2018. március 29., csütörtök

Mindenki szereti a bálnákat

Talán nem spoiler, ha elárulom: nem szereti mindenki a bálnákat. Nagyon sokan egészen más okokból vesznek részt a bálnamentésben: a karrierjüket próbálják építeni, az imidzsüket javítani, a találmányukat eladni vagy éppen a választóikat meghódítani. Az akciót kezdeményező Greenpeace-es aktivista nagyon is tisztában van ezzel, ahogyan azzal is, hogy a bálnák érdekében olyan emberrel is szövetséget kell kötnie, aki amúgy folyamatosan keresztbe tesz a környezetvédelemnek. De megteszi, mert bálnaéletek múlnak rajta.

Bizonyára nem véletlen, hogy két héttel a választások előtt adta le ezt a filmet egy kevésbé kormánypárti tévéadó. A párhuzamot itt nem is fejtegetném, hiszen nyilvánvaló, viszont felhívnám a figyelmet egy különbségre. A bálnamentő akciónak nem az volt a tétje, hogy az itt együttműködők (vagy azok egy része) hatalomra fognak kerülni. Igaz, hogy majdnem mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, a bálnáknak viszont ebből csak előnyük származott. Sokan a választásokhoz is úgy állnak hozzá, hogy a kormányváltás az alapvető cél, mert bárki csak jobb lehet, mint a FIDESZ; egyre-másra kerengenek az intelmek, hogy aki nem szavaz a Jobbikra (azokban a választókerületekben, ahol ők a legesélyesebb ellenzéki jelölt), az szabotálja a közös célt. Én viszont szokásos pesszimizmusommal tartok attól, hogy a Jobbik pont erre a hullámra felülve szerez majd olyan többséget, hogy nem lesz szüksége a baloldal támogatására. A baloldali szavazók vállon veregethetik majd magukat, hogy hatalomra segítettek egy szélsőjobboldali kormányt.

Ne legyen igazam.

2018. március 25., vasárnap

Huszadik századi nők

Az 55 éves, egyedülálló Dorothy megkér két fiatal nőt, hogy segítsenek felnevelni kamasz fiát. A fotóművész Abby lelkesen veti bele magát a feladatba és elhalmozza a srácot feminista olvasmányokkal. Az eredmény: Jamie vitába keveredik a többi fiúval a hüvelyi orgazmusról és jól összeverik. Abby azt tanácsolja neki, a tőle tanultakat ne nagyon hangoztassa fiútársai előtt.

Úgy tűnik tehát, hogy az alternatív maszkulinitás nem feltétlenül ideális, különösen, ha kifelé is vállalja az ember. Mégsem gondolom, hogy a film üzenete arról szólna, hogy – az egyik szereplő szavaival – „csak férfi nevelhet férfit”. Jamie sokkal nyitottabb és női témákra érzékenyebb, mint a többi korabeli fiú, és úgy gondolom, felnőttkorában sokkal inkább egyenrangú félként kezeli a nőket. Neveltetéséből azonban nemcsak az a néhány nő profitálhat, akik párkapcsolatra lépnek vele. A rendező, Mike Mills az extrákban elmondja: Dorothyt a saját édesanyjáról mintázta. Ilyenformán mondhatjuk azt, hogy Jamie felnőve olyan férfivá lett, aki feminista filmeket készít és felhívja a figyelmet a nők speciális élethelyzeteire és problémáira.

Ez utóbbiak közül a reprodukciós jogok kérdése, amely a film egyik központi vonulata, a történet idején (1979) megoldódni látszott. Az extrákban azonban kihangsúlyozzák, hogy ez korántsincs így, hiszen újra és újra megjelennek olyan politikai erők, amelyek megpróbálják korlátozni a nők önrendelkezését. Most éppen a lengyelek próbálják – sokadszorra – átvinni azt a törvényjavaslatot, amely az abortusz teljes tiltásához vezetne. A budapesti tiltakozók piros szalaggal ellátott fém vállfákat helyeztek el a lengyel nagykövetség előtti fákon. Én a párommal közös vállfát tettem fel, és mikor odaértem, egy másik páros – egy fiú és egy lány – szintén együtt akasztotta tiltakozása jelképét az ágakra. Ez a srác, és Jamie sok más mai utódja, fontos szövetségesünk lehet a nők jogaiért folytatott harcban. Szóval kedves anyukák, ne féljetek feministát nevelni a fiaitokból.

2018. március 15., csütörtök

Két nap, egy éjszaka

*SPOILER!*

Egy kis napelemgyártó cég alkalmazottait nehéz döntésre kérik: vagy nem kapják meg az éves bónuszt, vagy elbocsátják egy kolléganőjüket. A sorsdöntő szavazás előtti hétvégén Sandra végiglátogatja összes kollégáját, hogy megkérje őket: mondjanak le a bónuszról, hogy ő megtarthassa az állását. Azok, akiknek a fejében egyáltalán megfordul őt támogatni, mind ugyanazzal a kérdéssel indítanak: „na és hányan szavaznak melletted?” – a jelek szerint a döntésük azon múlik, vannak-e, akik egyetértenek velük, és/vagy van-e esélyük a győzelemre.

Sokaktól hallom, hogy azért nem terveznek szavazni április 8-án, mert a baloldal széttöredezettsége miatt (ami szomorú tény) szerintük úgysincs esélye, hogy megdől a jelenlegi rendszer. Függetlenül attól, hogy osztom-e a pesszimizmusukat, szerintem igenis fontos azoknak is részt venni a választásokon, akik nem a FIDESZ-t támogatják. Egyrészt ha Orbánék nyernek is, egyáltalán nem mindegy, milyen arányban. Vannak döntések, amelyek meghozatalához kétharmados többség szükséges (ezt ők maguk írták elő, korábbi győzelmükön felbuzdulva), tehát ha ennél kisebb arányban jutnak be a parlamentbe, sokkal kevésbé tudnak majd dominálni. Másrészt a vereségből is lehet erőt meríteni, ahogyan a film hősnője is teszi végül: bár egy szavazaton múlik a neki kedvezőtlen végeredmény, nem süllyed vissza a depresszióba, hanem lelkesen néz új állás után. Hasonlóképpen azok, akik semmi reményt nem adtak a kormányváltásnak, egy ellenzéki majdnem-siker hatására is felvillanyozódhatnak és aktívabban vethetik magukat a politikába – ettől pedig megerősödik az az ellenzék, amely (ha nem most, majd a következő alkalommal) változást hozhat.

Szóval nem azért kell elmenni szavazni, mert különben melegeket költöztetnek a lakásunkba (amúgy sok ismerősöm van, aki ennek a változatnak kifejezetten örülne). Hanem azért, mert ha valaki egyéni szinten feladja, az hozzájárul ahhoz, hogy a még meglevő progresszív erők támogatottsága és elszántsága csökkenjen. A választás önbeteljesítő jóslatként működhet – vigyázzunk hát, mit jósolunk a jövőre.

2018. március 8., csütörtök

Wikipedia: „homoszexuális életformát élő melegek”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Homoszexualitás

István hívta fel a figyelmemet erre a fura megfogalmazásra a szócikkben, és elgondolkodtunk, mit is jelent. Én annak idején még úgy tanultam, hogy a „homoszexuális” magára az érzelmi-szexuális vonzódásra vonatkozik, a „meleg” viszont egy erre épülő identitásra; bár az utóbbi szó jelentéstartalma az utóbbi időben tágult (így lehet pl. melegként emlegetni olyan történelmi személyeket, akik azelőtt éltek volna, hogy ez a kategória létrejött), az utóbbi továbbra is biológiai vagy pszichológiai terminus (nem véletlenül használják ezt azok a homofób jobboldali erők, akik tagadják a meleg identitás létjogosultságát). „Homoszexuális életformát élő melegek” tehát semmi esetre sincsenek, maximum „meleg életformát élő homoszexuálisok”. De még az ő esetükben is felmerül a kérdés: mit értünk pontosan „meleg életforma” alatt?

Amióta a saját nemükhöz vonzódó férfiak elkezdtek nagyvárosokban csoportosulni (kb. a 18. századtól kezdve), egyfajta szubkultúra is kezdetét vette. A (mai szóval élve) meleg férfiaknak jól jött, ha felismerik egymást az utcán, ezért jellegzetes ruházattal, kiegészítőkkel és gesztusokkal jeleztek társaiknak. Szükségük volt olyan helyekre, ahol találkozhattak: a 18. században ezeket molly house-nak, a 20. században melegbárnak hívták. Végül, mivel kevés férfi tudta megoldani, hogy az otthonában bonyolítsa le a szexuális aktusokat (hiszen nem volt jellemző, hogy az emberek egyedül lakjanak), a város eldugottabb nyilvános tereiben – vécékben, parkokban – tették ezt meg; így alakult ki a korzózás, a cruising kultúrája. Mindezekre ráépült egy gazdag művészeti kultúra: a nőies meleg férfiak travesztiműsorokat mutattak be, és sokan lettek rajongói olyan meleg vagy női művészeknek, akiknek írásaiban vagy dalaiban a sorok között saját helyzetükre ismertek rá. A ma Nyugaton melegkultúraként emlegetett jelenség ennek a modern, rendszerint elüzletiesedett változata.

Tévedés lenne azonban a meleg életformát ezzel a kultúrával azonosítani. Egyrészt ide Kelet-Európába ennek csak bizonyos darabjai szivárogtak le: a klasszikus meleg irodalom nagy részét nem fordították le (nemrégiben végigböngésztem egy magyar nyelvű Kavafisz-kötetet és egyetlen homoerotikus verset se találtam benne), az angol dalszövegeket nem mindenki érti, és nem is feltétlenül tudjuk egy-egy előadóról, hogy meleg (volt). Budapesten nincs annyi meleg kávézó, étterem és szórakozóhely, hogy valaki életformaszerűen csak ezekbe járjon (könyvesboltról vagy közösségi házról nem is beszélve, mert ilyenek egyáltalán nincsenek). A „meleg életforma” ráadásul drága mulatság (amúgy Nyugaton is), hiszen az ilyen üzletek és vállalkozások igyekeznek kicsi célcsoportjukról minden bőrt lehúzni. A meleg gyári munkás Angliában sem mászkál Versace-cuccokban és nem jár el esténként trendi meleg diszkókba – de ettől még ugyanúgy felvállaltan él a párjával. Ellen Lewin antropológusnő az amerikai meleg apákat kutatva azt találta, hogy sokuk a gyerekek kedvéért kiköltözik a külvárosba és a korábbinál sokkal kevésbé járnak bulizni vagy operába, hiszen a gyerekfelügyelet megszervezése bonyolult és drága; viszont sokkal többet coming outolnak, mint azok a melegnegyedekben élő pasik, akik alig találkoznak heterókkal. Általában a magyar meleg aktivisták se követik a „buzitrendeket”, mert bulizás helyett éjszakába nyúlóan pályázatokat írnak, és kevés fizetésükből (hiszen csak rosszul fizető állás mellett van idő aktivistáskodni) nem tudják megvenni a méregdrága parfümöt és táskát, még ha esetleg igényük is volna rá, bár rendszerint más a prioritásuk. Mégis ki merné mondani, hogy egy meleg egyesület vezetője, aki kopott farmerjában és kinyúlt pólójában rendszeresen nyilatkozik a tévének az LMBTQ emberek jogaival kapcsolatban, „kevésbé meleg”, mint az a vidéki srác, aki hétvégén belövi a séróját és feljön az Alteregóba bulizni, majd hazamegy a szülővárosába, ahol senki előtt nem vállalja szexuális orientációját? És amikor valaki egy ismerkedőoldalra azt írja fel, hogy „nem élek meleg életet”, mire gondol? Hogy nem szexel pasikkal, hogy nem vállalja magát a környezete előtt, hogy nem jár bulihelyekre, hogy nem mozgalmár? És mi van a traviműsorokat kedvelő és ezért melegbárokba járó heterókkal?

Sok kritika éri az úgynevezett „melegkultúrát” mind a homofóbok, mind a társadalmilag tudatos radikális baloldal részéről; ez utóbbiak azt róják fel neki, hogy üzletiessége miatt kirekeszti a rosszabb anyagi helyzetben levőket (érdekes módon a támadások célpontjai általában nem a melegekből hasznot húzó vállalkozások, hanem az ezek szolgáltatásait igénybe vevő jól szituált melegek). Pedig a meleg szubkultúra ennél sokkal gazdagabb. Beletartozik az, hogy valaki felvállalja magát közvetlen környezete előtt, azonos nemű párkapcsolatban él, ellátogat közösségi (online vagy offline) terekbe, önkénteskedik meleg rendezvényeken, vagy követi az LMBTQ emberek helyzetével kapcsolatos fejleményeket – akár az ilyen honlapokon is. A „melegkultúrának” számos szegmense van. Nem szégyen, ha valaki ezek egy részével nem tud azonosulni – de ne szégyelljük azt se, hogy részei vagyunk.


Madreadas: entre el metate y el petate

http://www.jornada.unam.mx/2018/02/17/cam-metate.html

Ez a mexikói internetes oldal érdekes feladatra vállalkozik: a mexikói identitás alapját képező kukoricatermelést próbálja meg feminista megközelítésből vizsgálni. Egyik fő üzenetük, hogy mivel a nőknek alapvető fontosságú szerepe volt a kukoricatermesztésben és a tortillakészítésben, a hagyományos mexikói paraszti kultúra kevésbé patriarchális, mint a modern társadalom, amelyben a nőket nem értékelik megfelelően.

A feminizmusban két fő megközelítést találunk a hagyományos kultúrákhoz: az egyik szerint ezekben a nőknek még volt értéke (lásd istennőszobrocskák, papnők stb.), és az iparosodással a világ negatív irányba halad (ez a pesszimista változat). A másik szerint minden korban és kultúrában elnyomták a nőket, és az emancipációjuk tulajdonképpen a modern korral kezdődik (ez az optimista változat). Az igazság valahol a kettő között van. Tény, hogy sok hagyományos kultúrában a nők fontos társadalmi pozíciókat tölthettek be és különösen olyan közösségekben, amelyek számára a női munka nélkülözhetetlen volt, nagy tiszteletnek örvendtek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hétköznapjaikban a közösség nőtagjai ne lettek volna gyakran hátrányos helyzetben a férfiakhoz képest, ahogyan a nőnapra adott virág vagy csoki sem jelenti azt, hogy az illető férfi amúgy egyenrangú partnernek tekinti feleségét/barátnőjét/kolléganőjét. Még a nőknek fontos szerepet tulajdonító kultúrákban sem volt egyenlőtlenség a két nem között, ahogy az ebben a cikkben elemzett mítoszok is mutatják. Az sem mindegy, mit tekintünk egyenlőségnek vagy egyenlőtlenségnek. Amíg a 20. század közepén az amerikai nők hátrányban érezték magukat, mert nem dolgozhattak, addig a szocialista országok asszonyai irigyelték őket ezért, és inkább lettek volna anyagilag a férjükre utalva, mint hogy reggeltől estig robotoljanak a gyárban és utána még otthon a háztartásban is (azt az opciót, hogy férj és feleség ugyanannyit dolgozik a munkahelyén és a házimunkában is, láthatóan egyik csoport sem tudta elképzelni). A nők helyzete sok szempontból javulóban van, de a filmek többségében ugyanúgy nem ők a főszereplők, mint a cikkben elemzett mítoszokban, és ahogyan régen a boszorkányokat üldözték, most a feministákat egrecíroztatja az állam, a szexista férfiak, meg időnként a velük egyet nem értő nők is. Ha állást kéne foglalnom a fenti vitában, azt mondanám, hogy sok szempontból jobban élünk, mint a régi mexikói parasztok (ez amúgy férfiakra és nőkre is vonatkozik), de aki azt hiszi, hogy semmi okunk így nőnapkor a szexizmus ellen felszólalni, az nagyon téved.