2019. július 25., csütörtök

Szívek királynője

***SPOILER!***

Csúnya dolog, ha egy középkorú nő elcsábítja tizenéves mostohafiát. Egy olyan jogtudatos országban, mint Dánia, nem is meglepő, hogy a fiú azzal fenyegetőzik: feljelentést tesz. Anne, az elkövető azonban gyorsan leoltja azzal, hogy esélye sincs. Anne ugyanis ügyvéd, és szakterülete pont a fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazott fiatalok védelme. Így egyrészt tudja, hogy a bíróság ritkán szokott hinni az olyan áldozatnak, akinek amúgy nem feddhetetlen a múltja, márpedig Gustavot több iskolából kirúgták már, sőt a rendőrséggel is volt dolga. Másrészt ki hinné el, hogy a családon belüli erőszak elleni élharcosa szexuális visszaélést követett el? Míg a nézők szemszögéből döbbenetes, hogy Anne, aki annyi áldozattal találkozott, képes ilyesmire, egy esetleges bíró - aki ugye, a nézővel ellentétben, nem szemtanúja a történteknek - éppen ezért az ő szavának fog hitelt adni, nem a fiúénak.

Ezt a trükköt nem Anne találta ki. Magyarország kormánypártjai már évek óta alkalmazzák, amikor hevesen szidják az államszocializmus időszakát. Vad kommunistaellenességük miatt az átlagemberek nem érzékelik, hogy az egyre erősödő központosítás - amely most épp a tudományos kutatást és az iskolákat vette célba, de sok más területen is megnyilvánul - egy ugyanolyan totalitáriánus állam kiépítéséhez vezet, mint a Rákosi- majd a Kádár-rendszer volt. Na de ki is vádolná a kommunisták legfőbb ellenségeit azzal, hogy ugyanazt csinálják ők is? Maximum néhány tudós az Akadémiáról, akiktől könnyű lesz megszabadulni, ha az Akadémia fölötti irányítást átveszi pártunk és kormányunk. És persze - akárcsak Anne, akinek volt lehetősége kiismerni az igazságszolgáltatás működését a fiatalkorúak elleni szexuális erőszak témájában, így pontosan tudja, hogyan biztosítsa be magát a vádak ellen - a FIDESZ is épp eleget tanulmányozta az államszocializmus időszakát ahhoz, hogy ötleteket kapjon saját diktatúrája kiépítéséhez. Hiába, pandúrból lesz a legjobb rabló.

2019. július 6., szombat

Szerelemünnep vagy pride?

https://toprengoblog.blog.hu/2019/06/27/szerelemunnep?fbclid=IwAR38H7dA9gveB2ER7TWniVkPqUKP6Nc_0iPp6hDFh3ltep0KWwcqYb9Sfa4

Rövid a poszt, ezért idemásolom:
"Évről évre nagy indulatokat vált ki a meleg méltóság menete. Talán azért, mert a lakosság túlnyomó része más. Nem meleg. Szerintem érdemes lenne nyitni a heteroszexuálisok felé. Ha a meleg méltóság helyett a szerelmet és a szexualitást ünnepelnénk, akkor azt emelnénk ki, ami közös bennünk. A szerelem szabadságába is jobban beleillene a szexuális kisebbség elfogadása. Érdemes lenne megpróbálni."

Néhány étvizeddel ezelőtt Budapesten is, Berlinhez hasonlóan, volt Love Parade. Kamionok vonultak az Andrássyn, amelyeken go-go fiúk és go-go lányok táncoltak, meleg bárok is képviseltették magukat. Nem tűnik viszont úgy, hogy ettől nőtt volna a szexuális kisebbségek elfogadása. Annyit mondjuk elértünk, hogy amikor a HÉT című tévéműsor egy pride-ot fikázó összeállítást készített, a Love Parade képeit tette be illusztrációnak, mert a budapesti melegfelvonulás nem volt nekik eléggé polgárpukkasztó. Töprengő egy facebookos beszélgetésben erre azt mondta, hogy nem az ötlet volt rossz, hanem a stílus, "ünnepélyesebben, több méltósággal" kéne csinálni. Elképzeltem, amint fekete öltönyös csávók szigorú fejjel menetelnek a szerelemért... hát kb. mintha kutyás felvonulással ünnepelnénk a macskák világnapját. A szerelemhez kultúránkban automatikusan kapcsolódik a buli, a szexualitás, a fiatalság, egy szerelemünnepen nem lehet ezeket nem megjeleníteni.

Az ilyen "több méltósággal" típusú kifogások azt feltételezik, hogy ha az LMBTQ+ emberek valamilyenebbek lennének (pl. jobban hasonlítanának a többségre), akkor elfogadná őket a társadalom. Pedig nem, hiszen akkor nem a valódi énjüket fogadná el, hanem egy maszkot, amit mások kedvéért vettek magukra. Persze, vannak kiskosztümös leszbikusok és 100%-ban passing transz fiúk, nincs ezzel semmi baj - de ha egy transz fiúnak a hosszú haj, vagy egy leszbikusnak a Martens bakancs az önkifejezése része, akkor nincs jogunk ezt elvenni tőle. Amit a posztíró hirdet, az csak tolerancia, nem valódi elfogadás. A tolerancia azt jelenti, hogy "gáz vagy, de elvisellek, ha rendesen viselkedsz", az elfogadás pedig azt, "egyenértékű vagy velem, a különbözőségeink ellenére". A toleranciát talán elősegíthetjük a visszafogott viselkedéssel (bár leginkább azért, mert láthatatlanná válunk és így nem fognak bántani), de az elfogadást nem. Az elfogadás nem attól fog bekövetkezni, hogy mi ilyenebbek leszünk, hanem hogy ők lesznek kevésbé olyanok - vagyis nyitottabbak a sokszínűségre.

Más gondok is vannak a fenti ötlettel. Az LMBTQ+ közösség nemcsak szexuális kisebbségekből áll. A transz, nem-bináris, interszex és pláne az aszex embereket egyáltalán nem a szerelmi választásaik miatt éri kirekesztés, hanem nemi identitásuk vagy önkifejezésük, illetve a többségi kategóriákon kívül állásuk miatt. Ha tehát úgy kereteznénk a pride-ot, hogy az a szerelmek egyenlőségéről szóljon (ami amúgy jó cél, csak nem önmagában), akkor közösségünk egyes csoportjai kirekesztődnének - és pont azok, akik amúgy is az LMB emberekhez képest hátrányosabb helyzetben vannak láthatóság, jogi védelem stb. szempontjából. Nem beszélve arról a közismert tényről, hogy a Stonewall-lázadást nagy részben a transz embereknek köszönhetjük. Őket nem megjeleníteni a pride-on kb olyan lenne, mint kitiltani a Mikulás-ünnepségről a Télapót.

Sokszor találkozom azzal az ötlettel, hogy a pride nyisson a heteroszexuálisok felé. Ez kicsit úgy hangzik, mintha most kitiltanák őket, pedig a budapesti pride-on kifejezetten nagy arányban vannak jelen. Azzal viszont, ha pride helyett szerelemünnepet szerveznénk, ismét kisebbségbe szorítanánk az LMBTQ+ közösséget, akiknek pedig ez az egy nap áll rendelkezésükre egész évben, hogy többségben legyenek. Úgy tűnik azonban, egyes heterók még erre az egy napra se tudják elviselni, hogy ne ők legyenek a norma, pedig a pride-on (és általában LMBTQ+ közegekben) sokkal kevésbé találkoznak elutasítással vagy kirekesztéssel, mint mi a ciszheteró világban. De láthatóan már az is problémát jelent nekik, hogy van egy közeg, amely nem őket tekinti etalonnak. Ahelyett, hogy ezt meg akarnák változtatni, érdemes lenne belegondolniuk: mi az év 364 napját ilyen közegekben töltjük.

2019. július 1., hétfő

Meleg menekültek

Először is respect a rendezvény szervezőinek és előadójának. Vis majorok ellenére (pl. áramkimaradás, késés) sikerült egy nagyon informatív, nagyon logikusan felépített előadást létrehozniuk, amely sikeresen elkerülte a kínálkozó csapdákat (pl. csak Európára vagy adott menekültcsoportra koncentrálás, csak rossz vagy csak jó példák). Az előadó ráadásul még a provokatív kérdésekre is türelmesen, nyugodtan, sőt kedvesen válaszolt.

A rendezvény fényén némileg sajnos rontott az, hogy az ajtó előtt Budaházyék és barátaik üvöltöztek, hogy miért nem engedik be őket. Ez mondjuk várható volt; ami engem meglepett, hogy egy csomó pride-szervező és más LMBTQ ember leállt velük vitatkozni. Ezzel egyrészt ők is lemaradtak egy érdekes előadásról, másrészt megfogható eredménye nem hiszem, hogy lett volna. Budaházyékat meggyőzni, hogy ne legyenek homofóbok, elég esélytelen vállalkozás – főleg, hogy ezzel szereztek nevet maguknak; ha abbahagynák a pride vegzálását, kis senkik lennének, így hát kétes hírnevükről akkor sem fognak lemondani, ha netán a belsejükben elindul valami. (Ellenpéldának persze felhozható Szegedi Csanád, csakhogy az ő esetében a zsidó származás bizonyítható, vagyis a további antiszemitáskodás legalábbis hülyén vette volna ki magát – amivel persze nem vonom kétségbe, hogy valóban változott a hozzáállása. Viszont a melegség elfogadása nem bizonyítható objektív tényekkel, tehát bármit is gondol vagy érez a két Budaházy, a lebukás veszélye nélkül hőböröghetnek tovább.)

Persze van az a változat, amikor azért állunk le megrögzött homofóbokkal vitatkozni, mert a körülöttünk levő, esetleg véleményt még nem alkotott közönséget akarjuk meggyőzni. Itt azonban nem volt közönség, mert bent ültek az előadáson, az utcai járókelők meg oda se bagóztak. Azt, hogy a rendbontók ne mehessenek be az előadásra, a biztonsági őr és a rendőrség is meg tudta volna akadályozni. A szervezők tehát csak magukkal csesztek ki, illetve olyan energiákat pazaroltak el teljesen fölösleges vitára, amelyeket a közösség szolgálatába is állíthattak volna.

Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban gyakran hozzák fel ellenérvként a szólásszabadságot, illetve a demokratikus párbeszédet. A szólásszabadság Budaházyékat is megilleti: ott és akkor nyilatkozhatnak a pride ellen, amikor és ahol akarnak. De amit ők és haverjaik a mostani pride-on bemutattak, az túlmegy a szólásszabadságon. Egy rendezvény helyszínén szétverni a mosdót, vagy bemenni és fenyegető megnyilvánulásokat tenni az ottlevők felé kimeríti a gyűlölet-bűncselekmény fogalmát (mivel az első alkalom egy fogyatékossággal élőket foglalkoztató kávézóban történt, ráadásul két védett csoport ellen). Budaházyék bűnözők, nem civilizált vitapartnerek. Egy hatékony igazságszolgáltatással rendelkező országban már rég előzetes letartóztatásban lennének. Eljátszották a jogukat arra, hogy nyugodt, demokratikus párbeszédet folytassunk velük. Lehet, hogy az LMBTQ közösség egyes tagjai úgy akarnak a többségi társadalomban jó benyomást kelteni, hogy odatartják a másik orcájukat is – ámde ennek pozitív hatása kétséges (akár ellentétes is lehet: lám, tényleg tök életképtelenek, ha még a homofóboktól se tudják megvédeni magukat), negatív hatásként viszont ordas nagy pofont kapnak arra a másik orcára is.