2019. március 22., péntek

A Madagaszkár pingvinjei – Kowalski mega felhasználói kézikönyv

A pingvinek sikeresen elcsaklizzák az Északi Fény légijárművét.
- El tudod vezetni? –kérdezi a Kapitány Kowalskit. Kowalski magabiztosan válaszol:
- Ha van hozzá felhasználói kézikönyv, biztosan.
Találnak felhasználói kézikönyvet. Kowalski hosszasan bújja, majd széttárja szárnyait:
- Minden hiába. Be kell látnom: nem tudok olvasni.

Gyengébbek kedvéért: itt ugye az a poén, hogy egy analfabéta pingvin alapból sejthette volna, hogy nem sokra megy a felhasználói kézikönyvvel. Ahogyan egy alig 10 milliós, kicsi alapterületű, gazdasági hatalommal nem rendelkező ország vezetője is sejthette volna, hogy nem fog tudni győztes harcot vívni az Európai Unió ellen. Orbán Viktor a jelek szerint még most se sejti. Pedig ugye ők vannak többen, tehát ha sokat ugrálunk, előbb-utóbb besokallnak és elhallgattatnak minket – akár kizárás, akár szavazati jogunk megvonása útján. Eddig Viktor még számíthatott a Néppártra mint szövetségesre, de most már ott is felfüggesztették. Az Egyenes beszédben azt mondták: ez azért történt, mert más országok jobboldali pártjainak kezdett ciki lenni a Viktorral való szövetség. Megértem őket, elvégre lehet úgy nacionalistának lenni, hogy az ember közben realista marad.

A kérdés tehát: mikor látja be (belátja-e) Orbán Viktor, hogy kábé annyi esélye van térdre kényszeríteni az EU-t, mint egy írástudatlan pingvinnek megérteni a felhasználói kézikönyvet? Van-e a magyar miniszterelnök olyan okos, mint Kowalski?

2019. március 8., péntek

Elveszve Münchenben

***SPOILER***

Egy rendező cseh-francia koprodukciós játékfilmet szeretne forgatni az 1938-as Müncheni Szerződés évfordulója alkalmából. Ez a dokumentum szimbolikus jelentőségű a cseh nép életében, hiszen nemcsak Hitler kezére adta a Szudéta-vidéket, de ráadásul Franciaország, Csehszlovákia akkori szövetségese is aláírta, amit a csehek azóta is árulásnak élnek meg. Ahogy azonban a film rendezője és főszereplője beleássa magát a történeti forrásokba, egészen más értelmezéssel találkoznak. Eszerint Beneš akkori csehszlovák államfő(?) titokban megállapodott a franciákkal a szerződés aláírásáról, nehogy Hitler lerohanja az országát. Valójában tehát a franciák nem követtek el árulást, csak ezt hitették el a lakossággal, ami általános franciaellenességhez vezetett. És a történelem, kisebb léptékben bár, de megismétli önmagát. A film producere bevallja, hogy az állítólagos francia partner sohase létezett, ő találta ki, hogy a koprodukciós filmeknek elérhető uniós forrásokra pályázhasson. A pályázat nem nyert, a forgatást le kell állítani, de a producer nem ismeri be a svindlit, inkább azt állítja, hogy a francia partner visszalépett. A stáb gyűlölete a filmen dolgozó franciák ellen fordul, és végül fizikai erőszakba torkollik.

Korábban írtam már a bűnbakképzés veszélyeiről és arról, hogy ezáltal elhárítjuk saját magunkról a felelősséget. Erre jó példa a holokauszt: a magyar hivatalos retorika szerint a németek tehettek mindenről, pedig jónéhány magyar segédkezett a zsidók elhurcolásában, akár antiszemitizmustól, akár pénzéhségtől vezérelve. De a felelősségvállalást a bűnbakképzésen felül még valami gátolja, ami a magyarokra nagyon jellemző, de a film tanúsága szerint a cseheknek se kell érte a szomszédba menniük: a történelem áldozatának szerepe. Minket mindenki bánt, mi nem tehettünk semmi rosszat, hiszen tehetetlenek vagyunk. Gondoljunk csak bele a magyar Himnusz szövegébe. Az áldozat pedig, szokásos fekete-fehér logikánk szerint, csak jó lehet (hiszen az elkövető a rossz).

Az áldozatszereppel nemcsak az a probléma, hogy elfedi a történelem komplexitását, vagy hogy felment a felelősség alól. Hanem ráadásul azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak. Hiszen minket a balsors tép régen (nem pedig, mondjuk, a rossz politikai döntéseink következményei), és csak Isten hozhat ránk víg esztendőt (nem saját munkálkodásunk). Mindez politikai passzivitáshoz vezet: a sorsra bízzuk magunkat, vagy azokra a szemfüles politikusokra, akik kisajátítják a sors szerepét. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk Izland kormánya (szándékosan nem nagyhatalmat hozok példának) olyan intézkedésekkel próbálkozna, mint amilyeneket nálunk csont nélkül bevezetnek, már rég megszervezték volna az általános sztrájkot (az izlandi nőknek ez már a hetvenes években sikerült, pedig akkor még internet se volt). A különbség többek között azon múlik, hogy a történelem áldozataiként gondolunk magunkra, vagy hiszünk abban, hogy befolyásolhatjuk életünk alakulását.