Ordító egér a NATO-ban

 ***SPOILER***

Ugye mindenki emlékszik Peter Sellers klasszikus vígjátékára a miniállamról, amely vicces véletlenek folytán egy tömegpusztító fegyverhez jut? Egyszeriben világpolitikai tényezővé válik, és ő kezd diktálni a nagyhatalmaknak.

Valami hasonlót képzelhetett magáról Orbán Viktor is, amikor folyamatosan elzárkózott attól, hogy megszavazza Svédország NATO-csatlakozását. Nem politikai érveket hozott fel emellett (bár lehet, hogy voltak neki, lévén puszipajtások Putyinnal), hanem olyasmiket, hogy a svédek megsértették a magyar kormányt (valóban kritizálták a magyar sajtószabadságot, pontosabban annak hiányát, de ez nem sértés, hanem ténymegállapítás) vagy hogy sok más dolguk volt a parlamentben és nem értek rá erről szavazni. Aztán amikor tegnap utolsó előttiként Törökország is a svédek NATO-csatlakozása mellé állt, hirtelen ő is meggondolta magát. Nyilván rájött, amit mi is megmondhattunk volna: neki nincs a tarsolyában (pontosabban a pincéjében) szuperbomba, hiába hiszi magát világpolitikai tényezőnek, a nagy nemzetközi szervezeteket nem tudja úgy ledominálni, mint a magyar politikát. Eljátszadozhat egy darabig a vétókkal meg a dolgok meg nem szavazásával, de előbb-utóbb a többiek besokallnak, az EU megvonja a vétójogot, a NATO meg egyszerűen kiteszi Magyarország szűrét. Ami elég nagy szívás lenne.

Persze attól, hogy valaki kis ország, még nem kell meghunyászkodnia és benyalnia másoknak, de van különbség az asszertivitás és az arcoskodás között. Ahogyan az se mindegy, hogy milyen háttérrel és milyen célból hallatja a hangját egy ordító egér. Grand-Fenwick vezetőivel szimpatizálunk, mert a bombát a világbéke biztosítása érdekében akarják maguknál tartani; azzal viszont, hogy valaki sértettségből vagy azért, hogy fontosnak érezhesse magát, kerékkötője a nemzetközi szervezetek működésének, senkiben sem vált ki szimpátiát. Egyes egereknek nem kéne annyira ordítaniuk, mert még levadássza őket a macska. 

Miért öntözzünk halott virágokat

 https://mymirror.hu/ne-ontozz-halott-viragokat/

Ez a cikk arra biztat, hogy ne öntözzünk halott virágokat. Vagyis: ha azt látjuk, hogy valamelyik barátunkat mindig mi keressük, ő pedig minket sohasem, akkor engedjük el, írjuk le az illetőt. A cikk megemlíti, hogy ugyanezt párkapcsolatban is gyakorolni kéne (ami szembemegy azzal a hagyományos és sokakban berögzült elvvel, hogy a lány ne keresse a fiút, de ez őket láthatóan nem zavarja), és továbbgondolva nyilván a rokonokhoz is így kéne hozzáállni.

Több szempontból is ijesztőnek találtam ezt a megközelítést, azt meg még inkább, hogy a Facebookon a poszt alatt legtöbben egyetértésüket fejezték ki ezzel az elvvel. Pedig nekem elég sok problémám van vele, amiket mindjárt fel is sorolok.

Az első, hogy nem veszi figyelembe az emberek különböző személyiségét és kommunikációját. Például fent is említettem: sok lányba belenevelték, hogy ő sose keresse a fiút. Az ilyen kulturális gátakon felül olyan pszichés állapotok, mint a depresszió vagy az autizmus, szintén megnehezítik, hogy valaki kezdeményezzen egy baráti kapcsolatban. Pedig pont egy ilyen embernek kiemelten szüksége van egy segítő hálóra, és ha barátai azért maradoznak el, mert unják, hogy mindig nekik kell kezdeményezni, veszélyes mértékben elmagányosodhat. Nyilván ugyanez igaz azokra az idős és/vagy beteg emberekre, akiknek nehéz telefonálniuk, mert pl. remeg a kezük vagy nem látják jól a képernyőt.

A második, hogy a párkapcsolatokhoz hasonlóan a barátságokban is kialakulnak rutinok. Van, akivel inkább telefonon beszélünk, mással skype-on vagy messengeren; van, akivel mindig kávézás a közös program, másokkal esetleg kirándulás vagy színház. És igen, előfordul, hogy mindig az egyik fél hívja a másikat programokra, mert ő az, aki jobban rátalál ezekre, akinek több ötlete van. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar menni, csak mondjuk az ő személyiségéhez kevésbé passzol, hogy bulikat keresgéljen szombat estére, esetleg kevésbé van ilyesmire ideje hét közben.

A harmadik, hogy egy barátságnak nagyon nem az a fokmérője, hogy mennyire keresi az egyik fél a másikat, vagy keresi-e egyáltalán. Én legalábbis azokat tartom igaz barátoknak, akikkel sok mindenről tudunk beszélgetni, megbízunk egymásban és számíthatok rájuk. És ezek a dolgok nem feltétlenül korrelálnak azzal, hogy az illető szokott-e engem keresni. Sokszor kaptam olyanoktól segítséget, akik amúgy nem jelentkeznek, ha én nem írok rájuk. Anyukám és a húga viszonya is ilyen egyenlőtlen volt, mindig anyukám telefonált, ő vett ajándékokat, már mi is lebeszéltük róla - de mikor beteg lett, a húga lelkiismeretesen látogatta és hívogatta telefonon. Sőt vannak olyan emberek, akik akár évekre eltűntek az életemből, aztán hirtelen újra előkerültek, és ugyanúgy megtaláljuk a hangot, ugyanúgy számíthatok rájuk, mint annak idején. A külföldre költözés például hozta magával, hogy szintén külföldre (akár másik országba) költözött régi barátokkal felélénkült a kapcsolat, hiszen hasonló dolgokon mentünk keresztül.

Vajon miért vallják olyan sokan a "ne öntözzünk halott virágokat" elvét? Az egyik kommentelő (a majdnem egyetlen, aki nem értett egyet) úgy vélte, ez az egójukról szól, mert nehogy már őket valaki semmibe vegye. Szerintem meg pont a bizonytalanságról van szó. Annyira nem bíznak abban, hogy a barátaik valóban szeretik őket, hogy egyértelmű bizonyítékot várnak az ellenkezőjéről (erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2011/01/l-word-5-evad-12-resz.html). Nem mindig reális viszont, hogy összes barátunk segítőkészségét teszteljük, ezért hagyatkozunk olyan felszínes dolgokra, mint hogy milyen gyakran hív fel minket az illető. Pedig ha nekünk egy telefonhívás vagy egy messenger-üzenet nem igényel nagy erőfeszítést, akkor nyugodtan megtehetjük. A legrosszabb, ami történik, hogy beszélgetünk egy olyan emberrel, akinek igazából nem jelentünk semmit - de egy jó beszélgetés önmagában is érték, és még ha kevésbé jó is, ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elfecsérlünk időt. Ám az is lehet, hogy a halottnak tűnő virág valójában nagyon is él, és csak egy kis erőfeszítésünkbe kerül, hogy kivirágozzék és olyan szép legyen, mint ezen a képen.