2014. december 20., szombat

Az öldöklés istene

Két házaspár azért találkozik, hogy a gyerekeik közötti konfliktust elsimítsák. Civilizáltan, mint középosztálybeli kultúremberekhez illik. Valójában mindenki utál mindenkit: mindkét házaspár a másikat, plusz a párokon a házasfelek egymást. A zseniálisan megcsinált kamaradráma (Yasmina Reza, naná) azon egyensúlyoz, hogy meddig tartható fenn ez a civilizált felszín a különböző balesetek, konfliktusok és alkoholfogyasztás ellenére.

Persze a mindennapi életben számos olyan helyzet van, amikor erőt veszünk magunkon és civilizáltan viselkedünk; amikor az optikus át akart baszni, nem küldtem el a fenébe, hanem elfogadtam igencsak gyenge magyarázkodását. De ha nem muszáj, nem akarok belemenni olyan helyzetekbe, ahol kedvesen udvarias felszínt kell mutatnom olyan emberek felé, akikkel kapcsolatos valós érzéseim adott helyzetben nem fejezhetőek ki. MaTegnap estére három lehetséges programom volt. Az első úgymond hivatali kötelesség, tulajdonképpen formális megjelenés olyan emberek körében, akik többsége számomra semmit sem jelent, és pontosan tudom, hogy ők minimum nem kedvelnek, de olykor igyekeznek is keresztbe tenni nekem. A második helyen számomra nagyon kedves emberek között lettem volna és egy barátnak esetleg jól jött volna a jelenlétem, de nem tudtunk volna kötetlenül beszélgetni. A harmadik helyen kedves, bár nem túl közeli ismerősökre számíthattam és kötetlen beszélgetésre. Vállalom a kötelességtudat hiányának a vádját: a harmadik helyre mentem.

2014. december 12., péntek

A Nagy Fafilm


Az egzotikus filmeket kínáló dokucsatornákon nem véletlenül láthatunk főként amerikai, francia és angol filmeket: ezekben az országokban a filmesek kapnak elég támogatást, hogy távoli tájakra utazzanak, míg Magyarországon ez csak a kiváltságos keveseknek – például az On the spot készítőinek – adatik meg (tegyük hozzá, nekik megérdemelten). A magyar dokumentumfilmesnek be kell érnie kisebb, közelebbi témákkal. Molnár Attila Dávid még az átlagnál is jobban leredukálta igényeit: filmje egyetlen fáról, a Gerecsében található óriás tölgyről szól.

Ilyen szűk és közeli témáról sokkal nehezebb izgalmas filmet készíteni, mint mondjuk az afrikai szavannákról, tehát sokkal több szakmai tudás is kell hozzá. Molnár merít is a nagy klasszikusokból, leginkább a Mikrokozmoszból és Sivatagi show-ból: a hernyó-divatbemutató egyértelmű párhuzam Jamie Uys filmjével, de az is, ahogyan az ember részévé válik a történetnek. Míg számos természetfilm úgy tesz, mintha ember-nem-járta helyen játszódna, vagy az embereket csak kívülálló szakértőként vonja be, Molnár (akárcsak Uys) számára ők is ugyanolyan szerves és szórakoztató részei a környezetnek, mint a növények és állatok: ugyanolyan jót derülünk a lombkoronában bőrig ázó természetfilmesen, mint az általa felerősített köteleken akrobatikázó pelén. Ezt hívjuk az antropológiában holisztikus szemléletnek: teljességében szemlélni a vizsgálat tárgyát.

Nem véletlenül jutott eszembe az antropológia mint párhuzam, hiszen ott is azt látjuk, hogy míg egyeseknek vannak forrásai izgalmas törzsekhez utazni terepmunkára, mások ezt már csak anyagi okokból sem tehetnék. De nemcsak ezért választja valaki azt, hogy a saját társadalmát kutassa. Ahogyan a Nagy Fafilm is egy hétköznapi témában találja meg a különlegeset, az antropológus is azt mutatja meg, hogy mindennapi tevékenységeink mögött milyen kulturális elemek húzódnak meg, és új fénybe helyezi azokat. És ahogyan készülhet doku egyetlen fáról, egy antropológiai tanulmány is bemutathat egy kultúrát egyetlen ember történetén keresztül (egy szép példa erre Bakó Boglárka: Zsuzska, a rossz című írása). Persze nem azért csinálja egyik sem, hogy szakmai tudásával villogjon. Saját természeti és emberi környezetünk jobb megértése segíthet abban, hogy jobbá tudjuk azt tenni saját munkánkkal, de legalábbis értékelni a sokszínűségét. Úgyhogy a Travel Channel helyett tessék szépen a hétköznapi világunkról szóló dokukat nézni, érdemes.

2014. december 8., hétfő

Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde räkna (Az analfabéta, aki tudott számolni)

Valamikor a történet elején Nombekót, a fiatal fekete lányt elüti egy autó. Pechjére mindez Dél-Afrikában történik az apartheid idején, ezért aztán a bíróság nem az (amúgy holtrészeg) gázolót ítéli büntetésre, hanem őt magát, amiért volt pofája egy fehér ember autója előtt mászkálni.

A svéd olvasó persze harsányan röhög, és magában gratulál Jonas Jonassonnak, amiért ilyen abszurd poénnal illusztrálta a rasszizmus működését. Pedig magyar szemszögből nézve Nombeko esete egyáltalán nem irrealisztikus. Mi olyan országban élünk, ahol a hajléktalant börtönbüntetésre ítélik, amiért nincs lakása; ahol a diákokat tanulmányaik elvégzése után nem engedik külföldre, bár itthon meg nem találnak állást; ahol a legtöbb család hétvégi programja a közös bevásárlás vagy a tévénézés (és sejthető, hogy az előbbi során kommunikálnak többet), a politikusok mégis azzal akarnak jót tenni a családoknak, hogy megszüntetik a boltok vasárnapi nyitvatartását.

Ha Jonas Jonasson netán olvassa ezt a posztot (mondjuk googletranslate-tel), ajánlom neki, hogy vizsgálja meg egy kicsit a magyar valóságot. Kevés munkával is nagyszerű abszurd regényt tudna írni belőle.

2014. december 7., vasárnap

Johnny Cash: A Boy Named Sue

https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4

***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).


Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.

A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.

2014. november 21., péntek

Terápia I. évad 6. rész

A rendelőben – amely, mint megfigyelhettük, a családi ház egy leválasztott része – eldugul a vécé. És persze pont ilyenkor kell a nyavalyás kliensnek pisilnie! Persze megtehetné, hogy átmegy a ház lakórészébe és az ottani vécét használja, a terapeuta azonban tiltakozik. Ő azt szereti, ha kliensei megmaradnak a rendelőrészben és vécére is ott mennek. Csakhogy most éppen nem tudnak, ezért mindenki megakad, beleértve a pisit.

A munkahely és az otthon szétválasztása sokak számára fontos, és frusztráló, ha nem sikerül. Volt könyvelőm szenvedett attól, hogy lakása egyben az irodája is, mert így elvesztette otthon jellegét. Mások megoldásokat keresnek: volt portugáltanárom például szülei lakásában megtartotta saját szobáját és ott tanított, de már nem ott lakott, és olyan lányt is ismertem, aki külön lakást bérelt ki kifejezetten azért, hogy abban pilatest tarthasson (egyénileg). Másokat viszont egyáltalán nem zavar, ha a kliens átsétál a lakásukon a rendelőhöz, vagy a tanítvány gyerekei játékait kerülgeti a nappaliban.

A munka és az otthon kettéválasztása mögött az az elképzelés áll, hogy otthon nem dolgozunk – pedig a házimunka is munka, vagyis a nagyon gazdagok, a nős férfiak és a kisgyerekek egy részét kivéve mindenkinek kell otthon dolgoznia (sőt akár a nagyon gazdagoknak is, ha a házimunka menedzselését tekintjük). Mivel a házimunka nagy része továbbra is női feladat, az otthon kontra munka elmélet leginkább a nők munkájának egy jelentős részét veszi semmibe.

Az otthon ráadásul a családnak és a barátoknak van fenntartva, szemben a formális kapcsolatokkal. Csakhogy ezek sem kettéválaszthatók: mi a helyzet a baráttá váló kollégákkal vagy a magántanítványnak jelentkező barátokkal? Egyre gyakoribb, hogy a munkahely is „nagy család”-ként aposztrofálja magát és családias hangulatot próbál teremteni (akár a munka rovására, mint mikor az irodába behozott kutya vagy gyerek folyamatosan zavarja a többieket). A kisvállalkozások nagy része viszont lakásban működik. Szóval fizikailag is átjárhatóak a munka és a magánélet terei.

Az is felvethető, hogy otthon a kellemes dolgokkal foglalkozunk, míg a keresőmunka kellemetlen kötelesség. Pedig nagyon sok ember szereti a munkáját, ami gyakran élvezetesebb, mint a házimunka (én ezerszer inkább tolmácsolok egy érdekes konferencián mint takarítom a konyhát). Meg hát lehet nagyon unalmas vagy kellemetlen olyasmi is, amit nem tekintünk munkának, például udvarias képpel végigülni egy halálosan unalmas családi ebédet. Nem is szólva a családjuk által el nem fogadott LMBTQ fiatalokról vagy a családon belüli erőszak áldozatairól: számukra az otthon egyenesen veszélyes lehet.

Mindezzel persze nem tagadom az otthon jelentőségét – a hajléktalanok a megmondhatói, milyen bizonytalanságot teremt, ha nincs hely, ahova az ember tartozhat. De az otthon köré megalkotott mítosz következményeképp gyakran nem vesszük észre a családi hatalmi játszmákat, a bántalmazást vagy akár csak a nőkre nehezedő otthoni teendőket. Ezeknek a figyelembe vételével már sokkal kisebb a kontraszt otthon és munkahely között.

2014. november 12., szerda

Mondjon le Vida Ildikó

Előrebocsátom, hogy nem szeretem Vida Ildikót, és nemcsak azért, mert még szegény angoltanárok se profitálhattak belőle. És szerintem is monnyonle. Rendkívül zavart viszont, hogy a tüntetésen olyan transzparenseket láttam, hogy "Please bitch" meg "Otthon is hazudsz, Ildikó?" Amikor férfi politikusok ellen volt tüntetés (pl. tavaly "Ki az a Lázár János?" címen), nem láttam transzparenseket, amelyek a politikus nemi hovatartozását kritizálnák, vagy azt asszociálnák őt specifikusan férfi terekkel ("Mit szólnak majd az ökörkörben?"). A férfi politikus politikusként van jelen még ellenségei számára is, a női közszereplő viszont nőként, illetve annak megvetett formáiban (hazug feleség/kurva). És ez éppannyira nem oké, mint a netadós tüntetésen arról beszélni, hogy milyen "államférfiakat" tisztelünk (vélhetően az illető női közszereplőket nem tart tiszteletre méltónak).

Többen örülnek annak, hogy alakul az új ellenzék. És mondjuk én is, de még jobban örülnék, ha ebben az új ellenzékben nem látnám ugyanazt a szexizmust, mint a hatalom képviselőinél.

2014. november 8., szombat

Aaltra

Ezek a csávók bizony igen szemetek, és ez nem változik meg akkor sem, amikor kerekesszékbe kerülnek. Lopnak, csalnak, hazudnak, visszaélnek a nekik segítők jóságával. Igaz, ők is kapnak bőven, de szemétkedéseik mégsem tekinthetők társadalmi igazságtételnek, hiszen saját sorstársaikkal is kicsesznek. Hiába szeretnénk igazolást találni cselekedeteikre, a tény az, hogy a két csávó egyszerűen önző, egyetlen életcéljuk mások, különösen egymás, szívatása.

Érdekesebb az a kérdés, hogy miért is próbálnánk igazolást keresni nekik. Szerintem nemcsak arról van itt szó, hogy az embert alapvetően jónak szeretnénk hinni. A fogyatékkal élőket hajlamosak vagyunk ártatlan áldozatoknak tekinteni, mintha ez igazolná az irántuk való segítőkészségünket és empátiánkat. (Ugyanez az attitűd érhető tetten abban a hozzáállásban, hogy a vérátömlesztés útján HIV-fertőzötté vált emberek sajnálatot érdemelnek, de aki védekezés nélküli szex-szel vagy fertőzött tűtől kapta el a vírust, az maga tehet róla, ezért ne számítson szánalomra.) A filmbéli fickók egyrészt már lebénulásukban sem teljesen ártatlanok, másrészt ügyeskedésük egyáltalán nem egy áldozatot juttat az eszünkbe. És ami a legfontosabb: tetteikkel újra és újra elidegenítik maguktól az alapból esetleg empatikus nézőt.

Radics Péter abban az interjújában, amelyben magyar tévés személyiségként először bújt elő mint meleg, azt mondta: örül a másságának, mert így sokkal többet kell teljesítenie az elfogadásért. Abban igaza volt, hogy a kisebbségek tagjai számára sokkal magasabb a mérce, de kérdés, hogy tényleg örülnünk kell-e ennek. Miért kötelező rögtön angyallá változnia valakinek csak azért, mert kerekesszékbe kerül vagy felvállalja a melegségét? Azt gondolnám, hogy egy kisebbség tagját ugyanannyi empátia illet meg, mint bárki mást. Nem több, de nem is kevesebb.

2014. október 23., csütörtök

Tedd magad szabaddá!

Ahhoz képest, hogy ez volt a tüntetés témája, nem sokan dobtak fel ötleteket, hogy hogyan tehetnénk szabaddá magunkat. Az egyik ilyen kivétel volt Varga Attila az UCCU-tól. "Tedd magad szabaddá azáltal, hogy segítesz egy másik embernek szabaddá tenni magát!"

Ez a mondat látszólag anakronisztikus, de mégsem az. Vannak, akik számára nem kérdés, mi kellene ahhoz, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ha valaki az utcán kényszerül aludni (például azért, mert meggondolatlanul úgy döntött, ma lezuhanyozik, és ezzel kimerítette a neki járó napi hajléktalan-ellátást), vagy bőrszíne miatt automatikusan kisegítő osztályba kerül, vagy nem fogadhatja örökbe azonos nemű párja gyerekét, az konkrét jogszabályoktól és politikai döntésektől szenved, szabadságát tehát ezek megváltoztatása jelentené. A tüntetésen azonban feltételezésem szerint többen voltak átlagos középosztálybeli emberek, akik nem tudtak volna ilyen egyértelmű hátrányokat felmutatni saját életükre vonatkozóan: persze sok törvény érinti hátrányosan őket, de nem olyan mértékben, hogy alapvető szabadságukat veszélyeztetné. Így viszont nehezebb saját helyzetükben lényeges változást elérniük. Ugyanakkor ők azok, akik sokkal többet tehetnek az elesettekért, mint az elesettek maguk. Nem kell feltétlenül nagy dolgokban gondolkozni. Ha veszünk egy Fedél nélkült, talán nekünk köszönhetően lesz a terjesztőnek pénze ennivalót venni, és ezzel hozzájárultunk a szabadsága növeléséhez. Az, ha csináltatunk egy rámpát az üzletünk bejáratához, letétbe veszünk kávét, üdítőt vagy éppen macskakaját, netán önkéntes munkában enyhítjük egy idős ember magányát, nem váltja meg a világot vagy hozza vissza a demokráciát, de egy vagy több ember életminőségén javíthat. És hogy a Talmudot idézzem: aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.

Aki tehát nem tudott választ adni a kérdésre, hogyan teheti magát szabaddá, ne csüggedjen. Nézzen csak körül: bőven van olyan ügy, amelynek szolgálatában szabaddá tehet másokat és rajtuk keresztül önmagát is.

2014. október 21., kedd

Jane Goodall utazása

Megdöbbentő és megindító nézni Jane Goodallt – akár ma, akár fiatalkori felvételein – a csimpánzok között. Csendesen, kedvesen beszél velük, végtelen türelmet mutat irántuk; olykor az ő hangjelzéseikkel és gesztusaikkal kommunikál, hogy megértesse magát velük, de egyáltalán nem mindig. Úgy képes beleélni magát a másik lény helyzetébe, hogy közben nem adja fel saját egyediségét. És a csimpánzok ezt tiszteletben is tartják, ugyanakkor kíváncsiak lesznek rá, és félelmeiket legyőzve közeledni mernek. A jelenet hasonlít ahhoz, mint amikor én egy ismeretlen cicát próbálok megszelídíteni – azzal a különbséggel, hogy ezek vadállatok (bár mondjuk a macska is félig-meddig) és nem szoktak hozzá az emberek jelenlétéhez, legalábbis ilyen formában (ez a cicákra csak néhány helyen igaz, például Portugáliában, ahol nem-saját macskát nem szokás simogatni). Jane Goodall ráébreszt minket arra, hogy a vadállat és az ember közötti szakadék egyáltalán nem olyan mély és áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Csak meg kell tennünk az első lépést azzal, hogy türelemmel és empátiával közelítünk; lehet, hogy a következőt már ők teszik meg.

Jane Goodall azonban mindezt nemcsak az állatok felé tudja, hanem az emberek felé is. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Jane Goodall intézet világszerte működő környezetvédő és humanitárius projektjeit látogatja végig, ugyanolyan érdeklődéssel és türelemmel fordul az afrikai menekültek, a diáklap kisiskolás újságírója vagy az ENSZ főtitkára felé. Beszélgetései az erőszakmentes kommunikáció magasiskolája: érzelmekre reagál és érzelmeket fejez ki. Akárcsak a csimpánzoknál, igyekszik megérteni a másik fél közegét és helyzetét, aztán ennek megfelelően megteszi az első lépést, és van türelme kivárni a választ. Projektjeit és kommunikációját adaptálja a helyzethez, amelyben a másik van.

Nem sok olyan embert látok, aki képes türelemmel és empátiával közelíteni egy állathoz (nem pedig mondjuk „jaj, de cuki kutyus!” felkiáltással lerohanni). De olyat még kevesebbet, akik ugyanilyen türelmet és empátiát tanúsítanak embertársaik iránt is. Azt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az állatok „mások”, és elmagyarázzuk gyerekeinknek, hogy miért csóválja a farkát a kutya és miért nem szabad visszafelé simogatni. Odáig már nem jutunk el, hogy a másik ember is „más”: egyazon fajba tartozunk, esetleg egy helyen élünk és egy nyelvet beszélünk, mégis számos olyan tulajdonságunk és élettapasztalatunk van, amelyek megnehezíthetik az egymás közti kommunikációt. Javaslom mindenkinek, hogy nézzen felvételeket Jane Goodallről a csimpánzok között. Valahogy így kéne közelíteni a másik emberhez is: megőrizve saját egyediségünket, de megengedve neki is a sajátját, egymáshoz igazított kommunikációval valahol a közös zónában.

2014. október 7., kedd

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek – Nigel

Nigel, Adrian gyerekkori barátja megvakul, így nagy örömömre több kötetnyi csaknem teljes távolléte után ismét jelentős szerepet játszik a történetben. Jelentős szerepe természetesen az, hogy vaksága révén különböző poénokkal bővüljön a sztori. Adriannek ugyanis halvány fogalma sincs arról, hogyan kell egy vak emberrel viselkedni. Időnként úgy kezeli Nigelt, mintha mindenben segítségre szorulna: például amikor beülteti a taxiba, megmondja helyette a sofőrnek a címet. Máskor mintha teljesen megfeledkezne Nigel speciális helyzetéről, például amikor megkérdezi tőle, hogy nézett ki a pasi, akivel összejött. Olyan is előfordul, hogy direkt nem segít Nigelnek, amikor az igényelné, mert azt olvasta valahol, hogy a vakok utálják, ha körülugrálják őket.

Aki nincs személyes kapcsolatban egy speciális igényű kisebbséggel, gyakran olvasmányaiból tájékozódik afelől, hogyan is kéne velük viselkedni, és ez persze vezethet problémákhoz. Na de Adrian elvileg ismeri Nigelt, nem kellene, hogy könyvekből ismerje meg a vakok igényeit. Mégis ezt teszi, inkább, mint hogy magát Nigelt kérdezné. Talán attól fél, hogy túl személyeset vagy bántót kérdez, talán attól, hogy Nigel lehülyézi, amiért még ezt se tudja (ezt mondjuk kinézem belőle). Az Allport-féle szép elmélet, hogy aki személyesen ismer kisebbséghez tartozó embereket, az megismeri a helyzetüket és nem lesz előítéletes irányukban, nem áll meg a lábán olyankor, ha ez az ismeretség nem párosul őszinte kommunikációval.

Az élő könyvtár képzésén merült fel az a gondolat: az a jó ezekben a beszélgetésekben, hogy az olvasók olyasmit is megkérdezhetnek a „könyvként” szolgáló kisebbségi emberektől, amit hétköznapi helyzetben ugyanezen kisebbséghez tartozó ismerőseiktől esetleg nem mernének. Ez egész jól megoldja az Adrian-Nigel jellegű konfliktusokat, amennyiben a többségi embernek lehetősége van egy ilyen élő könyvtáron részt venni. De hát tudjuk, hogy ez a lehetőség elég kevesekre korlátozódni. Lehet, hogy inkább mégis beszélgetnünk kéne ismerőseinkkel, és nyíltan megkérdezni tőlük, igényt tartanak-e speciális bánásmódra és ha igen, miben. Azoknak valószínűleg agyukra fog menni, amikor 25-ször kell ugyanazt elmagyarázniuk különböző embereknek, viszont ha ezen túlestek, megspórolnak maguknak egy csomó idegesítő szituációt és konfliktust.

2014. október 2., csütörtök

Dollárpapa gyermekei: Otthon

A darab eredeti címe, A pelikán, arra a legendára utal, amely szerint a pelikán felhasítja saját mellkasát és vérével táplálja utódait. A történetbeli anyát, Krisztinát, veje hasonlítja a pelikánhoz, és ő magáévá teszi ezt a szerepet. Szívesen emlegeti, hogy mindent a gyermekeiért tesz, saját önálló életét feláldozva. Közelebbről megvizsgálva azonban láthatjuk, hogy Krisztina egyáltalán nem gyermekei érdekeit nézi. Felnőtt lánya és férje kettesben akarnának lakni, de ő ragaszkodik hozzá, hogy vele éljenek; egyetemista fiát viszont, aki szíve szerint maradna a szülői házban, kirúgja azzal, hogy ideje függetlenné válnia. És persze hamar kiderül, hogy ez a felállás miért az ő igényeinek felel meg (ebbe most nem megyek bele, mert nagyon spoiler lenne).

Az önfeláldozó anya mítosza egész kultúránkat áthatja, és kapóra jön azoknak az anyáknak, akik szeretik magukat áldozatnak beállítani, miközben valójában kontrollálni próbálják családjukat. Több anyát ismerek, aki gyermeke hálátlanságáról panaszkodik. Ezekről a gyerekekről gyakran kiderül, hogy "hálátlanságuk" mindössze annyiból áll, hogy önálló döntéseket hoztak vagy szeretnének hozni, amelyek esetleg eltérnek anyjuk akaratától. Volt, ahol az anya erre annyira hevesen reagált, hogy a gyerek egyetlen megoldást látott: megszakított vele minden kapcsolatot. Ha pedig a gyerek nem száll szembe az anya akaratával nyíltan, ez megmérgezheti egész jövőbeni kapcsolatukat. Láttam olyan családot, ahol ez 30 évig tartott, és lefogadnám, hogy az anya nem erre vágyott. De belesodródott, mert nem tudott megszabadulni az önfeláldozó anya szerepétől.

Nemrég hallottam egy előadást Tóth Olgától, aki megemlítette: olyan nők, akik munkanélküliek és nem is reménykedhetnek a foglalkoztatásban, gyakran örömmel fogadják az anyaságot, amelyben végre megvalósíthatják önmagukat. Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik feladják önmagukat gyermekeik kedvéért, legalábbis ezt hitetik el magukkal. De lehet, hogy a gyerekek jobban járnának egy olyan szülővel, aki megvalósítja önmagát és nekik is engedi ezt - vagy legalábbis van annyi önismerete, hogy felismerje, mi az ő igénye és mi a gyerekeié, és annyi felelősségtudata, hogy az utóbbit tekintse fontosabbnak.








2014. szeptember 29., hétfő

Dollárpapa gyermekei: Szerelem

***SPOILER***

Már kezdettől érezhetjük, hogy a történetbéli két testvér (eredetileg Alfréd és Asta, a színpadi változatban Tomi és Emőke) közt erotikus feszültség érezhető. A második felvonásban például hosszan emlékeznek gyerekkorukra, amikor meztelenre vetkőztek egymás előtt. (Ironikus módon Emőke később perverznek nevezi Tomi feleségét, Lillát, mert ruha nélkül mutatkozott a kisfia előtt; mint sokan mások, konzervatívabb szabályokat alkalmaz a szülő-gyerek mint a két testvér közötti kapcsolatra.) Azután Emőke elmondja, hogy anyja leveleiből megtudta: ők egyáltalán nem testvérek, „még csak nem is féltestvérek”, vagyis ami kettőjük közt van, az nem testvéri szeretet.

A fenti szál az eredeti darabban is benne van, ott azonban a megidézett gyerekkori emlékek nem tartalmaznak erotikát; az Alfréd és Asta közötti érzelmi kötődés önmagában válik gyanússá azáltal, hogy egymással nem rokon emberek közt áll fenn. A színpadi előadás nyilván a hatásosság kedvéért vette bele a történetbe az explicite szexuális jelleget (ld. a Veszedelmes viszonyokról szóló blogbejegyzésemet). Így viszont megfordítódik az érvelés: többé nem az az üzenet, hogy az erős érzelmi kötődés csak testvérek közt létezhet erotika nélkül, hanem hogy a testvérek közti viszony erotikus jellege leplezhető. Az első gondolatom az volt, hogy a társulat saját szakállára szüntette meg Tomi és Emőke közt a testvéri viszonyt, mert nem vállalták be az incesztus színpadi ábrázolását; direkt elolvastam a darabot, hogy ez a motívum tényleg benne van-e.

Az egész sztori elég sokat elmond az incesztussal kapcsolatos attitűdökről (ezekről lásd még az Augusztus Oklahomában c. bejegyzésemet), de a családdal kapcsolatosokról is. Mitől tekintünk testvéreknek két embert: attól, hogy részben azonosak a génjeik, vagy attól, hogy együtt nőttek fel? A jelek szerint az előbbi, hiszen amint kiderül az igazság, Emőke azonnal átfogalmazza a kettőjük közti érzést, amit addig testvéri szeretetként tekintettek. A „még csak nem is féltestvérek” félmondat azt sugallja, hogy a féltestvér a gyakorlatban testvérnek számít (ezt láttuk az Augusztus Oklahomában című filmben is). Az azonban, akivel együtt nevelkedtünk, nem testvér, ha nincs vérrokonság köztünk. Itt persze bejöhetnek a beltenyésztéssel kapcsolatos rémtörténetek, de egyrészt Emőke és Tomi nem terveznek gyereket ( az Augusztus Oklahomában vonatkozó szereplőjének nem is lehet), másrészt tudjuk, hogy a rokonoktól született gyerekek abnormalitása csak városi legenda, ezek a hatások csak több generációs beltenyésztés után jelentkezhetnek. Úgy tűnik, az egész történet azt a széles körben uralkodó elképzelést illusztrálja, hogy a vérrokonság a család fő vagy akár egyetlen alapja. Pedig ez az ideológia nem az egyedüli lehetséges és nem is feltétlenül a legjobb, ahogy az örökbefogadásra hiába váró intézeti gyerekek tanúsíthatják.

2014. szeptember 15., hétfő

Népszabadság 2014.09.15: A sírnál...

A szerző temeti a magyar civil szférát. Azt állítja, nem is nevezhető igazán civilnek, hiszen "A civil szféra ma pályázatot ír, pénzt szerez, és alig van kapcsolata a társadalommal", ráadásul "önkéntesek helyett fizetett profik terepe a terület."

Ezek pont azok az érvek, amelyeket Nyugaton az 'NGO-k' (non-governmental organizations, vagyis nem-állami szervezetek) ellen szoktak felhozni. Olyasmikre gondolnak, mint az ILGA_Europe, amelynek egy csomó fizetett alkalmazottja van, öltönyben és aktatáskával. Amikor a közelmúltban amerikai egyetemistáknak kellett beszélnem a magyarországi LMBTQ aktivizmusról (ez a civil szférának az a területe, amelyet legjobban ismerek), elmondtam, hogy nálunk enyhén szólva nem így van. Boldog lehet az az egyesület, amelynek van irodája (jelenleg egynek van saját, egyet pedig jószándékúan befogadott egy másik, nem-LMBTQ szervezet), és ugyancsak ritkaság a fizetett irodavezető. Az adminisztrációt általában az ügyvivők végzik, munka után olykor hajnalig, fizetség nélkül. Tudok olyan egyesületet, amelyet csak úgy sikerült megmenteni a teljes csődtől, hogy egyik ügyvivője személyi kölcsönt vett föl az amúgy is minimális fizetésére. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az ezekben a szervezetekben dolgozó önkéntesek általában nem a társadalom legjobban fizetett rétegeihez tartoznak - az LMBTQ közegben többségük diák, pedagógus vagy hasonló, a lelkisegély-telefonoknál nagyrészt kisnyugdíjasok dolgoznak - akkor láthatjuk, hogy ez a felállás nem keverendő össze a jól szituált nyugati NGO-kkal. Olyannyira, hogy a fent említett beszélgetésen valaki felvetette: ezeket ne is nevezzük NGO-knak, az más kategória. Pedig egyébként nem, csak éppen ugyanaz a szó mást jelent egy olyan nyugati demokráciában, amely támogatja a civil szférát, mint nálunk, ahol még azt is el akarják venni tőlük, amit nagy nehezen máshonnét összekaparnak. De a nyugati NGO-k sztereotípiája félrevezetheti az újságírót és a hatalmon levőket is (nem mintha nekik félrevezetésre lenne szükségük a civilek elleni fellépéshez).

Az is gyakori érv, hogy ezek a szervezetek nincsenek valódi kapcsolatban a társadalommal. Engem mondjuk mindig érdekelt, kit értenek ilyenkor társadalom alatt, mert velem pl. van kapcsolatuk és én is a társadalom része vagyok. A "társadalommal" való kapcsolatnak egyrészt nem egyoldalúnak kéne lennie, vagyis ha az emberek úgy érzik, egy adott szervezet nem megfelelő dolgokra koncentrál - pl. középiskolákban tart felvilágosító órákat ahelyett, hogy a tanárokat képezné - akkor írjanak szépen a szervezetnek és mondják meg neki. Visszacsatolás nélkül igen nehéz egy közösség igényeit kielégíteni. Az persze igaz, hogy a "társadalom" igen keveset tud ezeknek a szervezeteknek a létezéséről. Honnan is tudna, ha nem tudják hirdetni magukat, hiszen nem kapnak állami támogatást, és most még azt is megpróbálják megakadályozni, hogy külföldi pénzekből működjenek. Nyugaton az NGO-k többek között azoknak az adományaiból tartják fenn magukat, akik a megcélzott társadalmi rétegbe tartoznak vagy azzal szolidárisak, és elismerik a civilek tevékenységét (pl. jómódú melegek), de nálunk az adományozás még kevésbé szokás, mint az önkéntesség: akinek van pénze, inkább elkölti puccos házra vagy egzotikus nyaralásokra, és közben igyekszik fenntartani a látszatot, hogy ő valójában szegény (különösen az APEH felé). Azok a médiumok, amelyek hajlandók ingyen reklámozni egy civil szervezet szolgáltatásait, kevesen vannak, általában kicsik és csak interneten elérhetőek. Így tehát a forráshiány a PR-ra is kihat, következtetésképpen a "társadalom" nem is léphet kapcsolatba a civilekkel, mert nem tud róluk. De ez szerintem még nem ok arra, hogy megszűnjenek. Ahogy egy kedves, már sajnos elhunyt, barátom idézte a Tórát, mikor sajnálkoztam, hogy milyen kevés emberhez jutunk el: "Aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg." És egy igazi demokráciában nincs olyan kicsi embercsoport, amely ne lenne elég értékes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.

2014. szeptember 12., péntek

Jamie Ford: Hotel at the Corner of Bitter and Sweet

Henry évtizedeken át őrizte a titkát: hogy kínai-amerikai létére a II. világháború idején szerelmes volt egy japán kislányba. Kínai nacionalista apjának természetesen nem beszélhetett erről, és később fia elől is elhallgatta. Nemcsak azért, mert tiszteletlenségnek érezte volna most már elhunyt feleségével, a fiú anyjával szemben, hanem mert gyakorlatilag nem működik a kommunikáció kettőjük közt. Mondjuk Henrynek enyhén szólva nem volt erre mintája: gyerekkorában szülei ragaszkodtak hozzá, hogy angolul beszéljen otthon (hiszen ő már asszimilálódott amerikai), viszont ők maguk egyáltalán nem értettek ezen a nyelven. A generációk közötti kommunikáció-képtelenség tehát már nyelvi szinten is megnyilvánult. Noha Henry és fia, Marty között ilyen nyelvi akadályok már nincsenek, Henry mégis annyira bezárkózik, hogy fia teljesen félreismeri és őt is meggyőződéses nacionalistának gondolja. Jellemző módon akkor derül csak fény a régi történetre, mikor megjelenik a színen Marty (fehér) barátnője; ő a családon kívülről jött, ráadásul nő, ezért meg tudja törni a generációkon átöröklődött mintákat.

Ironikus módon mindez a kínai kultúrán belül, amely akkora hangsúlyt fektet a családra és a generációk kapcsolatára. Nem mintha nálunk ismeretlen volna a jelenség. Hajlamosak vagyunk mi is úgy gondolkodni, hogy az idősebb generáció alapból konzervatív; azokkal az ideológiákkal azonosítjuk őket, amelyek az ő idejükben uralkodtak, és fel sem merül bennünk, hogy akkor is léteztek lázadók. (Pedig hány fiatal háborodna fel, ha automatikusan azt a hozzáállást tételeznék fel róla, amelyet a legutóbbi iskolai erkölcstan-könyvek prédikálnak!) Érzésekről és emberi kapcsolatokról pedig ugyanúgy nem beszélgetnek apák és fiúk (anyák és lányok még talán), mint Henry családjában. Mindez nem feltétlenül konfliktusokból ered, hanem a kommunikációs minták hiányából. Sok olyan meleg fiút ismerek, aki nem bújt elő apjának vagy más felmenő ági rokonainak, pedig szereti őket. Lehet, hogy homofóbiát feltételez róluk, de ennél sokkal fontosabb, hogy nem is tudja elkezdeni a beszélgetést. Mint egyik interjúalanyom elmondta: apjával az időjárásnál mélyebb dolgokról soha nem beszéltek. Akkor hogyan is hozná szóba a párkapcsolatát? Vagyis sok családnál nem a szeretet hiányzik, az összetartozás vagy az idő, hanem egyszerűen az a készség, hogy más generációk tagjai felé megnyíljunk, illetve meghallgassuk őket.

2014. szeptember 9., kedd

Yann Martel: Pi élete

Pi két változatban meséli el történetét a japán biztosítótársaság embereinek, az elsőt ugyanis nem hiszik el.Az elsőben állatok szerepelnek, a másodikban emberek. Aztán megkérdezi, melyik tetszett jobban. Az állatos, természetesen.

A japánok válasza nem meglepő. A kegyetlenségeket, amelyek mindkét történetben előjönnek, szívesebben tulajdonítjuk állatoknak, mint embereknek. Hiszen az állat civilizálatlan lény, ráadásul Pi olykor az adott faj jellegzetességeivel magyarázza az állat viselkedését, azt sugallva, hogy ez természettől való és megváltoztathatatlan. Az emberre viszont civilizált kultúrlényként gondolunk, aki még az éhhalál torkában sem képes kegyetlenkedni. Pedig ha más nem is, a világtörténelem igazolja, hogy az emberről alkotott idealizált képünk enyhén szólva téves. Persze ráfoghatjuk, hogy a nélkülözés vezette az embereket a kegyetlenségre, de ez a kegyetlenség nagyobb bennük, mint állat társaikban: a történet mindkét változatában egyedül emberek fordulnak saját fajtájuk ellen, állatok egyszer sem (oké, kevés állatból van egynél több a sztoriban, de akik sokan vannak, azok se). Pi (ez nem spoiler, hiszen már a könyv elején kiderül) megmenekülése után visszatér istenfélő életéhez, mintegy elfeledve mindazt, ami a mentőcsónakban történt. Kettéválasztja a természettel és a civilizációval azonosítható életszakaszát anélkül, hogy megkérdőjelezné, mennyiben volt "természetes" mindaz, amit ő és embertársai az óceánon tettek. A civilizált viselkedés álcája el tudja rejteni magunk elől is kevésbé hízelgő vonásainkat (akármi is az eredetük).

A szerző előszava szerint ez egy olyan történet, aminek hatására hinni fogunk Istenben. Hát, én Istenben nem kezdtem el jobban hinni, csak az emberekben kevésbé.

2014. augusztus 31., vasárnap

Naturista strand, Mirca

Ebben a posztban nem adok tényszerű információt a mircai naturista strandról, ugyanis nem találtuk meg. Pedig végigbóklásztunk a bozóttal benőtt tengerparti úton a félig leomlott kőfal mellett, figyelve, hátha megpillantunk egy jól elrejtett „FKK” táblát – a közeli Supetarban így találtuk meg a helyet. A láthatóság és megközelíthetőség ilyen mértéke más országokban is jellemző. A híres tenerifei Hippy Beach csak olyan nyaktörő ösvényen közelíthető meg, hogy a rossz lábammal nem vállalkoztam rá; egy másik tenerifei strandot kőomlás temetett el valamikor a múltban, és láthatóan senki nem vette a fáradságot, hogy ismét látogathatóvá tegye. Lisszabon környékén a legmegközelíthetőbb nudista strandhoz is olyan sokat kellett gyalogolni a buszmegállótól, hogy a párom felvette az edzésnaplójába túra gyanánt. Magyarországon sem jobb a helyzet: a legkönnyebben elérhető Omszki-tónál beszüntették a meztelen fürdőzést, nyilván mert nem volt eléggé elrejtve. A balatonberényi naturista kemping kint van a falu szélén, és a délegyházi tavakhoz is elég komplikált eljutni autó és/vagy jó tájékozódóképesség nélkül. És persze mindenhol az „FKK” kifejezés, amit csak bennfentesek ismerhetnek; a „rendes népek” ne is sejtsék, mi folyik ezeken a helyeken.

A naturisták tehát perifériára kerültek; a teljes meztelenség tabu. Legalábbis egy bizonyos életkor felett, mert a kisgyerekek ugye lazán szaladgálhatnak meztelenül a textiles strandokon. Az ő nemi szervük (hiszen elsősorban annak az eltakarásáról van szó) még megmutatható, a felnőtteké már nem. Valószínűleg azért, mert a felnőtteknél már a szexualitással kapcsoljuk össze ezeket a testrészeket, pedig ugye ők is használják ezeket másra is (a férfiak például pisilésre), és kisgyerekek is folytatnak szexuális jellegű játékokat. Kultúránk azzal, hogy tabuvá teszi a felnőtt test meztelenségét, nemcsak szégyenérzetet generál az emberekben, de a felnövekvő generációt megfosztja információktól. Mert nem minden gyerek látja a más nemű szülőjét (ha van neki) meztelenül (én az enyémet még alsónadrágban sem), és nem is mindegyik jön rá, hogyan találhat pornóvideót az interneten. Én sokáig azt hittem, a felnőtt férfiak pénisze is olyan kis hegyes, mint a kisfiúké, csak nagyobb. És személyesen ismerek olyan középkorú hölgyet, aki tizenpár éves kislányként mutogatós bácsival találkozva nem jött rá, mi az, amit mutogat („olyan volt, mint egy tömlő”). Lehet, hogy ezek extrém példák, de tényleg azt akarjuk, hogy gyerekeink mutogatós bácsikon vagy internetes pornócsatornákon ismerjék meg a másik nem testfelépítését?

A naturisták marginalizált helyzete ezenkívül erősen hasonlít a saját nemük iránt vonzódó emberekére. Mindkét csoportnak saját elzárt tereket hoz létre a társadalom, és nem engedi meg, hogy azokon kívül láthatóak legyenek: a nem nudista strandon meztelenkedőre ugyanúgy rászólnak (akkor is, ha adott helyen amúgy a textilbe öltözöttek is engedély nélkül fürdenek), mint a heteró romkocsmában csókolózó leszbikus párra. (Magyarország mondjuk olyan szempontból extrém, hogy itt olykor önmagát meleg vagy melegbarát helynek hirdető bárban is rászólnak csókolózó azonos nemű párokra, hogy ne botránkoztassák meg a heteró közönséget.) Pedig nem biztos, hogy a kisebbség is ugyanilyen merev elkülönülést szeretne. Sose láttam még olyat, hogy kulturáltan viselkedő heterókat elküldtek volna egy melegbárból, és olyat is csak egyszer, hogy az FKK-n távozásra kérték volna a textileseket (akik ott leginkább állatkert-jelleggel jöttek nézelődni). A békés egymás mellett éléshez nem kell feltétlenül elkülönülni. Tenerife legdélibb csücskén, akárcsak Koppenhágában, egymás mellett napoznak a nudisták és a textilesek, mindenki tiszteletben tartja a másikat. Jó lenne, ha az LMBTQ emberek is megtapasztalhatnának hasonlót.

2014. augusztus 22., péntek

Bridget Jones 3.

Bridget mármegint megtalálja az álompasit (a könyv során kétszer is – remélem, ez nem spoiler). És mármegint olyan pasikat, akik az udvarlás során vagy még annak előtte folyamatosan gúnyt űznek belőle, kiröhögik, lealázzák mások előtt és azt az érzést keltik benne, hogy ő szánalmas mint nő, katasztrofális mint anya, műveletlen és nevetséges módon nem ura a testének.

Mindez lehet persze egy üzenet az angol férfiak általános szellemi színvonaláról. Elvégre kisfiúkról szokták azt mondani, hogy így fejezik ki vonzalmukat; amikor egy ismerősöm panaszt tett a tanító néninél, hogy kislánya haját rendszeresen rángatja a mögötte ülő kisfiú, a tanító néni azt felelte, hogy biztos tetszik neki a kislány. Mire az anyuka azt felelte, hogy ez őt nem érdekli, akkor tanítsák meg a kisfiút, hogy elfogadható módon fejezze ki a tetszését. Mert azzal, hogy „jaj, de cuki”-ként elfogadják az ilyen viselkedést, azt az elképzelést ültetik a fiúkba, hogy ez teljesen rendben van. Az már más kérdés, hogy egy felnőtt férfi azért eljuthatna az érettség egy magasabb fokára önmagától is. Mert amiket Bridget pasijai időnként mondanak, az simán beillik a párkapcsolati erőszak enyhébb formájának (kivéve persze, amikor ezt még a párkapcsolat kialakulása előtt mondják, akkor szimplán bunkóság). Az igazán frusztráló azonban számomra az volt olvasás közben – akárcsak számos vicces-romantikus film nézése közben (elsőre a Csúf Igazság ugrott be, de rengeteg ilyen van) – hogy a hősnő nemhogy nem kéri ki magának ezt a stílust (vagy csak látszólag), de még vonzónak is találja. Bridget látványosan mindig olyan pasikat választ magának, akik így kommunikálnak, és már csak a happy end kedvéért alakul úgy, hogy kiderül: a gúnyos vagy lekezelő felszín érző szívet takar. Az életben viszont ritkán van így, mert az igazán érző szívű pasikban van annyi empátia, hogy ne bántsák meg azt, akit szeretnek.

Eszembe jutott az a heteró barátnőm, aki folyton panaszkodott, hogy milyen gáz módon bánnak vele a pasik. Épp akkor ismertem egy kedves, jólelkű feminista srácot, aki pedig azért panaszkodott, hogy éppen feminizmusa miatt nehezen talál párt magának, és eszembe jutott, hogy megpróbálom összehozni őket. Erről a tervemről akkor tettem le, mikor a lány felháborodottan kifejtette: ő ugyan nem fog telefonálni a pasijának, a férfi dolga, hogy a lányt felhívja! Mikor utoljára hallottam a jólelkű feminista srácról, Norvégiában élt és boldog volt a barátnőjével (ott könnyebben talált magához illőt). A magyar lány saját csapdájába sétált bele, ahogy Bridget is számtalanszor a három kötet során. Ha azt akarjuk, hogy a heteró férfiak egyenrangú félként tiszteljék a nőket, nem szerencsés azt az üzenetet közvetíteni feléjük (személyesen vagy kulturális minták által), hogy nyugodtan lehetnek gunyorosak, felsőbbségesek és megalázóak, a nők erre rá fognak kattanni. A magam részéről azt gondolom, hogy ha egy kapcsolat nem kölcsönös tisztelettel kezdődik, nem is fog azzal folytatódni. A romantikus történetek kultúrája, a magabiztos-gúnyolódó-lekezelő pasikkal és a pont ilyenekre bukó nőkkel valójában előkészíti a terepet a párkapcsolati erőszakhoz.

2014. augusztus 7., csütörtök

Rúzs, reptér, satöbbi

***SPOILER!***

Szegény pilótát még a család is húzza. Vallének van épp elég baja, amiért kirúgták az állásából, erre még az anyja is rászáll. Nem csoda: a két gyerek közül mindig ő volt a mostoha, bezzeg húga bármit megcsinálhat, sosem esik ki anyuka kegyeiből. Jelenleg hugica épp anyuci lakásában lakik (persze ingyen), amit olykor önvédelmi tanfolyamok és vad bulik helyszínéül használ, és sejthető, hogy anyagilag is anyja tartja el. Bezzeg Valle csak egyszer kérne kölcsön egy kis időre, már megkapja a prédikációt, hogy ideje függetlenednie a szüleitől.

Aztán Valle pasi létére női pilóta lesz, és olykor húgánál is megjelenik női ruhában. Így találkozik vele édesanyja, aki nem ismeri fel (!), és el van tőle ragadtatva. Míg fiához egy jó szava sincsen, "Mariát" rövid idő alatt úgy megkedveli, hogy őt kéri fel a versolvasásra az esküvőjén. De persze amint Valle lebukik, ismét csak ő lesz a család szégyene. Anyuka láthatóan csak addig tudja értékelni a személyiségét és humorát, amíg idegennek tudja; saját fia már túlzottan belekerült a "rossz gyerek" szerepébe ahhoz, hogy át tudja őt értékelni.

Sok családod ismerek, ahol a "jó gyerek-rossz gyerek" szerepleosztás tartósan fennáll, függetlenül attól, mit csinálnak a szerepekbe belekényszerített emberek. Mert sok "rossz gyerek" mindent megpróbál, hogy szülei megkedveljék őt, vagy legalább elfogadják annyira, mint testvérét vagy testvéreit. Őszintén szólva kevés olyat láttam, akinek sikerült volna. Egy-két extrém esetben, ha a "jó gyerek" annyira kiakad a szülőkre vagy annyira nyeregben érzi magát, hogy valami megbocsáthatatlant tesz (például teljesen megszakítja velük a kapcsolatot), előfordul, hogy a szerepek felcserélődnek és a korábbi "rossz gyerek"-ből hirtelen jó gyerek lesz; persze ha a korábbi "jó gyerek" visszakönyörgi magát, rögtön visszaáll az eredeti felállás. De még ez az ideiglenes dicsőség is ritkán jár ki a "rossz gyerek"-nek. Hiába tűnik el a színről a vetélytárs, szülei őt ugyanúgy szekálják minden marhaságért. Az is előfordul, hogy a szülők továbbra is ajnározzák a velük alig kommunikáló "jó gyerek"-et, és odáig vannak a gyönyörtől, ha egyszer egy évben felhívja őket, míg a másik testvér kedvességét és törődését magától értetődőnek veszik. Néha úgy érzem, Valle találta meg az egyetlen megoldást erre a problémára: ha egyszer a szüleid "rossz gyerek"-nek tekintenek, csak úgy tudsz ebből a skatulyából kikerülni, ha másik emberré válsz.

2014. augusztus 5., kedd

A Veszedelmes viszonyok és a Kegyetlen játékok

A film természetesen a könyv adaptációja, 200 évvel későbbről. Azon túl, hogy ezért más közegbe helyezték (nyilván a mai Amerikában nehéz lett volna francia arisztokrata köröket találni), van még egy igen látványos különbség. A könyvben a márkiné feladatot tűz a vikomt elé, amelynek teljesítése esetén odaadja magát neki. A filmben ugyanaz történik, csak éppen két testvér között. Nyilvánvalóan úgy vélték az alkotók: a mai nézőt már nem igazán sokkolná, ha egy nő fogadásból feküdne le egy pasival, úgyhogy bele kellett rakni egy kis incesztust is, az mindig hatásos (ld. az Augusztus Oklahomában c. filmhez fűződő bejegyzésemet).

Mindebből adja magát a következtetés, hogy mai világunkban sokkal nagyobb a szexuális szabadosság – nyitottság vagy erkölcstelenség, attól függ, hogy nézzük – mint a XVIII. században. Ebben azonban nem lennék annyira biztos. A márkiné és a vikomt által elmesélt néhány anekdota mai környezetben is megállná a helyét a pletykalapok hasábjain. Igaz, ma már nem olyan nagy durranás egy zárdából frissen kijött szűzlány megrontása vagy egy hűséges feleség bűnbe vitele, hogy az egész város erről beszéljen – de nem azért, mert ezek magától értetődő dolgok. Egyrészt a globalizációval annyi információt kapunk, hogy az ilyen sztorik elsikkadnak, hacsak nem celebekkel történnek. Másrészt a XVIII. századi francia arisztokrácia szűk kör volt, akiknek egyrészt nem nagyon volt más dolguk, mint egymást látogatni és egymásról pletykálni (az egész könyvben egyetlen szereplőnek van rendszeres elfoglaltsága, a hárfaóra), másrészt ha valakinek a hírnevén csorba esett, az kénytelen volt eltűnni a balfenéken valamelyik kolostorba vagy vidéki kastélyba. Ma viszont – szintén a globalizációnak köszönhetően – sokkal könnyebb új életet kezdeni. Ha valakiről egy gimnáziumban elterjed, hogy kurva, nem olyan nehéz átmennie egy másikba és tiszta lappal kezdeni. De ez nem jelenti azt, hogy az első számú gimnáziumban ne lenne atrocitásoknak kitéve. (Egy hasonló viselkedésű fiút persze kevésbé bántanának, ahogy a vikomt hírneve is kevesebb csorbát szenved gáláns kalandjai miatt, mint az általa és mások által megrontott hölgyeké.) Elég megnézni azt, miken csámcsog a bulvársajtó, és megláthatjuk: semmivel sem lettünk nyitottabbak a könyvbéli arisztokrata köröknél. Ha azok lennénk, nem lenne hírértéke, hogy ki kivel csalta meg a feleségét vagy ki coming outolt, mert az ilyen dolgokat magától értetődőnek vennénk. Az viszont igaz, hogy a mai vikomtoknak és márkinéknak nem kell másokat romlásba vinniük, hogy kiélhessék maliciózus vágyaikat; elég elolvasniuk a napi sajtót.

2014. július 29., kedd

Orbán Viktor: Vége van a liberális demokráciának

http://444.hu/2014/07/26/orban-vege-van-a-liberalis-demokracianak-magyarorszagon/

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde több olyan gondolatot tartalmazott, amelyre érdemes reflektálni. Például hogy mostantól vége a jóléti államnak, illetve hogy a fejlődés legnagyobb gátjai a civil szervezetek.
Csak a pontosság kedvéért: Magyarország soha nem volt jóléti állam, az elmúlt 4 évben pedig még annyira se. A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam különböző szociális szolgáltatásokat alanyi jogon nyújt polgárainak, és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése érdekében támogatja az ideiglenesen vagy tartósan hátrányos helyzetben levő embereket. Konkrétan: a nyugdíjakból meg lehet élni, a diákok és a GYES-en lévők kapnak elég pénzt egy normális életvitelhez, a munkanélküli-segély felér egy keresettel, a fogyatékkal élőket pedig nemcsak az akadálymentes középületek és munkahelyek segítik, hanem iskoláztatásuk is olyan módon megoldott, hogy emberfeletti erőfeszítések nélkül is hasznos tagjaivá válhassanak a társadalomnak. Az, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta először bevezették, majd egyre emelték a tandíjat a felsőoktatásban, hogy sorra szűnnek meg az iskolák hátrányos helyzetű térségekben, vagy hogy a korábbi rokkantnyugdíjasok jelentős részétől elvették a rokkantnyugdíját, éppen ellenkező irányba mutat.
Persze a liberális demokráciák sem mind felelnek meg a jóléti állam követelményeinek, és pont ez a leggyakoribb kritika velük kapcsolatban. Az állam a korábban általa nyújtott szolgáltatásokat egyre nagyobb arányban passzolja le a civileknek. Noha Orbán Viktor és társai szeretik úgy beállítani, mintha a civil szervezetek csak olyan "elítélendő" dolgokkal foglalkoznának, mint az LMBTQIA jogok, a környezetvédelem vagy a közpénzek elszámoltatása (mintha ezek nem lennének minden demokrácia alapvető pillérei), valójában nagyon sok civil szervezet pont a jóléti állam klasszikus feladatait vállalja magára. Aki úgy gondolja, hogy ezeket tényleg fel kéne számolni, nem gondol bele, hogy ők szervezik az ételosztásokat, a toleranciára nevelést, a szemétszedést a közparkokban, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását, ők nyújtanak ingyenes jogsegélyt és betegjogi tájékoztatást, az ő lobbizásuknak köszönhetőek az akadálymentes épületek, az integrált iskolák, a rákbeteg gyerekeknek szervezett táborok. Nem látom annak ígéretét, hogy mindezeket ezentúl az állam magára vállalná. Hiszen Orbán víziója egy olyan állam, amely a munkára alapul, vagyis azok, akik nem képesek dolgozni - életkoruk, betegségük, fogyatékosságuk vagy a csoportjukat sújtó diszkrimináció miatt - többé senkire sem számíthatnak. A civilek funkciója nemcsak az volt, mint TGM annó kifejtette, hogy a kormány egyetlen hatékony ellenzéke legyenek, hanem az is, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen felvegyék a harcot.

Gyakran eszembe jut az On the spot Észak-Koreában forgatott része. Persze a helybéliek szigorúan megszabták, hogy az újságírók mit filmezhetnek és mit nem, de ők - szintén magától értetődően - megszegték ezeket az előírásokat. A talán leghatásosabb kép egyszerűen egy esti kilátás volt szállodai szobájuk ablakából. Az egész városnegyed sötétbe burkolózik: vagy nincs is áramszolgáltatás, vagy senki se tudja megfizetni. Az egyetlen fény egy óriásplakátot világít meg, amelyen a Bölcs Vezér képe díszeleg. Egy ilyen társadalomnak tűnik Orbán Viktor víziója: a politikai elit jól érezheti magát, a többi meg fulladjon bele a nyomorba.


2014. július 12., szombat

The Pinups: Nem az első eset (vagy valami ilyesmi)

***SPOILER***
A dal hősnője megszivta a párjával: amikor oldalra néz, a legkülönbözőbb nőkkel látja csókolózni. Eleinte még bombanőkkel, aztán már kövér, kopasz is előkerül. De az utolsó csepp a pohárban az, amikor a másik megcsókol egy férfit. Egy FÉRFIT! Na ez már több a soknál, az énekesnő eldönti, hogy ez volt az utolsó eset.

Amikor a biszexuálisok elleni kifogásként azt hozzák fel, hogy mert megcsalhat egy másmilyen neművel (értsd: másmilyen, mint én), mindig csodálkoztam. Mert ha nem engedem, hogy a párom másokkal is kavarjon, akkor nem mindegy, hogy ezt a szabályt kivel szegi meg? Ha meg nyitott kapcsolatban élünk, akkor eleve nincs is megcsalás.

Persze nem tudjuk a dalban szereplő partner nemét. Ha feltételezzük, hogy férfi, akkor a dalbeli nő lehet szimplán homofób, bár ez nem vallana az együttesre, mert a szöveg nem sugall távolságtartást a dal narrátorától. A többi dalszöveg explicit leszbikus volta miatt számomra mégis valószinűbb, hogy két nő kapcsolatáról van itt szó. Egy ilyen helyzetben miért nagyobb gáz férfival csókolózni, mint nővel? Mert elárulja a leszbikus ügyet? (De hát nem heteróaktivizmusról van szó, csak smárolásról.) Mert utáljuk a heterókat? (Őszintén szólva még nem találkoztam olyan meleggel, aki valóban ezt tenné.) A férfi komolyabb vetélytárs, mint a nő? (ebben nem sok logikát látok, lévén akkor az énekesnő is pasival lenne.) Leginkább az jön át ebből a dalból - és elég sok más megnyilvánulásból is a leszbikus közösségben - hogy ha valaki mindkét nemhez vonzódik, az gáz, nem elfogadható, és lehetőleg semmi közünk ne legyen hozzá.

Van még mit dolgoznia itt a queerelméletnek.

2014. július 10., csütörtök

Viharsarok, Delta és a melegfelvonulás

***SPOILER***
Mindkét filmben egy elhagyatott, konzervativ vidéken valaki olyan párkapcsolatban él, amelyet a környezete elitél. Erre a helyzetre azonban a két film főhőse különbözőképpen reagál. A Viharsarok hősét olyan nagyon nem érdeklik a falusiak, maximum azon van kiakadva, amikor párja nem vállalja előttük a kapcsolatukat. A Deltában viszont a főhős igyekszik jó viszonyt ápolni családjával és a helybéliekkel, még nagy ünnepséget is rendez nekik. Persze elszámitja magát: a meghivottak elmennek ugyan, de visszaélnek a vendégszeretettel és ez tragikus következményekkel jár. Mondjuk a Viharsarok sem végződik éppen happy enddel, de ezt nem a falusiak eszközlik ki, illetve csak közvetve, amikor erősitik Szabi párjának már amúgy is meglevő internalizált homofóbiáját.

A két eltérő hozzáállás hasonló végeredménye számomra párhuzamba állitható az LMBTQ mozgalommal általában és konkrétan a pride-dal. Mert ugyebár az idén is voltak, akik nem alkalmazkodtak a heterók elvárásaihoz és számukra provokativ üzenetet irtak a kamionjukra. Őket jól kipécézhették tehát mind a homofóbok, mind az LMBTQ emberek közül azok, akik szerint csak az ilyen megnyilvánulások okozzák a pride elleni támadásokat vagy akár magát a homofóbiát. Ők csak azt felejtik el, hogy a legszolidabb felvonulásokat ugyanúgy érte támadás; én még emlékszem arra, amikor egy homofób hiradás konkrétan az (akkor még engedélyezett) Budapest Parádé képeit vágta be a melegek lejáratása céljából, mert a melegfelvonulásról készült képek nem voltak erre alkalmasak. Ne áltassuk tehát magunkat: ha senki nem megy reverendában a felvonulásra (még a résztvevő katolikus papok sem) és senki sem használ föl vagy figuráz ki szélsőjobbos jelképeket, akkor majd valami másba fognak belekötni. Hiszen a felvonulás csak ürügy. Ami mögötte meghúzódik, az egy társadalmi (és egyre inkább politikai) szintű homofóbia, amit nem egyes emberek vagy üzenetek váltanak ki, hanem az a közgondolkodás, amely nem tolerálja a nemi és szexuális szerepek áthágását. És ne aggódjunk, ha betiltjuk a "provokativ" elemeket a felvonuláson, az ellenzőknek akkor is lesz mibe belekötnie.

2014. július 9., szerda

Szivárványcsaládok gyerekcipőben

A három meghívott vendég közül ketten úgy fogadtak örökbe gyereket, hogy azonos nemű párkapcsolatban éltek; ezt a TEGYESZ és a gyámhivatal is tudta, és noha a partner nem szerepelhetett örökbefogadóként(hiszen közös örökbefogadás csak házastársaknak lehetséges), őt is behívták interjúra és megemlítették a dokumentumokon is. Viszont amikor a közönségből valaki feltette a kérdést, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban (mai rövidítésével BÉK, de én a régebben használt BEKÁ-t jobban szeretem) élő személy fogadhat-e örökbe, az összes meghívott azt felelte, hogy nem, hiszen örökbefogadóként csak házas és egyedülálló személyek jöhetnek szóba.

Eltekintve attól, hogy a jog állítólag nem tiltja egyértelműen a BEKÁ-ban élőknek az egyéni örökbefogadást, ez a megközelítés elfeledkezik arról, hogy Magyarországon a nem-bejegyzett élettársi kapcsolat is jogi kategória, tehát aki együtt él azonos nemű párjával, ugyanúgy nem egyedülálló. Ez igaz nemcsak az örökbefogadásnál, hanem mondjuk a mesterséges megtermékenyítésnél is: amikor a párjával élő leszbikus aláírja a papírt, hogy egyedülálló, valójában okirathamisítást követ el, még ha ezt nehezebb is lenyomozni és bizonyítani, mint a BEKÁ-t. Ennek ellenére LMBTQ emberek és szervezetek gyakran úgy állítják be, mintha csak a BEKÁ-ban élő párok gyerekvállaláshoz való joga csorbulna. A gyakorlatban a jelek szerint így is van, mint ezt igazolja a fenti két örökbefogadós történet, vagy az a leszbikus ismerősöm, akivel nem írattak alá családi állapotára vonatkozó papírt a mesterséges megtermékenyítésnél. Lehet persze, hogy a közintézmények akkor se problémáznának, ha egy BEKÁ-ban élő pár fordulna hozzájuk ilyen módon, de ezt nem tudjuk, mert BEKÁ-ban élő párok pont a jogi korlátozás miatt nem próbálkoztak még ezzel (vagy másfelől nézve, azok a párok, akik a két módszer bármelyikével akarnak gyereket, általában nem kötnek addig BEKÁ-t, amíg ez össze nem jön).

Persze mondhatnánk, hogy minek is kezdenénk harcolni a nem-bejegyzett élettársak szülői jogaiért, hiszen egyrészt bármikor megtehetik, hogy össze-Bekáznak és ezzel megszerzik a jogokat (mondjuk ugyanezen az alapon a pusztán együtt élő pároknak semmi joguk ne legyen…), másrészt a gyakorlat úgysem diszkriminálja őket. Csakhogy a törvény be nem tartására bazírozni elég kockázatos, hátha egyszer olyanok kerülnek az intézmények élére, akik komolyan veszik. Továbbá a cél a jogegyenlőség lenne mind formai, mind gyakorlati szinten, nem pedig a megfelelő kiskapuk kialakítása. Épp eléggé gáz, hogy kiskapuk vannak a rendszerben, azokat ugyanis nemcsak a javunkra, hanem a hátrányunkra is használhatják (példa erre az a leszbikus ismerősöm, akit annak idején nem szexuális orientációja, hanem kopaszsága miatt rúgtak ki, lévén az nem védett kategória). A cél tehát az lenne szerintem, hogy a törvény egyértelműen kimondja: azonos nemű társával (akár BEKÁ-ban, akár csak szimpla élettársi kapcsolatban) élő személy ugyanolyan jogosult az örökbefogadásra és a mesterséges megtermékenyítésre, mint a házasok és az egyedülállók.

2014. július 2., szerda

Isten nagy, én kicsi vagyok



A film hősnője már régóta keresi a vallását, és mikor egy zsidó sráccal összejön, rögtön a judaizmus tetszik meg neki. Újdonsült férje meg csak néz, hogy neje – esetünkben igen bénán hangzó szólással élve – pápább a pápánál. Kicsit úgy érzi, hogy valami ebben nem egészen normális.

Ez a film azért jutott eszembe, mert tegnapelőtt beszélgettem egy régi ismerősömmel (Ági). Szóba került egy közös ismerősünk (Anna), és Ági teljesen felháborodott azon, hogy ő újabban nyíltan zsidónak vallja magát. Anna ugyanis nem született zsidónak; akárcsak a filmbéli lánynak, férje volt zsidó, ekkor kezdett érdeklődni a kultúra iránt, bár magát a vallást nem vette föl. Ági szerint Annának annyira nem volt identitása, hogy gyorsan lecsapott az első elérhető identitásra.

Ágit az egész történet rendkívül felháborította. Bár tudtam, hogy egyéb ellentétek is feszülnek köztük és Anna zsidósága leginkább ürügy, nem álltam meg, hogy megkérdezzem: miért is zavarja Ágit annyira, ha egy nem született zsidó zsidónak vallja magát? Ági két érdemi érve az volt, hogy az ilyen embereknek nincs meg az az élő tapasztalata, hogy számos családtagjuk elpusztult a holokauszt idején, és egy újabb náci rezsim esetén nem őket fogják bevagonírozni. Mondjuk az utóbbival nem értek egyet, mert szerintem például ha egy csapat neonáci rajtaüt egy kis csoporton, akik épp a zsinagógából (vagy a melegfelvonulásról) vannak távozóban, nem csekkolják mindenkiről, hogy tényleg zsidó (avagy LMBTQ ember)-e, mielőtt ütnek, és a holokauszt idején se volt életbiztosítás zsidóbarát kereszténynek lenni. Az első érvvel kapcsolatban meg az jutott eszembe, hogy mondjuk egy hosszú ideje Dániában élő zsidó család se élte meg a holokausztot olyan közvetlenül, mint kelet-európai társaik; a diaszpóra különböző részein, vagy akár egyazon helyen különböző társadalmi helyzetben élő zsidók között is komoly különbségek vannak.

Az jutott eszembe, hogy Somlai Péter a szocializmus alatt felnövő generációkat identitás nélkülinek nevezte; akkoriban nem pártolták a sokszínűséget, a különböző etnikai, vallási stb. kisebbségek kultúráját elnyomták. Magam is sokakat ismerek, akik csak a 90-es években, már fiatal felnőttként tudták meg, hogy családjuk valójában zsidó (a témában ld. a Córesz című dokut és az arról készült blogbejegyzésemet). Az identitására rálelt fiatal nemzedék aztán fennen hirdette zsidóságát, hasonlóan Annához. És ha úgy vesszük, hogy az identitás nélküliség elég gyökértelen érzés lehet, valamilyen szinten szerencsések voltak, hogy zsidóságuknak köszönhetően közösségre találtak. Én legalábbis sokszor megsajnáltam azokat a fiatalokat, akiknek semmi ilyen nem áll a rendelkezésükre.

Ági rosszallása mögött valami olyasmi húzódik meg, hogy csak a született zsidó az igazi, autentikus zsidó. És ezzel visszaértünk az autentikusság manapság mindent átitató mítoszához. Mindennek igazinak és minél természetesebbnek kell lennie (pedig ha az alma vagy a körte „természetes”, vadon növő formájába belekóstolunk, az bizony igen távol lesz a nemesített gyümölcsök ízétől). Hierarchiák múlnak azon, ki az „igazibb” zsidó (vagy leszbikus). Pedig ugye a zsidóságnak (akárcsak a leszbikusságnak) nincs egyetlen általános érvényű kritériuma sem. Maguk a zsidók is vitatkoznak azon, hogy a származás, a vallás, a viselkedési szabályok betartása vagy valami más a döntő. És persze pont az ilyen bizonytalan alapokon nyugvó, fenyegetett csoportok aggódnak leginkább amiatt, hogy autentikusnak tűnjenek, és rekesztenek ki pont ezért olyanokat, akik közéjük szeretnének tartozni, de nem felelnek meg a(z egyik) kritériumnak. És észre sem veszik, mert elhiszik azt az elterjedt mítoszt, hogy a kisebbségek tagjai maguk soha nem előítéletesek. Márpedig szerintem ugyanolyan gáz, ha a egy csoport vagy ember hierarchiában elfoglalt helyét a bőrszíne, az etnikai hovatartozása vagy éppen az autentikussága határozza meg.

2014. június 26., csütörtök

Somlai Péter: Húsz év

A kötet 19 magyar család életét követi nyomon a 70-es évektől a 90-es évek végéig, interjúk és tereptanulmányok alapján. Több szempontból is tanulságos olvasmány, különösen azoknak, akik az Alaptörvény család-definícióját komolyan veszik (vagy egyenesen ők alkották meg). Ugyanis ezekben a családokban fehér holló az apa-anya-gyerek felállás. Egyrészt alig pár család mentes a válásoktól, különélésektől, előző házasságokból hozott gyerekektől stb. Vannak itt leányanyák; férje halála után annak öccsével összeházasodó asszony; elvált házaspár, akik egymás mellett laknak és idős korukra ismét összeköltöznek; és igen, olyan történet is, hogy a férj a feleségével való szakítás után egy férfival költözik össze. Ugyanakkor az sem jellemző, hogy egy háztartásban csak a szülők éljenek gyerekeikkel: szinte mindig velük laknak nagyszülők, mostohatestvérek, nagybácsik-nagynénik vagy akár a házaspár szülei által örökbe fogadni kívánt állami gondozott kislány.

A kötet célja elsősorban a családi konfliktusok feltérképezése volt, úgyhogy ezekből van bőven. Elgondolkodtatott viszont, hogy a leírások alapján a legbékésebb együttélés a budapesti, középosztálybeli családoknál tapasztalható. Persze a közhiedelemnek ez megfelel, de nem azoknak a felméréseknek, amelyek szerint az ilyen családokban is jócskán előfordul például a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus.

Több tippem is van, miért pont ezek a jól szituált családok sugároznak ilyen pozitív képet. Természetesen lehetséges, hogy ez leképezi a valóságot: sokkal kevesebb a konfliktusforrás, ha a mindennapi megélhetési gondok, a szegénység, a munkanélküliség kiiktatódnak. Ha konfliktus merül fel, van pénzük kifizetni a pszichológust, hogy segítsen a megoldásban (bár meglepően szegény interjúalanyok is járnak pszichológushoz vagy pszichiáterhez). Ráadásul ezekben a családokban kevesebb a rokon (vagy legalábbis kevesebbet említenek a kutatónak), így nyilván kevesebb emberrel lehet konfliktusba kerülni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a kötet torz képet nyújt a középosztálybeli családokról. Egyrészt a vizsgálatban 41 család vett részt, ebből válogattak ki 19-et, vagyis lehet, hogy a kutatók a kiválasztás során akaratlanul is saját elképzeléseiket próbálták illusztrálni. Ugyanakkor azt is simán el tudom képzelni, hogy ezekben a családokban is vannak konfliktusok, csak ezt nem kívánják a külvilág orrára kötni, mert meg akarják őrizni az ideális család látszatát. Így például, mikor egy tizenéves lány teherbe esik, apját a leírás szerint csak azt bántja, hogy ezt mástól (a háziorvostól) kellett megtudnia. Kétlem, hogy ez volt az egyetlen reakciója, de a többit vagy nem tartja utólag vállalhatónak, vagy akár nem is emlékszik rájuk. A szegényebb családok valószínűleg nyíltabban vállalják a konfliktusokat: egyrészt egy kiterjedt háztartásban nehezebb is elhallgatni őket, mert bárkinek eljárhat a szája, másrészt gyakran a kutató az egyetlen empatikus hallgató, akinek kiönthetik keserveiket.

Az ilyen leírások azt a látszatot keltik, hogy a középosztálybeli család az ideális család. Pedig a különbség valószínűleg nem annyira a konfliktusok számában rejlik, inkább abban, mennyire vállalják fel ezeket a környezetük felé.

2014. június 20., péntek

Efrajim Kishon: Hajvédők

Nagy kedvencem ez a regény, ami azt mutatja be, hogyan lehet egy adott csoportból ellenséget és bűnbakot kreálni, hogy egy kisebbség hatalomhoz és anyagi haszonhoz jusson. Noha azt elég régóta lehetett tudni, hogy ez a technika nem halt ki a II. világháborúval, egyre újabb célpontjai mindig okoznak meglepetést. A legújabb változat az állítólagos meleglobbi vagy buzilobbi.

Persze homofóbia eddig is volt, ha nem lett volna, nem lehetne meglovagolni. Az első buzilobbizás még azzal kapcsolatban hangzott el, hogy ki nyerte az Eurovíziós Fesztivált, ami valljuk be, a lakosság jelentős részének nem igazán húsbavágó kérdés. Aztán valaki észrevette, hogy a Norvég Alap támogatottjai között szerepel a Labrisz Leszbikus Egyesület, és rögtön bevethető volt a klasszikus érv, ami mindent visz: a pénz.

Én a magam részéről sosem értettem, miért fáj embereknek (és nemcsak a létminimum alatt élőknek, mert a politikusok és elismert művészek vélhetően nem azok), ha rajtuk kívül is van pénze valakinek. Nyilván az irigység egy fontos tényező ebben, ami miatt kis országunkban szinte mindenki stratégiai szempontból folyamatosan saját szegénységéről panaszkodik (klasszikus példa az a rokonom, aki eltitkolja, amikor nyaralni megy, nehogy mások azt képzeljék, van ilyesmire pénze), és ami miatt nem tudjuk elképzelni pénzzel rendelkező emberekről vagy szervezetekről, hogy azt tisztességes módon szerezték. A civil szervezetek esetén a dologban még az a csavar, hogy ők ezt a pénzt nem a saját jólétükre költik – a Labrisz Leszbikus Egyesületről konkrétan tudom, hogy mindenki önkéntesként dolgozik benne, és valószínűleg így van a Norvég Alap sok más támogatottjával is – hanem a társadalom jobbá tételére. De persze a politikusok retorikája és az irigység hagyománya együtt megteszi a hatását. A tévé előtt ülő Irma néni és Károly bácsi (nem feltétlenül Frakk gazdái, csak most ezek a nevek jutottak eszembe) nem gondol bele, hogy a Norvég Alap által támogatott civil szervezet segít esetleg a saját falujukban élő rászorulóknak ennivalóhoz jutni, vagy egy másik ilyen szervezet oktató munkájának lesz az eredménye, ha meleg vagy transzszexuális unokájukat nem verik rendszeresen agyba-főbe az osztálytársai. Ők csak azt látják, hogy valaki más kapott pénzt, ők pedig nem, és ez attól függetlenül fáj nekik, hogy ez a valaki más mire használja föl.

Mindezek figyelembe vételével tiszteletteljesen megkérem az összes olyan közszereplőt és magánembert, aki akár a médiában, akár közvetlen környezetében buzilobbizik és a Norvég Alap által támogatott szervezeteket összességében szidja, hogy legyen szíves saját vagyonából áldozni azokra a célokra, amelyekért ezen szervezetek küzdenek, és amelyek megvalósítását ő a saját áskálódásával veszélyezteti. Előre is köszönöm.

2014. június 16., hétfő

Egy botrány részletei

Az idősödő zenetanárnő összebarátkozik új, fiatal kolléganőjével, Shebával. Amikor megtudja, hogy Sheba etikátlan dolgot tett, nem jelenti fel, de nem puszta önzetlen barátságból: így akarja magához láncolni, hogy végül nemcsak legközelebbi barátja, hanem társa legyen.

A témába vágó cikkek (pl. az indexé: http://port.hu/article/8649) Barbarát egyszerűen magányos idős asszonynak láttatják, aki kétségbeesetten és betegesen ragaszkodik a végre megtalált baráthoz. Egyértelmű azonban, hogy Barbarának fontos a kettőjük közötti intimitás is; konkrét szexuális vágyakról ugyan még naplójának sem vall, de a fizikai érintést nagyon is igényli. A környezete is - legalábbis akik jobban ismerik - feltételezik, hogy párkapcsolat-féle áll fenn közte és fiatal mentoráltjai közt (mert Sheba nem az első). Ha még ebbe belevesszük mélységesen konzervatív szemléletét és azt, hogy az ő korabeli nők egy szexualitást erősen elfojtó közegben nevelkedtek, megállja a helyét az az értelmezés, hogy állítása ellenére Barbara nem csupán barátságot, hanem vonzalmat érez Sheba iránt, tragédiája pedig nem a barátnőhöz való beteges ragaszkodás - hiszen ugyanez egy párkapcsolatban, ha nem is mindenki szerint oké, de legalábbis társadalmilag elfogadott -, hanem az, hogy önmagának is hazudik, amikor fenntartja a pusztán baráti érzések látszatát.

Nem szándékom bekategorizálni a főszereplőt leszbikusnak, de azt gondolom, hogy ha ezt az identitást magáévá tenné, könnyebben találna olyan közösséget, amelyben nem kell trükköket alkalmaznia, hogy igazán közel kerüljön valakihez. Persze lehet, hogy nehezen találna őt befogadó leszbikus közösséget (bár Londonban ez kicsit sokszínűbb, mint nálunk), vagy taszítaná maga ez a címke. Akkor élhetne egy queer megközelítéssel, miszerint szinte mindenkiben vannak vágyak a saját neme felé, és ezzel nincs semmi baj. Ez ugyan közösséghez nem juttatná (nehezen tudom elképzelni a piercinges-tetkós queer fiatalok között), de legalább kevésbé korlátozná le önmagát, és akár odáig is eljuthatna, hogy nyíltan kifejezi a vágyait. Az a ravaszkodás és zsarolás, amit ehelyett választ, mind közül a legrosszabb megoldás. Mert lehet úgy dönteni, hogy nem kategorizáljuk be magunkat a vágyaink alapján, vagy akár meg se éljük őket. De ha nem veszünk róluk tudomást, az előbb-utóbb megbosszulja magát, és olykor ártatlan külső személyeket is magával ránt.

2014. május 29., csütörtök

Irtás (Szkéné Színház – Forte Társulat)

***SPOILER***
Cromwell véres megtorlásokat alkalmaz Írországban mind a függetlenségért harcoló hazafiak, mind az egykori királypártiak ellen. Robert és Madeleine azonban nem akarnak ezzel foglalkozni, hiszen fiatalok, szerelmesek, épp megszületett a kisfiuk. Ráadásul Robert angol, így be vannak biztosítva – legalábbis azt hiszik. A helyzet mégsem ilyen rózsás. A fiatal párnak végig kell néznie, ahogy közeli barátaikat és testvéreiket nyomorba taszítják, és egy idő után az is kiderül, hogy az ő biztonságuk sem áll éppen szilárd lábakon. Kettejük között is konfliktus támad, mert Robert csak a saját családja érdekét nézi és nem lázad fel az igazságtalanságok ellen, amíg azok saját privilégiumait nem veszélyeztetik, míg Madeleine együttérez a kisemmizettekkel.

Ha valakit közvetlenül nem sújt elnyomás, könnyű nem foglalkoznia azzal, hogy másokat igen, vagy akár le is tagadnia saját privilegizált helyzetét. (Ez utóbbi nagyon jellemző Magyarországon: amikor egy képzés során kisebbségi és többségi identitásainkat kellett felírnunk, egy csomóan csak kisebbségi identitásokat írtak. Mikor a csoportomban levőknek felhívtam a figyelmét azokra a tulajdonságaikra, amelyek kapcsán a többséghez tartoznak – pl. fehér, nem fogyatékkal élő, cisznemű – azt felelték, hogy ez nem befolyásolja a mindennapjaikat. Pedig ugye éppen ebből áll a privilégiumuk: egy romáét, fogyatékkal élőét vagy transzneműét igen.) Sőt érdeke is, hogy ne foglalkozzon vele, mert ha megteszi, rögtön őt is egy kalap alá veszik a nemkívánatos elemekkel; amíg Madeleine nem szól bele a politikába, angol úriasszony, amint kiáll az elnyomottak mellett, ír boszorkánnyá válik a hatalom szemében. Kisebbségek mellett kiállni sehol sem egy életbiztosítás, még kevésbé egy olyan országban, amely az ő elnyomásukra alapul.

A közelmúltban volt egy érdekes projekt: heteró párok vállalták, hogy egy hétig úgy viselkednek a közterületeken, mintha azonos nemű pár lennének – vagyis nem fejezik ki összetartozásukat, egymás iránti érzelmeiket nyilvánosan. Persze ettől még nem élik át teljesen, milyen „melegnek lenni”, hiszen nem kell coming outolniuk vagy szembesülniük környezetük esetleges homofóbiájával. Nem is érte őket támadás, ellentétben például azokkal a heterókkal, akik eljönnek a melegfelvonulásra. Mégis, azáltal, hogy egy hétre lemondtak heteró privilégiumaikról, egyrészt ők maguk is jobban átérezték a kisebbség helyzetét, másrészt megmutatják a világnak az egyik lehetséges módszert, amivel a többségi helyzetben levők kiállhatnak a kisebbségek mellett.

2014. május 24., szombat

Sofi Oksanen: Baby Jane

Kormi pánikbeteg, évek óta nem mer kimenni az utcára. Kedvese (a történet név nélküli narrátora) nem igazán tudja kezelni ezt a helyzetet. Alapvetően nem tudja, mivel segíthet legjobban: hol alkalmazkodik Kormi kéréseihez és elintézi az elintéznivalókat, hogy annak ne kelljen elmennie otthonról, hol pedig éppenséggel bátorítani próbálja, hogy győzze le a betegségét, és különböző terápiákat keres megoldásként. Extra nehezítés a dologban, hogy Kormi – nehogy ezzel tönkretegye a kapcsolatot – igyekszik minél kevesebb terhet helyezni a párjára, aki viszont ezáltal nemcsak nem mindig van képben, de olykor azt érzi, hogy Kormi nem bízik meg benne.

Egyszer egy Melegség és Megismerés órán egy Asperger-szindrómás kislány azt kérdezte: mit gondolunk arról, ha egy fiú szeret egy lányt, de mégis elhagyja, mert a lány nagyon beteg és már soha nem fog meggyógyulni? Nem igazán tudtunk érdemi választ adni, nemcsak mert fojtogatta a torkunkat a sírás – hiszen egyértelműen önmagáról kérdezett a lány - , hanem azért se, mert az egyenletnek nincs megoldása. Nyilván a romantikus ideál azt kívánná, hogy egy szerelmes tűzön-vízen át kitartson a párja mellett. Csakhogy egy tartósan beteg emberrel való párkapcsolat semmiképp sem lehet egyenlő, az egyik félnek mindig nagyobb mértékben kell alkalmazkodnia, akár saját szükségletei rovására (Kormi barátnője például allergiás a macskaszőrre, mégsem találkozhatnak az ő macskamentes lakásában, hiszen Kormi nem mer elmenni otthonról). És hibáztathatunk-e valakit, ha így egy idő után kihuny benne a szerelem, vagy érzelmei ellenére egy olyan párkapcsolatot választ, amelyben az ő igényei vannak első helyen?

Nagy Lászlóval ellentétben szerintem nem az a kulcskérdés, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra. Hanem az, hogy ezen az innenső parton túl tud-e élni a szerelem egy ilyen alapból egyenlőtlen, az átlagnál megterhelőbb kapcsolatot anélkül, hogy titkolt ellenérzésekbe vagy üres lojalitásba fordulna át.

2014. május 22., csütörtök

Nathalie második élete

***SPOILER***
Mindenki drukkol Nathalie-nak, a bájos fiatal özvegynek, hogy levesse gyászát és újra párt találjon magának. Mikor azonban ez végül megtörténik, nyoma sincs üdvrivalgásnak. Nathalie új választottja, Marcus ugyanis csúnya, jelentéktelen és gátlásos, ráadásul svéd (ezen olyan sokat nem lovagolnak, de azért a háttérből elő-előcsillan a híres francia nacionalizmus). Poénok sorozata épül arra, hogy senki se akarja elhinni: ez a mackószerű, csendes fickó lenne Nathalie új párja. Hiszen szép nőhöz szép férfi való, ugyebár.

Szépségmítosz uralta világunkban szívmelengető volt látni, hogy a filmbéli szerelmespár minden ellenérzés és intrika ellenére kitart egymás mellett. Csak egyvalami fokozta volna az örömömet: ha végre egyszer egy olyan filmet látok, ahol egy szép férfi szeret bele egy csúnya nőbe. Nem széppé változtatja, mint a Pygmalion-történet különböző modern feldolgozásaiban, nem is optikai csalódásban leledzik, mint a Nagyon nagy ő című filmben Jack Black (aki amúgy sem igazán testesíti meg a „szép férfi” kultúránkban elfogadott változatát). Egyszerűen csak képes egy nőt szeretni anélkül, hogy a külseje fontos volna neki. Ám a mai nyugati filmművészetben a hagyományos szépségideáltól erősen eltérő nők csak akkor bukkannak fel szerelmespár tagjaként, ha történelmi személyiségeket testesítenek meg, mert mégiscsak történelemhamisítás volna Virginia Woolfot, Frida Kahlót vagy ???-t fotómodellként ábrázolni. Az egyetlen filmrendezőnek se jut eszébe, hogy ha ezek a mai szemmel nézve nem feltétlenül vonzó nők szerelmet tudtak ébreszteni férfiakban, akkor talán mégsem a látvány szabályozza a férfiak érzelmeit, és kevésbé szexis színésznőkre is írhatnak romantikus szerepeket. És talán a nők sem éreznék azt, hogy külsejük a legfontosabb eszköz, amelynek segítségével társra találhatnak.

2014. május 11., vasárnap

A bőség földje

***SPOILER***

Paul annó sokkot kapott Vietnamban, amitől (nem) kissé paranoiddá vált. Minthogy egyben szenvedélyes hazafi, állandóan terrorista összeesküvésektől retteg, ami 9/11 óta fokozódott. Így egyszemélyes kémelhárító ügynökként működik, spéci technológiákkal felszerelt szuperjárgányával megfigyeli a veszélyesnek vélt elemeket. Ezúttal fő célpontja egy gyanús turbános férfi, és mikor azt megölik, Paulnak meggyőződése, hogy két terrorista sejt konfliktusáról van szó. Nyomozása során azonban szembesülnie kell azzal, hogy az áldozat egyszerű pakisztáni hajléktalan, az elkövetők unatkozó fehér újgazdag srácok, a terroristák központjának hitt épületben pedig csak egy mozgásképtelen öregasszony lakik. Ez már sehogy se fér bele a bonyolult összeesküvés-elméletekbe, úgyhogy Paul összeomlik és leissza magát a sárga földig.

Sokaknak, úgy tűnik, szüksége van ellenségképre. Magyarországon ezek jellemzően a cigányok, a zsidók, a rivális focicsapat vagy akár az Európai Unió (vicces módon ez utóbbi megjelenik a közelgő EP-választások egyes kampányplakátjain is). Azoknak, akik ilyen intenzitással gyűlölnek, szükségük van a gyűlöletre, merft különben - akárcsak Paulnak - nem marad életcéljuk. Ha mindent rákenünk egy külső ellenségre, nem kell szembenéznünk a saját társadalmunk hibáival, és hát sokkal könnyebb kiiktatni a gyanús elemeket, mint mondjuk megreformálni a hajléktalan-ellátást. De ami még fontosabb: ezeknek az embereknek a számára a gyűlölet érték, sőt hazaszeretetük fokmérője. Ragaszkodnak ehhez az értékhez, mert ha nem rendelkeznek másikkal vagy találnak másikat helyette - mondjuk az Istenbe, a békébe vagy az emberi jóságba vetett hitet, amiket a sors Paulnak felkínál happy end gyanánt - nem marad életcéljuk. Illetve persze lehetne, ha keresnének maguknak...

2014. május 5., hétfő

A pogány Krisztus

Egy Tom Harpur nevű anglikán pap arra jutott, hogy Jézus Krisztus valójában nem létezett. Két érve van: az egyik, hogy csak igen kevés korabeli történeti forrás említi és azok sem tekinthetők hitelesnek (egy evangélium ugye nem történeti, hanem hitbeli dokumentum), a másik pedig, hogy a szűztől született-keresztrefeszített-feltámadt Isten fia-történet már megjelenik az óegyiptomi Hórusz mítoszában is. Szerinte ezt a mítoszt vették át a keresztények és húzták rá egy kitalált személyre.

Most eltekintve attól, hogy mit szólhat mindehhez az anglikán egyház, számomra az érdekesség az, hogy Harpur - akárcsak a filmben megszólaló egyéb történészek és teológusok - csak végletekben tudnak gondolkodni. Jézus vagy élt és fantasztikus csodákat vitt véghez és Isten fia volt, vagy nem is létezett. Pedig egyáltalán nem ritka, hogy egy legendás alak hírnevét utólag felnagyítja az emberek fantáziája, főleg, ha vannak jól ráhúzható mitológiai toposzok. Példa erre Mátyás király: valószínűleg senki sem hiszi, hogy tényleg álruhában járta az országot és feleségül vette az okos lányt, aki nem takarta el a "csúnyáját" (ha minden Mátyás királyos mese igaz lenne, az Igazságos többszörös bigámiát követett volna el). Ugyanakkor nem vonjuk kétségbe azt a tényt, hogy létezett és uralkodott. Persze erről vannak kétségbevonhatatlan írásos bizonyítékaink, de hát ő jelentősen később élt, mint Jézus, ráadásul egy gazdag ország királya volt, nem egy mezítlábas próféta az isten háta mögött. A római birodalom történetíróit mi sem izgatta kevésbé, hogy valahol Galileában mászkál egy állítólag csodatevő próféta, főleg, hogy akkoriban az ilyenekből nem volt éppen hiány. Szerintem simán elképzelhető, hogy Jézus létezett, esetleg véghez is vitt pár csodának tekinthető dolgot, és megalapozott egy új vallást. Aztán ez a vallás kiteljesedve magába olvasztott néhány más elemet, például az egyiptomi Hórusz-legendát.

Az elgondolkodtató mindebben az: miért akarjuk a "nagy embereket" tökéletesnek látni? Miért ciki úgy gondolni Jézusra, mint egy egyszerű prófétára, vagy beismerni, hogy egy-egy ünnepelt történelmi személyiségnek gyengéi is voltak? (Például Petőfi versei alapján nem állítható éppen a fiatalok elé a józan, dohányzás- és alkoholmentes életmód mintaképeként, de ezért kritizálni őt valószínűleg nemzetietlen szentségtörés volna.) Úgy fest, a végletekben gondolkodás nemcsak a brazil szappanoperákat jellemzi, hanem a teológusokat és majdnem mindenki mást. Igazán nem irigylem azokat, akik "nagy emberekké" válnak vagy próbálnak válni ilyen közgondolkodás mellett.

2014. április 27., vasárnap

A csokoládé és a Nobel-díjak

A Facebookon és a Twitteren kering egy kutatás eredménye, amely szerint a sok csokoládét fogyasztó országokból több Nobel-díjas kerül ki:



A poén aranyos, csak ott a gond, hogy a kutató teljesen komolyan gondolta. Pedig van néhány tényező, amit figyelembe vehetett volna. Például, hogy mind a csokoládéfogyasztás, mint a tudományos kutatás, a technikai haladás és a természeti törvények megismerése olyan dolgok, amelyek a nyugati kultúrát jellemzik, márpedig ez utóbbihoz kapcsolható a Nobel-díj is. Simán lehet egy csomó (csokifogyasztás nélkül is) hihetetlenül tehetséges ember, akikből azonban sose lesz Nobel-díjas, mert inkább szufi hittudománnyal vagy sámángyógyítással foglalkoznak. A másik elfeledett tényező, hogy a csokoládé csak nálunk hétköznapi cikk; vannak országok, ahol még a zöldség is luxusnak számít, nemhogy a Milka. És pont ezekben az országokban kevés embernek van esélye arra, hogy eljusson az egyetemre vagy akár a középiskolába, mert pl. vagy nincs is ilyen a menekülttáborban, vagy a családnak nincs pénze tankönyvekre, vagy a gyerekek már kiskoruktól fogva dolgoznak, hogy kiegészítsék a család szűkös jövedelmét. Nekik aztán se csoki, se egyetem. Tehát a csokoládé és a Nobel-díj nem ok-okozati összefüggésben állnak, hanem ugyanannak a jelenségnek két következménye.

Nem gondolom persze, hogy a cikk megosztói közül ez senkinek se tűnt volna fel; egyszerűen viccesnek találták, hogy lett egy jó ürügyük több csokit enni. Csakhogy ez sajnos jó példája annak, hogyan lehet nem venni tudomást a globális társadalmi igazságtalanságokról. És persze kényelmetlen ezekkel szembesülni és átérezni saját privilegizált helyzetünket, amikor sokkal jobban szeretünk a nyomorunkon keseregni. Nem beszélve arról a tényről, hogy mi is tettestársak vagyunk a Harmadik Világ nyomorában, amikor például nem fair trade csokit veszünk a boltban. Az etnocentrizmus vicces egzotikummá zsugorítja a világméretű egyenlőtlenségeket, és ezáltal hozzájárul azok fennmaradásához.

2014. április 24., csütörtök

Salman Rushdie: The Enchantress of Florence 2: viszályok a nők között

A birodalomban egyik napról a másikra minden nő viszályba kerül a nővérével, és ez már az ország békéjét fenyegeti. A megoldást két prostituált találja meg. Azt javasolják a szultánnak, hogy rendelje el: egy napig minden nő járjon anyaszült meztelenül. Nem a férfiak kedvéért (nekik bekötött szemmel kell tölteniük ezt a napot), hanem azért, hogy meglássák egymás testét. A két örömlány szerint ugyanis a nők közötti viszályok oka a féltékenység, az, hogy a másikat maguknál tökéletesebbnek gondolják. Ha mindannyian szembesülnek egymás tökéletlenségével, többé nem akarnak ártani egymásnak.

A regénybeli birodalomban működő technikának a mi világunkban komoly akadályai lennének, minthogy különböző mesterséges technikák – a sminktől a botoxinjekcióig – megváltoztathatják a női test természetes tökéletlenségét; az ideálhoz való közelítés egyre inkább pénzkérdés. Ugyanakkor a regénybeli prostituáltaknak igaza van abban, hogy a női (vagy megjegyzem, akár a férfi) test tökéletlenségével való szembesülés szépségmítosz uralta világunkban sokkoló élmény lehet. Egy ismerősömet a közelmúltban pornográfia vádjával letiltották a Facebookról, mert közzétett egy saját magáról készült művészi aktfotót. A Facebook prüdériájától függetlenül elgondolkoztam azon, ugyanez lett volna-e a reakció, ha egy klasszikus fotómodell típusú szépség meztelen mellei jelennek meg az oldalon; valószínűleg nem, mert azért láttam már ilyesmiket emberek fotógalériájában vagy megosztott cikkekben. Szerintem ez a fénykép azért kavart vihart, mert egy túlsúlyos nő látható rajta, lógó mellekkel, vállán kicsiny macskával. Ráadásul leghevesebb támadói női nevet viselnek (legalábbis a Facebookon, ami ugye nem garancia valódi nemükre, de most fogadjuk el igazinak). Azt gondolom, hogy a hagyományos szépségideál elérésére intenzíven törekvő nőket különösen zavarja, ha valaki megmutatja, milyen is egy női test mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül. A valósággal való szembesülés nem érdeke sem a szépségiparnak, amely pont a tökéletlenségtől való félelemből csinál profitot, sem azoknak a nőknek, akik mesterségesen elért szépségükkel büszkélkednek. (És tényleg sokan ezt tartják fő értéküknek: mikor még nyelviskolában dolgoztam, egy továbbképzésen elhangzott a kérdés, hogy mit tekintünk sikerélménynek, és a résztvevő nők – diplomás, szakmájuknak elkötelezett emberek, köztük több anya – többsége arra szavazott, hogy belefogyni a tavalyi farmernadrágjukba.) A tökéletesség álcáját többé nem vehetjük le a ruhánkkal együtt; a szépségmítosz szó szerint a húsunkba vág. Így válik a tökéletlen női test megmutatása politikai tetté.

2014. április 22., kedd

Salman Rushdie: The enchantress of Florence

***SPOILER***

Az ifjú Niccolò (Macchiavelli) egy bordélyházban szépséges kurtizánnal találkozik, akit az Emlékek Palotájának neveznek: saját magáról semmit sem tud, csak a szultán egyik harcosának történeteit meséli. A hadvezér beleégette saját történetét a lány elméjébe, így az minden más emléket elfed. Niccolònak sikerül a beégetett emlék mögé ásnia, és a lány újra emlékszik: francia posztókereskedő lánya volt, akik kalózok ejtettek foglyul, Isztambulban raboskodott, míg ismét fogságba nem esett. Niccolò büszke magára, hogy visszaadta egy ember identitását. A lány azonban nem bírja elviselni sorsa összes szörnyűségét, amikkel szembesülnie kellett, és véget vet az életének.

Manapság gyakran gondoljuk, hogy az önismeret mindenre gyógymód; pszichológusok, hipnotizőrök és társaik vagyonokat keresnek azzal, hogy felszínre hozzák kliensük eltemetett emlékeit vagy érzéseit, amivel elvileg javítanak az életminőségén. Pedig az emberi elme nem véletlenül fojt el bizonyos érzéseket és történeteket; lehet, hogy pont azért, mert nem tudnánk megbirkózni vele. Segítő munkámban és azon kívül is sok emberrel találkoztam, akit pont az taszított krízisbe, hogy gyógyítónak szánt önfelfedező út során szembesült énje olyan elemeivel, amelyeket nem volt képes feldolgozni.

Persze a jó szakembernek tudnia kell segíteni az ilyen feldolgozásban; mindenekelőtt tudnia kell, mennyi az a tudás, amit kliense még el tud viselni. Csak sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy minden szakember képes erre. Úgyhogy a kliens jobban jár, ha saját maga mérlegeli bármifajta önismereti munka előtt: képes lesz-e szembenézni az eredménnyel, bármi legyen is az?

2014. április 20., vasárnap

Kiruccanás a világ végére

Művészek és tudósok utaznak Észak-Grönland fjordjaiba egy nagy vitorláson. Bőven akad dolguk: geológiai fúrásokat végezni, régészeti lelőhelyeket feltárni, állatokat megfigyelni, rajzokat készíteni a tájról. Mindemellett mégis folyamatosan filozofálnak az életről, a művészetről, az ember szerepéről a világban és hasonlók. Vajon mi ennek az oka?

Lehet persze, hogy mindannyian szokatlanul filozofikus alkatú emberek, de ezt kétlem. A lenyűgöző táj is inspirálhatja őket (egyikük konkrétan a Stendhal-szindróma tüneteit véli felfedezni magán, bár konkrétan elájulni nem látjuk), ennyi erővel azonban az alpesi osztrák és svájci falvak minden lakosa filozófus lenne. Az igaz, hogy az utazás kizökkentette őket mindennapi munkájukból (bár belegondolva, egy grafikusnak vagy egy tengerbiológusnak a filmben ábrázolt tevékenységek nagyjából a mindennapi munkáját jelentik), de szerintem ez önmagában nem magyarázat. Szerintem két dolog okozhatja, hogy ezek az emberek hirtelen az élet nagy kérdéseivel kezdenek foglalkozni. Az egyik, hogy a munkát kivéve a hétköznapi rutinoktól - számlák befizetése, gyerekek óvodába vitele, tömegközlekedés stb. - megszabadultak erre az időre; a másik, hogy tudatában voltak: ezt a helyet ők látják először (a kőkori ember óta, akinek nyomait megtalálják). Az a tudat, hogy valami rendkívüli történik velük, hirtelen saját gondolataikat is fontossá teszi előttük. A világ végén megértik, hogy nemcsak a mindennapi munkájuk, hanem a személyes életfilozófiájuk is értékes.

Jó lenne, ha mindenkinek a környezetében lenne legalább egy ember, akitől megkaphatja ezt az érzést, és nem kéne a világ végére elmennie érte.

2014. április 14., hétfő

Az osztálytalálkozó

Tőlünk nyugatabbra, ahol már felismerték az iskolai bullying káros hatásait, számos film foglalkozik vele; a műfaj klasszikusa számomra a Ben-X, de még a Harmadik Shrekben is előkerül a téma. (Jellemző módon, ha magyar filmben meg is jelenik a bullying - pl. Moszkva tér - a bántalmazókat ábrázolják szimpatikusnak...) Az Osztálytalálkozó ebbe a műfajba illeszkedik, de túl is lép rajta. Itt nincs verés vagy durva megalázás. Látszólag ártalmatlan eszközökkel közösítik ki Annát osztálytársai: nem ülnek mellé az osztálykiránduláson, levegőnek nézik vagy felkelnek az ebédlőasztaltól, ha leül melléjük. Mindezt azonban egyöntetűen és szisztematikusan. Amikor az osztályba érkezett új gyerek barátkozni kezd vele, a többiek gyorsan felvilágosítják, hogy Anna "ciki", így esélye sincs kitörni a körből. És ezáltal az alig látható kirekesztő technikák ugyanolyan durva hatást érnek el, mint a nyílt erőszak tenné, viszont azzal ellentétben észrevétlenek maradnak a tanárok felé; az egész filmben sehol sem merül fel, hogy a tanárok bármit tehettek volna a helyzet javítására.

Azon túl, hogy megmutatja, mennyire egyszerű módszerekkel is kirekeszthető valaki, a film másik érdeme, hogy a bullying hosszú távú hatásaira is felhívja a figyelmet. Anna a 20 éves érettségi találkozón is lúzernek titulálja magát, pedig azóta már elismert művész; soha nem tudott túllépni azon, hogy kamaszkorában letörték az önbizalmát. Ő maga is elhitte, hogy ő egy nagy nulla, és nem is mert kommunikációt kezdeményezni másokkal, akik ezért beképzeltnek vagy befelé fordulónak gondolták. A bullying tehát reprodukálja önmagát: akivel elhitették, hogy értéktelenebb a többieknél, a későbbi közösségeiben is így fog tekinteni magára, így könnyen célponttá válhat vagy a perifériára sodródik. Egyes szerencsés emberek találnak egy támogató partnert, aki megerősíti önbizalmukat és segít nekik feldolgozni tinédzserkori traumáikat. De ha valakinek sikerült annyira aláásni az önbizalmát, hogy erre is képtelen, azt egy életre tönkreteheti valami, amit a szülők és a tanárok megakadályozhattak volna.

2014. április 7., hétfő

Lovak és emberek

***SPOILER***

Az izlandi férfiak igen nagyra vannak saját lovastudományukkal, ezért eleinte csak fitymálják a fiatal svéd lányt, aki egy kékszemű kancát akar befogni. Persze a műveletet a pasik cseszik el (akik egyes elméletek szerint nem tudnak egyszerre két dolgot csinálni, így kötelet fogni és alkoholizálni sem), és nemcsak a kívánt állat, hanem a fél ménes kiszabadul. Bár a férfiak nem bíznak az akció sikerében, Jóhanna egyedül ered utánuk. Nemcsak őket találja azonban meg, hanem az öreg Hildurt is, akinek szemébe pattant a szögesdrót. Jóhanna összeköti a lovakat, felülteti a megvakult Hildurt az egyikre és visszaindul; útközben még feltartóztat egy buszt, amelyen Hildur fia utazik, és rábízza a sebesültet. Mikor visszaér társaihoz, azok lelkesen ünneplik, ő pedig vidáman iszik és tubákol velük. Nő és külföldi létére befogadták.

A Jóhanna-epizód több, mint a sok filmből ismert „a nő bebizonyítja, hogy ér annyit, mint egy férfi” klisé. Jóhanna ugyanis az egyetlen olyan ember a filmben, aki együttérzést és törődést mutat mások iránt; a lovastúra-vezető lazán elfeledkezik a vágtázni nem tudó és ezért lemaradó turistáról, a farmer lezárja az évszázadok óta használt gyalogösvényt, egy másik illusztris úriember pedig lelövi büszkeségét, a hófehér kancát, mert az (nem egészen saját hibájából) nevetségessé tette a falubeliek előtt. Jóhanna tehát - ha nemi sztereotípiákban gondolkozunk - nemcsak van olyan jó, mint egy férfi, de olyan jó is van, mint egy nő. A rendezők nemzeti öniróniáját vélem felfedezni abban a tényben, hogy ezeket az értékeket egy külföldi szereplő testesíti meg.

2014. április 4., péntek

William Golding: Kígyónyelv

A regény abban az időszakban játszódik, amikor a rómaiak uralkodnak Görögország fölött. A szereplők többsége azonban ezt egyáltalán nem látja problémásnak. Egyrészt külön örülnek, hogy az egymással viszálykodó városállamok kora végre lejárt, a rómaiak jelenlétéből tehát még profitálnak is (a témában lásd még a Brian életéből a "mit adtak nekünk a rómaiak?" kérdéskört). Másrészt az a filozofikus kérdés is felmerül, hogy lehet-e az ember (vagy egy város) valaha is teljesen szabad? És arra jutnak, hogy valószínűleg nem.

Az ókori Görögország még fénykora leáldozta után is erősebb és komolyabb világpolitikai tényező volt, mint mondjuk Magyarország ma. Fölösleges hát azon áltatnunk magunkat, hogy valaha is teljesen függetlenek leszünk, akár visszafizetjük az államadósságunkat, akár nem. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy semmi hatásunk nincs a helyzetre. Eldönthetjük például, hogy kitől akarunk függeni, mert ez komolyan befolyásolhatja egyrészt függőségünk mértékét, másrészt életminőségünket. Többek között erről is döntünk most vasárnap.

2014. március 21., péntek

XXXY

Kristi interszexuális, de sokáig nem tudta, hogy különbözik a többi lánytól, mert egyszerűen fogalma sem volt, hogy néz ki egy „szabályos” női nemi szerv. Igazából első nőkapcsolata során szembesült ezzel, és ennek kapcsán tudta meg azt is, hogy ő nem 100%-ban nőnek született.

Elég sokkoló, hogy egy huszonévesnek tűnő, lánynak nevelt amerikai interszexuális ne legyen képben a női testfelépítést illetően, de sajnos nem irreális. Amikor gimnazista koromban a nemi szerveket tanultuk biológiából, a tanár a mi tudásunkra próbált alapozni és minket kért, hogy soroljuk fel őket. A férfi nemi szerveket csak a lányok tudták, a női nemi szerveket senki. Az iskolai szexuális felvilágosítás jelenlegi állapotát nézve nem biztos, hogy a mostani tizenéveseknél jobb a helyzet: persze képeket nyilván láttak különböző filmekben és internetes oldalakon, de a testrészek elnevezésével és működésével nem biztos, hogy tisztában vannak. Az iskola pedig ideológiai maszlagot tömköd a fejükbe ahelyett, hogy saját testük működésével megismertetné őket.

Persze ha Kristi tudta volna, hogy a többi lánynak lyuk van a lába között és vaginában folytatódik, már kiskorától másnak érezte volna magát, tehát ilyen szempontból egy interszexnek jól jön az oktatási rendszer prüdériája. Egészen addig, amíg nem az amúgy is labilis tinédzserkorban szembesül a valósággal. Kristi a felismerés után öngyilkosságot kísérelt meg. Ha kiskorától fogva tisztában van azzal, hogy a teste különbözik más lányokétól (és persze megerősítik abban, hogy ettől ő nem csökkent értékű), megúszta volna ezt a traumát.

Elhallgatott gyalázat

A film rendezője, miután meginterjúvolta a megszálló szovjet hadsereg kegyetlenkedéseinek szemtanúit, kutatóit és túlélőit, vitába keveredik néhány idős férfival, akik továbbra is megünneplik Magyarország felszabadulásának évfordulóját. Szembesíti őket azzal, miket műveltek az általuk ünnepelt szovjet katonák. Az öregurak egy része egyszerűen nem hiszi el, a többiek viszont vállat vonnak: hát kérem, ez a háború, ilyesmik mindig is voltak, nem kell ügyet csinálni belőle.

Az „ilyesmik mindig is voltak” érvelés több szempontból problémás. Egyrészt a filmben megszólaló történészek nagyon jól feltárják azokat a gazdasági, ideológiai és politikai okokat, amelyek miatt a Vörös Hadsereg katonái durvábban bántak a civil lakossággal, mint az adott kor legtöbb hadserege. Másrészt a XX. század közepét nem lehet összehasonlítani a korábbi századokkal; például a feminista mozgalmak hatására a nők jelentős mértékben emancipálódtak (a Szovjetunióban is), a közvélemény másként tekintett rájuk, és ezáltal megölésük vagy megerőszakolásuk is más súllyal esett a latba (ez például Freud esetleírásaiból is kitűnik). Az, hogy a tatárok magától értetődően erőszakoltak meg nőket (erre nincs bizonyíték, de jó eséllyel megtették), még nem érv arra, hogy XX. századi katonák is ezt tegyék.

Az öreguraknak abban persze igaza van, hogy a német megszállást valahogy meg kellett szüntetni. Magyarország ezt ugyebár egyedül nem tudta volna elérni akkor sem, ha a kormány történetesen nem a németeket támogatja. Lehet, hogy akkor is történnek gázos dolgok, ha a nyugati szövetségesek vonulnak be az országba az oroszok helyett. Tehát elmondhatjuk, hogy a Vörös Hadsereg bejövetelének voltak határozott előnyei. Ettől azonban még nem szabad elfeledkeznünk azokról a kegyetlenkedésekről, amiket elkövettek. A történelemben egyetlen állam, egyetlen politikai párt vagy vezető sem fekete vagy fehér. Attól, mert élvezem a füstmentes vendéglátóhelyeket, még nem pártolom mindenben (sőt) a jelenlegi kormány politikáját. Azzal nincs semmi gáz, ha valaki a béke eljövetelét ünnepli; ha azonban ezt csak úgy tudja megtenni, hogy nem vesz tudomást az általa dicsőített csoport negatívumairól, azzal már van.

2014. március 18., kedd

A csupasz turkáló és az örök fiatalság titka

http://www.telegraph.co.uk/science/steve-jones/9519462/This-ugly-little-creature-may-hold-the-key-to-the-fountain-of-youth.html

A cikkből kiderül, hogy a csupasz turkáló - akit nemrég egy szavazáson a világ legrondább állatának választottak, szerintem érdemtelenül - sokkal tovább él, mint a méretben hozzá hasonló állatok (pl. egerek): akár 30 évig is. Pedig nem mondhatnánk, hogy rendkívül egészségesen élne, épp ellenkezőleg: olyan gyökereket és más föld alatti részeket fogyaszt, amelyek egy csomó méreganyagot tartalmaznak. De pont ezért a szervezete ellenállóvá válik az ilyen anyagokkal szemben, és ezáltal nemcsak tovább él, de jobb egészségben is.

Világunk enyhén szólva rá van kattanva a higiéniára. Mindent folyton kimosunk és fertőtlenítünk, beoltatjuk magunkat mindenféle betegség ellen, és a tévéreklámok gusztustalan baktériumokkal riogatnak. Pedig már mások is megállapították, hogy pont azért válik egyre több gyerek (és felnőtt) allergiássá, mert nincsenek megfelelő mértékben kitéve természetes szennyező anyagoknak. Ha kicsit lazábban vehetnénk a dolgokat, élhetnénk jó egészségben és fiatalosan halálunkig, mint a csupasz turkáló.

Hacsak el nem kezdik szegénynek fertőtlenítőszerrel megmosni a kajáját az állatkertben...

2014. március 12., szerda

A heteró (és LMBTQ) fiatalok és az alkohol

Robert L. Peralta: 'Alcohol Allows You to Not Be Yourself'': Toward a Structured Understanding of Alcohol Use and Gender Difference among Gay, Lesbian and Heterosexual Youth. Journal of Drug Issues 2008 38: 373

Miért piálnak az egyetemisták? Ez a kérdés valószínűleg sok tanár (és más személy) fejében megfordul, de egy Robert Peralta nevű amerikai prof úgy döntött, hogy tudományosan utánanéz a dolognak. Úgyhogy meginterjúvolt 78 diákot az egyetemről az alkoholfogyasztási szokásaikról (kéznél voltak, valószínűleg nem kellett túl sok embert kiszórni mint alkalmatlan válaszadót). Voltak köztük fehérek és feketék, fiúk és lányok, heterók és nem-heterók. A számomra legsokkolóbb eredményt a heteróknál találta: azért isznak, mert így olyan dolgokat is megtehetnek, amiket egyébként a nemi szerepelvárások tiltanának. A lányok simán odamennek pasikhoz és leszólítják őket; a fiúk verseket írnak, érzelmekről és kapcsolatokról beszélgetnek egymással, sőt néha még sírnak is egymás vállán. És persze mindkét nembéli fiatalok mernek csókolózni vagy akár szexelni saját nembéli vagy egyéb módon nemkívánatos (pl. erősen túlsúlyos) partnerrel. Mint egy heteró pasi kifejti: „Van alibijük. És legtöbbször az emberek elfogadják.”

A dolog azért érdekes, mert az alkohol a közfelfogás szerint előhozza azt, ami az emberben amúgy is megvan (ld. „borban az igazság”). Tehát az rendben van, hogy valakinek vannak homoszexuális vágyai vagy szeretne kitörni a nemi szerepéből; az nincs rendben, ha engedelmeskedik ezeknek az impulzusoknak józan állapotban. Tehát mintha lenne valami látens feminista és queer megközelítés a háttérben, párosulva azzal az elképzeléssel, hogy viszont ezek a belső impulzusok „erkölcsileg vagy etikailag nem helyesek” (ezt a fenti srác mondja) és ezért el kéne nyomni őket. Azon senki sem gondolkozik el, milyen károkat is okozna a társadalomnak, ha a férfiak ki mernék nyilvánítani az érzelmeiket, vagy a nőknek nem kéne mindenféle manipulációkat bevetniük, hogy az általuk kiválasztott férfival kerüljenek össze.

Persze nem állítom, hogy az alkoholfogyasztás kizárólag a nemi szerepekkel és a szexualitás elnyomásával kapcsolódik össze; van még jópár potenciális tényező, amelyekre ez a kutatás nem tér ki (reménytelenség, csoportnyomás, stresszoldás stb.) Ezzel együtt azt gondolom, hogy az alkoholizmus mint pszichés és közegészségügyi probléma jelentősen lecsökkenne, ha a nemi szerepek rugalmasabbá válnának és nem kellene az alkohol mint alibi, hogy valaki átléphesse őket.