A könyv legzseniálisabb macskaszereplője, Piszkos, könyvet írt „A jövő macskaszemélyisége és a szabad macskák világa” címmel. Azt állítja, hogy a macskák is fejleszthetik magukat és legyőzhetik az olyan ösztönösnek nevezett késztetéseiket, mint pl. a költözködéstől való félelem. Anyja, Nina büszke a lányára, de ugyanakkor zavarba ejti a macskaszemélyiség meghaladásának elképzelése. „Arra nem gondol, hogy ha meghaladja, akkor talán már nem is macska lesz?”
Ahogyan a könyvbéli macskák személyiségük alapvető elemének tekintik a helyhez való ragaszkodást, úgy az emberek – különösen az LMBT emberek – közül sokan a szexuális orientációt tekintik ugyanilyen alapvetőnek. Az a gondolat, hogy valaki nem sorolja be magát a heteró/homó/bi kategóriákba, ijesztő a számukra; nem tudnak elképzelni társadalmat szexuális kategorizálás nélkül. Pedig tudjuk, hogy voltak olyan társadalmak, ahol nem létezett ilyen kategorizálás, vagy ha igen, nem a partner nemén alapult (pl. az ókori görögöknél). Ahogyan Piszkos – sok valódi macskával, köztük az én Kristófommal együtt – képes volt alkalmazkodni egy új környezethez, úgy még a mi szexuális alapon kategorizáló világunkban is vannak emberek, akik meg tudnak szabadulni ezektől a korlátoktól.
Tegnap valaki azt kérdezte tőlem: hogyan azonosíthatom magam queerként, amikor a queer lényege pont az identitás elutasítása? Én erre azt feleltem, hogy szerintem az identitás alapvető szükséglete az embereknek: csaknem mind szoktuk úgy érezni, hogy foglalkozásunk, életkorunk, politikai meggyőződésünk vagy valamely hobbink meghatároz minket és közösséget teremt köztünk és a hozzánk hasonló emberek között. Amivel nem értek egyet, az a szexuális preferencia merev kategóriákba való beszorítása, ami erőszakot tesz a valóságban uralkodó szexuális sokszínűségen. Számomra a queerség nem a szexuális vágyaimon alapul, hanem azon a választásomon, hogy nem hiszek az ezekre ráhúzott kategóriákban.
Lehet persze, hogy megvalósítható az identitásoktól teljesen mentes létezés. Ehhez azonban (macska)személyiségünk olyan szintű meghaladására lenne szükség, amire nemcsak én nem vagyok képes, de példát sem láttam soha.
2013. november 25., hétfő
2013. november 17., vasárnap
Családkölcsönzők
***SPOILER***
A film (nem túl vidám) humora arra épít, hogy a családkölcsönző tulajdonosának komoly gondjai vannak saját családjával: szinte nem is beszélget velük, otthon töltött idejében is végig a tévét vagy a számítógép képernyőjét bámulja, és legabszurdabb elemként felesége nem is tud róla, mivel foglalkozik. (Nem tudom, akkor mit gondolt, miért készítenek dokut a férjéről.) A férfi tehát ironikus módon munkája során, álrokonként éli át azokat az érzéseket, amiket mások a saját családjukban: megkönnyezi ál-unokahúga esküvőjét, de közönyösen szemléli, amint fia a nagy versenyen totál elcseszi talajtorna-gyakorlatát. Úgy reklámozza magát, mint aki segít emberi kapcsolatok helyreállításában, a magáéval viszont nem boldogul.
Ez így elég lenne poénnak, ám ha jobban belegondolunk, nem ennyire éles a kontraszt. Az emberek ugyanis – ellentétben azzal, amire én számítottam – nem azért kölcsönöznek családot, hogy legalább rövid időre megtapasztalják az intimitás érzését, amire máshogy nincs lehetőségük (kábé mint a nagyszülő-örökbefogadásnál). A kölcsönzött családok leginkább reprezentatív célokat szolgálnak, és alkalmazásuk oka általában kommunikációs problémákban rejlik. Az exfeleség csak úgy tudja behajtani a gyerektartást, ha egy álférjet is magával visz a találkozóra; egy fiatal lány valódi apja nem egyezne bele, hogy összeköltözzön a barátjával, ezért az álapa ad engedélyt; egy férfi nem meri beismerni menyasszonyának, hogy minden rokona meghalt, ezért álcsaládot bérel fel az esküvőre. Ha tudunk is empatizálni bizonyos ügyfelekkel, azért vegyük észre: a családkölcsönző ugyanazokat a felszínes, őszinteséget nélkülöző kapcsolatokat viszi be kliensei életébe, amelyek őt elidegenítették saját családjától.
És ha netán azt gondolnánk, hogy á, ez csak Japánban fordul elő – ha az ember (mint én) ugyanannak a családnak több tagjával is interjút készít, rádöbben, milyen alapdolgokat nem tudnak egymásról testvérek, vagy szülők és gyerekek.
A film (nem túl vidám) humora arra épít, hogy a családkölcsönző tulajdonosának komoly gondjai vannak saját családjával: szinte nem is beszélget velük, otthon töltött idejében is végig a tévét vagy a számítógép képernyőjét bámulja, és legabszurdabb elemként felesége nem is tud róla, mivel foglalkozik. (Nem tudom, akkor mit gondolt, miért készítenek dokut a férjéről.) A férfi tehát ironikus módon munkája során, álrokonként éli át azokat az érzéseket, amiket mások a saját családjukban: megkönnyezi ál-unokahúga esküvőjét, de közönyösen szemléli, amint fia a nagy versenyen totál elcseszi talajtorna-gyakorlatát. Úgy reklámozza magát, mint aki segít emberi kapcsolatok helyreállításában, a magáéval viszont nem boldogul.
Ez így elég lenne poénnak, ám ha jobban belegondolunk, nem ennyire éles a kontraszt. Az emberek ugyanis – ellentétben azzal, amire én számítottam – nem azért kölcsönöznek családot, hogy legalább rövid időre megtapasztalják az intimitás érzését, amire máshogy nincs lehetőségük (kábé mint a nagyszülő-örökbefogadásnál). A kölcsönzött családok leginkább reprezentatív célokat szolgálnak, és alkalmazásuk oka általában kommunikációs problémákban rejlik. Az exfeleség csak úgy tudja behajtani a gyerektartást, ha egy álférjet is magával visz a találkozóra; egy fiatal lány valódi apja nem egyezne bele, hogy összeköltözzön a barátjával, ezért az álapa ad engedélyt; egy férfi nem meri beismerni menyasszonyának, hogy minden rokona meghalt, ezért álcsaládot bérel fel az esküvőre. Ha tudunk is empatizálni bizonyos ügyfelekkel, azért vegyük észre: a családkölcsönző ugyanazokat a felszínes, őszinteséget nélkülöző kapcsolatokat viszi be kliensei életébe, amelyek őt elidegenítették saját családjától.
És ha netán azt gondolnánk, hogy á, ez csak Japánban fordul elő – ha az ember (mint én) ugyanannak a családnak több tagjával is interjút készít, rádöbben, milyen alapdolgokat nem tudnak egymásról testvérek, vagy szülők és gyerekek.
Oya Baydar: Macskakaparás
Talán furcsa, hogy ebben a macskaközpontú könyvben nem a macskák sorsa ragad meg leginkább, hanem gazdáiké. Azoké a baloldali török értelmiségieké, akik a Berlini Fal leomlásával szembesülni kénytelenek azzal, hogy a szocializmus eszméje, amelyre egész életüket áldozták és még hazájukat is elhagyták, a gyakorlatban nem megvalósítható.
A túlzottan forradalmi eszmékkel persze ez gyakran előfordul. A kapitalista országokban élő kommunistákhoz hasonlóan ábrándultak ki a radikális feministák a nők teljes emancipációjának ideájából, és valószínűleg ez a sors vár azokra a queer mozgalmárokra is, akik a szexuális kategóriák teljes eltörlésében reménykednek. Lehet, hogy ma megvetéssel néznek azokra az LMBT mozgalmárokra, akik „beérik” a jogi reformokkal és a korlátozott esélyegyenlőséggel, de egy nap könnyen szembesülhetnek azzal, hogy a kisebb célok realisztikusabbak voltak.
Félreértés ne essék: szerintem a queer megközelítésnek, a radikális feminizmusnak vagy akár a kommunista elveknek igenis vannak értékei. Ezek az értékek jól beépíthetők a meglevő mozgalmakba, amelyek kisebb lépésekben haladva ugyan, de egyre jobban közelítik a célt (vélhetően jobban, mint egy folyamatosan tervezett, de soha meg nem valósított forradalom). A könyvbéli értelmiségi közösségben szakadás következik be, mert egyesek kitartanak az eszméik mellett, mások feladják azokat. Itt is, mint általában, a radikálisabbak zárkóznak el a kompromisszumkészebb szegmenstől. Érthető a türelmetlenségük, de radikalizmusukban benne lehet a belső bizonytalanság amiatt, hogy tervezett nagy forradalmukat meg tudják-e valósítani. Én személy szerint nem gondolom, hogy a két csoportnak szemben kéne állnia egymással. Sőt, a radikálisoknak pozitív visszajelzés lehetne, hogy legalább kis célok megvalósulnak, a reformpártiaknak pedig szüksége van a radikális vonulatra, hogy emlékeztesse őket a még megoldatlan problémákra, és olyan perspektívákat is megnyisson, amelyek bennük – társadalmi helyzetük stb. miatt – fel sem merülne.
A túlzottan forradalmi eszmékkel persze ez gyakran előfordul. A kapitalista országokban élő kommunistákhoz hasonlóan ábrándultak ki a radikális feministák a nők teljes emancipációjának ideájából, és valószínűleg ez a sors vár azokra a queer mozgalmárokra is, akik a szexuális kategóriák teljes eltörlésében reménykednek. Lehet, hogy ma megvetéssel néznek azokra az LMBT mozgalmárokra, akik „beérik” a jogi reformokkal és a korlátozott esélyegyenlőséggel, de egy nap könnyen szembesülhetnek azzal, hogy a kisebb célok realisztikusabbak voltak.
Félreértés ne essék: szerintem a queer megközelítésnek, a radikális feminizmusnak vagy akár a kommunista elveknek igenis vannak értékei. Ezek az értékek jól beépíthetők a meglevő mozgalmakba, amelyek kisebb lépésekben haladva ugyan, de egyre jobban közelítik a célt (vélhetően jobban, mint egy folyamatosan tervezett, de soha meg nem valósított forradalom). A könyvbéli értelmiségi közösségben szakadás következik be, mert egyesek kitartanak az eszméik mellett, mások feladják azokat. Itt is, mint általában, a radikálisabbak zárkóznak el a kompromisszumkészebb szegmenstől. Érthető a türelmetlenségük, de radikalizmusukban benne lehet a belső bizonytalanság amiatt, hogy tervezett nagy forradalmukat meg tudják-e valósítani. Én személy szerint nem gondolom, hogy a két csoportnak szemben kéne állnia egymással. Sőt, a radikálisoknak pozitív visszajelzés lehetne, hogy legalább kis célok megvalósulnak, a reformpártiaknak pedig szüksége van a radikális vonulatra, hogy emlékeztesse őket a még megoldatlan problémákra, és olyan perspektívákat is megnyisson, amelyek bennük – társadalmi helyzetük stb. miatt – fel sem merülne.
2013. november 10., vasárnap
Gyermekáldás
***SPOILER!***
Gyermektelen dán házaspár örökbe akar fogadni. Etióp házaspár HIV-pozitív, az orvosok már csak pár évet jósolnak nekik, viszont van 5 apró gyerekük. Vegyünk még egy örökbefogadási ügynökséget, és minden adott a happy endhez: a dán házaspár magához vesz kettőt a gyerekekből, egy kisfiút és egy kislányt, az etióp szülők meg reménykedhetnek gyermekeik szebb jövőjében meg abban, hogy új dán „családjuk” őket is támogatja majd anyagilag (ez a remény hiúsul meg elsőként). Csakhogy az élet csavar egyet a dolgon. Az örökbefogadott kislány, Masho, nem képes alkalmazkodni új közegéhez, állandó harcban áll örökbefogadó szüleivel, akik végül feladják és árvaházban helyezik el. A biológiai szülők ellenben új kezelést kapnak, aminek hatására állapotuk jobbra fordul, sőt ironikus módon ők is örökbefogadnak egy csecsemőt. És közben a fejükben, akárcsak a nézőében, folyamatosan pörög a „mi lett volna, ha?”
Minthogy a két szülőpárral sok interjú készül a filmben, velük empatizálunk, a főgonosz tehát az örökbefogadási ügynökség lesz, illetve a bürokrácia egyéb intézményei. Tény, hogy egyértelműen a profitra hajtanak, amikor konkrétan meggyőzik a HIV-pozitív házaspárt az örökbeadásról, és nem kevés ferdítéshez folyamodnak mind velük („ezentúl mi egy nagy család vagyunk”, „személyesen fogom nyomon követni a gyerekeik sorsát”), mind az örökbefogadókkal szemben („a szülők a halálukon vannak” - Gerdt és Henrietta konkrétan meglepődnek, hogy a biológiai szülők még tudnak járni). De azért van egy csomó dolog, ami némi belegondolással elkerülhető lett volna.
A nemzetközi örökbefogadásról mindig azok a cikkek jutnak eszembe, amelyek leírják, hogyan próbálnak az örökbefogadó szülők köteléket teremteni gyermekük és aközött az ország között, ahonnét gyakran már csecsemőkorában elhozták. Ezért öltöztetik norvég szülők elképedt kislányaikat kínai népviseletbe, vagy ezért rángatják el svéd szülők már tizenéves gyerekeiket Latin-Amerikába, hiszen a gyereknek „ott vannak a gyökerei” (bár a gyereknek ez az utazás semmit nem jelent). A film a másik végletet mutatja be: ezeknek a gyerekeknek voltak élő szüleik és elég idősen kerültek el Etiópiából (Masho mindenképpen), hogy valamennyire már részükké váljon a kultúra. Erre a nehézségre a dán házaspár nincs felkészülve. Amikor először meglátogatják a gyerekeket saját közegükben, mindenki boldog: a gyerekek ismerős terepen vannak, a szülők meg még nem kezdtek el nevelni. Mindez megváltozik, mikor magukkal viszik őket a szállodába, majd Dániába. Az etióp falu szabadságához képest Masho egyértelműen szenved egy olyan közegtől, ahol a benti játékokat nem szabad kivinni a kertbe, ahol a tárgyak egy jelentős része törékeny és ezért nem szabad hozzájuk nyúlni, és ahol veszekszenek vele, ha nem eszik rendesen késsel-villával (mint etióp étteremben tett látogatásomból tudom, ott ezt sem szokás). De alkalmazkodási képtelenségét örökbefogadó szülei lázadásnak értelmezik, a pszichológusok meg kötődési zavart állapítanak meg nála – noha nagyon is tud kötődni: évekkel örökbefogadása után még mindig édesanyja után kiabál amhara nyelven.
Nem mondom, hogy a nemzetközi örökbefogadás alapból gáz. Azt sem gondolom, hogy a kulturális különbségeket misztifikálni kellene. Ma már sokkal több hasonlóság van a különböző kontinensek lakói között, mint régen. De a kultúrák továbbra is különböznek, és ha ezt nem vesszük figyelembe,
Gyermektelen dán házaspár örökbe akar fogadni. Etióp házaspár HIV-pozitív, az orvosok már csak pár évet jósolnak nekik, viszont van 5 apró gyerekük. Vegyünk még egy örökbefogadási ügynökséget, és minden adott a happy endhez: a dán házaspár magához vesz kettőt a gyerekekből, egy kisfiút és egy kislányt, az etióp szülők meg reménykedhetnek gyermekeik szebb jövőjében meg abban, hogy új dán „családjuk” őket is támogatja majd anyagilag (ez a remény hiúsul meg elsőként). Csakhogy az élet csavar egyet a dolgon. Az örökbefogadott kislány, Masho, nem képes alkalmazkodni új közegéhez, állandó harcban áll örökbefogadó szüleivel, akik végül feladják és árvaházban helyezik el. A biológiai szülők ellenben új kezelést kapnak, aminek hatására állapotuk jobbra fordul, sőt ironikus módon ők is örökbefogadnak egy csecsemőt. És közben a fejükben, akárcsak a nézőében, folyamatosan pörög a „mi lett volna, ha?”
Minthogy a két szülőpárral sok interjú készül a filmben, velük empatizálunk, a főgonosz tehát az örökbefogadási ügynökség lesz, illetve a bürokrácia egyéb intézményei. Tény, hogy egyértelműen a profitra hajtanak, amikor konkrétan meggyőzik a HIV-pozitív házaspárt az örökbeadásról, és nem kevés ferdítéshez folyamodnak mind velük („ezentúl mi egy nagy család vagyunk”, „személyesen fogom nyomon követni a gyerekeik sorsát”), mind az örökbefogadókkal szemben („a szülők a halálukon vannak” - Gerdt és Henrietta konkrétan meglepődnek, hogy a biológiai szülők még tudnak járni). De azért van egy csomó dolog, ami némi belegondolással elkerülhető lett volna.
A nemzetközi örökbefogadásról mindig azok a cikkek jutnak eszembe, amelyek leírják, hogyan próbálnak az örökbefogadó szülők köteléket teremteni gyermekük és aközött az ország között, ahonnét gyakran már csecsemőkorában elhozták. Ezért öltöztetik norvég szülők elképedt kislányaikat kínai népviseletbe, vagy ezért rángatják el svéd szülők már tizenéves gyerekeiket Latin-Amerikába, hiszen a gyereknek „ott vannak a gyökerei” (bár a gyereknek ez az utazás semmit nem jelent). A film a másik végletet mutatja be: ezeknek a gyerekeknek voltak élő szüleik és elég idősen kerültek el Etiópiából (Masho mindenképpen), hogy valamennyire már részükké váljon a kultúra. Erre a nehézségre a dán házaspár nincs felkészülve. Amikor először meglátogatják a gyerekeket saját közegükben, mindenki boldog: a gyerekek ismerős terepen vannak, a szülők meg még nem kezdtek el nevelni. Mindez megváltozik, mikor magukkal viszik őket a szállodába, majd Dániába. Az etióp falu szabadságához képest Masho egyértelműen szenved egy olyan közegtől, ahol a benti játékokat nem szabad kivinni a kertbe, ahol a tárgyak egy jelentős része törékeny és ezért nem szabad hozzájuk nyúlni, és ahol veszekszenek vele, ha nem eszik rendesen késsel-villával (mint etióp étteremben tett látogatásomból tudom, ott ezt sem szokás). De alkalmazkodási képtelenségét örökbefogadó szülei lázadásnak értelmezik, a pszichológusok meg kötődési zavart állapítanak meg nála – noha nagyon is tud kötődni: évekkel örökbefogadása után még mindig édesanyja után kiabál amhara nyelven.
Nem mondom, hogy a nemzetközi örökbefogadás alapból gáz. Azt sem gondolom, hogy a kulturális különbségeket misztifikálni kellene. Ma már sokkal több hasonlóság van a különböző kontinensek lakói között, mint régen. De a kultúrák továbbra is különböznek, és ha ezt nem vesszük figyelembe,
2013. november 3., vasárnap
Igen, nem, mindkettő vagy egyik sem?
Ez a negyedik interszexuálisokról szóló dokumentumfilm, amit életemben láttam (ld. még az Orchideák c. bejegyzést). Mind nagyjából hasonlóan épülnek fel: adva van egy dokumentumfilmes (két esetben maga is interszexuális), aki elkezdi keresni a hozzá hasonlókat. Bejárja a fél világot, egy csomó embert meginterjúvol az életéről, végül ejt pár szót az interszexuális közösségről és/vagy aktivizmusról és annak céljairól.
A négy film Ausztráliában, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, illetve Új-Zélandon készült; az új-zélandi filmkészítő röpködött is egy kicsit és találkozott néhány amerikai, egy skót és egy német interszexuálissal. A filmekben említett interszexuális aktivizmus is elsősorban az Egyesült Államokban virágzik. Automatikusan fölmerült bennem a kérdés: mi van a többi országban élő interszexuálissal? Mert ugye nyilvánvaló, hogy pl. Európában nemcsak egy darab német született. Az optimista változat az volt, hogy minden országban készült hasonló doku az ott élő interszexuálisokról, de az imdb nem igazolta ezt a feltevésemet. És ez még csak nem is kelet-nyugat probléma, mert pl. francia vagy dán sincsen. Egyszerűen úgy tűnik, az angol nyelvű országokban ez a téma sokkal inkább terítéken van, a meglévő kis mértékű aktivizmus is ott szerveződik. Lehet, hogy más országokban más volt az orvosok hozzáállása, vagy másként oldották meg a szülők az interszexualitásból fakadó problémákat (pl. az a jótanács, hogy miután gyerekük nemét újból megállapították, költözzenek el tök máshova és szakítsák meg a kapcsolatot mindenkivel, aki mostani kisfiukat még kislányként ismerte, nemcsak egy Luxemburg méretű országban lehet problémás, hanem bárhol, ahol az emberek kevésbé mobilisak). Még az is lehet, hogy az angolszász országok tanulhatnának a másmilyenektől az interszexualitáshoz való hozzáállás tekintetében (ahogy pl. sok nyugati országnak példa lehet az, hogy Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása műtét nélkül is lehetséges). Az is egy jó kérdés persze, hogy egy magyar vagy görög interszexuális hogyan tud bekapcsolódni az interszexualitással foglalkozó aktivizmusba (különösen, ha nem tud angolul). Szóval itt lenne az ideje, hogy az európai kontinensen is elkezdődjön valami szerveződés vagy láthatóság. Nyilván nem könnyű interjúalanyokat találni egy dokuhoz, de hát az Orchideákhoz se volt az. Csak egy kellően elszánt ember kéne hozzá.
A négy film Ausztráliában, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, illetve Új-Zélandon készült; az új-zélandi filmkészítő röpködött is egy kicsit és találkozott néhány amerikai, egy skót és egy német interszexuálissal. A filmekben említett interszexuális aktivizmus is elsősorban az Egyesült Államokban virágzik. Automatikusan fölmerült bennem a kérdés: mi van a többi országban élő interszexuálissal? Mert ugye nyilvánvaló, hogy pl. Európában nemcsak egy darab német született. Az optimista változat az volt, hogy minden országban készült hasonló doku az ott élő interszexuálisokról, de az imdb nem igazolta ezt a feltevésemet. És ez még csak nem is kelet-nyugat probléma, mert pl. francia vagy dán sincsen. Egyszerűen úgy tűnik, az angol nyelvű országokban ez a téma sokkal inkább terítéken van, a meglévő kis mértékű aktivizmus is ott szerveződik. Lehet, hogy más országokban más volt az orvosok hozzáállása, vagy másként oldották meg a szülők az interszexualitásból fakadó problémákat (pl. az a jótanács, hogy miután gyerekük nemét újból megállapították, költözzenek el tök máshova és szakítsák meg a kapcsolatot mindenkivel, aki mostani kisfiukat még kislányként ismerte, nemcsak egy Luxemburg méretű országban lehet problémás, hanem bárhol, ahol az emberek kevésbé mobilisak). Még az is lehet, hogy az angolszász országok tanulhatnának a másmilyenektől az interszexualitáshoz való hozzáállás tekintetében (ahogy pl. sok nyugati országnak példa lehet az, hogy Magyarországon a hivatalos nem megváltoztatása műtét nélkül is lehetséges). Az is egy jó kérdés persze, hogy egy magyar vagy görög interszexuális hogyan tud bekapcsolódni az interszexualitással foglalkozó aktivizmusba (különösen, ha nem tud angolul). Szóval itt lenne az ideje, hogy az európai kontinensen is elkezdődjön valami szerveződés vagy láthatóság. Nyilván nem könnyű interjúalanyokat találni egy dokuhoz, de hát az Orchideákhoz se volt az. Csak egy kellően elszánt ember kéne hozzá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)