2021. január 25., hétfő

Loveboats - Exporting Irish Problems

 Lainey Molnar mémsorozatában párokban vagy hármasával kis képecskék illusztrálják, hogy a nők sokszínűek, sokfélék a céljaik és sokféleképpen érhetik el azokat, mint például:


Amikor egy feminista Facebook-csoportban valaki megosztotta ezt a képsorozatot, a legtöbb képecskére pozitív volt a reakció; maximum ilyeneket kifogásoltak, hogy a fejkendő és a csöcspóló között nem igazán jelenik meg középút az öltözködéssel foglalkozó darabon, vagy hogy túl sok képen fogyaszt a szereplő alkoholt (de mikor kiderült, hogy ír az alkotó, ezt sokkal jobban elfogadták). Egyetlen összeállítás verte ki a biztosítékot, mégpedig ez:


Pontosan az történt, mint régen egy másik Facebook-csoportban egy hasonló kép kapcsán, amiről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/05/meghan-trainor-all-about-that-bass.html. Jöttek azok a szövegek, hogy a 3. képen szereplő nő "kórosan elhízott", és ezt nem kéne reklámozni, a kövérség igenis nem egészséges és nemár.

Nem állíthatom, hogy nagyon meglepődtem. Nemcsak azért, mert két éve már végigasszisztáltam egy hasonló kommentháborút, hanem mert ez az attitűd nagyon is ismerős volt Magyarországról. Az, hogy a  nőket a külsejükre vonatkozó elvárásokkal korlátozzák, az egész nyugati világban probléma (Naomi Wolf: A szépség kultusza című könyve erről szól), és úgy látom, a testsúllyal kapcsolatos elvárások ezek közül talán a legerősebbek. Vannak mindenféle kutatások, hogy Amerikában az óvodások hány százaléka nagyon nem akar kövér lenni. Magyarországon nem tudok ilyen felmérésről, de az én (természetesen nem reprezentatív) tapasztalatom azt mutatja, hogy még rosszabb a helyzet. Úgy nőttem fel, hogy körülöttem folyamatosan kövéreztek. 165 centisen és 44 kilósan súlyosan elhízottnak tartottam magam és XL-es ruhákban jártam, hogy mások ne lássák az undorítóan kövér testemet. Amerikában tapasztaltam meg először, hogy nem modellalkatú lányok is mernek sortban vagy feszes pólóban mászkálni, ott vettem először egyenes szárú farmert. És ez a rendszerváltás körüli években volt, amikor Magyarországra még csak kezdett betörni a fogyasztói kultúra (igen, a poén szándékos). Pár évtizeddel később már ott tartottunk, hogy a nyelviskolánk tanulmányi igazgatója egy bulin azt találta mondani: számára a legnagyobb sikerélmény nem a szakmai előmenetel vagy a gyereke jó teljesítménye, hanem az, ha belefogy a tavalyi farmerjába. Az edzőtermek öltözőjében pedig csontsovány lányok vekengenek azon, hogy milyen nagy a seggük. Azok közül az országok közül, ahol eddig életemben jártam (és mondjuk értettem a nyelvet meg vegyültem a helyiekkel), Magyarországon tapasztaltam a legdurvább testszégyenítést - és ez a beszélgetés is ezt igazolta.

Ilyenkor szoktak a kommentelők azzal védekezni, hogy itt nem a szépségideálokról van szó, hanem az egészségről, hiszen az elhízás betegség. Ezt az érvet viszont olyan emberek esetében is felhozzák, akik - mint a 3. képkockán látható nő - igen messze vannak az orvosilag is betegségnek számító elhízástól. Amúgy meg az ilyen vitában előkerülő érvek kísértetiesen hasonlítanak azokra, amelyeket homofóbok a melegekkel szemben szoktak felhozni a múltban és az elvetemültebbek még ma is. "Márpedig ez betegség", "bárki lefogyhat/átváltozhat heteróvá, csak meg kell találni a megfelelő módszert", "biztosan ő sem boldog így", "ő a hibás, mert túl sokat eszik/nem próbálkozik eléggé". És persze előkerül az "én örülök, ha így elégedett magával, de reklámozni mégse kéne az ilyesmit". Egy feminista csoportban ma már felzúdulást keltene, ha valaki ilyesmiket mondana a melegekkel kapcsolatban, de a túlsúlyos embereket simán alázzák velük. Ami nekem azt súgja, hogy mégse vagyunk annyira nyitottak, mint amilyennek képzeljük magunkat. Épp csak megtanultuk, kikről nem oké rosszat mondani - de amint egy olyan csoporttal találkozunk, akik nem esnek a hivatalos politikai korrektség alá, ismét felszínre törnek az előítéletes, kirekesztő érvek. 

2021. január 19., kedd

Svindlerek a Grindren

 https://www.identitas.co/post/tobb-szazezer-forintnyi-osszeget-csaltak-ki-melegektol?fbclid=IwAR3KauxryBn7a8pQWjQbyRhSHXhagucRUYzk0FO3Cq5EGJmbQ7-qyxD7aG4

Amikor ezt a cikket posztolta valaki a Facebookon, lavinát indított el. Egy csomóan kezdtek el arról mesélni, hogyan próbálta őket vagy valaki mást kifosztani egy olyan srác, akit internetes társkeresőn ismertek meg. Engem nem is ez lepett meg, hiszen csalók mindenhol vannak - inkább az, hogy ezek a történetek eddig sosem kerültek elő. Egy indiai sztori kellett ahhoz, hogy a magyar melegek beismerjék, bizony itt is előfordul ilyesmi. Pedig ha ők maguk is bedőltek egy csalónak, akár csak egy rövid ideig, eszükbe juthatna: talán ez nem történik meg, ha gyakorlottabb ismerkedők elmesélik nekik, hogy érdemes erre figyelni.

Olyan hangok is voltak persze, akik az "aki hülye, haljon meg"-attitűdöt képviselték és vadul állították, hogy ők sose szopnának be ilyen kamu dumát. Az ő helyzetükben talán nem. De képzeljünk el egy pillanatra egy fiatal meleg srácot, aki csak nemrég fedezte fel szexuális irányultságát, senki magához hasonlót nem ismer a környezetében, pedig nagyon-nagyon vágyna egy megértő barátra vagy társra. Heteró környezete (vagyis eddig mindenki) folyamatosan bántotta, amiért más, mint ők. És akkor egyszer csak egy ismeretlen pasi a neten azt mondja: annyira szerelmes belé, hogy egy óceánon is átkelne érte. A srác Magyarországon nem ismer melegeket vagy csak nagyon keveset; talán az is felmerül benne, hogy ha ezt a lehetőséget hagyja elúszni, sose talál párt magának. És persze nagyon könnyű szerelembe esni valakivel, akit csak a neten keresztül ismerünk, ha már nagyon-nagyon szeretnénk szerelmesek lenni, ő pedig gyönyörű és kedves és szexi. 

Az eredeti cikk is hangsúlyozza: főleg olyan srácok estek áldozatul, akik kevés meleget ismernek. Azért lehet így, mert aki jobban beágyazott a meleg közösségbe, ahhoz eljutnak a tapasztaltabb melegek tanácsai. Épp ezért nagyon fontos, hogy ha ilyen vagy másfajta visszaélést, kihasználást tapasztalunk, azt ne elhallgassuk, hanem pont hogy figyelmeztessük erre a többieket is. Merthogy ezt jelentené a "közösség", vagymi.

2021. január 17., vasárnap

A boszorkány meséje (meg a Tom és Jerry, meg a Harry Potter)

 

***SPOILER***



A Meseország mindenkié kötetben - a kifejezetten meleg szereplőket felvonultató mesék után - talán ez a történet kavarta a legnagyobb port. Merthogy ugye hogy képzeljük azt, hogy empátiát ébresztünk egy gonosz boszorkány iránt, és megpróbáljuk megérteni, miért akar gyerekeket fogva tartani. A mesében váljon el egyértelműen a jó és a rossz; a jobboldal még Lázár Ervint is problémásnak tekinti ebből a szempontból, hát akkor ez a mese még olyanabb (csak azért nem támadják explicite, mert nem olvasták, ahogy a többit sem; a könyvről jobboldali portálokon írott kritikák csak felsorolják a mesék címét és fröcsögnek arról, hogy ettől aberráltak lesznek a gyerekek, de tök egyértelmű, hogy ki se nyitották soha). Erről nekem a Tom és Jerry jutott eszembe, mert ott egyes epizódokban a macska és az egér esküdt ellenségek, más részekben viszont jóbarátok. Hát ez nekem sokkal zavarosabb értékrendileg, mint bármelyik Lakatos István vagy Lázár Ervin.

Nem is az a baj, mondják mások, hogy a mese kegyetlen és sötét (ez a Grimm-mesékre is igaz, köztük arra, ami ennek a történetnek az alapját szolgáltatta), hanem hogy a negatív szereplő iránt ébreszt empátiát. Konkrétan megtudjuk, hogy a boszorkány azért akar gyerekeket fogva tartani, mert annó a saját gyermekét elvesztette és őt próbálja pótolni velük. Kérdés, hogy ártunk-e azzal, ha empátiát ébresztünk a gyerekben a gonosz szereplő iránt. Itt a Harry Pottert hoznám párhuzamnak, abból is leginkább a 6. részt, amikor Dumbledore időutazások során keresztül megmutatja Harrynek Voldemort nagyúr múltját. Voldemort aztán tényleg a legesleggonoszabb mesefigurák egyike, Harry mégis több ponton megsajnálja, hiszen ugyanolyan kirekesztettként nőtt föl, mint ő maga. Ettől még viszont pontosan tudja, hogy Voldemort gonosz és le kell vele számolni. Valaki tetteinek a megértése nem jelenti azt, hogy ezeket el is fogadjuk. És a mese erkölcsi üzenete sem sérül, hiszen Harry sok szempontból hasonló háttérből indulva a jó oldalt választja. Lakatos István meséjének az mondjuk felróható, hogy nem mutat ilyen alternatívát, de szerencsére az antológiában szerepel a Vaslaci című mese, amelynek szintén gyermektelen főhősei más megoldást választanak (örökbe fogadnak egy elhagyott csecsemőt), így a két mese egymást kiegészíti.

(Persze lehet érvelni azzal, hogy a Harry Potter ezen kötetét már nem 9-11 éveseknek szánták, mint a Labrisz mesekönyvét. Ezen azonban kár rugózni, mert emlékeim alapján - hacsak a mostani gyerekek nem különböznek radikálisan a rendszerváltás előttiektől - egy 9-11 éves végletesen cikinek érzi, hogy a kezébe vegyen bármi olyat, ami mesének van titulálva. Ifjúsági regényt, fantasyt, azt igen, de mesét? Az dedósoknak való! Mi csak ilyen 14-16 éves korunkban tértünk vissza a mesékhez, az ilyen korú gyerekeknek pedig már bőven valók a Meseország mindenkié történetei. Fiatalabb gyerekeknél meg, ha mégis el akarnák olvasni, azért van ott a szülő, hogy segítsen megmagyarázni.)

Az egyik kritika (amit persze, hogy most nem találtam meg) azt vetette fel: jó ötlet-e olyan mesét írni, amelynek alapja, hogy együttérzünk a bántalmazóval? Nem növeli-e ez annak a veszélyét, hogy a gyerek megsajnálja azt, aki bántja őt? Csakhogy a valóságban pont a bántalmazókra és jóemberekre való felosztás a veszélyes, ugyanis - mint ezt már Perintfalvi Rita, Gyurkó Szilvia és mások már sokszor leírták - a gyerekeket szexuálisan vagy másképp abuzáló felnőttek többsége pont hogy nagyon kedves hozzájuk, és gyakran pont olyan szerepben ismeri meg őt a gyerek (mint családi barát, lelkipásztor, edző stb.), ami a segítést hangsúlyozza. Ha aztán egy ilyen "kedves" ember egyszer csak nem megengedett dolgokat csinál, a gyerek összezavarodik; gyakran arra jut, hogy ami történt, valójában biztos nem rossz, esetleg ő maga a rossz, de ez a bácsi (esetleg néni) semmiképpen, hiszen ő egyértelműen a JÓK közé tartozik. Tehát ha hozzászoktatjuk a gyereket az olyan mesékhez (most nem feltétlenül erről a meséről van szó), amelyeknek a szereplői nem egyértelműen jók vagy rosszak, akkor kisebb eséllyel válik pedofilok áldozatává és nagyobb eséllyel fog tudni segítséget kérni, ha valaki mégis bántja vagy bántani próbálja.



2021. január 9., szombat

Busó a Kapitóliumban, avagy ne higgyük már, hogy annyira spécik vagyunk

A Kapitóliumba betörő Trump-pártiak közül egyértelműen az állatbőrbe öltözött állítólagos sámánról született a legtöbb mém (aki mellesleg egy new york-i rabbi fia, csak hogy még tovább keverjük a kultúrákat). Néhány kreatív magyar rögtön párhuzamot vont közte és az ősi magyar kultúra bizonyos képviselői között, például azzal a képpel, amelyben az eltévedt "sámán" a pozsonyi csatát keresi, vagy ezzel:
Voltak azonban, akiknek a nemzeti érzése csorbát szenvedett ettől, és felháborítónak tartották a busójárással való ilyetén viccelődést. Így arra kényszerültem, hogy megmagyarázzam a viccet (bár közben tagadhatatlanul kicsit Sheldon Coopernek éreztem magam). Tehát: a magyar busójárás egyike a számos népnél létező téltemető rítusoknak, a busók maszkos-állatbőrös öltözéke pedig kapcsolódik az ősi sámánhagyományokhoz. Ilyen értelemben az amerikai őslakosok sámánjai és a busók között igenis van kapcsolat. És bár a Valentin-nap tagadhatatlanul nincs meg a magyar népi hagyományban, nekünk is vannak olyan szertartásaink, amelyek ugyanezt a célt, vagyis a barátság szimbolikus kifejezését szolgálják, ilyen például a komatál-adás szokása. Tehát tulajdonképpen mindkét kulturális elemnek van megfelelője a másik kultúrában, ha némi eltérésekkel is. (Az megint másik kérdés, hogy miért is háborodnak fel emberek azon, ha egy alapvetően humoros hagyományon poénkodunk).
A magyarokban (nyilván nem mindenkiben, ez most általánosítás) erős a nemzeti öntudat és a kisebbségi érzés. Ezért szeretik fölemlegetni, hogy a magyar kultúra milyen különleges: a magyar konyhát, a magyar borokat vagy éppen a magyar Nobel-díjasokat. Gyakran komoly csalódás éri őket, ha kiderül, hogy egyedinek vélt jellemzőik más kultúrákban is megtalálhatók; emlékezzünk, mekkora döbbenetet váltott ki az a karácsony előtt köröző mém, amely a mákos beigli különböző elnevezéseit sorolta az egyes közép-európai nyelveken, mert egy csomóan hitték azt, hogy a mákos beigli az már garantáltan "eredeti magyar". Pedig, mint Benedict Anderson óta tudjuk, a nemzetek képzelt közösségek, vagyis éppúgy mesterséges a határ a "nemzeti" és "nemzeten kívüli" között, mint az országok határa (és ugyanúgy meg is változtatható). A kulturális elemek gyakran sokkal nagyobb területen elterjedtek, mint az adott nyelvi vagy nemzeti közösség (lásd mákos beigli), vagy épphogy sokkal szűkebb területen léteznek (mint a bajai halászlé vagy távoli amerikai unokatestvére, a Mississippi-deltában népszerű jambalaya). A magyar kulináris hagyomány leginkább a balkáni térség konyhájához kapcsolódik, süteményeink viszont az Osztrák-Magyar Monarchia emlékét őrzik. Ami a borokat illeti, a filoxéra-járvány után az ősi magyar szőlők nagy része elpusztult, mostani boraink többsége francia szőlőfajtákból származik (ha netán valaki elgondolkodott volna, miért gyártanak pl. Sopronban Cabernet Sauvignont). A sokszor emlegetett magyar Nobel-díjasok pedig majdnem mind külföldön éltek, amikor legnagyobb eredményeiket elérték. Sikerük titka tehát nem nemzeti identitásuk, hanem az, hogy a magyar oktatás színvonala meglehetősen magas (legalábbis az orvostudományok és a természettudományok terén - bár lehet, hogy most már erről is inkább múlt időben beszélhetünk, ahogy az oktatás általános színvonala romlik), viszont a képzést elvégzett zseniális tudósoknak Magyarország nem adta meg a megfelelő lehetőséget a kibontakozásra (különösen, ha egyéb tényezők, pl. a két háború közt zsidóságuk, miatt plusz hátránnyal indultak). Ezért ezek elpályáztak, és mivel képességeik miatt a világ legjobb kutatóintézetei kapkodtak utánuk, hamar lehetőségük nyílt megvalósítani kutatási terveiket. Tehát mondhatjuk magyar sajátosságnak, hogy elüldözzük a zseniket - de ez sem a népre vagy a nemzetre, hanem az államapparátusra vonatkozik.
Szóval a magyarok sajnos nem különlegesebbek, mint bármely más nemzet. Vannak az ország területén érdekes hagyományok, amelyeket azonban hiba lenne általánosan "magyarnak" tekinteni, hiszen vagy az országnak egy esetleg csak nagyon kis régióját jellemzik (busójárás) vagy szomszédos kultúrákban éppúgy megtalálhatók (tanúsíthatom, hogy az osztrák gyerekek is járnak betlehemezni). Szerintem hasznos lenne visszavenni a nagy nemzeti öntudatból, és nem folyamatosan versengeni más népekkel, hanem felismerni a közös pontokat és ezek mentén kapcsolatokat építeni.

2021. január 1., péntek

Szájer Józsi gyakorlófala, avagy homofóbia nélkül is lehetünk viccesek (sőt, csak úgy lehetünk igazán)

Szájer József fideszes képviselő illegális szexpartiban vett részt Brüsszelben, és mikor a rendezvényen rajtaütöttek a rendőrök, az ereszcsatornán távozott. 2020. egyik legabszurdabb híre természetesen beindította a poéngyárat. A mellékelt kép mellett olyan szöveges mémek születtek, mint "Honnan látod, hogy itt a globális felmelegedés? - Régen jégcsapok lógtak az ereszről, most meg a Józsi" vagy (Müller Cecília tisztifőorvos szigorú arcával illusztrálva) "Csak az menjen szexpartiba, aki le tud csúszni az ereszcsatornán". Brüsszeli magyarok emléktáblát helyeztek el az ominózus ereszcsatornára, miszerint itt ért véget Szájer József politikai pályafutása, és a kisvállalkozások is beindultak: az egyik Szájeres karácsonyfadíszt kínált, míg a másik az újrahasznosítható szívószálhoz ingyen adott egy azon lemászó fideszes politikust. Ezeken én is jót derültem (és még nem kizárt, hogy rendelek ilyen szívószálat).
Megjelentek azonban teljesen más jellegű mémek is. Ezek egyik csoportja Szájert női ruhában vagy valamilyen más módon női szerepben ábrázolja. Nem újdonság a meleg férfiak nőkkel való azonosítása: a heteró pasik ezzel próbálják védeni a férfiasság igencsak megtépázott eszményét. Az effajta gúnyolódás viszont egyfelől keveri a szezont a fazonnal (mármint a melegeket a transzokkal), másfelől ötvözi a homofóbiát a transzfóbiával, sőt a szexizmussal is - mert ugye ha nem vetnénk meg a nőket, nem lenne megalázás egy férfinak, hogy nőként hivatkozunk rá, mint Iggy Pop a mellékelt képen nagyszerűen kifejti:
Hasonlóképpen homofób az a szilveszteri kép is, amelyen Szájer egy pohár pezsgőt tart a kezében, "Fenékig!" felszólítással. Ez ugye az anális szexen kíván poénkodni, amelyet a közvélemény a férfiak közötti szex-szel kapcsol össze (megfeledkezve arról a számos heteró és leszbikus párról, akik szintén előszeretettel gyakorolják). A homofóbia közkeletű indokai között a meleg férfiak nőnek tekintése mellett az anális szex iránti undor is előkelő helyen szerepel. Ennél sokkal durvább mémek is születtek Szájer Józsi feltételezett anális örömeiről, amelyek ismételten erősítik a homofóbiát, hiszen a férfiak közötti szexuális és érzelmi kapcsolatokat a végbélnyílásra szűkítik le. 

 Gyakori vád a feministák ellen, hogy nincs humoruk, illetve nem értik a viccet. Pedig nem erről van szó. A bejegyzés elején felsorolt mémeket kifejezetten szeretem - mert az, hogy egy középkorú pasas ereszcsatornán menekül egy razzia elől, önmagában is vicces, ha pedig az illető ráadásul konzervatív politikus is, akkor ironikus, hiszen leleplezi az emberi képmutatást. Ha azonban pusztán azon poénkodunk, hogy XY a férfiakhoz vonzódik és juj, akkor olyan, mint egy nő, vagy juj, akkor mi minden történik a fenekében, nemcsak meglehetősen óvodás színvonal, de sztereotípiákat és előítéleteket erősít. Annyi humor van a világon, ami nem előítéletes, maradjunk meg ennél.