2017. december 20., szerda

Erőss Krisztián: Meleg családi fészek

Tény, hogy nem vártam mély irodalmi élményt a könyvtől: egyrészt ismerem a szerzőt, másrészt nem lehet véletlen, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár nem a „Szépirodalom”, hanem a „Család” szekcióba helyezte. A gyengén és slendrián módon megírt regények minden jellegzetességét felmutatja: követhetetlenül sok és nem egyénített szereplő, sablonos leírások, következetlenségek (az egyik szereplő elhunyt párját először Andrásnak, majd pár oldallal később már Istvánnak hívták), tárgyi tévedések (hogy kerülnek cecelegyek egy budapesti lakásba?), a jellemrajz – ha beszélhetünk ilyenről – logikátlansága (a leszbikusok gyerekneveléséről folytatott vita szövegeit a szerző szó szerint egy internetes fórumról ollózta, ám sikerült néha ugyanazon szereplő szájába egy megszólaláson belül egymással ellentétes véleményeket adnia) stb. A könyv élvezeti értékét azonban ezeknél sokkal jobban (és negatívan) befolyásolja didaktikussága. Erőss Krisztián úgy gondolta, a főszereplő meleg pár életén keresztül a teljes magyarországi LMBT kultúrát bemutatja az olvasónak. Az láthatóan nem jutott eszébe, hogy aki egy ilyen könyvet a kezébe vesz, jó eséllyel nem annyira tájékozatlan, hogy totálisan alap dolgokat is el kellene neki magyarázni, sőt talán nem is örül annak, hogy ennyire hülyének tartják. De még ha például nem sok információja volt is mondjuk a meleg holokausztról, akkor sem biztos, hogy húszoldalas előadást akar róla végigrágni egy olyan könyvben, amelyet ő vélhetően a cselekménye miatt kezdett el olvasni. Persze szép és jó, ha valaki tájékoztatni akarja a heteró közönséget, ennek azonban megvannak a maga műfajai, az ismeretterjesztő könyvtől a brosúrán át a blogig. Egy szépirodalmi műbe is belekerülhet valamennyi tájékoztatás (ez időnként amúgy is elkerülhetetlen, pl. ehhez a történethez szükséges valamennyit beszélni a mesterséges megtermékenyítés technikájáról), de ha teljesen lenyomja a cselekményt, akkor csak a nagyon elszántak (vagy leendő kritikusok) fogják a könyvet végigolvasni.

A legnagyobb baj azonban a könyvben szereplő információáradattal az, hogy igen gyakran nem állja meg a helyét. A meleg szereplők folyamatosan arra panaszkodnak, hogy nemi identitásuk (nem pedig szexuális irányultságuk) miatt éri hátrány őket, a születési nemüket megváltoztatni kívánó embereket transzvesztitaként (nem pedig transzszexuálisként) emlegetik, a Melegség és Megismerés program neve pedig „Ismerd meg és toleráld a másságot” lett, ami egyrészt túl hosszú és idétlen, másrészt szembemegy a program két alapvetésével (elfogadást várunk, nem puszta toleranciát+a melegség nem „másság”). Hasonló baromságok más, tájékoztató célból íródott magyar művekben is fellelhetők. Láthatóan elterjedt az LMBTQ emberek között és környezetükben az a tévhit, hogy ha valaki tagja egy közösségnek, akkor automatikusan mindent tud róla és képes is lesz arra, hogy ezt továbbadja. Pedig ez a mi esetünkben még annyira sem igaz, mint mondjuk az etnikai kisebbségeknél. Ez utóbbiak esetében ugyanis a gyerek általában beleszületik a kultúrába, kiskorától fogva folyamatosan tanulja; a legtöbb LMBTQ ember viszont csak előbújása után találkozik ezzel a közösséggel és ugyanúgy tanulnia kell a szokásokat, normákat és szóhasználatot, mint az idegen kultúrába csöppent antropológusnak. Ráadásul az LMBTQ közeg igen sokrétű, és csak mert valaki ismeri egy szeletét (pl. a középosztálybeli, aktivizmusról valamennyi fogalommal rendelkező fiatal meleg férfiak közegét), még nem biztos, hogy más csoportokról (pl. transz* emberek vagy LMBTQ jogvédők) is vannak ismeretei. Mielőtt kineveznénk magunkat „tapasztalati szakértő”-vé, vegyük észre, hogy tapasztalati úton saját kultúránkat se tudjuk teljességében megismerni (ahogyan nem tud túl hiteles leírást adni a busójárásról egy olyan ember, aki sose látta). Ami önmagában nem baj, de ha magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy „felvilágosítjuk” a nyilvánosságot LMBTQ témában, akkor vagy maradjunk meg a saját személyes tapasztalatainknál, vagy igenis olvassunk és nézzünk utána a dolgoknak, ellenkező esetben nemcsak félretájékoztatjuk a heterókat, de saját közegünk bizonyos tagjait (esetünkben a transzneműeket) is megbántjuk, ami akár töréseket okozhat a közösségen belül.

2017. december 14., csütörtök

Egy apa nem pótolható

A plakát a prosztatarák megelőzésére hívja fel a figyelmet, akárcsak a tavaly megindult szakállnövesztő akció. Ezzel nincs is semmi baj. A plakát szövege – „Egy apa nem pótolható” – viszont engem meglehetősen zavar: azon túlmenően, hogy bújtatva sikerül stigmatizálnia az egyedülálló anyákat, azt sugallja, hogy egy férfinak kizárólag családja érdekében fontos odafigyelnie az egészségére. Nem azért, hogy neki magának jó legyen, esetleg hogy másfajta módon hajtson hasznot a társadalomnak. Hasonló üzenetű rákellenes plakát korábban női szereplővel is volt már („a családomnak még szüksége van rám” típusú üzenettel), de azon már meg se lepődünk, hogy egy nő számára az uralkodó diskurzusok a családot jelölik ki mint legfontosabb teendőt. Az viszont újdonság, hogy egy férfi nem sakkpartnerként, mentőápolóként vagy egy civil szervezet önkénteseként, hanem apaként nem pótolható.

Látok némi párhuzamot az itt leírt jelenség és az emberi test szexualizálása között. Annak idején a feministák hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a nőket a média szexuális tárgyként ábrázolja, és a közbeszédek is így viszonyulnak hozzájuk. Mostanra kezd ezen a területen kialakulni a nemek közti egyenlőség, de nem pont úgy, ahogy a feministák elképzelték: mára már a férfiakat is tárgyiasítják a reklámok és a nők is olykor úgy beszélnek róluk, mintha pusztán testrészekből állnának. A plakát tanúsága szerint most – talán valamennyire tudatosan, a népességfogyás és hasonló pánikok miatt – a család lett nemcsak a nők, hanem a férfiak elsődleges feladata is. Persze az nem baj, hogy gondoskodó férfiak jelennek meg a reklámokban, de az már igen, ha őket is csak mint családtagot és nem mint önálló egyéniséget tekintjük értékesnek. Szeretném a magam – és vélhetően sok más feminista – nevében leszögezni: mi nem ezt akartuk.

2017. december 12., kedd

Szabó Magda: A szemlélők

***SPOILER***

Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.

Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.

Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.