Harmadik hullám (Bárka)

Nem, itt most nem a politikai áthallásokról akarok írni. Sokan vannak, egyértelműek, nagyszerűen megcsináltak, nem is szükséges elemezni őket. Én azonban – talán mert hosszú szünet után mostanában újra tanítani kezdek – nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a történet egy iskolában játszódik, a kulcsszereplők egy része pedig tanár. Az autokrácia/demokrácia kontraszt (az anarchiáról nincs értelme beszélni, hiszen csak elméletben jelenik meg) pedig nemcsak a politikára, hanem az oktatásra is jellemző.

A tanár – akármilyen demokratikus vagy feminista – mindenképpen hatalmi pozícióban áll. Ha másért nem, azért, mert a diákok odahelyezik. És nem hiszem, hogy van, akinek nem hízeleg, ha a fiatalok ártatlan, csillogó szemekkel néznek fel rá. Számomra az tölt el büszkeséggel, hogy lám, segíthetek nekik – ha mással nem, hát azzal, hogy bátorítom őket, és ez tőlem nagyobb hatású, mintha a csoporttársaik teszik. Ha azonban egy tanárt egész életében lealáztak és ettől kisebbségi érzése alakult ki, mint a darabban szereplő Kristófnak, annak a hatalom lehetőséget nyújt, hogy valakin végre leverje a sérelmeit – akárcsak az a bántalmazott gyerek, aki felnőve maga is bántalmazóvá válik. És Kristófnak még alibije is van, hiszen nevelési célzattal játssza a diktátort, mint ahogy egy rossz tanuló vagy neveletlen gyerek sok tanár számára jó és megvétózhatatlan lehetőség, hogy kimutassa a foga fehérét.

A darabból egyértelmű, hogy a Kristóf-típusú tanárok veszélyesek. A gond csak az, hogy sajnos valószínűleg ők vannak többen. A mindennapi életből, és különösen a tanári pálya anyagi és társadalmi meg nem becsültségéből fakadó feszültségek levezetésére adja magát a tanterem, ahol a tanárt legtöbbször senki sem ellenőrzi. A demokratikus oktatásra minták sincsenek; egy-két módszertani trükk ugyanúgy nem változtatja meg az alapvető megközelítést, mint a mobilról lejátszott Sex Pistols-dal az anarchiával foglalkozó órán. (Nem véletlenül halk a zene: az alternatív megközelítéseket csak óvatosan, „halkan” lehet alkalmazni, nehogy felborítsák a megszokott merev rendszert.) Az így felnevelkedett gyerekekből pedig ugyanilyen frusztrált, hierarchiákban és erőszakban gondolkozó felnőttek lesznek, és ha tanári pályára kerülnek véletlenül, ők is kihasználják hatalmi helyzetüket. A kör bezárult.

Jean Rhys: Wide Sargasso Sea

***SPOILER***
Antoinette ősei rabszolgatartók voltak. Azután jött a rabszolga-felszabadítás, és onnantól kezdve a lányt körülvette az egykori elnyomottak gyűlölete: kislányként bántalmazzák, megkergetik, majd felnőttként rágalmazó levelekkel elérik, hogy férje elforduljon tőle.

A kollektív bűntudat kétélű dolog. Egyfelől fontos tudatában lennünk őseink hibáinak és ez azt a felelősséget ruházza ránk, hogy még több erőfeszítéssel próbáljuk megakadályozni ezeknek a megismétlődését. Az, hogy Magyarországon cigánygyilkosságok történnek és a zsidók listázását emlegetik a parlamentben, részben annak a következménye, hogy nem gondoljuk át tudatosan a II. világháborúban és a holokausztban betöltött szerepünket. Szeretjük azt emlegetni, hogy mi csak áldozatok voltunk, minket lerohantak a németek, és megfeledkezünk arról, hogy ezt a lerohanást jóval megelőzően törvényi szinten diszkrimináltuk a zsidókat. Ha a gyerekek abban a tudatban nőnének fel, hogy saját őseik is hibásak azért, ami történt, talán tudatosabban figyelnének minden olyan megnyilvánulást, ami ennek a megismétlődését vetíti elő.

Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a kollektív bűntudat ne csapjon át bűnbakkeresésbe. Könnyű kipécézni egy ültetvényes kislányát (aki a rabszolga-felszabadításkor még iskolába se járt) vagy valaki olyat, akinek az ősei véresszájú kommunisták voltak. Ettől aztán a történelmi igazságszolgáltatás végrehajtóinak érezhetjük magunkat, és nem kell azzal a kérdéssel foglalkoznunk, hogy mi magunk hol voltunk és mit tettünk a szóban forgó események idején. Pedig az a szomorú hír, hogy a történelem igazságtalanságaiért nem egyes embereket terhel a felelősség. Nem úgy hozhatjuk helyre a hibákat, ha egyes embereket büntetünk meg, hanem ha minden erőnkkel harcolunk annak a rendszernek a szétrobbantásáért, amely egyes embertársainkat (zsidókat, nőket, színesbőrűeket stb.) alacsonyabbrendűként kezel.

Soul Kitchen

A főzés művészet, az önmegvalósítás egy formája. Ezt üzeni a Babette lakomája, a Szemközti ablak és most ez a film is. Shayn, a zseniális – bár kissé agresszív – mesterszakács, Babette-hez hasonlóan, a leglepukkantabb helyen is képes művészit alkotni, ráadásul Babette-nél jóval kisebb anyagi befektetés árán.

Valószínűleg emiatt a párhuzam miatt is arra számítottam, hogy a Soul Kitchen munkásosztálybeli közönsége azonnal értékeli Shayn kreációit, és megtér a rántott hús-krumpli táborából a nemzetközi konyhaművészet rajongói közé. A film azonban van annyira realisztikus, hogy ez a meseszerű lépés nem történik meg. A régi törzsközönség elhagyja a Soul Kitchent (pár kivételtől eltekintve); jönnek viszont újak, elsősorban zenerajongók. A film azt sugallja, hogy aki a zeneművészettel kapcsolatban áll (legyen az musical vagy heavy metal), az nyitottabb a tányérján megjelenő művészi kreációkra is.

Mi a történet tanulsága? (Azon túl, hogy érdemes fizetni a TB-t, de ez egy másik szál.) Nem feltétlenül számíthatunk arra, hogy közvetlen környezetünk értékelni fogja azt, amit művészi vagy tudományos tehetségünkkel alkotunk. Mindenkinek van azonban olyan célközönsége, aki megérti őt és akinek tud valamit nyújtani. És lehet, hogy nem is kell sokat keresni őket; elég, ha nyitva áll az ajtónk és beengedjük őket, ha próbatermet keresnek.

Be kell-e tiltani a gyűlöletbeszédet?

A Helsinki Bizottság képviselője megemlítette, hogy a jogvédő szervezetek a lobbizáson kívül számos más tevékenységet, többek közt felvilágosítást is szerveznek, „de persze akik erre a beszélgetésre eljöttek, azoknak már nincs szüksége ilyesmire.” Majdnem egyet is értettem vele. De csak majdnem.

Balogh Lídia elmesélte, milyen jogi lépéseket tett, mikor a Class FM Morning Show-jában a műsorvezetők szokásos vicces stílusukban arra adtak ötleteket a hallgatóknak, hogyan lehet egy nőt megerőszakolni az első randin. Lídia erőszakra való felbujtásért bejelentette őket a médiahatóságnak, hozzátéve, hogy a műsor a kiskorúak veszélyeztetését is kimeríti, akik pont abban az idősávban nagy számban hallgatják az adást. A közönség egyik (férfi) tagja így reagált: ugyan, nem kell ebből ügyet csinálni, hiszen a műsor tényleg vicces volt, a kiskorúakat pedig tuti nem rázta meg a dolog, miután minden gond nélkül nézegethetnek pornóoldalakat az interneten.

Íme a mai liberális magyar értelmiség. A zsidók összeírására vagy a romák megverésére tett javaslatokra egy emberként hördül fel, a biciklisták elleni erőszakra felbujtó műsor említését is felháborodás kíséri, ám a nők elleni erőszakot nem veszi komolyan; annyira magától értetődő, hogy fel se tűnik. Pedig kérdés, van-e esélyünk fellépni a gyűlöletbeszéd és a gyűlöletbűncselekmények ellen, ha azokat bizonyos csoportokkal kapcsolatban nem tekintjük problémának.