Laetitia Colombani: La trenza

 ***SPOILER***    

Bár a könyv címe "fonat", egész a végéig nem jövünk rá, mi kapcsolja össze a regény három hősnőjét: az indiai érinthetetlen asszonyt, aki Visnu istennek áldozza hajfonatát, hogy jobb életért könyörögjön lánya számára; a szicíliai parókagyártó kisiparost, aki a csőd lehetőségével szembesülve elkezd indiai hajból dolgozni; és a rákbeteg kanadai ügyvédnőt, aki megveszi az elkészült parókát, és ettől új erőre kap a betegséggel szembeni küzdelemben. A regény kicsit azt sugallja, mintha a három nőt ezáltal valamiféle feminista testvériség kapcsolná össze. Csakhogy a globális hierarchiák itt is megmutatkoznak. Smita konkrétan fizet azért, hogy a templomban a haját leborotválják, és fogalma sincs, hogy azután valakik ugyanezt a hajat pénzért adják majd el Európába. Giulia és Sarah tisztában vannak azzal, hogy megmenekülésüket egy (illetve Giulia esetében több) indiai nőnek köszönhetik, de fogalmuk sincs, konkrétan mi zajlik Indiában. Giulia valószínűleg szívesen fizetne tisztességes árat az indiai nőknek, akiknek a hajából dolgozik, de nem tudja, hogy az anyagköltség valójában a templom fenntartóinak zsebébe megy.  Sarah meg nyilván azt nem tudja, hogy csak azért juthatott hozzá a kiváló minőségű, kézzel készített parókához, mert az olaszok túl rasszisták ahhoz, hogy indiai hajból készült terméket vásároljanak, ezért Giuliának tengerentúli piacot kellett keresnie. (Többet a hajjal kapcsolatos globális hierarchiákról itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/good-hair.html.)

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a vegetáriánusok között gyakoribb a depresszió, mint a húsevőknél (https://hvg.hu/tudomany/20221010_depresszio_vegetarianus_etrend). Ennek nem valamiféle hiánybetegség az oka, hanem elsősorban az, hogy aki a húsevéssel környezeti vagy etikai szempontok miatt hagy fel, az jobban tudatában van annak, milyen kegyetlenségeket művel az emberiség az állatokkal és/vagy a bolygóval. Hétköznapi életünkben számos más olyan dolog is van, amivel mi magunk is bűnrészesek leszünk a környezetszennyezésben, a globális hierarchiák vagy az elnyomás fenntartásában, és ezek nagy részét nem olyan könnyű kiküszöbölni, mint felhagyni a húsevéssel. Amikor blogbejegyzésekben vagy bármilyen más online üzenetben a környezetvédelemre és az emberi jogokra próbáljuk felhívni a nagyközönség figyelmét, ezeket olyan számítógépeken vagy mobiltelefonokon készítjük, amelyek alapanyagait súlyosan környezetromboló módokon bányásszák, alkatrészeit pedig valószínűleg napi 12 órás műszakban éhbérért dolgozó kínai munkások szerelték össze. Viszont ha nem használunk ilyen eszközöket, azzal nemcsak a társadalomból vonulunk ki teljesen, de az üzenetünket se tudjuk másokhoz eljuttatni. Nem túl szívderítő, de igaz: az, hogy Európába születtünk, automatikusan azzal jár, hogy hozzájárulunk a kevésbé jómódú kontinenseken élők elnyomásához, és ez akkor is igaz, ha empátiát vagy testvériséget érzünk irántuk.

Susan Sontag: Regarding the Pain of Others, valamint Humanitárius válság Gázában

 

Susan Sontag könyvesszéje arról beszél, hogyan jeleníti meg a film és a fénykép (és korábban a festészet) a háborút. Az emberek többsége (szerencsére) nem látja a dolgokat testközelből, csak ezeken a közvetítő médiumokon keresztül értesül a borzalmakról; ugyanakkor a fotósok és filmesek, nem is szólva a műveiket bemutató médiumok szerkesztőiről, megválogatják, mit jelenítenek meg. Ennek az igazságát könnyen ellenőrizhetjük, ha elmegyünk egy World Press Photo kiállításra: a nemzetközi zsűri által díjazott képek és képsorozatok egy része olyan háborúkról és más katasztrófákról számol be, amelyekről Európában nem is hallottunk. Ám amellett, mit mutat meg nekünk a média, a "hogyan" sem mindegy. 

A kiújult izraeli-palesztin konfliktus ékes példája annak, hogy az emberek fekete-fehérben látják a dolgokat és erre a média is rásegít. A közösségi médiában bárki bármelyik oldalon nyilvánít véleményt, a másik oldal azonnal megbélyegzi: ha empátiát mutat a palesztinok iránt, akkor antiszemita, ha nem, akkor egy genocídiumot támogat. Nyilván egyes esetekben a mélyen meghúzódó antiszemitizmus, illetve iszlamofóbia is belejátszik a történetbe, de az sem mindegy, ki milyen médiából vagy emberektől kapja az értesüléseit. Izrael polgárai például nyilván azt olvassák a sajtóban, hogy az ő országuk van a jó oldalon, a mainstream média az Egyesült Államokban is inkább Izraelt támogatja, viszont pont ennek hatására azok az amerikaiak, akik mindig kritikusan viszonyultak országuk politikájához, automatikusan Palesztína mellé állnak. 

Nemrég voltam egy orvosnő előadásán, aki Palesztínában egy kórházban dolgozott, amíg végül  evakuálták az ott dolgozó külföldieket is. Noha az általa bemutatott képek valóságtartalmát nincs okom megkérdőjelezni, sok olyasmi volt az előadásban, ami egyértelműen az elfogultság hatása. Az egészet a cionizmus történetével kezdte, hangsúlyozva, hogy az egy gyarmatosító ideológia - csak épp azt nem tette hozzá, hogy a 19. században, amikor a cionizmus megszületett, ez az ideológia volt a domináns a világban, akárcsak a nacionalizmus, amelynek a cionizmus az egyik változata. Ahogy a magyarok vagy a finnek, úgy a zsidók is saját országot akartak, csak nekik nem volt meg az az előnyük, hogy eleve meglett volna a helyszín. Az, hogy ez a nacionalizmus tovább él sok izraeli emberben, jogos kritika, de ugyanez elmondható számos más ország lakóiról, a "nem leszünk gyarmat!" jelszótól a "Canarias Libre!" mozgalomig.

Az előadó statisztikákat is hozott, amelyek igazolták, hogy korunkban ez az egyik legkegyetlenebb háború. Csakhogy a statisztikák is szelektívek. Az összehasonlításban csak azok a háborúk szerepeltek, amelyekről a világszerte értesült a nagyközönség, mint Szíria, Ukrajna stb. Számos más háború is zajlik azonban más kontinenseken, ahol ugyanilyen vagy még durvább kegyetlenségeket művelnek, csak épp nem tudunk róluk. Klasszikus példa erre a szelektivitásra az előadónak az a mondata, hogy "az izraeliek börtönbüntetésre ítélnek 14 éves palesztin gyerekeket, ilyen a világon nincs!" Nem tudom, hogy van-e, de a libériai polgárháborúban például a hadurak ilyen korú gyerekeket soroztak be a hadseregükbe, egy részüket pedig csata előtt feláldozták és megetették a többiekkel. Csak hogy összehasonlításban lássuk a dolgokat.

A palesztin háború - talán még jobban, mint bármelyik másik - arra ösztönzi az embereket, hogy állást foglaljanak valamelyik fél mellett vagy ellen. Pedig a valóság az, hogy minden háborút hatalmi érdekekből vívnak, és mindig mindkét félnek vannak hatalmi érdekei. Minden háborúban szenved a civil lakosság, és az agresszor vagy hódító sosem tartja be azt az etikai szabályt, hogy civilre nem lövünk (és nem fosztjuk ki, nem erőszakoljuk meg stb.). És természetesen a civil lakosságot sehol nem minősíti az, hogy a vezetői hogy viselkednek a háborúban. Az nyilván előfordul, hogy a média megvezeti őket és nem látják a fától az erdőt, ahogy az orosz (és magyar) médiát követők körében elterjedt nézet az ukrán háborúval kapcsolatban, hogy itt a hős Oroszország próbál leverni egy fasiszta rendszert, pedig nyilván Oroszország sem kevésbé fasiszta, sőt. A háborúkat mindig is politikai érdekekből vívták, mozgatórugójuk és/vagy indoklásuk pedig a 19. század óta rendszerint a nacionalizmus, ami elhiteti az emberekkel, hogy az ellenség országának polgárai en bloc gonoszak. De próbáljunk meg elvonatkoztatni ettől a népmesei jók-rosszak felosztástól, és a háború borzalmait általánosságban elítélni, függetlenül attól, kik szenvedik el.

A magyar közélet megtért báránykái

 Március 15. után minden pesti ismerősöm Magyar Péter beszédéről áradozott. Egy csomóak számára hirtelen ő lett az ellenzékiség megtestesítője, és noha pár hónapja még hűen szolgálta a FIDESZ-t, most már saját pártot tervez alapítani:

https://magyarnemzet.hu/belfold/2024/03/baloldali-szereplok-es-nevtelen-adomanyozok-igy-nezett-ki-magyar-peter-marcius-15-ei-rendezvenye-video

Magyar Péter láthatóan sokkal több embert tud megmozgatni, mint pár évvel ezelőtt mondjuk Hadházy Ákos, aki azóta visszament állatorvosnak. Ami azért érdekes jelenség, mert Hadházy mindvégig hiteles, meggyőződéses ellenzéki volt (mármint gondolkodásmódjában nyilván most is az), Magyar Péter viszont csak akkor fordult szembe a rezsimmel, amikor kiderült számára, hogy feleségét csak könnyen eltávolítható bábnak használták. Pontosabban lehet, hogy ezt korábban is sejtette, csak akkor még szóban forgó feleséget nem távolították el a helyéről és ennek ő maga is élvezte az előnyeit. Azóta persze fent említett feleséggel közéleti szappanoperát kezdtek játszani, de erről majd egy másik posztban.

A magyar kultúrára erősen hatott a kereszténység, talán ezért is üt annyira az elveszett, majd megtért bárány története, amely kedvesebb, mint azok a bárányok, akik el sem vesztek. Másik, sok évvel ezelőtti példának említhetném Szegedi Csanádot, aki véresszájú fasiszta volt, míg fel nem fedezte, hogy zsidó ősöktől származik; innentől kezdve lelkesen küzdött az antiszemitizmus ellen, iskolai órákat tartott a zsidóságról és sokkal nagyobb hírverést kapott, mint az ilyen munkát akkor már évek óta sikerrel folytató Haver Alapítvány. Láthatóan a magyarokra sokkal nagyobb hatással van az, aki "megtér" a jó oldalra, mint aki eleve úgy kezdi a politikai karrierjét, hogy használja a fejét és mások hasznát nézi a sajátja helyett.

Merthogy egyébként azzal semmi bajom, ha valakinek változnak a politikai nézetei; pozitív példa a most 90 éves Gloria Steinem, aki fiatalabb korában nem volt éppen transzbarát, aztán transz emberekkel beszélgetve megváltoztatta a nézeteit. Az ő esetében nem arról volt szó, mi áll érdekében és mi nem, csupán több információ hatására rájött, hogy korábban nem jól gondolta. (Egyébként ez a feminista és az LMBT+ aktivizmusban nem ritka jelenség; egyszerűen a mozgalom korábbi szakaszaiban a nők, illetve LMBT+ emberek bizonyos csoportjai kevésbé voltak láthatóak még a számunkra is, ezért nem feltétlenül voltunk tudatában az érdekeiknek és szempontjaiknak.) Szegedi Csanád és Magyar Péter "megtérését" azonban közvetlenül megelőzte az a mozzanat, hogy szembesültek vele: az a politikai irányzat, amelyet eddig támogattak, mostantól őket is ellenségnek tekinti. És innentől kezdve nekem a sztori nem arról szól, hogy Magyar Péter "most hirtelen" szembesült a rezsim visszásságaival - elég nehéz elképzelni, hogy eddig ne látta volna őket, csak eddig nem állt érdekében lázadni ellenük. Valamiért a magyarokat mégis jobban megmozgatja egy saját érdekeit néző köpönyegforgató, aki most a megtért bárány toposzából próbál politikai tőkét kovácsolni, mint egy olyan politikus, aki évek óta kitartóan képviseli a demokratikus értékeket.

Ő itt a képen egy másik, számomra szimpatikusabb bárány. 

Kis magyar főzelékmentalitás

 https://nlc.hu/gasztro/20230215/mi-baja-a-vilagnak-a-lekvaros-buktankkal-a-10-legrosszabb-magyar-etel-kulfoldi-szemmel/?fbclid=IwAR3bgEMTVUsuWhxZfQNrtt0zMyItBxpodZHFONDneBQeMxzPCvCOBNS1AYI

(kép: FőzelékReceptek.hu)

Ez a cikk azt taglalja, melyik magyar ételektől undorodnak a külföldiek, és a senki számára nem meglepő pacal vagy mákos tészta mellett a főzelékek is előkelő helyet foglalnak el a listán. A főzelék valóban magyar specialitás, sehol máshol nincs ilyen a világon, kivéve talán Ausztria egyes részeit (ott sem pont olyan). Az, hogy a főzelék hogy maradhatott a magyar konyha egyik alapvető eleme, szerintem tanulságos és rávilágít mentalitásbeli kérdésekre.

Szóval a főzelék abban különbözik más népek zöldségköreteitől, hogy rántás van benne, amitől egyrészt kevéssé étvágygerjesztő szószban úszik, másrészt sokkal zsírosabb. A rántást a régi paraszti kultúrában azért tették bele, mert szükség volt energiára a mezőgazdasági munkához, húsra viszont csak ünnepnapokon tellett. Jobb híján tehát a főtt zöldségeket javították fel zsíros-lisztes mártással; ugyanezt a funkciót a Kanári-szigeteken a pirított liszt, a gofio töltötte be (egy vicces mondás szerint régen kétfajta étel volt: zöldség gofióval és zöldség gofio nélkül). Aztán kicsit javult az emberek anyagi helyzete, az átlag magyar ma már csaknem mindennap eszik húst, akár a főzelék mellé is. Ráadásul az emberek többsége nem végez nehéz fizikai munkát, tehát akár kevesebb kalóriával is ellenne. Mégis ragaszkodnak a hagyományos zsíros ételekhez, ami erősen hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek elterjedéséhez.

Gyakori jelenség, hogy embereknek vagy embercsoportoknak megváltozik az anyagi helyzete, de a szegénységből megőrzött szokásaik megmaradnak. Erre vezethető vissza például a gyakori elhízás olyan csoportoknál, akik régen kevés ennivalóhoz jutottak, és amikor ez már nem volt probléma, nem változtattak a táplálkozási szokásaikon. De nemcsak az ételre vonatkozhat ez, hanem egyéb szokásokra is, ez lehet az eredete például annak, hogy a magyarok igyekeznek elkerülni a fizetést, ha megtehetik (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/05/damon-galgut-promise.html) vagy olyasmiket is kikukáznak vagy megtartanak, amiket soha nem is szoktak használni, mert hátha egyszer valamire jó lesz (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html). Ezek a szokások a mai világban már éppúgy nem adaptívak, mint a zsíros fasírt mellé főzeléket enni, mégis megmaradtak ékes bizonyítékául, hogy a magyarok mennyire nem képesek változni. És hogy a politika terén ez mihez vezetett, azt látjuk.

A cukornádvarangy, a tenerifei muflon és az LMBT+ emberek jogai

 

Sok éve láttam ezt a zseniális dokumentumfilmet, amelynek plakátja pont arra hívja fel a figyelmet, mit ne csináljunk: ne engedjük, hogy kislányunk ölelgesse a cukornádvarangyot, ugyanis annak bőre mérgező és kisebb gyerekekre akár halálos is lehet. A cukornádvarangynak számos egyéb hátrányos tulajdonsága van, viszont nem rendelkezik azon előnyös tulajdonsággal, hogy elfogyasztaná a cukornádat károsító nádbogarat, amelynek kiirtására betelepítették Ausztráliába az 1930-as években. Szóval az ausztrálok utóbb rendkívül megbánták, hogy betelepítették a cukornádvarangyot, és ugyanez a helyzet a nyulakkal, amelyeknek kordában tartására hosszú kerítést húztak fel a teljes kontinensen keresztül.

Azt gondolnánk, hogy a világ tanult az ausztrálok tapasztalataiból és többé nem telepítettek be ész nélkül invazív fajokat mindenféle helyekre. Ehhez képest megdöbbenéssel hallottam, hogy Tenerifére a muflont az 1970-es években telepítették be, hogy legyen egy nagyvad, amire a turisták vadászhatnak. A muflon ugyan nem mérgező, sőt cuki, viszont rossz ötlet volt betelepíteni egy olyan szigetre, ahol túlszaporodva kiirthatja az őshonos növénytakarót, viszont nincsenek természetes ellenségei. Tenerifei betelepítésének időpontján nemcsak azért lepődtem meg, mert a cukornádvarangy-fiaskó igazán elgondolkoztathatta volna a döntéshozókat, hanem azért is, mert ekkorra már világszerte elkezdődtek a környezetvédő mozgalmak, a 60-as évek emberi jogi mozgalmaival karöltve. Hogyhogy mégsem jutott senkinek eszébe, hogy a különleges endemikus fajok megőrzése és az erózió elleni védelem fontosabb, mint hogy pénzes németek lövöldözhessenek a hegyen?

Valószínűleg úgy, hogy megvolt ugyan a környezetvédő szemlélet és az ennek alapjául szolgáló tudás és filozófia, ám korántsem volt olyan széles körben elterjedve, mint manapság. Még akik hallottak róla, azok sem feltétlenül voltak tudatában, mi minden járulhat hozzá a környezetvédelemhez, eszükbe sem jutott például szelektálni vagy újrahasznosítani a hulladékot, már akkor elégedettek voltak magukkal, ha nem dobálták el az utcán. Az, hogy egy adott ügy miért fontos és milyen vetületei vannak, csak fokozatosan válik ismertté a társadalomban, és ezáltal a hozzá kapcsolódó gyakorlatok elterjedtsége és elfogadottsága is változik. Pár évtized alatt is látványosan változott az emberek hozzáállása a húsmentes életmódhoz vagy a megújuló energiaforrások használatához; ami miatt a hetvenes években különcnek tartottak valakit, az mára széles körben elfogadottá vált. Kelet-Európa kicsit később csatlakozott be ebbe a folyamatba, de némi fáziskéséssel szintén ebbe az irányba tart, bár jóval kevesebb fajta vegán terméket kapni a boltokban és jóval kevesebb támogatást kapnak a polgárok a napelemek használatához, mint mondjuk Ausztriában vagy Spanyolországban.

Ugyanez a tendencia más elképzeléseknél és mozgalmaknál is megfigyelhető: amennyire magától értetődött a hatvanas években a rasszizmus, a homofóbia vagy a nők alacsonyabb rendűnek tekintése, olyan cikivé váltak mára ezek az ideológiák. Ahogy az átlag nyugat-európai polgárok nem fogják kijelenteni, hogy leszarják a környezetvédelmet, legföljebb eltérően vélekednek arról, hogyan tudnak és akarnak ők maguk hozzájárulni, úgy (a szélsőjobboldalt és egyes extrém vallási csoportokat leszámítva) az LMBT+ emberekkel szemben sem engednek meg maguknak olyan megnyilvánulásokat, mint mondjuk Magyarországon a vezető politikusok és közéleti szereplők. Míg 50 évvel ezelőtt sehol a világon nem tehették hivatalossá kapcsolatukat az azonos nemű párok és több országban volt törvény a homoszexualitás ábrázolásának korlátozására, addig ma már a legtöbb EU-tagállamban magától értető, hogy azonos nemű párok házasodhatnak és gyereket vállalhatnak, a transz emberek pedig megváltoztathatják hivatalos nemüket. Ha egy ember vagy ország nem teljes körűen támogatja az LMBT+ emberek jogegyenlőségét, az sokkal inkább olyan témákra vonatkozik, mint az, hogy megengedhető legyen-e a nem jogi megváltoztatása orvosi átmenet nélkül, az interszex vagy nem-bináris emberek bejegyeztethessék-e magukat harmadik vagy "egyéb" neműként, vagy hogy egy együtt élő leszbikus pár esetében a szülőanya párja automatikusan szülőnek tekintődjék-e, vagy végig kelljen mennie az örökbefogadás folyamatán.

Ez a mai Magyarországról nézve szinte álomszerűnek tűnik. Ám akárcsak a környezetvédelemnél, a fáziskésés itt sem jelenti azt, hogy nem történik előrehaladás, még ha ez jelenleg a politikában annyira nem is látszik. De hiába propagálják a húskészítményeket és a vadászatot, mégis egyre több a vegán; a kormány gyűlöletpropagandája ellenére sokan állnak nyitottan az LMBT+ emberekhez. Bízom benne, hogy egy nap Magyarországon is magától értetődő lesz az a gondolkodásmód, ami ma még kisebbséginek számít.  

Csehov: Sirály - a Krétakör tapsrendje

 

Sajnos most nem fogok részletesen belemenni, mi mindentől fantasztikus ez a sok évvel ezelőtti előadás, ami azóta is életem egyik legnagyobb színházi élményének számít. Egyetlen elemet hozok csak most fel: a tapsrendet. Ez ugyanis nem a darab legvégén volt, mint szokott lenni, hanem a kellős közepén álltak ki és hajoltak meg a színészek. Amellett, hogy ezzel felhívták a figyelmet arra, hogy színházat látunk, azt is elkerülték, hogy egyes türelmetlen nézők a késői időpontra hivatkozva kislisszoljanak a tapsrendről.

Merthogy igen, vannak ilyen nézők. Olyanok meg még többen, akik nem nézik végig a filmek stáblistáját. (Sőt, találkoztam olyan filmfordítással, ahol láthatóan a fordító sem nézte végig, és a stáblista után szereplő lényeges szöveges információt  - pl. hogy mi lett a doku szereplőivel azután - már nem fordította le.) Az emberek arra törekszenek, hogy csak lényeges tartalmakat fogyasszanak; ezen kaszál például a Youtube és a Spotify, akik megfelelő pénzért megoldják, hogy ne kelljen reklámokat nézned/hallgatnod. A Facebooknak is van fizetős változata, de az emberek többsége persze nem hajlandó erre áldozni, cserébe viszont bosszankodnak azon, hogy reklámok vagy az ismerőseiknek érkezett szülinapi köszöntések jelennek meg a hírfolyamukban, mert ez nekik "nem lényeges tartalom". Attól eltekintve is, hogy esik ez a szülinapos ismerősnek, ezek az emberek bosszankodásukat természetesen kiírják a Facebookra, nem gondolva bele, hogy ez meg másoknak lehet "nem lényeges tartalom".

Klisé, hogy felgyorsult a világunk: régen több hónap volt Európából Amerikába eljutni, ma csak 6 óra repülőút. Ezért aztán türelmetlenebbek is lettünk: régen az utasok napokat várhattak egy megfelelő irányban közlekedő postakocsira vagy hajóra, míg ma az utasközönség háborog, ha pár perc késéssel indul a busz, és adott esetben lekommunistázzák a sofőrt emiatt (ennek magam voltam tanúja Budapesten, a 65-ös buszon; a háborgók nyugdíjasok voltak, az időpont pedig szombat délelőtt, tehát elég valószínűtlen, hogy munkába, időre kellett felérniük a Hármashatár-hegyre). Persze nem baj, ha valaki nem akarja vesztegetni az időt, és igyekszik élete minden percében valami hasznosat csinálni - csakhogy a türelmetlenkedők többsége amúgy meg "inspiráló" Coelho-idézeteket posztolgat a Facebookon és olyan sorozatokat néz egész estéken át, amelyeket tulajdonképpen nem is szeret; az én szememben ezek nem érnek annyit, hogy dührohamot kelljen kapniuk két perc reklám miatt. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenkinek töltse ki a teljes életét a munka, az ismeretszerzés és/vagy az aktivizmus, kell a szabadidő, különben kiég az ember. De esetleg érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon az, amivel eltöltjük üres óráinkat, tényleg annyira értékes, hogy bosszankodnunk kéne néhány reklám vagy kevéssé érdekes Facebook-poszt miatt? (Egy kicsit csatlakozva az előző bejegyzésemhez: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/tarja-kulho-az-igazsagoszto-avagy-finn.html)

Tarja Kulho, az igazságosztó, avagy finn specialitások-e a first world problems?

 

A szatirikus finn regény hősnője egy kisvárosi bolti pénztáros, aki egyfajta mai Robin Hoodként úgy dönt, hogy igazságot tesz: felad egy újsághirdetést, hogy ha valakit egy embertársában idegesít valami, szóljon neki és ő megoldja. Úgy tűnik, sikerült piaci rést találnia: sorra kapja a leveleket, és a kéréseknek megfelelően bosszút áll azokon, akik "rosszul" (nem a férjük rendszere szerint) pakolnak be a mosogatógépbe, rajta hagyják a felbontott margarinon a fóliát, túl hosszan beszélnek a munkahelyi értekezleteken, vagy - ó, minő borzalom! - bakancsban összejárják a sífutónyomot.

A regényt olvasva az első gondolatom az volt: lám, a finnek olyan jól élnek, hogy már csak ilyen "igazságtalanságok" érik őket. Ám aztán belegondoltam, hogy ez nem feltétlenül az általános jólétről, hanem a mentalitásról szól. Magyarországon kisvállalkozók mennek sorra csődbe, nyugdíjasok kénytelenek csirkefarháton élni, kutyák pusztulnak el felelőtlen embereik miatt és intézeti gyerekek szenvednek el szexuális bántalmazást - de a Facebookon egyesek mégis képesek azon berzenkedni, hogy a kerékpárút miatt lassabban jutnak be kocsival a munkahelyükre, egy ismerősük túl sok képet posztol a macskáiról, vagy az uszodában megkérte őket valaki, hogy menjenek át a lassabb sávba. Mindezzel két baj is van. Az egyik nyilván az, hogy ilyen fölösleges hülyeségek miatt hergelik fel magukat emberek, ami a mentális állapotuknak és az emberi kapcsolataiknak biztos nem tesz jót. A másik, hogy ezek a fajta berzenkedések nekem az empátia hiányáról is tanúskodnak - nem azt az elvet próbálom propagálni, hogy "tessék megenni a spenótot, akármilyen szar, Etiópiában gyerekek éheznek", mert lehet valakinek komoly probléma olyasmi, ami összehasonlíthatatlanul kevésbé fenyegeti a puszta túlélését, mint mondjuk egy árvíz vagy egy halálos betegség; ugyanakkor, ha valaki folyamatosan ezekkel az apró bosszúságokkal foglalkozik és sose gondol bele a nála kevésbé szerencsések helyzetébe, nos, az egy kevésbé szerencsés konstelláció. Másrészt a példáimban a feszültség forrása is az volt, hogy valaki nem igazán mutatott empátiát a másik fél (a kerékpáros, a gyorsabb úszó vagy a büszke macskaszolga) felé.

Tarjának az esetek nagy részében sikerül a "tettest" rávennie, hogy változtasson a viselkedésén, hiszen ezek annyira apróságok; ugyanakkor olykor kiderül, hogy nagyon is jó oka van úgy viselkedni, ahogy. Nyilván az lenne a legjobb, ha ezekben a konfliktusokban a felek nyíltan kommunikálnának, ahelyett, hogy a feleség titokban már a válási papírokat töltené férje sajtfogyasztási szokásai miatt. De még jobb lenne, ha megpróbálnák elviselni a másikat, vagy keresni egy alternatív megoldást, például máshol sífutni vagy nem menni rá annak az ismerősnek a falára, ahol meglátásunk szerint túl sok macskakép található. 

(Ez utóbbiak sorát én is bővítem most itt a mallorcai Valdemossa egyik lakójával.) 

Doktor House-effektus a magyar egészségügyben

 

A számos egyforma kórházsorozatnál nemcsak azért szeretjük jobban a Doktor House-t, mert Hugh Laurie zseniális, hanem azért is, mert jót derülhetünk benne azon, hogyan nem szabadna az orvosoknak viselkedniük. House bunkó a betegekkel, kétségbe vonja a szavaikat, minden empátia nélkül számol be nekik az állapotukról, rendszeresen követ el magánlak- és magántulajdon-sértést, a kezelést illetően pedig mintha hírből sem ismerné a tájékoztatáson alapuló beleegyezés fogalmát. Nagyjából az egész sorozat összefoglalható azzal, hogy House etikailag nem megengedhető dolgokat csinál, amiket a kollégái igyekeznek helyrehozni. Mi pedig, hiába helytelenítjük House módszereit, azért minden rész végén örülünk, hogy mégse rúgták ki.

Ugyanakkor a Doktor House máris kevésbé vicces, ha elképzeljük, hogy mi vagyunk a betegei. Pedig ez nem annyira irreális, mint gondolnánk. Nemrég egy ismerősömet cukorbetegséggel diagnosztizálták: úgy felment a cukra, hogy kórházba került. Ennek ellenére utána hetekig rohangászott orvostól orvosig, kórháztól ügyeletig, hogy írjanak fel neki inzulint, ezt sehol sem tették meg, sőt azt sem árulták el, kitől kérhetne receptet. Végül egy Facebook-poszt alatt árulta el neki egy ismerőse, hogy a háziorvos írhatja fel az inzulinját; informális csatornákon kellett beszereznie azt a tudást, amit az egészségügyben dolgozóktól nem kapott meg. És ez egyáltalán nem egyedi eset. Gyerekkoromban, ha betegség után visszamentem az iskolába, az osztálytársaim mindig megkérdezték, mi bajom volt, én meg mindig azt feleltem: fogalmam sincs, az orvos nem mondta meg. Valószínűleg sokaknak másoknak is vannak élményei olyan orvosokkal, akik ledorongolták, ha valami orvosilag nem helyeset mondott; akik odavetették neki, hogy ez egészen biztosan nem fájhat; vagy akik érzéketlenül közölték vele a betegsége hírét. Az a háziorvos, akihez tinédzserkoromban tartoztunk (és akitől, amint lehetővé vált a szabad orvosválasztás, villámgyorsan átigazoltam egy másikhoz), rendszeresen részegen ment be dolgozni, nyálcsorgatva stírölte a női betegeket, és a dús keblű szomszédasszonyunkkal akkor is levetette az összes felsőruházatát, ha az csak fülfájásra panaszkodott. További horrortörténetek olvashatók ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/04/kafka-per.html

Sok vígjátékra igaz, hogy kívülről nevetünk rajta, de nem biztos, hogy szívesen lennénk annak a szereplőnek a helyében, aki óramutatóba kapaszkodva lóg le a toronyból vagy cipőt kénytelen enni. Szerencsére ezek a helyzetek viszonylag kevesünkkel fordulnak elő, így nem kell magunkra vonatkoztatnunk őket. Az az orvosi viselkedés azonban, ami a Doktor House-sorozat fő humorforrása, a magyar egészségügyben nagyon is gyakori - és így, ha jobban belegondolunk, ezek a helyzetek már nem is annyira viccesek.

Jóbarátok 4. évad 15. rész: más megközelítésből a slow fade-ről, vagy miért utazott Chandler Jemenbe

***SPOILER***

Tévésorozatokban egy csomó pár van, akik folyton szakítanak, mi meg drukkolunk, hogy újra összejöjjenek. Chandler és Janice esetében az összes néző és a baráti kör egyaránt azon drukkolt, hogy ne jöjjenek össze. Janice Chandlernek is az agyára ment, de ezt nem volt képes megmondani neki, inkább kitalált egy hazugságot, miszerint a cége áthelyezi Jemenbe - és mivel Janice kikísérte a reptérre, végül kénytelen volt fel is szállni a jemeni gépre.

(kép: Decider)

Jogos kérdés lehet, mi köze mindennek a slow fade jelenségéhez, amelyről bővebben itt lehet olvasni: https://wmn.hu/wmn-life/62028-nem-szakit-csak-tavolodik-a-szetvalas-kulonosen-fajdalmas-modja-a-slow-fade-a-lassu-elhalvanyodas?fbclid=IwAR2B7sxATV1LESSxrp_noj3SbKPTFfPa8HW2m8MTw0UTA1k_PGRgCp3LYSI. Igazából az, hogy mindkét esetben szakítani akar valaki, de ezt nem kommunikálja egyértelműen. És ennek sok különböző oka lehet. A cikk azt sugallja, hogy ezek az emberek önzők vagy felelőtlenek, nem hajlandók konfrontálódni a másik emberrel, de nemcsak erről van szó. Kultúránkban mindig is voltak írott vagy íratlan normák, hogy mi minősülhet szakítási alapnak; ha valaki olvassa különböző országok válási törvényeit a 20. század közepe előtt, érdekes kikötéseket tapasztalhat. A filmekben és sorozatokban, amelyek nagyon sokaknak formálják a párkapcsolatokról alkotott gondolkodását (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html), a szakítás leggyakoribb indoka, hogy vagy a szakító felet csalta meg a másik, vagy a szakító félnek van valakije, esetleg beleszeretett valaki másba; ezek mellett még a halálos betegség vagy a nagy földrajzi távolság jöhet szóba. Amellett, hogy szerintem egyetlen megcsalás miatt nem túl bölcs dolog egy amúgy jól működő kapcsolatot felrúgni, valamint a poliamória is egy megfontolható kapcsolati forma, számos egyéb ok is lehet, ami miatt úgy dönthet valaki, hogy nem a mostani párja mellett folytatja az életét. Hiszen egy párkapcsolat hosszú távú célja a legtöbb esetben az, hogy életük hátralevő részében együtt legyenek, esetleg együtt is éljenek. Biztos, hogy együtt tudok élni hosszú távon valakivel, akinek gyökeresen más a kultúrája, aki teljesen más életritmust folytat, aki egészen másképpen vagy máshol akar élni, mint én, és nem találunk kompromisszumos megoldásokat? Sőt, egy olyan embernek, aki a romkomok szerint gondolkodik a kapcsolatokról, az is fontos, hogy legyen szerelem a két fél között. Viszont a romkomokkal azt is sugallják, hogy az emberek többsége mindig épp szerelmes valakibe, csak nem mindig ugyanabba. Ezért ha valaki azzal indokolja a szakítást, hogy nem szerelmes a másikba, a másik fél rögtön azt gyanítja, hogy biztos "van valakije". Ha nem így van, előfordul, hogy az elhagyott fél el sem fogadja a szakítást és továbbra is hevesen nyomul a másikra, esetleg mindenféle nem túl hízelgő teóriákat gyárt arról, mi lehet a háttérben (a másik "pszichopata", "látens meleg", "valami szexuális trauma érte korábban" stb.)

Chandler és (egyes) slow fade-elők ugyanannak a kulturális elvárásnak esnek áldozatául: olyan okból szakítanak, amit a társadalom nem fogad el érvényes szakítási alapnak. Chandler kitalál egy elfogadható válási alapot, magyarán kamuzik; sokan viszont azt a megoldást választják, hogy egyszerűen csak nem keresik a másikat. Ez nem feltétlenül új jelenség, már tinédzserkoromban is így volt, és akkor a tapasztaltabb lányok úgy okították a kezdőbbeket: ebből nekik kéne észrevenniük, hogy vége. (Mondjuk okoseszközök se voltak és több türelem volt az emberekben, tehát ha 2 órán át nem reagáltam egy üzenetre, nem feltétlenül pánikolt be a másik, hogy el akarom hagyni, amikor pedig esetleg csak értekezleten vagy uszodában voltam.) Ahogy a coming out se mindig úgy történik, hogy kiállok valaki elé és bejelentem, hogy queer vagyok, a kapcsolatok sem mindig végződnek egyértelmű lezárással. Igaz, most a kultúránk abba az irányba halad, hogy mindent mondjunk ki egyértelműen, és biztos, hogy sokaknak, például nem-neurotipikus embereknek, ez segítség. ("Ez szarkazmus volt?" - kérdi Sheldon.) Viszont ez azzal is jár, hogy a régebbi kulturális mintát követő emberekre olyan bélyegeket sütnek rá, mint a fent említett cikk is. 

Mindenkinek meglehet a maga véleménye arról, jó dolog-e a nyílt kommunikáció normája. Én mondjuk azt gondolom, sok mindent megold, viszont sokkal könnyebben meg is bántjuk a másikat (Chandler helyében ki hogy tudná nem bántó módon elmondani Janice-nek, hogy nem akar vele járni, mert végtelenül idegesítő?) Ugyanakkor semmiképpen sem segít a dolgon, hogy ez a társadalmi norma ütközik egy másik társadalmi normával, miszerint egy szakítás csak bizonyos okokból jöhet létre. Chandler és még sok mindenki így két norma közt a pad alá esik.

Sik Endre: De-demokratizáció és morális pánikgomb Magyarországon

 https://events.ceu.edu/2023-11-22/department-seminar-hungarian-version-de-democatization-operation-moral-panic-button-mpb

A morális pánikgomb neve félrevezető: nem akkor kell megnyomni, amikor pánikot érzünk, hanem épp ellenkezőleg, a kormány nyomja meg akkor, amikor valamilyen morális pánikot kíván kelteni (ha valaki nem ismerné ezt a fogalmat, itt fejtem ki: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/01/menj-tovabb-avagy-mi-koze-salvadori.html). Sik Endre az előadásában számos példát hozott fel arra, hogy a FIDESZ hogyan nyomogatja a morális pánikgombokat, hogy a migránsok ellen hangolja a lakosságot, de eszünkbe juthatnak a Brüsszel- vagy dzsenderellenes kampányok is. Sik szerint azonban nem is fontos nekik, hogy a teljes lakosságot megszólítsák. Hiszen kétharmaduk van; elég, ha a szavazóikat megtartják, a többiekkel nem kell törődniük. Minden belföldi kommunikációjuk arra irányul, hogy szavazótáborukat emlékeztessék rá: ők a jófiúk, rájuk kell szavazni, csak ők védhetik meg az országot a csúnya dzsenderektől/migráncsoktól/pedofiloktól stb. 

Hogyan alkalmazható ez az elmélet Novák Katalin váratlan zuhanórepülésére? Ugye kiderült, hogy még az ősszel Katika kegyelmet adott egy pedofíliában bűnrészes elítéltnek. Ez azért ciki, mert a kormány az elmúlt pár évben elég rendszeresen nyomogatta a pedofil pánikgombot, szóval fennállt a veszély, hogy az eddig hűséges FIDESZ-szavazók elfordulnak a párttól. Gyorsan intézkedni kellett tehát, megszabadulni a rossz lányoktól, hogy a jófiúk továbbra is dicsfényben tündökölhessenek. Egy másik változat szerint előre megírt forgatókönyv volt az egész, Novák Katalinnal aláíratták a kegyelmi határozatot és ott tartották a fiókban, hogy egy alkalmas pillanatban az egész "véletlenül" kiderülhessen - az alkalmas pillanat oka lehetett az, hogy a főnök aggódott Katika túlzott népszerűsége miatt, esetleg Katika valamely ponton beleköpött a levesébe, de lehet, hogy csak túl régóta nem volt semmi, ami mozgósíthatta volna a FIDESZ-szavazókat.

Ki kell tehát ábrándítanom azokat az ellenzéki érzelmű embereket, akik lelkesen ünneplik a győzelmet. Ez az egész nem róluk szólt, akárhányan is tüntettek volna, ha olyan ügyről van szó, amiben a FIDESZ szavazótábora támogatja a történteket, nem változott volna semmi. Az, hogy egyáltalán van még engedélyezett politikai ellenzék, kizárólag annak köszönhető, hogy fenn kell tartani a demokrácia látszatát. Az államfő Magyarországon mindig is bábszerepet töltött be (emlékszünk a felháborodásra, amikor Sólyom László valamit nem akart aláírni), így cserélgethető. Bárkit is váltanak le, amíg nem a kormánypárt az, Magyarország nem fog visszademokratizálódni.

(A pánikgomb képe - ami igazi, nem morális pánikgomb - egy "pazar cuccok" nevű oldalról származik, ahol az ajándékok között listázzák. Ez nekem kicsit fura; bár kétségtelenül több a gyakorlati haszna, mint egy virágcsokornak, szerintem kicsit bizarr lenne ilyesmit vinni a nagyinak anyák napjára.)

Ordító egér a NATO-ban

 ***SPOILER***

Ugye mindenki emlékszik Peter Sellers klasszikus vígjátékára a miniállamról, amely vicces véletlenek folytán egy tömegpusztító fegyverhez jut? Egyszeriben világpolitikai tényezővé válik, és ő kezd diktálni a nagyhatalmaknak.

Valami hasonlót képzelhetett magáról Orbán Viktor is, amikor folyamatosan elzárkózott attól, hogy megszavazza Svédország NATO-csatlakozását. Nem politikai érveket hozott fel emellett (bár lehet, hogy voltak neki, lévén puszipajtások Putyinnal), hanem olyasmiket, hogy a svédek megsértették a magyar kormányt (valóban kritizálták a magyar sajtószabadságot, pontosabban annak hiányát, de ez nem sértés, hanem ténymegállapítás) vagy hogy sok más dolguk volt a parlamentben és nem értek rá erről szavazni. Aztán amikor tegnap utolsó előttiként Törökország is a svédek NATO-csatlakozása mellé állt, hirtelen ő is meggondolta magát. Nyilván rájött, amit mi is megmondhattunk volna: neki nincs a tarsolyában (pontosabban a pincéjében) szuperbomba, hiába hiszi magát világpolitikai tényezőnek, a nagy nemzetközi szervezeteket nem tudja úgy ledominálni, mint a magyar politikát. Eljátszadozhat egy darabig a vétókkal meg a dolgok meg nem szavazásával, de előbb-utóbb a többiek besokallnak, az EU megvonja a vétójogot, a NATO meg egyszerűen kiteszi Magyarország szűrét. Ami elég nagy szívás lenne.

Persze attól, hogy valaki kis ország, még nem kell meghunyászkodnia és benyalnia másoknak, de van különbség az asszertivitás és az arcoskodás között. Ahogyan az se mindegy, hogy milyen háttérrel és milyen célból hallatja a hangját egy ordító egér. Grand-Fenwick vezetőivel szimpatizálunk, mert a bombát a világbéke biztosítása érdekében akarják maguknál tartani; azzal viszont, hogy valaki sértettségből vagy azért, hogy fontosnak érezhesse magát, kerékkötője a nemzetközi szervezetek működésének, senkiben sem vált ki szimpátiát. Egyes egereknek nem kéne annyira ordítaniuk, mert még levadássza őket a macska. 

Miért öntözzünk halott virágokat

 https://mymirror.hu/ne-ontozz-halott-viragokat/

Ez a cikk arra biztat, hogy ne öntözzünk halott virágokat. Vagyis: ha azt látjuk, hogy valamelyik barátunkat mindig mi keressük, ő pedig minket sohasem, akkor engedjük el, írjuk le az illetőt. A cikk megemlíti, hogy ugyanezt párkapcsolatban is gyakorolni kéne (ami szembemegy azzal a hagyományos és sokakban berögzült elvvel, hogy a lány ne keresse a fiút, de ez őket láthatóan nem zavarja), és továbbgondolva nyilván a rokonokhoz is így kéne hozzáállni.

Több szempontból is ijesztőnek találtam ezt a megközelítést, azt meg még inkább, hogy a Facebookon a poszt alatt legtöbben egyetértésüket fejezték ki ezzel az elvvel. Pedig nekem elég sok problémám van vele, amiket mindjárt fel is sorolok.

Az első, hogy nem veszi figyelembe az emberek különböző személyiségét és kommunikációját. Például fent is említettem: sok lányba belenevelték, hogy ő sose keresse a fiút. Az ilyen kulturális gátakon felül olyan pszichés állapotok, mint a depresszió vagy az autizmus, szintén megnehezítik, hogy valaki kezdeményezzen egy baráti kapcsolatban. Pedig pont egy ilyen embernek kiemelten szüksége van egy segítő hálóra, és ha barátai azért maradoznak el, mert unják, hogy mindig nekik kell kezdeményezni, veszélyes mértékben elmagányosodhat. Nyilván ugyanez igaz azokra az idős és/vagy beteg emberekre, akiknek nehéz telefonálniuk, mert pl. remeg a kezük vagy nem látják jól a képernyőt.

A második, hogy a párkapcsolatokhoz hasonlóan a barátságokban is kialakulnak rutinok. Van, akivel inkább telefonon beszélünk, mással skype-on vagy messengeren; van, akivel mindig kávézás a közös program, másokkal esetleg kirándulás vagy színház. És igen, előfordul, hogy mindig az egyik fél hívja a másikat programokra, mert ő az, aki jobban rátalál ezekre, akinek több ötlete van. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar menni, csak mondjuk az ő személyiségéhez kevésbé passzol, hogy bulikat keresgéljen szombat estére, esetleg kevésbé van ilyesmire ideje hét közben.

A harmadik, hogy egy barátságnak nagyon nem az a fokmérője, hogy mennyire keresi az egyik fél a másikat, vagy keresi-e egyáltalán. Én legalábbis azokat tartom igaz barátoknak, akikkel sok mindenről tudunk beszélgetni, megbízunk egymásban és számíthatok rájuk. És ezek a dolgok nem feltétlenül korrelálnak azzal, hogy az illető szokott-e engem keresni. Sokszor kaptam olyanoktól segítséget, akik amúgy nem jelentkeznek, ha én nem írok rájuk. Anyukám és a húga viszonya is ilyen egyenlőtlen volt, mindig anyukám telefonált, ő vett ajándékokat, már mi is lebeszéltük róla - de mikor beteg lett, a húga lelkiismeretesen látogatta és hívogatta telefonon. Sőt vannak olyan emberek, akik akár évekre eltűntek az életemből, aztán hirtelen újra előkerültek, és ugyanúgy megtaláljuk a hangot, ugyanúgy számíthatok rájuk, mint annak idején. A külföldre költözés például hozta magával, hogy szintén külföldre (akár másik országba) költözött régi barátokkal felélénkült a kapcsolat, hiszen hasonló dolgokon mentünk keresztül.

Vajon miért vallják olyan sokan a "ne öntözzünk halott virágokat" elvét? Az egyik kommentelő (a majdnem egyetlen, aki nem értett egyet) úgy vélte, ez az egójukról szól, mert nehogy már őket valaki semmibe vegye. Szerintem meg pont a bizonytalanságról van szó. Annyira nem bíznak abban, hogy a barátaik valóban szeretik őket, hogy egyértelmű bizonyítékot várnak az ellenkezőjéről (erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2011/01/l-word-5-evad-12-resz.html). Nem mindig reális viszont, hogy összes barátunk segítőkészségét teszteljük, ezért hagyatkozunk olyan felszínes dolgokra, mint hogy milyen gyakran hív fel minket az illető. Pedig ha nekünk egy telefonhívás vagy egy messenger-üzenet nem igényel nagy erőfeszítést, akkor nyugodtan megtehetjük. A legrosszabb, ami történik, hogy beszélgetünk egy olyan emberrel, akinek igazából nem jelentünk semmit - de egy jó beszélgetés önmagában is érték, és még ha kevésbé jó is, ennél sokkal nagyobb hülyeségekre is elfecsérlünk időt. Ám az is lehet, hogy a halottnak tűnő virág valójában nagyon is él, és csak egy kis erőfeszítésünkbe kerül, hogy kivirágozzék és olyan szép legyen, mint ezen a képen.