Günter Grass egyedi módon mutatja be Németország 20. századi történelmét: minden évet más ember szemszögéből láttat és egy-egy eseményt emel csak ki. A megszólalók között van egy-két ismert személyiség, de többségük átlagember, akik azonban valamilyen formában közvetlen kapcsolatba kerültek a történelemmel. Megszólal a lebombázott Berlinben romokat eltakarító asszony, a nagy írók beszélgetését kihallgató bölcsész, az Eichmannt a tárgyalásán védő kalitkát legyártó üveges vagy éppen az a munkáslány, akiről a Kövér Berta ágyút elnevezték. Míg néhányuk (mint a bölcsészhallgató) csak szemlélője az eseményeknek, mások nagyon is aktív szerepet vállalnak azok alakításában. Hiszen a romeltakarító asszonyoknak köszönhető, hogy Berlin újra lakhatóvá vált (és, mint a narrátor megjegyzi, a férfiak ebben a munkában nem vettek ám részt), és Eichmann ellen csak azért sikerült szimbolikus jelentőségű ítéletet hozni, mert a golyóálló üvegkalitka megakadályozta, hogy valaki személyes bosszút álljon rajta a tárgyalás során. A megszólalók büszkék arra, amit elértek, még ha az nem is több, mint egy újság verspályázatának első díja.
Az iskolában a történelmet a nagy emberek nagy tettei jelentették, amiket én mindig is unalmasnak találtam. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta történelmet, amely elismeri, hogy az átlagember is alakíthatja a világot. Erre pedig ma is számtalan eszköze van, a politikai graffititől (vagy éppen blogbejegyzéstől) a civil szervezetekben való munkáig vagy azok segítéséig. Sőt, ennél sokkal spontánabb lépések is sokat jelenthetnek. Ma láttam a neten a videót arról a svéd lányról, aki nem volt hajlandó leülni a repülőgépen, ezzel akadályozva meg, hogy pár afgán menekültet visszatoloncoljanak az országukba. Ez a lány nemcsak azon a néhány menekülten segített, hanem a neten megosztott videó nem-menekült nézőinek példát és módszert mutatott az igazságtalanságokkal szembeni kiállásra, menekült nézőiben pedig megerősítette, hogy nincsenek egyedül, és a gazdag országok polgárai nem mindig értenek egyet kormányuk menekültellenes döntéseivel. Kedvenc Tóra-idézetem – „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg” – konkrét valósággá vált az internet hatalmán keresztül.
Tény, hogy az emberek egy csomó fölösleges és érdektelen dolgot posztolnak a neten. Azonban azt gondolom: sosem fölösleges azt posztolni, hogy tettünk valamit, amivel befolyásoltuk a történelmet. Nemcsak azért, mert ilyenkor joggal vagyunk büszkék magunkra. Hanem azért is, mert megmutathatjuk másoknak az egyénben rejlő erőt.
2018. július 24., kedd
2018. július 9., hétfő
Marsha P. Johnson élete és halála
Marsha P. Johnson, a new yorki LMBTQ közösség ikonikus figurája és a Stonewall-lázadás egyik résztvevője tisztázatlan körülmények közt halt meg 1992-ben. A film főszereplője, egy idős transz aktivista, visszavonulása előtt meg akarja oldani az ügyet, és krimiszerűen fordulatos nyomozást folytat az AVP, vagyis Anti-Violence Project kötelékében, amely egy gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozó civil szervezet. Közben megismerjük az AVP néhány más ügyét is, amelyekben szintén a transzfób erőszak láthatóvá tételéért, illetve az elkövetők jogi felelősségre vonásáért küzd.
Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?
A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).
Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).
Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.
Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?
A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).
Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).
Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.
2018. július 4., szerda
Jane Ward: Not Gay. Sex between straight white men
A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.
Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.
Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.
Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.
A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.
Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.
Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.
Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.
A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)