Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).
Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.
Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.
2017. október 29., vasárnap
2017. október 25., szerda
Az igazi törődés
***SPOILER***
Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?
Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.
A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.
A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.
Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?
Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.
A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.
A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.
2017. október 5., csütörtök
Miért kell rejtőzködniük a melegeknek, avagy a biszexualitás láthatatlansága
http://noklapja.nlcafe.hu/noklapja/2017/08/07/rejtozkodo-ferfiak-avagy-miert-kell-titkolozniuk-a-melegeknek/
Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.
Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.
A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.
Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.
Egy meleg elég sok okból gondolhatja azt, hogy rejtőzködnie kell. Például mert a médiából nem hall elfogadó, nyitott megnyilvánulásokat, és úgy véli, az egész társadalom olyan homofób, mint az általa olvasott cikkek. Vagy mert nem akar lelki megrázkódtatást okozni szeretteinek, akik előbújása esetén kénytelenek lennének átértékelni a róla alkotott képet. Vagy mert sejti, hogy iskola- vagy munkatársai folyamatosan vegzálnák. Vagy mert baráti körében mindennaposak a buziviccek és a "buzi" szó általános sértésként való használata. Vagy mert nem érzi úgy, hogy belepasszolna a heteró/meleg kategóriákba, és nincs megfelelő szava saját énképének kifejezésére. Vagy mert nem akarja, hogy ismerőseivel való beszélgetései az "és neked milyen pasik jönnek be?"/"és ti hogy csináljátok?"/"és sohase vágytál még nőre?"/"akkor te biztos szereted az (aktuális meleg tinisztárt vagy zenekart)" témákra korlátozódjanak, vagyis környezete a szexuális irányultságára redukálná őt. Ezek mind lehetséges okok, a cikk azonban csak egyet taglal: azt, hogy az illető tartós heteró kapcsolatban él.
Kétségtelen, vannak ilyen melegek is, és nagyon jó, hogy végre megjelennek a köztudatban. Csak néhány dolgon nem ártana finomítani. Például a cikk elsősorban a szegény megcsalt feleségek szemszögéből taglalja a helyzetet, nem mutatja be azt, milyen vívódás és identitásválság előzheti meg azt, hogy egy házasságban élő férfi férfipartnert keressen - egyetlen érintett pasit idéz közvetlenül, de őt is egy ismerkedőoldalas levelezésből, amiben ugye ritkán szoktunk mély lelki folyamatokat feltárni, nehogy elijesszük a potenciális szexpartnert. Két férfi megszólal ugyan, de ők csak "szimplán" melegek (és ezáltal feltételezzük, hogy minden meleg belső folyamatait értik - fordítsuk le ugyanezt a hozzáállást heteróra és meglátjuk, mennyire sztereotip). A feminista filozófiában gyakran felbukkanó gondolat, hogy a kisebbségek elnyomásának egyik eszköze, ha nem hagyjuk őket megszólalni, hanem mások beszélnek helyettük. Nyilván egy rejtőzködő nős meleget nem könnyű rávenni egy interjúra, de biztosan nem lehetetlen, hiszen a megszólaltatott feleségeket is sikerült, pedig nyilván ők se tárják ország-világ elé a történetüket.
A másik fő problémám, hogy - noha saját nemükhöz vonzódó nős férfiakról szól a cikk és meg is említődik, hogy attól még szerethetik/szerethették a feleségüket - ez a szöveg is merev heteró/meleg kategóriákban gondolkozik. Annak ellenére melegeket emleget, hogy a cikkben szereplő nős férfiak egyike sem tartja annak magát, sőt van, aki még szexpartnerként is kizárja a "homokosokat" (n.b. itt azért tehetett volna az újságíró egy megjegyzést, hogy ezt a szót a legtöbb érintett sértőnek találja és talán inkább ne használjuk). Feltételezi, hogy ezek a férfiak mind évek óta hazudnak a környezetüknek, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy valakinek élete folyamán megváltozik a szexuális beállítottsága. A jelenséget egy bizonyos korosztályhoz köti és az utolsó bekezdésben azt sugallja, hogy a mai nyitottabb társadalomban már nem kell titkolni az ilyen vágyakat - erre egyrészt személyes ismeretségi körből is tudok számtalan ellenpéldát, másrészt ismét a biszexualitás létét tagadjuk, ha azt állítjuk, hogy csak a társadalmi homofóbia miatt vannak feleségük mellett férfi partnerre is vágyó pasik. Kedves újságíró, igenis létezik olyan, hogy valaki nőket és férfiakat is vonzónak talál. Ahogy olyan is létezik, hogy szerelmes valakibe, de mások iránt is érez szexuális vágyat és olykor össze is jön velük. Vannak olyanok, akik eleve úgy lépnek be egy párkapcsolatba, hogy vállalják biszexualitásukat a partnerük előtt, aki ezt nem feltétlenül tekinti válóoknak. És létezik olyan házasság, ahol nem a szexuális monogámiát tekintik a szerelem egyetlen vagy legfőbb fokmérőjének, és amely megmarad akkor is, ha a partnerek másokkal is szexuális kapcsolatra lépnek - akár azonos, akár különnemű partnerekkel.
Ha a cikk címe az lett volna: "miért kell titkolózniuk a biszexuálisoknak?", arra az lenne a válasz: azért, mert még a viszonylag nyitott és jószándékú megközelítések is merev kategóriákban gondolkodnak a szexuális irányultságról, és a kötelező monoszexualitás és monogámia kultúráját nyomatják. De nem ez volt a cikk címe - a biszexuálisok olyan láthatatlanok maradtak, hogy még a róluk szóló szöveg címe sem nevezi meg őket.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)