A cigányokkal van a baj!

A XII. kerületi Helyi Théma címlapján szerepel Choli bácsi roma író ezen kijelentése. Később az interjúban, amely a roma holokauszt-megemlékezés kapcsán íródott, ilyen mondatok szerepelnek, hogy "Minden cigány vagy betörő, vagy tolvaj, vagy gyilkos." "Velünk, cigányokkal az a baj, hogy nem tudunk a holnapra gondolni." "Hány cigány tanár van Magyarországon?" Vagyis ami történt, az a cigányok hibája volt, és ha újra megtörténik, megint az lesz.

A cikk olvastán Shane Phelan szellemes megállapítása jut eszembe, miszerint mindenki mindig úgy állítja be, mintha a kisebbségen múlna, hogy asszimilálódik vagy sem, a többség mindig azt támogatja, hogy igen. Pedig hát akármennyire is akar(na) asszimilálódni valaki, hogyha az intézményes és egyéni előítéletek nem engedik. Aki kisegítő osztályban végezte az iskolát, mert bőrszíne (és nem intelligenciája) alapján oda sorolták, abból nem lesz tanár. Meg abból se, akinek az iskola folyamatos trauma volt, mert az osztálytársai bántalmazták, a tanárok diszkriminálták a bőrszíne miatt. És van, aki azért nem gondol a holnapra, mert az semmi jót nem hozhat. Nyilván túl pesszimista lenne azt állítani, hogy egy roma embernek nulla az esélye a társadalmi felemelkedésre (és persze a romákon belül is nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), de ha van is, tripla annyit kell dolgoznia érte.

Azon már meg se lepődünk, ha többséghez tartozó személyek nem veszik észre, hogy a diszkrimináció nemcsak egyéni szinten, hanem intézményes szinten is működik. De még nagyobb gáz, ha a kisebbség egyik, szakértőnek kikiáltott képviselője nyilatkozik így. (Most félretéve, hogy a magyar újságírókat ismerve nem vagyok 100% biztos benne, hogy Choli bácsi tényleg ezt mondta.) A romákat nem ismerő olvasó számára ő a szakértő: ha valaki, ő biztosan tudja az igazságot! És azáltal, hogy a kisebbségnek azon tagjait szólaltatja meg, akik saját előítéleteik foglyai, a média azokban is megerősíti a rasszizmust, akik amúgy nyitottak lettek volna meghallgatni a másik oldalt.

Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle – gender fantáziák

Molly egyik (nő) szeretőjének furcsa szokásai vannak: csak úgy tud elélvezni, ha közben arról fantáziál, hogy mindketten férfiak és férfivécében/fiúkollégiumban/satöbbi szedik fel egymást. Ugyanezen nő férfi szeretője viszont, kevéssé meglepő módon, arról fantáziál, hogy mindketten nők és partnernője az ő dús kebleire gerjed rá.

A szerző egyértelműen azt akarja illusztrálni, milyen szánalmasak a heterók, hogy ilyen fantáziajátékokra van szükségük a szexhez (szemben az „egészséges” leszbikus hősnővel, aki csak simán szeretkezik). A mai olvasó tekintheti a furcsa párt egzotikumkeresőknek vagy akár látens transzszexuálisoknak. Nekem azonban van két formabontóbb magyarázatom. Az egyik: mi van, ha a férfi és nő éppúgy nem mereven elhatárolható kategóriák, mint a homo- és heteroszexuális? Biológiailag tudjuk, hogy így van (lásd interszexuálisok), de ha nagyon megkapargatjuk a nemi identitást, azt találjuk, hogy szinte senki sem 100% biztos benne. Persze ez múlik azon is, hogy az extrém nemiszerep-elvárásoknak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, és ezt a bizonytalanságot kevesen fogalmazzák meg úgy, hogy „tulajdonképpen nő vagyok, de egy kicsit azt hiszem, férfi is.” Ennek ellenére például sok nő számol be arról, hogy gyerekkorában szeretett volna fiú lenni (a férfiak a fordítottjáról kevésbé, de ez szólhat a társadalmi nyomásról is). Ha egy kutató valahogy, valamikor kidolgozna egy módszert a nemi identitás nüanszainak a mérésére, kiderülhet, hogy ennek is megvan a maga Kinsey-skálája; azaz (majdnem) mindenki genderqueer, csak a többség nem tudja magáról.

A másik magyarázatom egyszerűen a szexuális gyakorlatról szól. A nő azért képzeli el, hogy férfi és farka van, mert aktív akar lenni a szexben, a női testről fantáziáló férfi pedig passzív. Egy heteró közegben ez csak úgy képzelhető el, ha a másik nemmel azonosulnak (beszéltem már olyan férfival, aki szexuális identitásválságba került azért, mert szereti, ha a felesége dildóval megdugja). A merev szerepleosztások a szexben gyakran válhatnak az élvezet gátjává. De ezeket egyelőre még leginkább a leszbikusoknak sikerült túllépni – heteróknál tabunak számít a szerepcsere (bár attól páran még gyakorolják), és a meleg férfiaknál is gyakori az aktív-passzív felosztás. Pedig nincs semmi rossz a kísérletezésben. Sőt, tulajdonképpen a fantáziálásban sem – amíg nem felejtjük el, ki van valójában mellettünk az ágyban.

Kristen Esterberg: Lesbian and Bisexual Identities

Kristen 5 évvel első interjúi után visszatért ugyanabba a közösségbe, és 13 korábbi interjúalanyával újra beszélgetett. Az érdekesség, hogy közülük többen is identitást váltottak: leszbikusból biszexuálissá vagy aszexuálissá lettek, illetve volt, aki leszbikusnak definiálta magát ugyan, de férfival élt. Ami még érdekesebb: ezeket az identitásokat többségük a közösségben nem vállalta fel, hanem hagyta, hogy továbbra is leszbikusnak gondolják. Mondjuk ez annyira nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy a korábban lelkes leszbikus aktivista és közösségszervező, miután felvállalta férfi partnerét, 3 évig kapta a névtelen gyűlölködő leveleket.

Már egy korábbi bejegyzésben (Arlene Stein: Sex and Sensibility) írtam arról, mennyire intoleráns az LMBT közösség azokkal, akik látszólag átléptek a "biztonságos" heteroszexualitásba. Pedig ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy otthagyják magát a közösséget. A párom és én továbbra is aktívan tevékenykedünk az LMBTQ közösségben (ő talán még aktívabban, míg azelőtt); viselünk olyan meleg jelképeket, amiket az öntudatos melegek jelentős része félne magára venni a nyílt utcán; és amennyire csak tudjuk, próbáljuk nem azt sugallni magunkról, hogy heteró pár lennénk. Tudatosan nem élünk olyan heteró privilégiumokkal, mint a házasság. De mások számára a történet egyáltalán nem erről szól. Ahogy Kristen egyik interjúalanyával történt: mikor pasival jött össze, mindenki elfordult tőle, amikor ismét nővel, hirtelen keblükre ölelték. Közben az aktivizmusa vagy a meggyőződése nem változott, tehát a közösségben tényleg csak az számított, kivel bújik ágyba.

A fent említett bejegyzésben felmerült filmmel kapcsolatban nemrég azt mondta egy leszbikus ismerősöm: jó, van ilyen is, de nem erről kell filmet forgatni, hanem az igazi problémáról, ami a coming out. Pedig egyre több fiatal meleg számol be arról, hogy heteró közössége lazán veszi az előbújását, és semmiféle hátrány nem éri emiatt. Sok heteró közegben már szó van a melegségről, míg meleg közegekben a biszexualitás vagy a nem kizárólagos szexuális orientáció továbbra is tabu. Mintha az LMBT közösség vette volna át azokat az előítéleteket és merev identitáskategóriákat, amelyek a heteróknak legalábbis bizonyos köreiben már lejárt lemeznek számítanak.

Rita Mae Brown: Rubyfruit Jungle

Molly és Leroy unokatestvérek és legjobb barátok, együtt nőttek fel. Kamaszkorukban azonban Leroy furcsán kezd viselkedni: kritizálja Mollyt, amiért az fiús játékokat játszik és motorozni szeretne ahelyett, hogy a frizurája és a csinos ruhák kötnék le az érdeklődését. Molly nem érti a dolgot: miért zavarja Leroyt, hogy ő mit csinál? De Leroy megmagyarázza: „mert ilyen dolgokat a fiúk csinálnak, és ha te is csinálod, akkor honnan tudom, hogy én fiú vagyok?”

A feminista írónő gyönyörűen belelát abba, mi vezeti a társadalom hatalmon levő csoportjait más csoportok korlátozásához: ezzel akarják bebiztosítani saját ingatag identitásukat. (Leroyról hamar ki is derül, hogy szexuális identitása finoman szólva bizonytalan.) A férfiak azért akarják a nőket mindenáron visszaszorítani a feleség- és anyaszerepbe, mert a társadalom változásaival elbizonytalanodtak a saját szerepüket illetően. Nyugaton emiatt alakulnak sorra a férfi önismereti csoportok, amelyek egy része nyíltan antifeminista retorikával próbálja megerősíteni a résztvevők identitását, mások különböző beavatási szertartásoknak és bátorságpróbáknak vetik alá őket, amelyek után igazi férfinak érezhetik magukat (ezek aranyos paródiáját láthatjuk a Hálószobák és előszobák című filmben). És ugyanez történik akkor is, amikor a heterók mindenáron keretek közé akarják szorítani a melegeket, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy túlzottan hasonlítanak hozzájuk.

Persze queer szemmel nézve az ilyen stratégia enyhén szólva problematikus. Hiszen sem a férfi/nő, sem a meleg/heteró nem élesen elhatárolható és egymást kizáró kategóriák. De még ha valaki kizárólagosan az egyiknek vagy a másiknak gondolja magát, akkor is felmerül a kérdés: miért csak a másikkal szemben lehet meghatározni egy identitást? Egy férfi mondhatná például: én férfi vagyok, nekem ez ezt és ezt jelenti (pl. hogy szeretek motorozni, állva pisilek, nem szoktam sminkelni magam – hogy egy viszonylag sztereotip változatból induljunk ki). Vannak férfiak, akiknek férfinak lenni nem ezt jelenti, hanem pl. azt, hogy aktívak a szexben vagy kertészkedni szoktak. Én elfogadom, hogy ők máshogy állnak hozzá a dolgokhoz. Vannak továbbá olyan személyek, akik nem férfiak (nők, interszexuálisok, genderqueerek), nekik is van valamilyen elképzelésük arról, hogy számukra az ő identitásuk mit jelent. De nekem ez nem érdekes, mert ha mondjuk kiderül valakiről, hogy interszexuális létére nem sminkeli magát, attól még ő nem lesz a szememben férfi, és én sem leszek kevésbé az. Nem feltétlenül az a baj, hogy különböző identitáskategóriák léteznek, hanem hogy mindenképpen egymással ellentétesnek akarjuk látni őket. Ironikus ez egy olyan korban, amikor legalábbis a nem szélsőségesen rasszista gondolkodású emberek minden más szempontból az emberiség egysége mellett foglalnak állást.

Szövetség az ördöggel

Amikor Ruandában válságosra fordult a helyzet, Dallaire tábornok, a helyi ENSZ békefenntartók parancsnoka, megpróbált közbelépni. Felettesei azonban olyan parancsot adtak, hogy katonái nem avatkozhatnak be és csak önvédelemből lőhetnek. Így tétlenül nézték végig, amint a szélsőségesek átvették a hatalmat, kezdetét vette a polgárháború és a népirtás.

Miért nem lépett közbe az ENSZ? Nem biztos, hogy azért, mert csúnya gonosz vagy lusta emberek ültek volna benne, vagy mert, az újságírónő keserű szavaival, nekik ez csak "egy újabb afrikai balhé." Egyszerűen az történt, hogy azok, akik több ezer kilométer távolságban csak tévén követték az eseményeket, túl későn ébredtek rá, milyen mértékű a probléma. Dallaire ott volt, ő látta, de nem ő volt a főnök. Persze az ENSZ biztonsági tanácsa se lehet ott mindenütt, de az már más kérdés, miért nem bíztak annak az embernek az ítéletében, akit ők maguk küldtek el a helyszínre. A hierarchia és az, hogy a döntéshozók nem hallgatták meg az érintetteket, százezrek életébe került.

Ezek a problémák nemcsak ilyen szintű krízisekben jelentkezhetnek, és nemcsak egy nagy nemzetközi szervezetben. Dolgozom olyan civil szervezetben, ahol a vezetők mindenáron megpróbálják egy adott projekt résztvevőinek önálló döntéseit megvétózni, mert az ő irányításuk elleni lázadásnak értelmezik azokat. Pedig csak arról van szó, hogy akik a projektben dolgoznak, jobban látják, mire van szükségük vagy milyen stratégiák működnek náluk. Akármennyit javítunk a kommunikáción, aki nincs ott, sose fogja olyan részleteiben látni a dolgokat, mint aki ott van. A megoldás az lehet, ha megbíznak azok ítéletében, akik az adott helyzetet testközelből látják, és egyenrangú félként vonják be őket a döntéshozatalba - mindenféle hierarchiától mentesen.

Vladimir Nabokov: Ada

A 12 éves Ada saját rendszere szerint osztályozza a dolgokat. A „valóságos dolgok” ritka és fölbecsülhetetlen értékűek; a szimplán „dolgok” az élet rutinszerű anyagát alkotják, a „kísértetdolgok” vagy „ködök” pedig negatív események, mint a betegség, csalódás vagy halál. Az egyazon időben jelentkező 3 vagy 4 ugyanolyan dolog „tornyot”, a gyors egymásutánban következők „hidat” alkotnak. Az élet legnagyobb gyönyörei tehát a „valóságos tornyok” és a „valóságos hidak”.

Mosolyoghatunk a naív bakfison, aki számára a szép dolgok valóságosak, a negatívak pedig csak ködök vagy kísértetek. De mi felnőttek észrevesszük-e a „valóságos dolgokat”? Meglátjuk-e a szépséget az egy időben vagy egymás után jelentkező apró örömökben – mint a virágillat, egy macska dorombolása, kedvesünk bőrének érintése vagy kedvenc számunk váratlan felhangzása a rádióban? Van, hogy jó hangulatunk lesz, de nem is tudjuk, minek hatására. Pedig én nem hiszem, hogy a tudatosság megölné a spontaneitást. Ellenkezőleg: ha tudatosul bennünk, mennyi minden okozhat nekünk örömet a környezetünkben, rögtön képesek leszünk a boldogságot valóságosnak, a szenvedést pedig meg-megjelenő, de elűzhető kísértetnek látni.