Terápia I. évad 6. rész

A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.

A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.

A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.

Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.

Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.

Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.

Mondjon le Vida Ildikó

Előrebocsátom, hogy nem szeretem Vida Ildikót, és nemcsak azért, mert még szegény angoltanárok se profitálhattak belőle. És szerintem is monnyonle. Rendkívül zavart viszont, hogy a tüntetésen olyan transzparenseket láttam, hogy "Please bitch" meg "Otthon is hazudsz, Ildikó?" Amikor férfi politikusok ellen volt tüntetés (pl. tavaly "Ki az a Lázár János?" címen), nem láttam transzparenseket, amelyek a politikus nemi hovatartozását kritizálnák, vagy azt asszociálnák őt specifikusan férfi terekkel ("Mit szólnak majd az ökörkörben?"). A férfi politikus politikusként van jelen még ellenségei számára is, a női közszereplő viszont nőként, illetve annak megvetett formáiban (hazug feleség/kurva). És ez éppannyira nem oké, mint a netadós tüntetésen arról beszélni, hogy milyen "államférfiakat" tisztelünk (vélhetően az illető női közszereplőket nem tart tiszteletre méltónak).

Többen örülnek annak, hogy alakul az új ellenzék. És mondjuk én is, de még jobban örülnék, ha ebben az új ellenzékben nem látnám ugyanazt a szexizmust, mint a hatalom képviselőinél.

Aaltra

Ezek a csávók bizony igen szemetek, és ez nem változik meg akkor sem, amikor kerekesszékbe kerülnek. Lopnak, csalnak, hazudnak, visszaélnek a nekik segítők jóságával. Igaz, ők is kapnak bőven, de szemétkedéseik mégsem tekinthetők társadalmi igazságtételnek, hiszen saját sorstársaikkal is kicsesznek. Hiába szeretnénk igazolást találni cselekedeteikre, a tény az, hogy a két csávó egyszerűen önző, egyetlen életcéljuk mások, különösen egymás, szívatása.

Érdekesebb az a kérdés, hogy miért is próbálnánk igazolást keresni nekik. Szerintem nemcsak arról van itt szó, hogy az embert alapvetően jónak szeretnénk hinni. A fogyatékkal élőket hajlamosak vagyunk ártatlan áldozatoknak tekinteni, mintha ez igazolná az irántuk való segítőkészségünket és empátiánkat. (Ugyanez az attitűd érhető tetten abban a hozzáállásban, hogy a vérátömlesztés útján HIV-fertőzötté vált emberek sajnálatot érdemelnek, de aki védekezés nélküli szex-szel vagy fertőzött tűtől kapta el a vírust, az maga tehet róla, ezért ne számítson szánalomra.) A filmbéli fickók egyrészt már lebénulásukban sem teljesen ártatlanok, másrészt ügyeskedésük egyáltalán nem egy áldozatot juttat az eszünkbe. És ami a legfontosabb: tetteikkel újra és újra elidegenítik maguktól az alapból esetleg empatikus nézőt.

Radics Péter abban az interjújában, amelyben magyar tévés személyiségként először bújt elő mint meleg, azt mondta: örül a másságának, mert így sokkal többet kell teljesítenie az elfogadásért. Abban igaza volt, hogy a kisebbségek tagjai számára sokkal magasabb a mérce, de kérdés, hogy tényleg örülnünk kell-e ennek. Miért kötelező rögtön angyallá változnia valakinek csak azért, mert kerekesszékbe kerül vagy felvállalja a melegségét? Azt gondolnám, hogy egy kisebbség tagját ugyanannyi empátia illet meg, mint bárki mást. Nem több, de nem is kevesebb.