***SPOILER***
Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.
Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.
Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.
2018. június 25., hétfő
2018. június 20., szerda
Az azonos nemű párok és a házimunka
https://merce.hu/2018/06/13/kinek-van-a-konyhaban-a-helye-az-azonos-nemu-parok-eseteben/
A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.
Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.
Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.
Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.
A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.
A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.
Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.
Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.
Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.
A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.
Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.
2018. június 12., kedd
Átmenetről mindenkinek
A beszélgetésen nagyon sok érdekes dolog hangzott el az átmenettel kapcsolatban. Én most itt egy elemet emelnék ki, amely elgondolkodtatott. Mindkét résztvevő (akiknek amúgy abszolút respect az őszinte kitárulkozásért) azt mesélte: noha sohasem érezték kényelmesen magukat a rájuk osztott nemi szerepben, azután kezdték csak transzként azonosítani magukat, hogy először találkoztak a környezetükben transznemű emberrel, addig gyakorlatilag a fogalmat sem ismerték.
Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.
Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.
(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)
Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.
Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.
(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)
2018. június 10., vasárnap
Attenborough bárkája, avagy idomítsunk-e erszényesnyestet?
***SPOILER***
Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.
Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.
A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.
Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.
(Sir David, a kispandával még tartozik).
Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.
Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.
A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.
Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.
(Sir David, a kispandával még tartozik).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)