Doktor House: A külcsín

***SPOILER***

A tini szupermodell egyértelműen rákos, ám sehol sem találják a daganatot. A megoldás: ott volt, ahol nem keresték - a heréiben. Ugyanis Alex interszexuális (orvosilag ez a "pszeudohermafroditizmus", amit én kicsit degradálónak érzek - még csak nem is igazi), csak heréi felszálltak a hasüregbe, ezért nem derült ez ki korábban.

A dolog érdekessége, hogy amint ez kiderült, House rögtön fiúként kezd el Alexről beszélni. Pedig van neki női nemi szerve, mellei (nem szilikonból!), és nagyon határozott női identitása. Ám mintha egyetlen férfiszerv megléte rögtön férfivá változtatná, hasonlóan az apartheid idején alkalmazott amerikai rendszerhez, miszerint egyetlen fekete felmenő automatikusan négerré teszi az utódot.

House-on persze nem lepődünk meg, de a sorozat más epizódjaiban ilyenkor lép be Foreman vagy Cameron, hogy egy politikailag korrektebb megközelítést alkalmazzanak. Ezúttal nem ez történt. Úgy tűnik, a sorozat készítői - bár dicséretre méltó módon láthatóvá tesznek egy láthatatlan csoportot (erről ld. Orchideák c. bejegyzésemet) - nem voltak annyira nyitottak, hogy elfogadják: igenis lehet valaki egyszerre nő és férfi, vagy éppen egyik sem. Mindenképpen bináris rendszerben gondolkoznak a nemekről, ráadásul tisztán biológiai alapon, az illető identitásának figyelembe vétele nélkül.

Elkelne nekik egy képzés transz témában.

Lány a vízben

***SPOILER***

A philadelphiai apartmanház enyhén flúgos lakói összefognak, hogy segítsenek egy nargnak, vagyis vízi nimfának visszatérni saját világába anélkül, hogy a gonosz krant széttépné. A feladat annál is bonyolultabb, mert mindenkinek megvan a maga feladata, de senki sem tudja magáról, melyik feladat vár rá. Ebből egy csomó csetlés-botlás származik, hiszen emberek gyakran a nem megfelelő szerepet vállalják magukra, vagy éppen elbizonytalanodnak abban, képesek-e végrehajtani feladatukat. De végül mindenki megtalálja a funkcióját, és csak azt az egyetlen embert éri el a végzet, aki felfuvalkodottságában azt hitte, képes megszabni mások életcélját.

Ugyanis a sablonok, amelyekben az ostoba 13B lakó gondolkodik, nem mindig húzhatók rá a valóságra. Nem biztos, hogy a segítő "egylet" az a társaság, akik folyton együtt lógnak; lehet, hogy sose beszéltek még egymással. És az egész olyan, mint egy jó krimi: a végén verjük a fejünket a falba, hogyan nem láttuk a megoldást. Hát persze, hogy az kapta a gyógyító szerepét, aki több alkalommal is élete kockáztatásával mentette meg a lányt! Hiszen egész élete arról szólt és szól, hogy segítsen az embereken (meg adott esetben a nargokon is). Csak nem vettük észre, mert ő sem hitt magában eléggé, hogy észrevegye.

A mese tanulsága egyrészt az, hogy mindenkinek megvan a feladata, és mindenkinek magának kell azt megtalálnia; másoknak nem fog menni, mert csak a felszínt látják, a rejtett képességeket és személyes történeteket nem. A másik az a jelenet, amelyben a gyógyító eltünteti a lány súlyos, méreggel átitatott sebeit. Ezt azáltal tudja megtenni, hogy kimondja mindazt a fájdalmat, amelyet évek óta magába fojt. Könnyei hatására nemcsak a sebek hegednek be, de ő maga is meggyógyul. Nem véletlenül köszön el a nargtól így: "megmentetted az életemet".

Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik bizonytalanok abban, megtalálták-e életük küldetését, és azoknak, akik nem merik vagy nem tudják feltárni fájdalmaikat, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.

Vakációs könyv

A kilencéves Ali nagyon nem tud mit kezdeni magával a vakáció idején. A gyerekek közt nincsenek barátai, legföljebb bántalmazói. Apja kiküldi az utcára rágógumit árulni, de nem elég talpraesett ehhez a munkához. Így csak lófrál a városban egyedül, és mérhetetlenül unatkozik; annyira, hogy még a családjában történő drámai események sem tudják kizökkenteni az álmos, egyhangú vakáció-feelingből. Meg tudom érteni Alit: iskolás koromban én is utáltam a szünidőt. A gyerekfilmek többsége szerint ilyenkor a srácok együtt lógnak a többi gyerekkel a téren vagy a faluban, ahová leutaztak a nagyszülőkhöz, és mindenféle klassz dolgokat csinálnak. Csakhogy nekem nem voltak falusi rokonaim, a környékünkön pedig nem voltak játszóterek (mert nem nevezhető annak egy betonozott tér közepén álló egy darab hinta, amelyet sose használ senki). A társasházban nem voltak velünk egykorú gyerekek, akikkel játszhattunk volna. jórészt kertes házakból kialakított külváros családbarát ugyanis, de nem gyerekbarát, vagyis a gyereket bezárja családja körébe és nem teszi lehetővé a gyerekközösségek spontán kialakulását. Ha valaki nem alakított ki olyan szoros kapcsolatot az osztálytársaival, hogy az a nyári közös programokra is kiterjedjen (amihez persze az is kellett, hogy szóban forgó osztálytársak ne a balatoni nyaralójukban töltsék az egész vakációt), bizony egész nyárra egyedül maradt. A zsúfolt magyar strandok nem jelentenek nagy vonzerőt, így a kánikula napjait lefüggönyözött szobában, olvasással és bugyuta tévéműsorok nézésével töltöttem (effektíve rászoktam arra, hogy teniszközvetítéseket nézzek a tévében, mert azzal legalább eltelik a nap). Még egyetemi éveimben is volt néhány ilyen fülledt, lassú, unalmas szünidő, és nagyon örültem annak, amikor végre nyáron is dolgoztam. Ez nem a munkamánia tünete, de hónapokon keresztül marhaságokkal szöszmötölni a drága idő elvesztegetése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy most nyáron is dolgozom – persze a jó hűvös szobában, jó sok hideg ásványvízzel a hűtőben.

Joe Orton: Head to Toe

A főhős vándorlásai során elvetődik egy olyan városba is, amelynek lakói változtatják a nemüket. Férfinak születnek, és néhányan végig azok is maradnak, a többiek azonban életük folyamán többször átváltanak férfiból nővé és vissza. Ez a jelenség bizonyos halaknál valóban létezik, de kifejezetten hasznosnak érezném, ha embereknél is kialakult volna. Garantáltan véget vetne a nemi alapú elnyomásnak, meg az olyan reakcióknak, amikor pl. férfiak lekicsinylőan nyilatkoznak a nőket súlyosan érintő olyan szituációkról, mint a szexuális zaklatástól való biztonság, a munkahelyi diszkrimináció vagy akár a nemi erőszak. Hiszen egészen más elképzelni a nők helyzetét (bármilyen empatikusan is), mint saját bőrünkön tapasztalni (erről ld. még az Akik megbánták c. bejegyzést); és ez persze igaz a férfiakra, a transzokra vagy a genderqueerekre is. Hiszen ahogyan én nemrég elakadtam egy internetes LMBT (!) kutatásban, mert a "partner neme" kérdésre csak férfit vagy nőt lehetett válaszolni, a tőlünk eltérő nemű emberek számtalan olyan hétköznapi helyzetben találják szemben magukat nehézségekkel, amelyeket mi maguktól értetődően kezelünk. A Joe Orton által elképzelt városnak kifejezetten meglennének az előnyei.

A szabadság útjai

***SPOILER*** Az egykor újdonságot és önmegvalósítást kereső pár szép lassan belesüllyedt az 50-es évek patriarchális családmodelljébe:a férfi tucathivatalnok, a nő külvárosi háziasszony. Az asszonytól jön az ötlet: rúgjanak fel mindent, költözzenek Párizsba, ahol ő lenne a családfenntartó, férje pedig végre megtalálhatná élethivatását. Frank beleegyezik, ám túlságos lelkesedés nélkül, és az első adandó ürügyre visszatáncol. Merthogy hiába mondogatjuk mi feministák, hogy a férfiak ugyanúgy szenvednek a patriarchális családmodellben, mint a nők. Az igazság az, hogy noha korlátozza őket, ez az ideológia egyben hatalmat is ad nekik. És sokan vannak, akik a hatalomért cserébe szívesen beáldozzák az önmegvalósítást.

Polonius (Hamlet, Nemzeti Színház)

Senkinek se kívánok olyan szülőt, mint Polonius. Aki jótanács gyanánt banális közhelyekkel árasztja el fiát utazás előtt, utána meg kémeket küld utána, hogy kutakodjanak barátainál az életmódjáról (és ennek kapcsán még mellesleg rossz hírét is keltsék). Egyébként is folyton kutakodik, hallgatózik, nyomoz, ahelyett, hogy direktben megkérdezne dolgokat. Viselkedésének teljesen logikus következménye, hogy végül hallgatózás közben, tévedésből szúrják le. Aki függöny mögött él, az függöny által vész el. De Polonius legidegesítőbb tulajdonsága, hogy úgy gondolja, koránál és élettapasztalatánál fogva ő mindent tud és mindig igaza van. Még akkor is kitart elmélete mellett, amikor minden létező jel megcáfolja azt. Ezáltal teljesen képtelen az empátiára, mert csak a saját szemszögéből képes nézni a világot. Ismerek én is ilyen embereket. Nemrég egyikükkel aztán megtörtént, hogy olyan történetet hallott, amiről neki magának is be kellett ismernie, hogy ilyet még nem pipált. Figyeltem az arcát, láttam rajta a megrökönyödést. De amikor reagálni kellett volna az esetre, megint csak semmitmondó kliséket pufogtatott. Az új élmény sem nyitotta meg annyira, hogy képes legyen tanulni másoktól, hogy rugalmasabban gondolkozzon élethelyzetekről. Hiszen akkor összeomlana a házibölcs játszmája, és mi maradna neki?