Az előadás egy pontján Láng Annamária és Rába Roland kilépnek szerepükből (illetve sok szerepük egyikéből) és átvedlenek a darab rendezőivé. Roland felveti, hogy hagyják már békén a sokat szenvedett főszereplőt és inkább a nézők közül kínozzanak valakit. Annamária kritikus pillantással végigméri a nézőket és visszavág: nem, ezek nem az a típus. Már csak azért sem, mert volt pénzük jegyet venni erre az előadásra és idejük eljönni rá.
Kovács Bálint kritikája (http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20151201-schilling-arpad-kretakor-a-harag-napja-sandor-maria-fekete-ruhas-apolok.html) felteszi a végén a kérdést: tényleg nincsenek lúzerek a nézőtéren? Persze olyan értelemben biztos vannak, hogy a naivitás vagy a megcsalatás társadalmi osztálytól független. Én azonban azt gondolom, Bálint félreértette az üzenetet. A főszereplő sorsát befolyásolják ugyan magánéleti tényezők, de ezek nem elvonatkoztathatóak társadalmi helyzetétől. És tény, hogy akinek van pénze megvenni a jegyet egy ilyen előadásra, az valószínűleg (legalábbis aktuálisan) nem érzi saját bőrén azt a szintű reménytelenséget és nyomort, amit a darab megmutat.
A Krétakör célja, mint mindig, az emberek érzékenyítése azoknak a helyzete iránt, akikkel esetleg nem találkoznak közvetlenül. Kérdés azonban, hogy a darab főszerepére alkalmatlan közönséghez eljut-e ez az üzenet. Ahhoz, aki egész végig mobiltelefonozott mellettünk és csak fél füllel figyelt oda, valószínűleg nem. Azokhoz se feltétlenül, akik valamiféle egzotikumként figyelik a koraszülött-osztály ápolónőjének sorsát. Talán előadásonként csak pár ember van, aki ennek hatására jobban megérti nála kevésbé szerencsés embertársait. De persze ez is nagy dolog. A legtöbb, amit egy színtársulat tehet egy igazságosabb világért. Ezúton ismét, köszönjük, Krétakör.
2015. december 30., szerda
2015. december 23., szerda
Janus
***SPOILER***
A már Budapesten élő, erdélyi származású pszichiátert felkeresi régi kollégája, Zsuzsa, és segítséget kér. Zsuzsa családja aktív ellenálló volt a Ceaucescu-korszakban, és a történések azt bizonyították, hogy valaki jelentett róluk a Securitate-nak. Zsuzsa rájött, hogy ez az ő férje volt, akitől azután el is vált. Csakhogy a férj, Gábor, az a fajta ember volt, aki mindenkit meghódít: intelligens, tehetséges, jó társalgó, jó barát. Ezért senki sem hisz Zsuzsának, beleértve a pszichiáter barátot, aki megállapítja, hogy Zsuzsának üldözési mániája van és antidepresszánsokat ír fel neki. Csak egy kihallgatott beszélgetés győzi meg arról, hogy a nő igazat mondott.
Zsuzsa kálváriája nagyon hasonlatos a családon belüli erőszak áldozatainak tapasztalataihoz. Hiszen a bántalmazónak is Janus-arca van: másokhoz annyira kedves, hogy senki se tudja elképzelni agresszív állatként. Ráadásul módszeresen rontja is az áldozat hitelét másoknál, akárcsak Gábor, aki apró trükkökkel próbál meggyőzni mindenkit - Zsuzsát is beleértve - arról, hogy Zsuzsának tévképzetei vannak. A bántalmazottaknak nemcsak nem hisznek, hanem gyakran kétségbe vonják szellemi épségüket, ami még inkább megnehezíti számukra a kapcsolatból való kilépést vagy a rendőrségtől való segítségkérést.
Azt gondolom, egy másik rendszerben a filmbéli Gábor bántalmazó lett volna. A 80-as évek Romániájában azonban nem volt erre szükség, hiszen maga a rendszer nyújtott számára eszközt ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tartsa a családját. Ráadásul ezt sokkal könnyebben titokban tarthatta, és sokkal több embert tönkre tudott tenni általa.
A már Budapesten élő, erdélyi származású pszichiátert felkeresi régi kollégája, Zsuzsa, és segítséget kér. Zsuzsa családja aktív ellenálló volt a Ceaucescu-korszakban, és a történések azt bizonyították, hogy valaki jelentett róluk a Securitate-nak. Zsuzsa rájött, hogy ez az ő férje volt, akitől azután el is vált. Csakhogy a férj, Gábor, az a fajta ember volt, aki mindenkit meghódít: intelligens, tehetséges, jó társalgó, jó barát. Ezért senki sem hisz Zsuzsának, beleértve a pszichiáter barátot, aki megállapítja, hogy Zsuzsának üldözési mániája van és antidepresszánsokat ír fel neki. Csak egy kihallgatott beszélgetés győzi meg arról, hogy a nő igazat mondott.
Zsuzsa kálváriája nagyon hasonlatos a családon belüli erőszak áldozatainak tapasztalataihoz. Hiszen a bántalmazónak is Janus-arca van: másokhoz annyira kedves, hogy senki se tudja elképzelni agresszív állatként. Ráadásul módszeresen rontja is az áldozat hitelét másoknál, akárcsak Gábor, aki apró trükkökkel próbál meggyőzni mindenkit - Zsuzsát is beleértve - arról, hogy Zsuzsának tévképzetei vannak. A bántalmazottaknak nemcsak nem hisznek, hanem gyakran kétségbe vonják szellemi épségüket, ami még inkább megnehezíti számukra a kapcsolatból való kilépést vagy a rendőrségtől való segítségkérést.
Azt gondolom, egy másik rendszerben a filmbéli Gábor bántalmazó lett volna. A 80-as évek Romániájában azonban nem volt erre szükség, hiszen maga a rendszer nyújtott számára eszközt ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tartsa a családját. Ráadásul ezt sokkal könnyebben titokban tarthatta, és sokkal több embert tönkre tudott tenni általa.
2015. december 22., kedd
Ellen Lewin: Gay Fatherhood
A könyvben meginterjúvolt meleg apukák közül sokan elmondják: végre értelme van az életüknek és valami fontos dolgot is csinálnak, nemcsak buliznak meg shoppingolnak, mint a melegek általában. Megvetéssel beszélnek meleg barátaikról, akiket csak a külsőségek érdekelnek; ők bezzeg gyerekeik nevelésére tették fel az életüket, kivéve azokat, akiket a szülőség ébresztett rá szélesebb társadalmi felelősségükre, mint Javiert, aki iskolákba kezdett járni, hogy beszéljen a meleg szülőségről azon meleg és leszbikus szülők helyett is, akik ezt nem merik bevállalni.
Az interjúalanyok meleg világról nyújtott képe meglehetősen sztereotip. Persze lehet, hogy „savanyú a szőlő” alapon kritizálják azokat, akiknek nem a gyerekekhez kell igazítaniuk a programjaikat, vagy erkölcsi fölényüket hangsúlyozva próbálnak küzdeni a sztereotípiával, miszerint a melegek alkalmatlanok a gyereknevelésre. Jómódú középosztálybeli melegekként – mind azok, hiszen másképp nem engedhették volna meg maguknak az örökbefogadás vagy a béranyaság költségeit – nyilván a melegvilág egy adott szeletében mozognak. De akkor is sokkoló, hogy ennyire nem látnak tovább a saját szűkebb közegüknél. Nem látják azokat a melegeket vagy leszbikusokat, akik épphogy megélnek a fizetésükből, és nem tudnak márkás ruhákra költeni. Azokat sem (ők jelentős átfedésben vannak az előző kategóriával), akik szabadidejüket bulizás helyett aktivizmussal töltik, és gyakorlatilag megteremtik a feltételeket ahhoz, hogy ők önfeledten bulizhassanak vagy bármelyik iskolába beírathassák gyereküket anélkül, hogy diszkrimináció érné. Szintén nem bukkan elő a hivatásának élő meleg vagy leszbikus tanár, szocmunkás vagy más segítő foglalkozású ember, aki azért nem vállal gyereket, mert jóval több ember életét próbálja jobbá tenni.
Persze társadalmunk domináns diskurzusai szintén kevésbé látják a fenti kategóriákat (a tanárok vagy szocmunkások fizetése is tanúskodik erről). Azt az egyszerű képletet sulykolják belénk, hogy szülőnek lenni alapvető feladat és az egyetlen morális döntés, minden más pedig önzésről és felszínességről árulkodik. Ennek nemcsak a melegek és leszbikusok az áldozatai (akikről ugye eleve nem feltételezik, hogy gyerekük lehet), hanem bárki, aki a magánélet helyett a szakmájában vagy az aktivizmusban akar kiteljesedni, ezzel mások számára is élhetőbbé téve a világot. Belegondoltak vajon a politikusaink és az ő szavaikat szajkózó (bármilyen szexuális orientációjú) emberek, hogy milyen lenne a világ nélkülük? Én se, de igazából nem is merek.
Az interjúalanyok meleg világról nyújtott képe meglehetősen sztereotip. Persze lehet, hogy „savanyú a szőlő” alapon kritizálják azokat, akiknek nem a gyerekekhez kell igazítaniuk a programjaikat, vagy erkölcsi fölényüket hangsúlyozva próbálnak küzdeni a sztereotípiával, miszerint a melegek alkalmatlanok a gyereknevelésre. Jómódú középosztálybeli melegekként – mind azok, hiszen másképp nem engedhették volna meg maguknak az örökbefogadás vagy a béranyaság költségeit – nyilván a melegvilág egy adott szeletében mozognak. De akkor is sokkoló, hogy ennyire nem látnak tovább a saját szűkebb közegüknél. Nem látják azokat a melegeket vagy leszbikusokat, akik épphogy megélnek a fizetésükből, és nem tudnak márkás ruhákra költeni. Azokat sem (ők jelentős átfedésben vannak az előző kategóriával), akik szabadidejüket bulizás helyett aktivizmussal töltik, és gyakorlatilag megteremtik a feltételeket ahhoz, hogy ők önfeledten bulizhassanak vagy bármelyik iskolába beírathassák gyereküket anélkül, hogy diszkrimináció érné. Szintén nem bukkan elő a hivatásának élő meleg vagy leszbikus tanár, szocmunkás vagy más segítő foglalkozású ember, aki azért nem vállal gyereket, mert jóval több ember életét próbálja jobbá tenni.
Persze társadalmunk domináns diskurzusai szintén kevésbé látják a fenti kategóriákat (a tanárok vagy szocmunkások fizetése is tanúskodik erről). Azt az egyszerű képletet sulykolják belénk, hogy szülőnek lenni alapvető feladat és az egyetlen morális döntés, minden más pedig önzésről és felszínességről árulkodik. Ennek nemcsak a melegek és leszbikusok az áldozatai (akikről ugye eleve nem feltételezik, hogy gyerekük lehet), hanem bárki, aki a magánélet helyett a szakmájában vagy az aktivizmusban akar kiteljesedni, ezzel mások számára is élhetőbbé téve a világot. Belegondoltak vajon a politikusaink és az ő szavaikat szajkózó (bármilyen szexuális orientációjú) emberek, hogy milyen lenne a világ nélkülük? Én se, de igazából nem is merek.
2015. december 15., kedd
Achat Dangor: Bitter Fruit
Számít-e még a bőrszín az apartheid utáni Dél-Afrikában? Látszólag nem; a történet szereplői származástól függetlenül jól elvannak egymással, és sokuknak a hátterét csak viszonylag későn tudjuk meg. (Az olvasó előítélete: a Mandelával dolgozó szereplők többségét alapból feketének képzeltem, míg el nem hangzott az az – amúgy megjósolható – érv, hogy az apartheid idején feketék nem járhattak egyetemre, így nem szerezhették meg a megfelelő végzettséget.) Azután kiderül, hogy bizonyos (furcsa módon főleg szexuális és családi) helyzetekben mégis számít. „Lefeküdtem egy fehér nővel”, „a feleségem egy fekete pasival csalt meg”, „kiderült, hogy valójában egy fehér férfi az apám” – a családi titkokban mindig erősen játszik a bőrszín. Az önreflexívebb szereplők ugyan megkérdezik maguktól, miért is fontos ez, de ettől még a gondolat megmarad.
Úgy tűnik, egy rasszista múlttal rendelkező országban nehéz megszabadulni attól, hogy bőrszíne alapján kategorizáljunk valakit. Nem mindegy azonban, hogy ez ellen próbálunk tenni, vagy pedig elfogadjuk, esetleg rá is erősítünk. Magyarországon ez utóbbi a jellemző, és erre jó példa az örökbefogadás. Az örökbefogadni vágyó szülőknek két csoportja van: az egyik mindenáron ragaszkodik a fehér csecsemőhöz, a másiknak nem számít a származás (ők gyakran egyedülálló vagy más hendikeppel induló emberek, akik úgy érzik, nem válogathatnak, de persze van köztük, akinél a nyitottság valódi politikai indíttatás). Régen az első csoport úgy oldotta meg, hogy az igényeik között a szőke hajat és kék szemet is felsorolta. Konkrét származást nem volt ildomos odaírni; így ugyan páran szőke kék szemű cigánygyereket kaptak, de hát úgy kell nekik. Mára viszont, mint egy friss örökbefogadó anyukától megtudtam, más a helyzet. Ha nem írod fel a lap tetejére, hogy bármilyen etnikumú gyerek jöhet, automatikusan azt fogják gondolni, hogy fehéret szeretnél.
Miért is rosszabb ez, mint a régi állapot, amikor a rasszisták ugyanúgy válogathattak? Azért, mert így az előítélet meg sem kérdőjeleződik. Nem merül fel az a kérdés, hogy „miért is fontos nekem, hogy fekete pasival csalt meg a feleségem?” A rendszer megtűri és elfogadhatónak tekinti az előítéletet (és nem mellesleg még több roma gyereket tart állami gondozásban, hiszen ha valaki esetleg nem értesül a változásról a rendszerben és nem írja oda a bármilyen etnikumot, az akkor is fehér gyereket kap, ha neki amúgy mindegy volna). Ilyen kis apró lépések vezetnek pont az ellenkező irányba, mint amerre Dél-Afrika, ha nehézségek árán is, de stabilan halad.
Úgy tűnik, egy rasszista múlttal rendelkező országban nehéz megszabadulni attól, hogy bőrszíne alapján kategorizáljunk valakit. Nem mindegy azonban, hogy ez ellen próbálunk tenni, vagy pedig elfogadjuk, esetleg rá is erősítünk. Magyarországon ez utóbbi a jellemző, és erre jó példa az örökbefogadás. Az örökbefogadni vágyó szülőknek két csoportja van: az egyik mindenáron ragaszkodik a fehér csecsemőhöz, a másiknak nem számít a származás (ők gyakran egyedülálló vagy más hendikeppel induló emberek, akik úgy érzik, nem válogathatnak, de persze van köztük, akinél a nyitottság valódi politikai indíttatás). Régen az első csoport úgy oldotta meg, hogy az igényeik között a szőke hajat és kék szemet is felsorolta. Konkrét származást nem volt ildomos odaírni; így ugyan páran szőke kék szemű cigánygyereket kaptak, de hát úgy kell nekik. Mára viszont, mint egy friss örökbefogadó anyukától megtudtam, más a helyzet. Ha nem írod fel a lap tetejére, hogy bármilyen etnikumú gyerek jöhet, automatikusan azt fogják gondolni, hogy fehéret szeretnél.
Miért is rosszabb ez, mint a régi állapot, amikor a rasszisták ugyanúgy válogathattak? Azért, mert így az előítélet meg sem kérdőjeleződik. Nem merül fel az a kérdés, hogy „miért is fontos nekem, hogy fekete pasival csalt meg a feleségem?” A rendszer megtűri és elfogadhatónak tekinti az előítéletet (és nem mellesleg még több roma gyereket tart állami gondozásban, hiszen ha valaki esetleg nem értesül a változásról a rendszerben és nem írja oda a bármilyen etnikumot, az akkor is fehér gyereket kap, ha neki amúgy mindegy volna). Ilyen kis apró lépések vezetnek pont az ellenkező irányba, mint amerre Dél-Afrika, ha nehézségek árán is, de stabilan halad.
A hét szamuráj
***SPOILER***
Érdekes összehasonlítani az Örkény Színház előadását Kuroszava filmjével. A második felvonásbeli közjátékon felül is, amely lassú felfogású nézőknek elmagyarázza a romakérdéssel való párhuzamot, találunk érdekes eltéréseket. Kuroszava szamurájai egyértelműbben „jók”, bármilyen negatívnak tekinthető vonást (ügyetlenség, alkoholizálás, mohóság, helybéli lányok hajkurászása) Kikucsiro, a paraszti származású (ál)szamuráj testesít meg; a darabban viszont ezek a tulajdonságok eloszlanak, a szamurájok jóval kevésbé vannak tekintettel a falu lakóira és többségük viszonylag könnyen lemondana nemes küldetéséről, ha a falusiak úgy döntenének. Ugyanakkor a konfliktust kiváltó oknak is más súlya van. A filmben a szamurájok bejelentik, hogy a falu szélén álló három házat és a malmot nem tudják megvédeni, gyakorlatilag feláldozzák ennek lakóit (és nem véletlenül Kikucsiro lesz az, aki egyiküket mégis megmenti). A darabban viszont csak annyi a probléma, hogy rizses zsákokból akarnak barikádot emelni, ezzel megfosztva a falut az élelem egy részétől. Noha a DVD borítóján szerepel valami olyasmi, hogy „a falusiaknak le kell győzniük saját kapzsiságukat”, ez sokkal inkább igaz a színházi változatra.
Mindkét esetben kölcsönös előítéletek és bizalmatlanság jellemzi a két csoport egymáshoz való viszonyát, de a filmben ez kevésbé élesen jelenik meg. Részben Kikucsiro a helyzet kulcsa, aki (mindkét változatban) megpróbálja elmagyarázni a szamurájoknak a falusiak gondolkodásmódját, ám a filmben fordított irányban is fellép: amikor (felvett státuszáról megfeledkezve) kezébe kapja a sarlót és beáll aratni, azt üzeni a falusiaknak, hogy nem nézi le őket és az ő mércéjükkel mérve is megállja a helyét. A kiképzett falusiakat a filmben sokkal inkább bevonják a döntéshozatalba, és elmagyarázzák nekik, miért is kell áldozatokat hozniuk. Több ponton hajlandóak engedményeket tenni (például amikor megengedik, hogy az öregasszony megbosszulja foglyukon fiai halálát).
A színpadi változat közjátékában a szamurájokat játszó színészek mind rasszistákat alakítanak, a falusiakat játszók pedig cigányokat. Ez sokkal sarkítottabb helyzet, mint amit a film sugall és mint ami a valóságban megjelenik. Nem sokat tesz a feszültségek oldásáért, ha úgy véljük, hogy a privilegizált társadalmi helyzet feltétlenül a rosszabb helyzetben levők lenézésével és kihasználásával jár együtt. Egyfelől ott vannak a Kikucsirók, akik segíthetnek a kölcsönös megértésben (mint a filmből kiderül, még akkor is, ha gyökereiket nem merik vállalni). Másrészt próbáljunk meg hinni abban, hogy léteznek valóban jóindulatú szamurájok, akik hajlandóak a falusiak mellé állni és meghallgatják, amit azok mondanak nekik. Persze ez a meghallgatás mindkét fél részéről szükséges, de ehhez az kell, hogy előítéletek nélkül tudjanak közeledni egymás felé, és egy-egy személy kifogásolható viselkedését ne általánosítsák rögtön az egész csoportra.
Érdekes összehasonlítani az Örkény Színház előadását Kuroszava filmjével. A második felvonásbeli közjátékon felül is, amely lassú felfogású nézőknek elmagyarázza a romakérdéssel való párhuzamot, találunk érdekes eltéréseket. Kuroszava szamurájai egyértelműbben „jók”, bármilyen negatívnak tekinthető vonást (ügyetlenség, alkoholizálás, mohóság, helybéli lányok hajkurászása) Kikucsiro, a paraszti származású (ál)szamuráj testesít meg; a darabban viszont ezek a tulajdonságok eloszlanak, a szamurájok jóval kevésbé vannak tekintettel a falu lakóira és többségük viszonylag könnyen lemondana nemes küldetéséről, ha a falusiak úgy döntenének. Ugyanakkor a konfliktust kiváltó oknak is más súlya van. A filmben a szamurájok bejelentik, hogy a falu szélén álló három házat és a malmot nem tudják megvédeni, gyakorlatilag feláldozzák ennek lakóit (és nem véletlenül Kikucsiro lesz az, aki egyiküket mégis megmenti). A darabban viszont csak annyi a probléma, hogy rizses zsákokból akarnak barikádot emelni, ezzel megfosztva a falut az élelem egy részétől. Noha a DVD borítóján szerepel valami olyasmi, hogy „a falusiaknak le kell győzniük saját kapzsiságukat”, ez sokkal inkább igaz a színházi változatra.
Mindkét esetben kölcsönös előítéletek és bizalmatlanság jellemzi a két csoport egymáshoz való viszonyát, de a filmben ez kevésbé élesen jelenik meg. Részben Kikucsiro a helyzet kulcsa, aki (mindkét változatban) megpróbálja elmagyarázni a szamurájoknak a falusiak gondolkodásmódját, ám a filmben fordított irányban is fellép: amikor (felvett státuszáról megfeledkezve) kezébe kapja a sarlót és beáll aratni, azt üzeni a falusiaknak, hogy nem nézi le őket és az ő mércéjükkel mérve is megállja a helyét. A kiképzett falusiakat a filmben sokkal inkább bevonják a döntéshozatalba, és elmagyarázzák nekik, miért is kell áldozatokat hozniuk. Több ponton hajlandóak engedményeket tenni (például amikor megengedik, hogy az öregasszony megbosszulja foglyukon fiai halálát).
A színpadi változat közjátékában a szamurájokat játszó színészek mind rasszistákat alakítanak, a falusiakat játszók pedig cigányokat. Ez sokkal sarkítottabb helyzet, mint amit a film sugall és mint ami a valóságban megjelenik. Nem sokat tesz a feszültségek oldásáért, ha úgy véljük, hogy a privilegizált társadalmi helyzet feltétlenül a rosszabb helyzetben levők lenézésével és kihasználásával jár együtt. Egyfelől ott vannak a Kikucsirók, akik segíthetnek a kölcsönös megértésben (mint a filmből kiderül, még akkor is, ha gyökereiket nem merik vállalni). Másrészt próbáljunk meg hinni abban, hogy léteznek valóban jóindulatú szamurájok, akik hajlandóak a falusiak mellé állni és meghallgatják, amit azok mondanak nekik. Persze ez a meghallgatás mindkét fél részéről szükséges, de ehhez az kell, hogy előítéletek nélkül tudjanak közeledni egymás felé, és egy-egy személy kifogásolható viselkedését ne általánosítsák rögtön az egész csoportra.
2015. december 10., csütörtök
Hanif Kureishi: Intimacy
Egy férfi eldönti, hogy elhagyja a feleségét (ez nem spoiler, mert már az első mondatban elhangzik). Hogy miért? Említ olyan dolgokat, hogy a felesége már nem olyan szép és fiatal, mint régen (bár a leírásokból kitűnik, hogy ez saját magára még inkább érvényes), sőt felbukkannak fiatal nők, akikkel viszonya volt, de a nyilvánvaló valódi ok a kapuzárási pánik. Egyszerűen elégedetlen az életével, valamin változtatni akart, és ezt találta ki. Akárcsak férfi barátai, akik a jelek szerint egy kivétellel szintén mind elváltak, szintén a negyvenes éveikben, és most szánalmas, olykor nevetséges módon próbálnak újrakezdeni. Persze ez csak a látszat szintjén sikerül, hiszen eddig sem a házasság tartotta vissza őket a változástól, hanem saját korlátaik és félelmeik.
A főszereplő valójában érzi, hogy a lépés megtétele után csak rosszabb lesz. Tágas háza helyett egy kicsi legénylakásba költözik be a haverjához, ahol a jelek szerint sosincs a hűtőben normális kaja, és nem viheti magával kedves könyveit és lemezeit. Nem véletlen, hogy folyamatosan próbálja elodázni a végső döntést. Befekszik a felesége mellé: ha felébred, akkor nem fog elmenni. Miután felébredt, újabb döntéshelyzet: ha a feleség belemegy a szexbe, a férj marad. Mindebben az a jellegzetes, hogy másra (konkrétan a feleségre) hárítja a döntést, mintha az ő magatartásán múlna a jövője. Ugyanúgy nincs bátorsága felvállalni a döntést, mint ahogy a szándékát sem szóban, hanem levélben kívánja közölni.
Nem állítom, hogy a kapuzárási pánik soha nem hozhat jó dolgokat. Sokan ekkor mernek megélni olyan dolgokat, amire egész életükben vágytak, mint a bizarr hajszín (a regény egyik szereplőjénél) vagy az azonos nemű szexuális partner. Noha egy ilyen késői váltás sok komplikációhoz vezethet és sokak szemében nevetségessé teszi az embert, még mindig jobb, mintha sose merte volna megtenni. A gond ott van, ha emberek a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Egy megfelelően rugalmas partnerrel például vígan megélhetőek a szexuális és egyéb kalandok, akár az egyetértésével, akár épp a társaságában. Túl sok olyan történetet látok, amikor valaki negyven felé vagy után felrúg egy amúgy jól működő párkapcsolatot, mert úgy véli, ez szükséges az önmegvalósításához. Azután szembesül azzal, hogy nem a partner akadályozta az önmegvalósításban, hanem saját képességeinek, lehetőségeinek vagy bátorságának hiánya. A végeredmény meg az, hogy ott marad csalódottan és magányosan, amikor a párkapcsolatot fenntartva talán kapott volna párjától elég ösztönzést, hogy sikerrel megvalósítsa a terveit. Még egy ok, amiért fölöslegesen szakítanak az emberek.
A főszereplő valójában érzi, hogy a lépés megtétele után csak rosszabb lesz. Tágas háza helyett egy kicsi legénylakásba költözik be a haverjához, ahol a jelek szerint sosincs a hűtőben normális kaja, és nem viheti magával kedves könyveit és lemezeit. Nem véletlen, hogy folyamatosan próbálja elodázni a végső döntést. Befekszik a felesége mellé: ha felébred, akkor nem fog elmenni. Miután felébredt, újabb döntéshelyzet: ha a feleség belemegy a szexbe, a férj marad. Mindebben az a jellegzetes, hogy másra (konkrétan a feleségre) hárítja a döntést, mintha az ő magatartásán múlna a jövője. Ugyanúgy nincs bátorsága felvállalni a döntést, mint ahogy a szándékát sem szóban, hanem levélben kívánja közölni.
Nem állítom, hogy a kapuzárási pánik soha nem hozhat jó dolgokat. Sokan ekkor mernek megélni olyan dolgokat, amire egész életükben vágytak, mint a bizarr hajszín (a regény egyik szereplőjénél) vagy az azonos nemű szexuális partner. Noha egy ilyen késői váltás sok komplikációhoz vezethet és sokak szemében nevetségessé teszi az embert, még mindig jobb, mintha sose merte volna megtenni. A gond ott van, ha emberek a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Egy megfelelően rugalmas partnerrel például vígan megélhetőek a szexuális és egyéb kalandok, akár az egyetértésével, akár épp a társaságában. Túl sok olyan történetet látok, amikor valaki negyven felé vagy után felrúg egy amúgy jól működő párkapcsolatot, mert úgy véli, ez szükséges az önmegvalósításához. Azután szembesül azzal, hogy nem a partner akadályozta az önmegvalósításban, hanem saját képességeinek, lehetőségeinek vagy bátorságának hiánya. A végeredmény meg az, hogy ott marad csalódottan és magányosan, amikor a párkapcsolatot fenntartva talán kapott volna párjától elég ösztönzést, hogy sikerrel megvalósítsa a terveit. Még egy ok, amiért fölöslegesen szakítanak az emberek.
Volver
Paco, az apa, szexuálisan közeledik saját 14 éves lányához. Mikor a lány döbbenten tiltakozik, Paco beveti a (szerinte) döntő érvet: nem vér szerinti apja a kislánynak, ezért „nincs semmi rossz” abban, amivel próbálkozik.
Paco érvelése szépen mutatja, hogy kultúránkban mennyire a vér szerintiség határozza meg nemcsak a családot, hanem az incesztust is (már maga a „vérfertőzés” szó is erre utal). Ha megkérdezzük az átlagembert, miért tilos gyerekeknek a szüleikkel szexelniük, jó eséllyel azt fogják válaszolni, hogy az ilyen kapcsolatokból sérült utódok születnek. Pedig egyrészt ez rövid távon nem igaz (egy vérfertőző kapcsolat nem egyenlő a beltenyésztéssel), másrészt azért nem megoldhatatlan, hogy egy szexuális kapcsolatból ne szülessen utód, különösen, ha valamelyik fél még nem vagy már nem nemzőképes.
Antropológusok több mint száz éve gyártják az elméleteket, hogy miért is tiltja az incesztus bizonyos formáit (konkrétan a szülő-gyermek változatot) minden ismert kultúra. Noha az emberi jogi szempont nem terjeszthető ki minden kultúrára, hiszen azok sok esetben más alapelvek alapján működnek, a mi kultúránk esetében magyarázatot adhat a tabura. A szülő azért nem léphet szexuális kapcsolatra gyermekével, mert az sosem lesz valóban kölcsönös beleegyezésen alapuló: a gyermeknek nincs szabad döntése, hiszen egy olyan embernek, akitől függőségben van, nem lehet szabadon nemet mondani (ugyanezért etikátlan pl. a tanár-diák vagy edző-gyerek közötti szexuális viszony). Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vér szerinti szülőről, nevelőszülőről, örökbefogadó szülőről vagy bárkiről is van szó. Egész egyszerűen annyi az alapelv, hogy nekünk kiszolgáltatott emberre nem kényszeríthetünk szexuális kapcsolatot, még akkor sem, ha látszólag vevő volna rá. Ja, hogy akkor szegény apukának meg kell tartóztatnia magát? Hát bizony. Akárcsak a többi olyan esetben, amikor nem rohan le az utcán szembejövő vadidegen vonzó nőket. A gyerekével visszaélő apák többsége ugyanis ezt nem teszi (és a kevesebb, de létező incesztus-elkövető anya sem a férfiakkal). Ha képes más nőkben tisztelni az önálló személyiséget, akkor legyen szíves a saját gyerekében is.
Mondjuk ez csak akkor fog maradéktalanul megvalósulni, ha végre a gyerekeket is teljes jogú személyeknek fogjuk tekinteni – ami sajnos még a jövő zenéje.
Paco érvelése szépen mutatja, hogy kultúránkban mennyire a vér szerintiség határozza meg nemcsak a családot, hanem az incesztust is (már maga a „vérfertőzés” szó is erre utal). Ha megkérdezzük az átlagembert, miért tilos gyerekeknek a szüleikkel szexelniük, jó eséllyel azt fogják válaszolni, hogy az ilyen kapcsolatokból sérült utódok születnek. Pedig egyrészt ez rövid távon nem igaz (egy vérfertőző kapcsolat nem egyenlő a beltenyésztéssel), másrészt azért nem megoldhatatlan, hogy egy szexuális kapcsolatból ne szülessen utód, különösen, ha valamelyik fél még nem vagy már nem nemzőképes.
Antropológusok több mint száz éve gyártják az elméleteket, hogy miért is tiltja az incesztus bizonyos formáit (konkrétan a szülő-gyermek változatot) minden ismert kultúra. Noha az emberi jogi szempont nem terjeszthető ki minden kultúrára, hiszen azok sok esetben más alapelvek alapján működnek, a mi kultúránk esetében magyarázatot adhat a tabura. A szülő azért nem léphet szexuális kapcsolatra gyermekével, mert az sosem lesz valóban kölcsönös beleegyezésen alapuló: a gyermeknek nincs szabad döntése, hiszen egy olyan embernek, akitől függőségben van, nem lehet szabadon nemet mondani (ugyanezért etikátlan pl. a tanár-diák vagy edző-gyerek közötti szexuális viszony). Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vér szerinti szülőről, nevelőszülőről, örökbefogadó szülőről vagy bárkiről is van szó. Egész egyszerűen annyi az alapelv, hogy nekünk kiszolgáltatott emberre nem kényszeríthetünk szexuális kapcsolatot, még akkor sem, ha látszólag vevő volna rá. Ja, hogy akkor szegény apukának meg kell tartóztatnia magát? Hát bizony. Akárcsak a többi olyan esetben, amikor nem rohan le az utcán szembejövő vadidegen vonzó nőket. A gyerekével visszaélő apák többsége ugyanis ezt nem teszi (és a kevesebb, de létező incesztus-elkövető anya sem a férfiakkal). Ha képes más nőkben tisztelni az önálló személyiséget, akkor legyen szíves a saját gyerekében is.
Mondjuk ez csak akkor fog maradéktalanul megvalósulni, ha végre a gyerekeket is teljes jogú személyeknek fogjuk tekinteni – ami sajnos még a jövő zenéje.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)