Umberto Eco: Baudolino

***SPOILER***

János szerpap országát furcsa szörnyek népesítik be, ők azonban láthatóan nem tesznek különbséget egymás közt külsejük alapján. Hőseink szkiapod (egylábú) barátja mintha észre se venné, hogy egyes ismerőseinek eltérő számú lába, szeme vagy feje van, mint neki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem sorolja csoportokba őket. A csoportok – noha egyébként megfelelnek a szörnyfajok közötti határoknak – az alapján jönnek létre, hogy ki hogy értelmezi a Szentírást (Eco vélhetően különböző korabeli eretnekségeket akart itt megjeleníteni). A gigászokkal tehát nem az a baj, hogy egy szemük van, hanem hogy „rosszul gondolkodnak”, a végeredmény azonban ugyanaz: a csoportok között olyan mérvű ellentétek jönnek létre, hogy még a közös ellenség sem képes összekovácsolni őket, és ez végül az ország vesztéhez vezet.

Fennállna persze az az opció is, hogy elismerjük a másik testi vagy ideológiai különbözőségét, de ezt legföljebb érdekességként és nem elítélendőként könyveljük el. Az Eco (vagy Baudolino) által elképzelt világban azonban a különbözőség óhatatlanul értékítéletekhez és így ellentétekhez vezet. Belegondolva, hogy a XXI. században egy francia és egy iráni politikus nem tud összehozni egy olyan vacsorát, ami mindkét félnek megfelel (pedig ez semmi kulináris bravúrt nem igényelne), a szkiapodok, blemmük és társaik gondolkodásmódja továbbra is uralkodónak tűnik.

David Mitchell: Felhőatlasz, Szomni451 oriszon-tanúsága – Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Mindkét regény olyan anti-utópiát vetít elénk, amelyben az alávetett osztály klónokból áll. Ők biztosítják a gazdagok jólétét, akár azzal, hogy rabszolgamunkát végeznek, akár azzal, hogy szükség esetén szervdonorként szolgálnak „eredetijük” számára. A közvélemény ebben semmi kivetnivalót nem talál, hiszen ezek nem „eredetik” vagy „tisztavérűek” (értsd: „természetes” úton fogant emberek – milyen hatalma van a „természet” szónak még Szomni-451 végtelenül mesterséges világában is!). Ugyanakkor egyik regényben sem találunk utalást arra, hogy a mi világunkban a diszkrimináció alapjául szolgáló tulajdonságok (pl. bőrszín) bármilyen mértékben számítanának; ez egyébként igaz a Harry Potterre is, ahol a színesbőrű diákok egyetlen halvány célzástól eltekintve sosem kapnak támadó megjegyzéseket, szemben a nem-varázsló származásúakkal („sárvérűek”). Úgy tűnik, a regényírók egy adott társadalomban csak egyfajta rétegződést képesek elképzelni. Pedig elég csak a miénkben körülnézni, hányfajta alapon diszkriminálnak embereket, és a különböző csoportok mennyire más megítélés alá esnek. A fogyatékkal élőt sajnálják és diszkriminálják ugyan, de kicsi eséllyel fogják kisebbségi léte miatt megtámadni az utcán, míg egy meleggel ez megeshet; ugyanakkor a melegek sem szenvednek olyan mértékű szegregációtól, mint a romák. Ha a regényírók belegondolnának ebbe a fajta rétegződésbe, lehet, hogy nem ennyire kétpólusú világokat alkotnának meg anti-utópiáikban sem.

A klónok persze úgy vannak programozva és/vagy nevelve, hogy a nekik szánt feladatot végezzék el, éppezért a társadalom többi része semmi lelkifurdalást nem érez alávetettségük miatt; hiszen ezek nem is akarnak mást, eleve úgy „születtek”, hogy ne szenvedjenek attól, ami a „valódi” embereknek maga lenne a pokol. Az ilyenfajta érvelés feltételezi, hogy egy csoport alávetettsége biológiai/genetikai alapon nyugszik, legalábbis mai, genetika által uralt gondolkodásunkban. Épp ezért nehezebb alsóbbrendűnek tekinteni a testi fogyatékkal élő vagy LMBTQ embereket, hiszen ők „átlagos” családokba születnek, sőt gyakran csak életük egy későbbi szakaszában válnak egy kisebbség tagjaivá (az értelmi fogyatékosokra ez nem érvényes: egyrészt az ő állapotukat gyakran a genetikára fogják, másrészt az intelligencia olyan alapvető kritériuma társadalmunk rétegződésének, hogy felülírja még a genetika mindenhatóságát is, ha nem egyeztethető össze vele). A romákra viszont nyugodtan rá lehet fogni, hogy ők „nem is akarnak jobban élni”. Épp ezért kelt kognitív disszonanciát egy roma értelmiségi – akárcsak egy „felemelkedett” klón, aki tanulni akar.

Persze elfogadhatjuk igaznak, hogy az átlagos klón nem látja át azokat az összefüggéseket, mint egy iskolázott „tisztavérű” – ez azonban nem lehet ok arra, hogy embertelen körülmények közé kényszerítsük őket. Ugyanolyan érv ez, mint azt felhozni a nagyüzemi állattenyésztés védelmében, hogy hiszen az a csirke nem is ismer más életet (és különben sem tud írni-olvasni meg hasonlók). Lehetséges, hogy az ember (vagy, az anti-utópiáknál maradva, a „biológiai” ember) olyan helyzetben van bizonyos más csoportokhoz (állatokhoz, illetve klónokhoz) képest, hogy lehetősége nyílik kihasználni őket (és ilyen előnyök emberek egyes csoportjai között is fennállhatnak, pl. épek és érzékszervi fogyatékosok között). Azonban éppúgy megvan a lehetőségünk arra, hogy minél inkább szenvedésmentes, teljes és szabad életet biztosítsunk nekik (akár olyan értelemben, hogy kimehetnek a gyorsétterem falai közül, vagy szaladgálhassanak a baromfiudvarban vagy akár a falu utcáján). És az etika azt diktálja, hogy az utóbbit tegyük.