2012. január 28., szombat

Generál: A zenegép

http://www.youtube.com/watch?v=II9hPvKxtLU

Nem könnyű olyan témában tolmácsolni, amiről nekem magamnak is van némi tudásom és erős meggyőződésem. Néha kedvem lett volna jól beszólni a közönség marhaságokat összehordó tagjainak, vagy legalábbis gunyorosan kommentálni mondandójukat a fordítás során. De ugyebár a tolmács ilyet nem tehet: ő csak egy zenegép, aki hűen ismétli, amit mások mondanak. És hiába ír önmaga is számot (tudományos cikket, disszertációt stb.), arra jóval kevesebben lesznek kíváncsiak. Gondolhatom, hogy kutatásommal megváltom majd a világot, megváltoztatom a törvényeket és a társadalom gondolkodását. A valóságban valószínűleg kénytelen leszek visszamenni zenegép-üzemmódba és mások munkáját/gondolatait fordítani. A disszertációm pedig örülhet, ha néha rátalál egy kóbor állat vagy szakdolgozó. Persze attól énekelhetek magamban. Csak éppen társadalomtudományi munkákat az íróasztalfióknak írni sokkal elszomorítóbb, mint regényeket vagy verseket.

2012. január 26., csütörtök

Gilmore Girls 2. évad 7. rész

Roryra rászabadul az iskolapszichológus meg az igazgató. Problémának látják, hogy nem vegyül eléggé az iskolatársaival, és mindenáron rá akarják venni, hogy barátkozzon velük. Rory persze "felsőbb utasításra" megteszi, noha semmi kedve nincs hozzá (és persze végül rosszul is sül el). Mert őt aztán a legkevésbé sem érdeklik a gazdag sznobok, akiknek egy része ráadásul folyton keresztbe tesz neki; jól elvan a könyveivel meg az otthoni barátaival.

Klasszikus eset, hogy a tanárok vagy szülők ilyen típusú nyomást gyakorolnak a gyerekre, mert fogalmuk sincs, mit érez és milyen hatások érhetik. Általános iskolás koromban a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az osztálytársaimmal menjek haza, merthogy egyedül veszélyes - pedig nekem veszélyesebb volt velük hazamenni, akik csúfoltak, lökdöstek, elvették és dobálták a cuccaimat. Egyszer persze fény derült a dologra, és a szüleim elmentek beszélni az egyik lány szüleivel, aztán úgy vélték, ezzel minden megoldódott. Persze dehogy: a zaklatás ment tovább a régiben. És megsúgom a kedves szülőknek: az ilyen módon bántalmazott gyerekek többsége nem fog árulkodni, hiszen akkor még durvábban bánnak majd vele.

Hogy mi a megoldás? Nyilván az, hogy a tanárok nyitott szemmel járnak, figyelik a bullying eseteit és fellépnek ellene. Meg úgy mellesleg a gyerekeket is figyelik, és csak akkor lépnek közbe, ha tényleg bajt észlelnek. Egy magányosan olvasó kislány nem feltétlenül boldogtalan, mint ahogy egy folyton másokkal lógó, népszerű gyerek is lehet borzasztóan magányos, mert például olyan titkai vannak, amiket nem mer másokkal megosztani.

José Saramago: A kolostor regénye

Blimunda látnoki képességeket örökölt anyjától. Belelát az emberek belsejébe, látja rejtett betegségeiket, sőt akaratukat is. Egyetlen emberbe azonban soha nem néz bele: párjába, Baltazárba. Ezt megfogadta már kapcsolatuk kezdetén.

Gondolhatjuk, hogy Blimundát az motiválja: nem akarja tudni, ha kedvesét esetleg halálos kór emészti. De ennél többről van szó. Blimunda nem "néz bele" Baltazárba, mert tiszteletben tartja önállóságát, függetlenségét. Szemben azokkal, akik mindent tudni akarnak a párjukról, hogy ellenőrizhessék és korlátozhassák, ő el bírja viselni, hogy nem tud mindent. Mert az igaz szerelem szabadon enged, és nem akar kontrollálni. Ez az egyik legnehezebb dolog a szerelemben, de egyben a legfontosabb is.

2012. január 1., vasárnap

Martin H

Dante, a színész drámai módon búcsúzik el színházától. Egy, a spanyol polgárháborúról szóló darab közben egyszer csak leveszi a jelmezét, a közönséghez fordul és jól odamond nekik: most aztán marha haladónak és társadalomtudatosnak érzik magukat, amiért megnéztek egy baloldali darabot, pedig ezzel csak önmagukat verik át, hiszen soha semmi hasznosat nem tettek. A közönség persze felhördül, Dante pedig diadalmasan kisétál.

Félreértés ne essék: én vagyok a legnagyobb pártolója annak, hogy társadalmi problémákról filmek, könyvek, tanulmányok készüljenek (ez már a blogomból is kiderül). Fontosak ezek, hiszen tudatosíthatják bennünk, mi mindenen kellene változtatni. A tudatosításnak azonban elvileg úgy kéne működnie, hogy az embert motiválja valamilyen cselekvésre. Túl sok embert ismerek sajnos, aki számára a társadalmi tudatosság kimerül abban, hogy megnézi/elolvassa ezeket a műveket. Pedig éppen most rengeteg lehetőség kínálkozik, hogy tegyünk valamit: ha csak annyit is, hogy másoknak beszélünk ezekről a dolgokról, vagy lájkolunk a facebookon egy olyan oldalt, amely valamilyen segítő szervezetet vagy akciót reklámoz. Na és persze részt is vehetünk egy ilyenben.

Azt gondolom, nem olyan államban élünk, ahol megengedhetnénk magunknak, hogy a társadalmi tudatosság megragadjon a tévénézés és könyvolvasás szintjén.