Bérgyilkost fogadtam

 

Aki Kaurismäki filmjének hőse akkora lúzer, hogy még az öngyilkossági kísérletei is sorra dugába dőlnek, ezért felbérel egy bérgyilkost, hogy nyírja ki. Ez idáig nem spoiler, többet meg nem mesélek a cselekményről. Csak annyit, hogy a bérgyilkos természetesen, kb. egy szemöldökfelvonást követően, vállalja a feladatot. Mert hát ezért fizetik.

Egy ismerősöm ma megosztott egy történetet egy magyar faluból. Az egyik falubeli férfi egy kötéllel a kezében ment be a kocsmába, és bejelentette: a nap végén felakasztja magát. Ezután leült a cimborákkal italozni, minden ment, mind mindig, majd este a férfi elment a volt barátnője kertjébe és felakasztotta magát.

Ezek az emberek nem megfizetett bérgyilkosok voltak, akik életükben először látják az öngyilkosjelöltet, hanem a cimborái, akikkel naponta találkozik. Mégse jutott senkinek eszébe, hogy megpróbálja lebeszélni, vagy legalább megkérdezze, miért döntött így - hiszen gyakran a puszta beszélgetés oldja annyira a feszültséget, hogy a krízisben levő személy mégsem öli meg magát. Persze ha kicsit is tájékozottabbak lettek volna lelki válságokat illetően, hívhattak volna a férfihoz mentőt, vagy javasolhatták volna, hogy menjen be a kórházba, beszéljen a pappal vagy hívjon fel egy telefonos lelkisegély-szolgálatot. De totálisan ignorálták azt, hogy ennek az embernek segítségre van szüksége. Ráadásul kért is segítséget - mi másért vitt volna magával kötelet a kocsmába és mutogatta volna látványosan, amikor simán vihette volna a zsebében vagy magához vehette volna a volt barátnő házához menet? Ez a kötél segélykiáltás volt, csak éppen senki sem törődött vele.

Nemrég kijött egy rangsor a világ legboldogabb országairól, és hát Magyarország csúnyán lemaradt az Európai Unió többi tagállama mögött. A magyarok közmondásos boldogtalanságát a nehéz gazdasági helyzetnek, az elnyomó politikai rendszernek, a Covid utóhatásainak, a nem megfelelő mentálhigiénés ellátásnak és egy csomó minden másnak szokás betudni, de van egy tényező, ami szerintem épp ilyen fontos szerepet játszik: az, hogy az emberek nem gondoskodnak egymásról. A társadalmi szolidaritás hiánya, amelyet már többször kritizáltam ezen a blogon (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/retur.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html stb.) nemcsak abban mutatkozik meg, hogy bizonyos embercsoportok problémáival szemben érzéketlenek mások, hanem még a közvetlen környezetünkben élő régi ismerősöknek sem akarnak segíteni (vagy nem tudnak, de ha igazán akarnának, utánanéznének, hogy lehetne). És ez olykor emberéletekbe kerül.

Egyetemista lányok szexuális élete 1. rész

 ***SPOILER*** (de csak az első részé)

Leighton két gimnáziumi barátnője ugyanarra a főiskolára jelentkezik, mint ő maga, ezért joggal számít rá, hogy egy szobába kerülnek a kollégiumban. Mélységesen megdöbben, mikor kiderül: nemcsak nem ez a helyzet, de a "barátnők" direkt kérték, hogy ne vele lakjanak. Mikor konfrontálja őket, azt mondják: úgy érzik, Leighton nem bízik bennük, falat emel maga köré, nem nyílik meg nekik. A nézőnek akkor esik le, miért érezhettek így, mikor az epizód végén kiderül: Leighton leszbikus, ám annyira nem vállalja magát, hogy csak anonim alkalmi szexkapcsolatokba mer belemenni többnyire férjezett kertvárosi háziasszonyokkal. A rejtőzködése okozta azt a titkolózást, amit gimis osztálytársai megéreztek rajta és nehezteltek.

(kép: slate.com)

A szituáció valószínűleg sok rejtőzködő LMBT+ (vagy más kisebbségi) embernek ismerős lehet. Mikor gimnázium utolsó évében megtudtam, hogy osztálytársaim tudnak a melegségemről, azt hittem, ezért rekesztenek ki maguk közül. Pedig (mint később kiderült) többségüknek ez vagy teljesen semleges volt, vagy olyan csoda, ami három napig tart (sőt, utóbb megtudtam, hogy más LMBT+ ember is volt az osztályban). Sokkal inkább azért nem tudtam kapcsolódni hozzájuk, mert falat vontam magam köré, mindenáron titkolni akarva azt, amiről fogalmam sem volt, hogy már tudják. Emlékszem egy esetre, amikor elhívtak sörözni, de én visszautasítottam, mert féltem, hogy az alkohol kimondatna velem olyan dolgokat, amiket utóbb megbánnék.

A problémára kézenfekvő megoldás lehetne a coming out, de ez nem olyan egyszerű. Egyrészt ugye Magyarországon, ahol a homofóbia egyre inkább áthatja a közbeszédet és beszivárog az iskolákba és a munkahelyekre is (ld. az előző bejegyzést) nem mindig bölcs dolog nyíltan vállalni a melegséget, főleg egy olyan ember számára, aki amúgy is népszerűtlen és ez könnyen ürügyet adhat az iskolai vagy munkahelyi vezetésnek, hogy megszabaduljon tőle. Másrészt ha valaki internalizálta ezt a fajta félelmet, az olyan közegben is nehezen jut el a coming outig, mint a sorozat nyitott, szexpozitív kollégiumi közössége. Leighton története emlékeztet minket, hogy még egy befogadó közegben is küzdelmes út előzheti meg azt, hogy valaki nyíltan melegként éljen, hát még ott, ahol az ilyen közegek fehér hollónak számítanak.

Cecilie Enger: A fehér térkép

 ***SPOILER***

Norvégia ma már az LMBT-barát országok közé sorolódik, de a 19. században a norvég vidék elég provinciális, elmaradott és vallásos volt - na meg akkoriban máshol se volt magától értetődően elfogadott egy nőpár együttélése. A könyvben szereplő nőkkel is történnek kisebb-nagyobb atrocitások. Az egyik jelenetben például egy férfi bemegy a boltjukba és direkt bunkózik: a földre köpködi a magokat, becsmérlő megjegyzéseket tesz a portékára, a tulajdonosokra és általában a vállalkozásra. A boltoskisasszony mégsem kéri ki magának és nem küldi el a férfit - úgy érzi, leszbikusként nincs joga ugyanolyan tiszteletet elvárni, mint másoknak.

Egy meleg barátom egy Facebook-csoportban megosztotta a történetét, hogyan inzultálták a munkahelyén: egyik kolléganője anyjával együtt bement, üvöltözött vele és fenyegette. Mikor többszöri kérésre sem hagyták abba, barátom végül kihívta a rendőrséget. A rendőrök abszolút az ő oldalán álltak, amíg ki nem derült, hogy barátom szexuális irányultsága volt az üvöltözés oka (azaz inkább ürügye, mert azért ezek között nem vélek felfedezni olyan ok-okozati összefüggést, mint mondjuk a nehéz tárgyak emelgetése és a gerincsérv között). Innentől nem voltak hajlandók intézkedni, és barátom (heteró) kollégái között is volt, aki jóindulatúan arra ösztönözte, emelkedjen felül a történteken és ne foglalkozzon vele.

A (bármilyen) kisebbségben élő embereknek épp elég szar, hogy bunkóznak velük. De még szarabb, hogy úgy tüntetik fel, mintha velük szemben teljesen rendben lenne az a bánásmód, amit mások kikérnek maguknak. A legrosszabb, ha a kisebbség tagjai maguk is internalizálják ezt az attitűdöt, mint a könyvbeli boltoskisasszony. Így ők is szaporítják azoknak a számát, akik szerint a kisebbség kevesebbet ér, mint a többség. Ennek az ördögi körnek a megtöréséhez iszonyatosan fontosak vagyunk mi, a közösség, akik támogatjuk tagjainkat és mutatunk nekik egy alternatív értelmezést: azt, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet. Hatalmas a felelősségünk, használjuk jól.