Az Igazából szerelem igazából feltárja a romkomok problémáit

***SPOILER (és nemcsak ezé a filmé, bocs)***

 Nemrég került a mozikba a 20 éves Igazából szerelem felújított változata, amire a magyar média lelkesen ráharapott, hogy fikázhassa a film idejétmúlta és/vagy logikátlan elemeit (pl. ebben a podcastban: https://telex.hu/after/2023/12/24/igazabol-szerelem-20-eves). A kifogások fő területei: 1. olyan elemek, amelyek "rosszul öregedtek" és ma már gáznak számítanak, mint Billy bácsi Britney Spears-es poénja 2. logikátlan vagy irrealisztikus elemek és 3. a film által idealizált elemek, amelyek azonban egy tényleges párkapcsolatban nagyon nem megfelelőek. Itt most reflektálnék egy kicsit mind a háromra, de főleg a harmadikra.

Az 1. kategóriáról olyan sokat nem is kell beszélni, hiszen egyértelmű, hogy minden film, könyv vagy más művészeti alkotás a saját korát tükrözi. Bill Nighy (akinek a képét a pinterestről szedtem, direkt mikuláscsajok nélkül) éppúgy nem láthatta előre Britney Spears sorsát, mint Agatha Christie azt, hogy a "néger" szó az afroamerikai felszabadítási mozgalom után sértőnek fog minősülni. Ahogy nem kérjük számon Shakespeare-en A velencei kalmár antiszemitizmusát vagy az olasz reneszánsz festőkön azt, hogy a Madonnát klasszikusan európai és nem közel-keleti vonásokkal ábrázolták, egy húszéves filmen sem kell számonkérni a mai gondolkodásmódot. És nem is kell feltétlenül cenzúrázni a "rosszul öregedett" elemeket, mint a Tíz kicsi négerrel/indiánnal tették. Ehelyett ki kéne alakítani és gyerekeinknek is átadni azt a tudatosságot, hogy ami oké volt a reneszánszban vagy húsz éve, az nem feltétlenül oké napjainkban.

Az életszerűtlenség valóban jellemzi a filmet, de nemcsak ezt, hanem általában a romkomokat - ahogy a westerneket, vagy más művészeti ágakon belül az operákat vagy a krimiket is. Ahogy nem túl logikus, hogy az Egyesült Királyság miniszterelnöke ne tudja másként kideríteni egy alkalmazottja címét, mint hogy minden házba bekopog az utcában, ugyanígy nem jellemző, hogy a leleplezett gyilkos részletesen elmesélje a detektívnek, hogyan követte el a bűntényt (különösen akkor nem, ha tagadni tervez a tárgyaláson), és mint Ed Gardner amerikai komikus rámutatott, az operaszínpadon kívül a hátba szúrt személyek nem szoktak dalra fakadni. Alapvetően arról van szó, hogy ezeknek a műfajoknak mind megvan a maguk saját kis univerzuma, és ezen belül meghatározott dramaturgiája. A romantikus filmeknél például jellemző toposz, hogy a szerelemért áldozatot kell hozni, illetve valamilyen módon kilépni a komfortzónánkból - a miniszterelnöknek leereszkedni a "nép" közé, a semmilyen nyelven nem beszélő (vagyis vélhetően más kultúrák iránt nem túl nyitott) angolnak elmenni Marseilles portugál negyedébe, vagy a kisfiúnak átugrani a reptéri biztonsági ellenőrzésen. És nyilván a való életben ez az utolsó biztosan nem sikerült volna (az előző kettő is kérdéses), de a filmen sikerülnie kellett, hiszen azzal, hogy meghozta az áldozatot, a hősnek el kell nyernie megérdemelt jutalmát. Az operákat sem aszerint dicsérjük vagy kritizáljuk, hogy csak olyankor énekelnek-e bennük, amikor a való életben is előfordulhatna ez, hanem saját műfajukhoz mérjük őket. Szóval a romantikus filmeken ne kérjük számon a realizmust.

És nemcsak azért, mert akkor olyan ellentmondásokat fedezünk fel bennük, amelyeket a podcastban hosszasan sorolnak. Sokan hiszik azt, hogy a szerelemnek és a párkapcsolatoknak a romantikus filmekben ábrázolt módon kéne alakulnia, és ez nagyon komoly probléma. Egyrészt azért, mert így irreális elvárások alakulhatnak ki. Azt már több kutatás kimutatta, hogy a sok pornót néző embereknek általában rosszabb lesz a szexuális élete, mert irreális elvárásokat támasztanak önmaguk és partnereik felé, ráadásul magasabb lesz az ingerküszöbük, és egy idő után már csak a filmekben látott extrém helyzetek tudják felizgatni őket. Hasonló veszélyt látok abban, ha egy romkom-rajongó csak azt tudja igazából szerelemnek tekinteni, ha a másik hajlandó feladni miatta egész korábbi életét. Ráadásul, mint ezt a mai kritikusok sokszor felhozzák, az Igazából szerelem egyes "romantikus" elemei nagyon nem etikusak. A barátja menyasszonyát titokban filmezgető srácon túl ezek között szokták emlegetni a főnök-beosztott viszonyt - ez azonban nemcsak ebben a filmben, hanem elég sok más romkomban is megjelenik (kézenfekvő párhuzam a Bridget Jones naplója, ahol ráadásul szintén Hugh Grant a főnök, és sokkal gázosabb, mint ebben a filmben). Miközben egyre több szó esik arról, hogy a jó párkapcsolat alapja az őszinte kommunikáció, a romantikus filmekben pont ennek az ellenkezőjét látjuk. Gondoljunk csak arra a toposzra, amikor a gazdag fiú vagy lány szegénynek adja ki magát, hogy csóró választottja "önmagáért" szeresse - mi bíznánk egy olyan emberben, aki egy egész hazugsághálót kerített maga köré? (Ezt egyébként jól kifigurázza a Két pasi meg egy kicsi, amelyben ennek a cselekményszálnak a végén a lány felháborodva dobja a lelepleződött álcsóró milliárdost, amiért hazudott neki.) Vagy összejönnénk egy olyan pasival, aki előtte x alkalommal megalázott vagy nevetségessé tett minket? A romantikus drámákban még durvább történetekkel találkozhatunk: a haldokló nő megszervezi, kivel jöjjön össze férje az ő halála után, nehogy véletlenül legyen szegény pasinak önálló választása; egy másik halálos beteg nő meg egy hónap után minden pasiját dobja puszta kíméletből, ismét meg sem kérdezve, hogy a másik mit akar. A féltékenység és a másik utáni kémkedés pedig annyira gyakori, hogy lassan már azon csodálkozunk, ha egy romkomban nincs ilyesmi. És míg a 2. kategóriájú elemekkel kapcsolatban az emberek többsége felfogja, hogy a való világ nem így működik, ezeknek az elemeknek a kapcsán nem vagyok erről meggyőződve. Elég sok olyan emberrel találkoztam, aki szerint a féltékenység a szerelem jele, aki szerint megbocsátható a fizikai erőszak vagy az, hogy kutakodnak a másik üzenetei között. Ha túl sok romkomot nézünk, önkéntelenül is hatással lesz ránk ez a fajta mentalitás, és ha nem választjuk nagyon tudatosan külön a való világtól, párkapcsolatainkra is kihathat. Ahogy a medve nem játék, a romantikus film sem párkapcsolati tanácsadás, és komoly problémákhoz vezethet, ha annak tekintjük.

Gilmore Girls - az interkulturális Kim család

***SPOILER***

A magyar nézők gyakran kifogásolják, hogy a legtöbb amerikai és más nyugati sorozatokban "kötelezően" szerepelnek nem-európai szereplők. Mondjuk ezek az országok vannak annyira multikulturálisak, hogy ebben semmi meglepőt nem kell találnunk; nekem inkább az tűnt fel, hogy ezeknél a szereplőknél az eltérő kulturális háttér sokszor maximum színesíti a cselekményt, de jellemzően nem okoz beilleszkedési nehézséget. Üdítő kivételként a Bob szereti Abisholát mellett a Gilmore Girls Kim családját említhetjük (mármint Mrs. Kimet és a lányát, mert apuka ugyan elvileg van a képben, de sose látjuk).  Ők jutottak eszembe, amikor ezt a podcastot hallgattam:

https://www.youtube.com/watch?v=nJhKHqDVVjM&ab_channel=Partiz%C3%A1nPodcast

A podcast igyekszik azt hangsúlyozni, hogyan lehet értéket teremteni abból, ha a gyerek több kultúrával találkozik, a Kim család viszont azt mutatja meg, mi van, ha ezt rosszul csináljuk. Mrs. Kim szigorú koreai keresztény életet folytat egy amerikai kisváros kellős közepén, az ételektől a vallási hagyományokon át egészen addig, hogy lánya számára kizárólag koreai férjet tud elképzelni. Lane viszont amerikai iskolába jár és ezáltal olyan, mint az amerikai tinédzserek: szereti a rockzenét, szeretne bulizni, fehér srácokkal járni vagy ne adj'Isten lilára festeni a haját. Ezért gyakorlatilag kettős életet él: a szobájában kialakított magának egy titkos kis zugot, ahol zenét hallgat és telefonál a barátnőjével, és bonyolult koreográfiákat dolgoz ki arra, hogy biztosan ne fusson össze az édesanyjával, amikor a fiújával sétál. Ugyanúgy titkolnia kell énje egy részét, mint az LMBTQ fiataloknak, ha homofób családban nevelkednek, és ez ugyanúgy megnyomorítja, hiszen szereti az édesanyját, mégis kénytelen folyamatosan hazudni neki. Felnőve azzal is szembesülnie kell, hogy édesanyja túl sikeresen nevelte belé a szexualitás bűnös voltát, és ez a párkapcsolatára is kihatással van. Ahogy anyja előtt a rockzenekart, zenésztársai előtt a családi hagyományait kell titkolnia. A szülő(k) nem eléggé rugalmas hozzáállása tehát azt eredményezi, hogy Lane egyik kultúra elvárásainak se tud maradéktalanul megfelelni, és nem véletlenül pörög állandóan: konstans stressz az élete. 

Nézőként persze jót derülünk Lane manőverein, de azért érdemes belegondolni, különösen a multikulturális családoknak: saját gyerekük számára ilyen életet szeretnének, vagy inkább hajlandók nyitottan hozzáállni az eltérő kulturális közeghez (legyen az akár az LMBTQ szubkultúra) és hagyni, hogy a gyerek önmaga lehessen?

Ininnawa: a sziget hívó szava

 

Mimi és édesanyja ápolónőként dolgoznak az indonéz szigetvilágban. Gyakran hónapokra elhagyják otthonukat, hogy távoli szigeteken ellássák az ott lakókat, akiknek egyedül ők nyújtanak egészségügyi ellátást. Az ilyen munkánál nincs vakáció vagy GYES. Nem sokkal harmadik gyereke megszületése után Mimi ismét útra készülődik. Persze meg kell beszélni, hogy mi legyen a babával, de Mimi rendőr férje készségesen felajánlja, hogy magával viszi az őrsre és vigyáz rá akár több hónapig, ahogy a két idősebb gyerekről is ő gondoskodik Mimi távollétében. A filmen látunk is jeleneteket, amikor főz nekik vagy házi feladatot ír velük. Végül Mimi magával viszi a kisbabát és csak a két nagyobbat hagyja otthon, de férje még így is nagyobb részt vállal a gyereknevelésből, mint a felmérések alapján a magyar apukák nagy része. Pedig Mimi fejkendős, hithű muszlim asszony.

Mára már az európaiak többsége (a magyaroknak, attól tartok, csak a kisebbsége) tudatában van annak, hogy az iszlámnak is épp annyiféle változata létezik, mint a kereszténységnek, és nem szabad ugyanazokat a sztereotípiákat ráhúzni mindenkire, aki muszlimnak mondja magát. A fejkendőt azonban továbbra is hajlamosak vagyunk egyfajta vallási konzervativizmussal azonosítani és a nők elnyomásának szimbólumát látni benne. Európában élnek ugyan olyan fejkendős nők, akik hevesen tiltakoznak ez ellen az általánosítás ellen (Bécsben voltam egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek fejkendős divattervező résztvevője elmondta: leginkább azért viseli a hidzsábot, hogy elkerülje a szexuális tárgyiasítást és zaklatást), de a muszlim országokban élő nőkről nem feltételezünk ilyen öntudatot. És erre itt van egy isten háta mögötti indonéz városban élő család, akik nem valamiféle európai divatot követő értelmiségiek, hanem hithű muszlimok, szándékosan muszlim nevet választanak gyereküknek, a fejkendős anya pedig imaszőnyeget vesz kislányának ajándékba. És mindemellett az apa kiveszi a részét a házimunkából és a gyereknevelésből, a dolgozó feleség pedig oktatást tart várandós nőknek a terhesség alatti szexről. Mindezt sose veszi észre az, aki csak a fejkendőig jut el - pedig az számtalan jelentéssel bírhat, és egyáltalán nem automatikusan egyenlő a nők elnyomásával.