Ordító egér a NATO-ban

 ***SPOILER***

Ugye mindenki emlékszik Peter Sellers klasszikus vígjátékára a miniállamról, amely vicces véletlenek folytán egy tömegpusztító fegyverhez jut? Egyszeriben világpolitikai tényezővé válik, és ő kezd diktálni a nagyhatalmaknak.

Valami hasonlót képzelhetett magáról Orbán Viktor is, amikor folyamatosan elzárkózott attól, hogy megszavazza Svédország NATO-csatlakozását. Nem politikai érveket hozott fel emellett (bár lehet, hogy voltak neki, lévén puszipajtások Putyinnal), hanem olyasmiket, hogy a svédek megsértették a magyar kormányt (valóban kritizálták a magyar sajtószabadságot, pontosabban annak hiányát, de ez nem sértés, hanem ténymegállapítás) vagy hogy sok más dolguk volt a parlamentben és nem értek rá erről szavazni. Aztán amikor tegnap utolsó előttiként Törökország is a svédek NATO-csatlakozása mellé állt, hirtelen ő is meggondolta magát. Nyilván rájött, amit mi is megmondhattunk volna: neki nincs a tarsolyában (pontosabban a pincéjében) szuperbomba, hiába hiszi magát világpolitikai tényezőnek, a nagy nemzetközi szervezeteket nem tudja úgy ledominálni, mint a magyar politikát. Eljátszadozhat egy darabig a vétókkal meg a dolgok meg nem szavazásával, de előbb-utóbb a többiek besokallnak, az EU megvonja a vétójogot, a NATO meg egyszerűen kiteszi Magyarország szűrét. Ami elég nagy szívás lenne.

Persze attól, hogy valaki kis ország, még nem kell meghunyászkodnia és benyalnia másoknak, de van különbség az asszertivitás és az arcoskodás között. Ahogyan az se mindegy, hogy milyen háttérrel és milyen célból hallatja a hangját egy ordító egér. Grand-Fenwick vezetőivel szimpatizálunk, mert a bombát a világbéke biztosítása érdekében akarják maguknál tartani; azzal viszont, hogy valaki sértettségből vagy azért, hogy fontosnak érezhesse magát, kerékkötője a nemzetközi szervezetek működésének, senkiben sem vált ki szimpátiát. Egyes egereknek nem kéne annyira ordítaniuk, mert még levadássza őket a macska.