem tetszene. De az önéletrajzból idézett sorok alapján más következtetésre jutottam. Theresa érzelmekről ír, amikről ebben a közegben senki más nem képes kommunikálni. Ilyen szempontból ez jellegzetes távol-keleti film: a szereplők egy része egyáltalán nem beszél, csak pár mondatokat vagy csak interneten és sms-eken keresztül. (Ez alapján úgy döntöttem, hogy Japán és Tajvan mellett Szingapúrban sem szeretnék élni.) Theresa és a szocmunkás srác az egyetlenek, akiknek nincsenek kommunikációs gátjai. Ez lehetett az a különleges hatás, amit az írás az öregemberre gyakorolt: felvillantotta előtte, hogy az érzelmek megélhetők és kifejezhetők. A film végére, ha kimondani nem is képes az érzéseit, odáig eljut, hogy sírni tudjon.

Az én életemben több ilyen Theresa jelent már meg, és mindegyik egy kicsit közelebb vitt az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találkozzon a maga Theresájával. Vagy egyesek talán már találkoztak vele, csak nem vették észre és elmentek mellette?

2011. július 6., szerda

Steven Seidman: Beyond the Closet

A queerelmélet képviselői - ha éppen el tudnak szakadni a brit és francia irodalom klasszikusaitól - nagyon eredeti és releváns kérdéseket tudnak föltenni. Stevent például az érdekelte, hogyan befolyásolja a heterók identitását az a tény, hogy a melegek egyre láthatóbbak. Elkezdett hát interjúzni a heteroszexuális identitásról. Érdekes eredményre jutott. Számos heteró fiatalt talált, akik számára a szexuális orientáció egyszerűen nem fontos. Nem tesznek különbséget melegek és heterók között, simán lemennek meleg barátaikkal akár buzibárba is, és leszarják, ha valaki melegnek nézi őket. (Persze Steven ezeket a fiatalokat Amerikában találta; nem tudom, nálunk mi lenne a helyzet.) Vannak azonban másfajta fiatalok is, főleg azok, akik valamilyen - pl. faji - szempontból már hátrányos helyzetből indulnak. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen lazák legyenek, és lépten-nyomon hangoztatják heteroszexualitásukat.

Itt van például Miguel. Szeret öltözködni, de nagyon vigyáz, mit vesz föl, nehogy túl buzis legyen. Sorra dönti le a lányokat, de barátkozni nem akar velük, mert csak a buziknak vannak lány barátaik. Baráti köre tehát csupa srácból áll. Ők ugyan közel állnak egymáshoz, akár fizikai érintések szintjén is - Miguel elmesél egy esetet, amikor egy barátja feküdt az ágyon, ő melléfeküdt és átrakta a térdén a lábát - de ez nem buziság, hiszen nemi szervek nem szerepeltek a történetben, vagyis nincs szexuális tartalma.

Azon túl, hogy vajon miért csak a nemi szervekhez kötődhetne szexuális tartalom, azon gondolkoztam, mennyire retteghet Miguel és a többi hasonló srác a lebuzizástól. Ami egyrészt mutatja, milyen intenzíven él tovább a homofóbia (mert pl. nem láttam még húsevőt, aki azért kerülné a salátákat, nehogy vegetáriánusnak nézze valaki), másrészt kicsit komplikálja a homofóbia és a nemi szerepek kapcsolatát. Sok okos ember (és mellesleg én is) mondogatja, hogy a homofóbia egyik gyökere a nemi szerepek merev értelmezésében rejlik. Úgy tűnik azonban, hogy a dolog körkörösen hat: egyesek épp a homofóbia miatt kezdik el "túljátszani" a nemi szerepüket. Ami pasik, mint Miguel, esetében oda vezet, hogy az érzelemkifejezésük minden helyzetben le van gátolva. Hímnemű barátaikkal nyilván nem kerülhetnek túl érzelmes kapcsolatba, mert még a végén valaki (pl. saját maguk) erotikusnak értelmeznék, de lányokkal se, mert igazi férfi nem barátkozik nőkkel, csak megkeféli őket. Ott maradnak tehát anélkül, hogy bárkinek is megnyílhatnának.

Tudom, hogy ők az elnyomók, de ezzel együtt szar nekik.

2011. július 3., vasárnap

Shania Twain: If you wanna touch her, ask!

http://www.youtube.com/watch?v=m-t2E2WpIwU

Szeretem a feminista countryt (bár nem tudom, Shania ennek definiálná-e, amit csinál). Meg az olyan dalokat, amelyek a nő meghódítására nem olyan javaslatokat tesznek, hogy kamuzzál a hófehér Jaguárodról vagy halmozd el ékszerekkel (ld. Diamonds are a girl's best friend). Hanem hogy kommunikálj, figyelj rá oda, legyél igaz barátja. És főleg legyél türelmes, mert egyik napról a másikra nem alakulhat ki igazi mély kapcsolat. És mint a dal címe is mondja: kérdezd meg, ő mit akar, mikor meddig mehetsz el.

Rendszerint annyira nem így történik. A hollywoodi filmekben csak egymásra néznek, aztán smárolni kezdenek anélkül, hogy bármit előtte megbeszélnének. És utána persze kiderül, hogy mindkét fél mást értett a csók (vagy az azt követő szex) alatt. Egyfelől az önsegítő könyvek meg a pszichológusok mindig azt nyomatják, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról a párunkkal, másfelől baromira nincsenek erre mintáink és részben ezért nem is nagyon csinálja senki.

Eddigi kapcsolataimban én is majdnem mindig ebbe a senkibe tartoztam. Egészen meglepő egy olyan társ, aki tényleg odafigyel, mit érez a másik, aki tényleg minden lépést egyeztet előre, aki tényleg minden pillanatban odafigyel rá, hogy én mit szeretnék. Én meg csak hebegek-habogok, nem is tudom megfogalmazni a dolgokat, annyira nincs gyakorlatom benne. De ugyanakkor meg megtapasztalom, milyen nagy biztonságot nyújt ez a fajta kommunikáció.

Szóval butchok, srácok és mindenki, aki nőknek udvarol: érdemes megfogadni Shania tanácsát.