2016. október 22., szombat

Politikusok az egyenlő házasságról

Mirkóczki Ádám a Jobbiktól (nem meglepő módon) nem támogatja az azonos neműek házasságát. Véleménye szerint nem ez a megoldás a jogegyenlőtlenség problémájára, van egy jobb(ik) is, hiszen a homoszexualitás gyógyítható. Most tekintsünk el attól, hogy ez bődületes marhaság, és gondoljunk bele, milyen politikai hozzáállást tükröz.

Nyilvánvalóan azt, hogy csak azokat illetnek meg egyenlő jogok, aki „önhibáján kívül” került hátrányos helyzetbe. Tehát nem szükséges XL-es ruhákat gyártani: aki túlsúlyos, fogyjon le. Csak annak a bántalmazottnak nyújtunk pszichés vagy bármilyen más támogatást, aki otthagyta a bántalmazóját, a többi magára vessen. Retrospektíve is működhet a dolog: a születésétől vak használhatja az akadálymentesített honlapot, de az nem, aki azért vakult meg, mert cukorbetegként nem tartotta be a diétáját. A skinheadek által megvert vietnaminak lehetett volna annyi esze, hogy plasztikai sebészet útján „európai” szemformát csináltat. Ad absurdum ma már a bőrszín is megváltoztatható, lásd Michael Jackson, tehát innentől kezdve fölösleges bármit is tenni a faji megkülönböztetés ellen.

Persze egy olyan állam, amely igyekszik minél többet spórolni az állampolgárok életminőségének javítása érdekében tett kiadásokon, hajlamos áttolni az egyénre a felelősséget az őt ért megkülönböztetésekért. Ez bizonyos esetekben kifejezetten költségkímélő: nem kell átalakítani az összes buszt, hogy fel lehessen rá szállni babakocsival, mert gondolkodott volna kedves apuka vagy anyuka, mielőtt gyereket vállal. Az egyenjogúságért megtehető intézkedések egy része azonban nem kerül pénzbe. Az azonos neműek házasságához egy parlamenti szavazásra van szükség olyankor, amikor a képviselők amúgy is bent ülnek, meg esetleg néhánnyal több anyakönyvvezetőre, hogy győzzék a munkát, de ez állami szinten nem lehet akkora kiadás. Nem elsősorban anyagi okok húzódnak meg tehát a kisebbségek jogegyenlőségének ellenzése mögött, hanem az egyformásítás vágya. Az lenne a cél, hogy az állampolgárok minél kevésbé különbözzenek egymástól, ezért próbáljunk meg megváltoztatni minden olyan különbözőséget, ami megváltoztatható. Mármint próbáljanak ők maguk, mi mint állam maximum hibáztatjuk őket, ha nem teszik.

Ezzel a hibáztatással persze több probléma is van. Az egyik, hogy nem minden fekete hasonlít anyagi helyzet szempontjából Michael Jacksonra (és szerencsére egyéb tulajdonságaikban sem). Irreális azt elvárni, hogy emberek a saját zsebükből fizessenek plasztikai műtéteket vagy (amúgy ráadásul nem is hatásos) reparatív terápiát, amikor egy átlag magyar a szimpla pszichológiai magánrendelést sem engedheti meg magának. De a még problémásabb elem, hogy mi van azzal a vietnamival, aki tökéletesen elégedett az eredeti külsejével? Azzal a feketével, akinek bőrszíne saját kulturális hátterét és hagyományait jelképezi, amelyektől a világért sem válna meg? Azzal a leszbikussal, aki tökéletesen boldog a párjával (eltekintve azokat az epizódokat, amikor beszólnak neki vagy hátrányosan megkülönböztetik). A kisebbségbe tartozó emberek nem szenvednek folyamatosan kisebbségi létüktől; rendszerint csak akkor, ha emiatt bántják őket. Egy minden különbséget megszüntető társadalom helyett sokkal érdekesebb, megvalósíthatóbb és tagjai számára élhetőbb volna egy olyan, amely elismeri a különbözőség értékeit és védelmet biztosít nekik.

2016. október 18., kedd

Margaret Atwood: Cat's Eye

Elaine éveken át durva iskolai zaklatást szenved el társaitól, akik minden mondatába belekötnek, folyamatosan megalázzák és azt közvetítik felé, hogy reménytelen eset és semmire se jó. Mégsem tud szabadulni tőlük, egyrészt mert egyfelé mennek haza az iskolából, másrészt pedig ők az egyetlen „barátnői”. Néha már maga is elhiszi, hogy csak az ő érdekében büntetik folyamatosan, jót akarnak neki, hogy fejlődjön a jelleme és a tudása. Menekül előlük, de kötődik is hozzájuk, és annyira internalizálja az ő hozzáállásukat, hogy helyettük is bünteti magát.

Elaine sokáig meg van győződve róla, hogy a felnőttek semmit sem sejtenek az egészből, és később felnőttként folyamatosan figyeli, nem látja-e saját lányain a bántalmazás jeleit. Azután kiderül, hogy édesanyja végig tudta, mi a helyzet. Sőt próbál is valami minimális támogatást adni – például olyan mondatokkal, hogy „nem kell velük menned, ha nem akarsz” – de ez édeskevés ahhoz, hogy Elaine-t kirántsa a bántalmazott helyzetből. Egy beszélgetés során aztán az anya beismeri: nem tud Elaine-nek segíteni.

Amikor gyerekkoromban ugyanilyen helyzetben voltam, azért haragudtam a szüleimre, mert nem tanították meg nekem azokat a dolgokat, amelyek nem tudásáért a többiek megaláztak. Aztán meg, Elaine-hez hasonlóan, azért, mert nem segítettek. Nem mintha tétlenül nézték volna a helyzetet: apám effektíve elment beszélni az egyik bántalmazó szüleivel. De persze ennek nem lett sok hatása – vagy azért, mert a szülők maguk sem látták problémának a dolgot (akárcsak Elaine egyik társának az anyja, aki keresztényként nagyon is helyesli, hogy lánya megregulázza azt az istentelen pogányt), vagy mert nem megfelelően léptek közbe. Ha elmondjuk a gyerekünknek, hogy ugyan ne bántsa már azt a másikat, esetleg megbüntetjük emiatt, az nem szünteti meg a jelenséget. De ettől még a szülő nagyon is sokat tehet. A bántalmazó szülei például megpróbálhatják érzékenyíteni gyereküket mások helyzetére és azt az üzenetet közvetíteni, hogy a bármilyen módon kialakult hatalmi helyzetükkel visszaélni nem oké. Esetleg belegondolhatnak, az ő saját viselkedésük vagy értékrendjük milyen módon járulhatott hozzá gyerekük agresszív viselkedéséhez és ennek megfelelően változtatni. Az áldozat szülei pedig úgy segíthetnek legjobban, ha felvértezik a gyereküket, eszközöket adnak a kezébe a bántalmazóval szemben és főleg megerősítik az önbecsülését, hogy ki tudjon állni magáért. Ezek elmulasztásáért Elaine meg én joggal neheztelünk a szüleinkre. És nem alibi, hogy nem tudtak a zaklatás részleteiről – hiszen a fent leírtak minden szülőnek feladata, akár kapcsolatba kerül gyerekük az iskolai zaklatással bármelyik oldalon,akár nem.

2016. október 11., kedd

World Press Photo 2016

Ismét magyar tárgyú kép lett az év sajtófotója: Warren Richardson: Az új élet reménye c. képe.
http://www.worldpressphoto.org/collection/photo/2016/spot-news/warren-richardson

Büszkék lehetünk magunkra: már másodszorra kapunk ilyen figyelmet a világtól. 2008-ban második helyezett lett egy magyar fotós képe a pride után megvert meleg párról: http://www.worldpressphoto.org/people/zsolt-szigetv%C3%A1ry

A World Press Photo jól diagnosztizálja, hogy egy-egy ország hogyan jelenik meg a nemzetközi köztudatban. Ilyen szempontból egyáltalán nem hízelgő, hogy a Magyarországról készült képeken erőszak, kirekesztés, szögesdrótok szerepelnek. Persze tudjuk, a sajtóban leginkább a negatív hírek számítanak, a dráma áll a fókuszban. A World Press Photo azonban pont nem ilyen egysíkú: bőven vannak pozitív üzenetet hordozó történetek, az együtt gyereket váró leszbikus pártól az orvvadászok ellen küzdő bátor természetvédőkön át az ebola-túlélők focicsapatáig. Sőt, címe alapján az idei nyertes képnek is pozitív az üzenete - az életről, de nem Magyarországról. Minket még Szenegál is lekörözött, ahol ugyan a Korán-iskolákban szörnyű gyerekkínzás folyik, de legalább megjelenik a birkózás is mint nemzeti sport, amely egyesíti a hotdogárus előtti tévén közösen meccsnéző városiakat.

A magyar politikában és közéletben zajló dolgoknak van nemzetközi visszhangja, nem kicsi és nem pozitív. A magyar politikusok azonban ezt figyelmen kívül hagyják és azt közvetítik a lakosságnak, hogy minden rendben van és az ország jobban teljesít. És ezt valószínűleg sokan el is hiszik, akik nem férnek hozzá alternatív reakciókhoz, vagy mert a lakóhelyükön csak a kormánytévét tudják nézni, vagy mert nincs internetük, vagy mert nem beszélnek idegen nyelveket. És a World Press Photót se nézik meg, még neten se. Pedig érdemes, már csak azért is, hogy egy kicsit néha külső szemmel lássuk magunkat.

Terry Pratchett: The color of magic

Ankh-Morporkba különös turista érkezik messze földről: Twoflower, a biztosítási ügynök. A helybéliek nem ismerik a biztosítás fogalmát, de mikor elmagyarázza nekik, rögtön meglátják a dologban a lehetőséget. Egy élelmes fogadós rögtön meg is köti a biztosítást tűzkár ellen, majd felgyújtja a létesítményt. A tűz persze továbbterjed, így Ankh-Morpork városa hamarosan teljesen leég.

Az olvasó persze előre sejti, hogy ez lesz (azért is nem jelöltem be spoilernek), hiszen a vak is látja: Ankh-Morpork pénzéhes, a becsületre igen keveset adó lakóival meggondolatlanság biztosítást kötni. Ugyanúgy, ahogy meggondolatlanság hatalmas mennyiségű uniós támogatást nyújtani egy olyan kormánynak, amelyről előre sejthetjük, hogy a pénz nagy részét zsebre fogja tenni. Persze az uniós pályázatokban szigorú feltételek vannak, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy a forrásokat tényleg arra fordítsák, amire kell – de hát a magyar vezetésben meg agyafúrt emberek vannak, akik megoldják, hogy mégis csurranjon-cseppenjen nekik valami. Ami pénzt pedig mégis beruházásokra költenek, egyáltalán nem ott és nem olyanokra, amikre valóban szükség van, lásd felcsúti kisvasút.

Két folytatása lehet a dolognak. Ha az EU ugyanolyan naiv, mint Twoflower, akkor továbbra is folyósítja a pénzeket, és a kormány talál ki egy napon egy olyan felhasználási módot, amiben tönkremegy az ország. Vagy az EU abbahagyja a folyósítást – akár azért, mert rájön a korrupcióra, akár szankcióként az ország fasizálódásával szemben, amelynek a Népszabadság megszüntetése egy látványos eleme (és kellő nemzetközi sajtót fog kapni, lévén az újságírók mégiscsak szolidárisak egymással) – és akkor dől össze a rendszer. Akárhogy is, ha a jelenlegi vezetés marad kormányon, igen valószínű, hogy Ankh-Morpork égni fog. Porig.

2016. október 2., vasárnap

Lehet-e nélküled?

Az első feleségnek egyik fia sem érte meg a felnőttkort, ezért a házaspár magukhoz vett egy második (nemhivatalos) feleséget, hogy a férjnek fiút szüljön, hiszen a koreai hagyományban a fiúörökös kulcsfontosságú. A második feleségnek két fia is született, akiket az első feleség sajátjaiként nevelt; a gyerekek mindkét nőt mamának szólítják.

Ennyi derül ki a filmből. A vetítés után a rendezővel folytatott beszélgetésben azonban újra és újra előjött a kérdés: mégis miben más a gyerekek viszonya a két anyához? Miféle hierarchia van a két anya között? Szegény tolmács meg vért izzadt, mert a rendező – maga is koreai – egyszerűen nem értette ezeket a kérdéseket. Miért kéne egyik anyának előbbre valónak lenni a másiknál?

A mi európai kultúránkban, úgy tűnik, nem tudunk elszakadni a férfi-nő felállástól. Párkapcsolati szinten sem: egy azonos nemű párnál is sokan óhatatlanul nemi szerepleosztást keresnek vagy vélnek felfedezni („te olyan határozott vagy, biztos te vagy a fiú”, „na de melyikőtök cseréli ki a villanykörtét?” – mintha ez olyan nehéz feladat lenne, amivel egy nő fizikailag vagy logikailag képtelen megbirkózni). Az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy egy gyereknek két anyja legyen. Ha mégis valami ilyen történik, mondjuk egy elvált és újranősült férfi vagy egy leszbikus pár esetében, az egyik anya rögtön másodrendűvé degradálódik, hiszen, amint a viccből is tudjuk, „anya csak egy van”.

Különböző konzervatív erők időről időre a család válságát jósolják meg, amiért a nukleáris család megszűnt az egyetlen univerzális családforma lenni. Csakhogy Maggi és Chunee családformája éppenhogy nem modern, hanem nagyon is tradicionális, pont a világ egy olyan részéről, amit erősen a hagyományőrzéssel kapcsolunk össze. Mégis ők képviselik a kétanyás „alternatív” családot, amit a nyugati kultúra által befolyásolt új nemzedék meg sem ért (a dokinak félóráig kell magyarázni, míg felfogja a két nő kapcsolatának jellegét). A konzervatívoknak szembe kell nézniük azzal, hogy a családok általuk kárhoztatott sokszínűsége éppenséggel nem kortárs fejlemény, hanem évszázadok óta jelen van, még a leghagyományosabb társadalmakban is.