2024. február 29., csütörtök

Doktor House-effektus a magyar egészségügyben

 

A számos egyforma kórházsorozatnál nemcsak azért szeretjük jobban a Doktor House-t, mert Hugh Laurie zseniális, hanem azért is, mert jót derülhetünk benne azon, hogyan nem szabadna az orvosoknak viselkedniük. House bunkó a betegekkel, kétségbe vonja a szavaikat, minden empátia nélkül számol be nekik az állapotukról, rendszeresen követ el magánlak- és magántulajdon-sértést, a kezelést illetően pedig mintha hírből sem ismerné a tájékoztatáson alapuló beleegyezés fogalmát. Nagyjából az egész sorozat összefoglalható azzal, hogy House etikailag nem megengedhető dolgokat csinál, amiket a kollégái igyekeznek helyrehozni. Mi pedig, hiába helytelenítjük House módszereit, azért minden rész végén örülünk, hogy mégse rúgták ki.

Ugyanakkor a Doktor House máris kevésbé vicces, ha elképzeljük, hogy mi vagyunk a betegei. Pedig ez nem annyira irreális, mint gondolnánk. Nemrég egy ismerősömet cukorbetegséggel diagnosztizálták: úgy felment a cukra, hogy kórházba került. Ennek ellenére utána hetekig rohangászott orvostól orvosig, kórháztól ügyeletig, hogy írjanak fel neki inzulint, ezt sehol sem tették meg, sőt azt sem árulták el, kitől kérhetne receptet. Végül egy Facebook-poszt alatt árulta el neki egy ismerőse, hogy a háziorvos írhatja fel az inzulinját; informális csatornákon kellett beszereznie azt a tudást, amit az egészségügyben dolgozóktól nem kapott meg. És ez egyáltalán nem egyedi eset. Gyerekkoromban, ha betegség után visszamentem az iskolába, az osztálytársaim mindig megkérdezték, mi bajom volt, én meg mindig azt feleltem: fogalmam sincs, az orvos nem mondta meg. Valószínűleg sokaknak másoknak is vannak élményei olyan orvosokkal, akik ledorongolták, ha valami orvosilag nem helyeset mondott; akik odavetették neki, hogy ez egészen biztosan nem fájhat; vagy akik érzéketlenül közölték vele a betegsége hírét. Az a háziorvos, akihez tinédzserkoromban tartoztunk (és akitől, amint lehetővé vált a szabad orvosválasztás, villámgyorsan átigazoltam egy másikhoz), rendszeresen részegen ment be dolgozni, nyálcsorgatva stírölte a női betegeket, és a dús keblű szomszédasszonyunkkal akkor is levetette az összes felsőruházatát, ha az csak fülfájásra panaszkodott. További horrortörténetek olvashatók ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/04/kafka-per.html

Sok vígjátékra igaz, hogy kívülről nevetünk rajta, de nem biztos, hogy szívesen lennénk annak a szereplőnek a helyében, aki óramutatóba kapaszkodva lóg le a toronyból vagy cipőt kénytelen enni. Szerencsére ezek a helyzetek viszonylag kevesünkkel fordulnak elő, így nem kell magunkra vonatkoztatnunk őket. Az az orvosi viselkedés azonban, ami a Doktor House-sorozat fő humorforrása, a magyar egészségügyben nagyon is gyakori - és így, ha jobban belegondolunk, ezek a helyzetek már nem is annyira viccesek.

2024. február 27., kedd

Jóbarátok 4. évad 15. rész: más megközelítésből a slow fade-ről, vagy miért utazott Chandler Jemenbe

***SPOILER***

Tévésorozatokban egy csomó pár van, akik folyton szakítanak, mi meg drukkolunk, hogy újra összejöjjenek. Chandler és Janice esetében az összes néző és a baráti kör egyaránt azon drukkolt, hogy ne jöjjenek össze. Janice Chandlernek is az agyára ment, de ezt nem volt képes megmondani neki, inkább kitalált egy hazugságot, miszerint a cége áthelyezi Jemenbe - és mivel Janice kikísérte a reptérre, végül kénytelen volt fel is szállni a jemeni gépre.


(kép: Decider)

Jogos kérdés lehet, mi köze mindennek a slow fade jelenségéhez, amelyről bővebben itt lehet olvasni: https://wmn.hu/wmn-life/62028-nem-szakit-csak-tavolodik-a-szetvalas-kulonosen-fajdalmas-modja-a-slow-fade-a-lassu-elhalvanyodas?fbclid=IwAR2B7sxATV1LESSxrp_noj3SbKPTFfPa8HW2m8MTw0UTA1k_PGRgCp3LYSI. Igazából az, hogy mindkét esetben szakítani akar valaki, de ezt nem kommunikálja egyértelműen. És ennek sok különböző oka lehet. A cikk azt sugallja, hogy ezek az emberek önzők vagy felelőtlenek, nem hajlandók konfrontálódni a másik emberrel, de nemcsak erről van szó. Kultúránkban mindig is voltak írott vagy íratlan normák, hogy mi minősülhet szakítási alapnak; ha valaki olvassa különböző országok válási törvényeit a 20. század közepe előtt, érdekes kikötéseket tapasztalhat. A filmekben és sorozatokban, amelyek nagyon sokaknak formálják a párkapcsolatokról alkotott gondolkodását (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html), a szakítás leggyakoribb indoka, hogy vagy a szakító felet csalta meg a másik, vagy a szakító félnek van valakije, esetleg beleszeretett valaki másba; ezek mellett még a halálos betegség vagy a nagy földrajzi távolság jöhet szóba. Amellett, hogy szerintem egyetlen megcsalás miatt nem túl bölcs dolog egy amúgy jól működő kapcsolatot felrúgni, valamint a poliamória is egy megfontolható kapcsolati forma, számos egyéb ok is lehet, ami miatt úgy dönthet valaki, hogy nem a mostani párja mellett folytatja az életét. Hiszen egy párkapcsolat hosszú távú célja a legtöbb esetben az, hogy életük hátralevő részében együtt legyenek, esetleg együtt is éljenek. Biztos, hogy együtt tudok élni hosszú távon valakivel, akinek gyökeresen más a kultúrája, aki teljesen más életritmust folytat, aki egészen másképpen vagy máshol akar élni, mint én, és nem találunk kompromisszumos megoldásokat? Sőt, egy olyan embernek, aki a romkomok szerint gondolkodik a kapcsolatokról, az is fontos, hogy legyen szerelem a két fél között. Viszont a romkomokkal azt is sugallják, hogy az emberek többsége mindig épp szerelmes valakibe, csak nem mindig ugyanabba. Ezért ha valaki azzal indokolja a szakítást, hogy nem szerelmes a másikba, a másik fél rögtön azt gyanítja, hogy biztos "van valakije". Ha nem így van, előfordul, hogy az elhagyott fél el sem fogadja a szakítást és továbbra is hevesen nyomul a másikra, esetleg mindenféle nem túl hízelgő teóriákat gyárt arról, mi lehet a háttérben (a másik "pszichopata", "látens meleg", "valami szexuális trauma érte korábban" stb.)

Chandler és (egyes) slow fade-elők ugyanannak a kulturális elvárásnak esnek áldozatául: olyan okból szakítanak, amit a társadalom nem fogad el érvényes szakítási alapnak. Chandler kitalál egy elfogadható válási alapot, magyarán kamuzik; sokan viszont azt a megoldást választják, hogy egyszerűen csak nem keresik a másikat. Ez nem feltétlenül új jelenség, már tinédzserkoromban is így volt, és akkor a tapasztaltabb lányok úgy okították a kezdőbbeket: ebből nekik kéne észrevenniük, hogy vége. (Mondjuk okoseszközök se voltak és több türelem volt az emberekben, tehát ha 2 órán át nem reagáltam egy üzenetre, nem feltétlenül pánikolt be a másik, hogy el akarom hagyni, amikor pedig esetleg csak értekezleten vagy uszodában voltam.) Ahogy a coming out se mindig úgy történik, hogy kiállok valaki elé és bejelentem, hogy queer vagyok, a kapcsolatok sem mindig végződnek egyértelmű lezárással. Igaz, most a kultúránk abba az irányba halad, hogy mindent mondjunk ki egyértelműen, és biztos, hogy sokaknak, például nem-neurotipikus embereknek, ez segítség. ("Ez szarkazmus volt?" - kérdi Sheldon.) Viszont ez azzal is jár, hogy a régebbi kulturális mintát követő emberekre olyan bélyegeket sütnek rá, mint a fent említett cikk is. 

Mindenkinek meglehet a maga véleménye arról, jó dolog-e a nyílt kommunikáció normája. Én mondjuk azt gondolom, sok mindent megold, viszont sokkal könnyebben meg is bántjuk a másikat (Chandler helyében ki hogy tudná nem bántó módon elmondani Janice-nek, hogy nem akar vele járni, mert végtelenül idegesítő?) Ugyanakkor semmiképpen sem segít a dolgon, hogy ez a társadalmi norma ütközik egy másik társadalmi normával, miszerint egy szakítás csak bizonyos okokból jöhet létre. Chandler és még sok mindenki így két norma közt a pad alá esik.

2024. február 11., vasárnap

Sik Endre: De-demokratizáció és morális pánikgomb Magyarországon

 https://events.ceu.edu/2023-11-22/department-seminar-hungarian-version-de-democatization-operation-moral-panic-button-mpb



A morális pánikgomb neve félrevezető: nem akkor kell megnyomni, amikor pánikot érzünk, hanem épp ellenkezőleg, a kormány nyomja meg akkor, amikor valamilyen morális pánikot kíván kelteni (ha valaki nem ismerné ezt a fogalmat, itt fejtem ki: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/01/menj-tovabb-avagy-mi-koze-salvadori.html). Sik Endre az előadásában számos példát hozott fel arra, hogy a FIDESZ hogyan nyomogatja a morális pánikgombokat, hogy a migránsok ellen hangolja a lakosságot, de eszünkbe juthatnak a Brüsszel- vagy dzsenderellenes kampányok is. Sik szerint azonban nem is fontos nekik, hogy a teljes lakosságot megszólítsák. Hiszen kétharmaduk van; elég, ha a szavazóikat megtartják, a többiekkel nem kell törődniük. Minden belföldi kommunikációjuk arra irányul, hogy szavazótáborukat emlékeztessék rá: ők a jófiúk, rájuk kell szavazni, csak ők védhetik meg az országot a csúnya dzsenderektől/migráncsoktól/pedofiloktól stb. 

Hogyan alkalmazható ez az elmélet Novák Katalin váratlan zuhanórepülésére? Ugye kiderült, hogy még az ősszel Katika kegyelmet adott egy pedofíliában bűnrészes elítéltnek. Ez azért ciki, mert a kormány az elmúlt pár évben elég rendszeresen nyomogatta a pedofil pánikgombot, szóval fennállt a veszély, hogy az eddig hűséges FIDESZ-szavazók elfordulnak a párttól. Gyorsan intézkedni kellett tehát, megszabadulni a rossz lányoktól, hogy a jófiúk továbbra is dicsfényben tündökölhessenek. Egy másik változat szerint előre megírt forgatókönyv volt az egész, Novák Katalinnal aláíratták a kegyelmi határozatot és ott tartották a fiókban, hogy egy alkalmas pillanatban az egész "véletlenül" kiderülhessen - az alkalmas pillanat oka lehetett az, hogy a főnök aggódott Katika túlzott népszerűsége miatt, esetleg Katika valamely ponton beleköpött a levesébe, de lehet, hogy csak túl régóta nem volt semmi, ami mozgósíthatta volna a FIDESZ-szavazókat.

Ki kell tehát ábrándítanom azokat az ellenzéki érzelmű embereket, akik lelkesen ünneplik a győzelmet. Ez az egész nem róluk szólt, akárhányan is tüntettek volna, ha olyan ügyről van szó, amiben a FIDESZ szavazótábora támogatja a történteket, nem változott volna semmi. Az, hogy egyáltalán van még engedélyezett politikai ellenzék, kizárólag annak köszönhető, hogy fenn kell tartani a demokrácia látszatát. Az államfő Magyarországon mindig is bábszerepet töltött be (emlékszünk a felháborodásra, amikor Sólyom László valamit nem akart aláírni), így cserélgethető. Bárkit is váltanak le, amíg nem a kormánypárt az, Magyarország nem fog visszademokratizálódni.

(A pánikgomb képe - ami igazi, nem morális pánikgomb - egy "pazar cuccok" nevű oldalról származik, ahol az ajándékok között listázzák. Ez nekem kicsit fura; bár kétségtelenül több a gyakorlati haszna, mint egy virágcsokornak, szerintem kicsit bizarr lenne ilyesmit vinni a nagyinak anyák napjára.)