Isten hozta, őrnagy úr!

***SPOILER*** 

Az őrnagy vidékre utazik kikapcsolódni. A kikapcsolódás azt jelentené, hogy az ember másképp él, mint a hétköznapokban, de az őrnagy nem tud másképp élni: nincs meg benne az a fajta rugalmasság, ami például a falusi zajokat elviselné. Ami lehetne egyéni szoc probléma, de az őrnagynak sajnos hatalma van, úgyhogy a befogadó Tót család kénytelen totálisan (sőt: Tót-álisan) átalakítani az életformáját, hogy az őrnagyhoz alkalmazkodjon.

Olvasom a hírekben, hogy Balatonberényben beszüntették a harangozást, mert zavarta az ott nyaraló turistákat. A turisták sajnos a kakaskukorékolás ellen is kifogással éltek, és kicsit aggódom, hogy ezt a problémát hogyan lehetne állatbarát módon kezelni - mármint leszámítva azt a hozzáállást, hogy ez egyéni szoc probléma, ha zavarja őket a kukorékolás, aludjanak fenn az Alpokban egy hüttében, 2000 méteren nem gyakori a baromfitenyésztés (vagy maradjanak szépen otthon, mert a jelek szerint nulla alkalmazkodókészségük van bármifajta környezetváltozáshoz). De a balatonberényiek ezt láthatóan nem mondják, mert a turistának hatalma van, a pénze formájában. És egyfelől nyilván a koronavírus-járvány után úgy kell egy balatoni falunak a turizmus, mint egy falat kenyér, másrészt viszont elég ijesztő, hogy a jelek szerint minden eladó - még a több évszázados hagyományok is.

Persze nem állítom azt, hogy a hagyományok mindig jók és sose változtassunk rajtuk. Vannak legitim okok, például a környezetvédelem, amelyek hatására érdemes újraértékelni a hagyományos működéseket; ennek sikeres példája a méhlegelő, amelyet egyre több helyen létesítenek a teljes lekaszálás helyett, és elég sokan józan ésszel belátják, hogy ez hasznos (kivéve a Fidelitast, de őket ugye a józan ésszel nem nagyon lehet egy lapon emlegetni). Viszont míg a rovarvilág megőrzése számomra legitimálja a hagyomány megváltoztatását, egy-két pénzes turista hisztijei biztosan nem. 

A történetben nekem nemcsak az az ijesztő, hogy mennyire képtelenek egyesek alkalmazkodni (és egyébként egy csomó előítéletnek a gyökerét is itt vélem felfedezni), hanem az is, ahogyan a falu szó nélkül engedelmeskedik a hatalomnak. A film végén ugye Tót fellázad és megöli az őrnagyot. Egy másik magyar klasszikusban a kocsmában mulatozó legények keresetlen szavakkal melegebb éghajlatra küldik az uraságot, aki csendet parancsol nekik, mert nem tud aludni. De kezdem azt hinni, hogy az ilyen sztoriknak ugyanolyan vágybeteljesítő funkciója van, mint a népmeséknek, amelyekben a szegény ember legkisebb fia elveszi a királylányt: ezek nem motivációként szolgáltak a valódi szegényemberek valódi fiainak, csak ábrándként. Láthatóan Magyarországra jellemző lett az, hogy az emberek aláfekszenek a hatalomnak, ami megmagyarázza a FIDESZ évtizedes uralmát is. Persze a Tót család is jó darabig tűrt, amíg végül fellázadt. Csakhogy ha az emberek egy olyan szoft hatalmi eszköz ellen se tudnak a sarkukra állni, mint az ott nyaraló turisták petíciója, nem sok reményem van a kormány leváltására sem.

Nem lehet az egész országot elítélni az illiberális kormánya miatt?

 Ez a mondat nem kérdésként, hanem állításként hangzik el egy szakértőtől ebben a cikkben: https://hu.euronews.com/2021/07/09/szakerto-nem-lehet-az-egesz-orszagot-elitelni-az-illiberalis-kormanya-miatt. Ugyanakkor összecseng egy csomó mémmel és kommenttel, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy az utóbbi időszakban tapasztalható rasszizmus és homofóbia csak a magyar kormányt jellemzi, a magyarok maguk nem ilyenek.

Nyilván az általánosítások sose igazak a csoport minden tagjára, ezért általánosítások. Ugyanakkor akik éles határvonalat húznak a rosszfej kormány és a jófej nép közé, nagyvonalúan elfeledkeznek pár dologról. Elsőként nyilván arról, hogy a rosszfej kormányt a nép választotta meg, még ha nem is minden egyes tagja. Másodszor, a letérdelő focistákat nem a magyar kormány dobálta meg, és tudtommal egy másik meccsen nem ők skandálták, hogy "buzi franciák". Nem hiszem, hogy a kormány tagjai írják az összes olyan Facebook-bejegyzést és tweetet, amely szerint rendben van gyereket vagy feleséget verni, a Black Lives Matter hülyeség, az LMBT+ emberek pedig propagandát folytatnak pusztán azzal, hogy vállalják magukat a nyilvános térben. Végül, de nem utolsósorban, a kormányt nem támogató magyarok nagy része nem igazán tesz semmit azon túl, hogy egy-egy tweetben nem támogatja a kormányt - még egy petíciót sem képesek aláírni, nemhogy valamilyen formában (akár tüntetéseken, akár civil kezdeményezésekhez csatlakozva) hangot adjanak a véleményüknek. Mi több, köztük is sokan elfogadhatónak tartanak olyan dolgokat, amelyek Nyugaton kábé mindenkinél kivernék a biztosítékot.

2021. nyarán Magyarországon még mindig az a többség véleménye, hogy a Black Lives Matter vagy a jóindulatú szexizmus elleni tiltakozás "túltolja a biciklit". És ez a vélemény pont rájátszik azokra a dolgokra, amelyek miatt Magyarországot a Európai Unió és most az UEFA is elítéli. Nemcsak az illiberális kormánnyal van a baj, hanem az ország lakóival is, akik persze mentegetőzhetnek azzal, hogy kormánypropaganda áldozatai - de ha rendesen, empatikusan belegondolnának a kisebbségek helyzetébe, akkor ezt a propagandát elutasítanák. Szóval nemcsak a kormány felelőssége, hogy Magyarország rasszista, szexista és homofób ország hírében áll, hanem az átlagembereké is.

Timothy Eugene Murphy: Queerly Cosmopolitan, avagy több-e a pink forint, mint a pink reál?

Timothy angoltanárként egy poros északkelet-brazíliai városba került, és ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és írt egy etnográfiát, mégpedig az ott élő bohém fiatalokról, akik igyekeznek kitörni a szigorú társadalmi normákból. Nem meglepő módon sokan közülük melegek vagy leszbikusok. Az egyik ilyen lány egy ponton teljes meggyőződéssel közli a szerzővel: a középosztályban nincsenek leszbikusok, csak a csórók meg a művészek között. Mármint nem azért, mintha egyetlen középosztálybeli nő se vonzódna más nőkhöz, hanem azért, mert melegnek vagy leszbikusnak lenni státuszvesztéssel járhat, az ember könnyen elveszítheti jól fizető állását vagy (anyagilag is) támogató családját egy coming outtal. Ezért aztán, magyarázza az interjúalany, egy középosztálybeli ember maximum titkos viszonyt folytat egy azonos neművel, esetleg még azt sem, de nem fog felvállalni egy meleg vagy leszbikus életformát.

Ezen a gondolatmeneten biztos meglepődtek azok az amerikai olvasók, akik hozzászoktak, hogy a szakirodalom "pink dollárról" és az LMBT+ (bár leginkább LM) közösség vásárlóerejéről beszél. A nyugati queer szerzők gyakran illetik kritikával a meleg és/vagy leszbikus szubkultúrát amiatt, hogy a fogyasztásra koncentrál, és így a rosszabb anyagi helyzetűek perifériára szorulnak. Ez azonban elég durva leegyszerűsítés. Egyrészt a queer szubkultúra sem mentes mindattól, amit kritizál: Gavin Brown ír arról (az Autonomy, Affinity and Play in the Spaces of Radical Queer Activism című cikkében), hogy a queer rendezvényeken többségében jómódú középosztálybeli fiatalok gyűlnek össze, akik (csak) ezeken az eseményeken lázadnak a rendszer ellen. Másrészt Timothy sztorija is megmutatja, hogy egyáltalán nem automatikus a társadalmi státusz és a meleg/leszbikus identitások összekapcsolása, pláne nem kultúrák közti összehasonlításban. Sőt még nyugati közegben sem: lehet, hogy Gavin azért középosztálybeli fiatalokkal találkozott a queer rendezvényeken, mert nekik kevesebb a vesztenivalójuk (pl. egyetemistaként), míg az anyagilag családjuknak és munkaadójuknak is kiszolgáltatottabb munkás fiatalok kénytelenek jobban belesimulni az átlagba. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlenül engedhetik meg maguknak azokat a termékeket (pl. ruhákat), amelyeket a szakirodalom a meleg fogyasztói kultúra ismérveinek tekint. Szóval nem, Amerikában sem arról ismerszik meg a meleg ember, hogy milyen márkájú ruhát hord vagy melyik utazási irodával hova utazik.

És mi a helyzet Magyarországon? Mint egy korábbi posztomban már írtam róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), bár van egy olyan réteg, aminek a fogyasztási szokásai akár a "pink forint" jelenlétére utalhatnak, mégis nagyon más a kép, mint amit a szakirodalom a nyugati nagyvárosokról állít. Egyrészt a legláthatóbb meleg/leszbikus réteg továbbra is az aktivisták, akik viszont pont aktivizmusuk által zárják ki magukat a jómódú rétegek közül: egy menő állással nemcsak azért nem függ össze az aktivizmus, mert a főnök esetleg nem díjazza, hanem mert nincs is az embernek ideje egyszerre a kettőre. Érdemben aktivistáskodni (bármilyen, nemcsak LMBT+, területen) Magyarországon azt jelenti, hogy az ember egyetemista, kevés munkát vállaló szabadúszó, részmunkaidőben dolgozik, esetleg főállású aktivista, amivel jóval kevesebbet keres, mint egy multicég dolgozói - szociológiailag szólva, a gazdasági és a kulturális tőke különválik. Másrészt a "pink dollár" jelenség arra alapoz, hogy a cégek is kifejezetten a melegeknek és leszbikusoknak mint jól fizető célcsoportnak reklámozza magát és kvázi profitál belőlük. A most meghozott propagandatörvény ezt konkrétan tiltja is, de szerintem a két évvel ezelőtti Coca-cola plakát botránya óta (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html) a legtöbb cég eleve nem is tervezett ilyesmit. Persze biztos vannak jómódú fiatalok, akik lekopizzák az L Word vagy a Fiúk a klubból szereplőit stílusban, de szerintem ez messze nem a melegek és leszbikusok legszélesebb vagy legláthatóbb rétege.

A "pink dollár" fogalma egy látszólag marxista kritika, ami azonban ironikus módon mélyen lenézi a munkásosztályt, hiszen az abba tartozó melegek és leszbikusok szubkultúrájáról nem vesz tudomást vagy nem tekinti meleg/leszbikus szubkultúrának. (A transzokkal, nem-binárisokkal és társaikkal meg egyáltalán nem is foglalkozik.) Ráadásul úgy tesz, mintha ezek a folyamatok mindenhol ugyanolyanok lennének. Pedig a társadalmi környezet nagyon is befolyásolja, hogy a látható meleg és leszbikus identitások mennyire épülnek a fogyasztási szokásokra.

(kép: wikipedia)