Willem évek óta New Yorkban él, öccse temetésére utazik vissza Amszterdamban. A monodráma során végig őhozzá beszél, valószínűleg többet és őszintébben, mint egész felnőtt életükben együttvéve. Később látni véli az elhunytat egy reptéri váróban. „Hát ilyen a halál, hogy most majd mindenhol téged látlak?”
Miután meghaltál, két hónappal ezelőtt, folyamatosan téged hallottalak. Nem régi beszélgetésekre emlékeztem, hanem bármi történt is, hallottam, mit mondanál erre és hogyan. (Egyszer egy ilyen mondatodat reprodukáltam valakiknek, és lesokkolta őket, mennyire hiteles – pedig a hangsúlyaidat nem is tudtam teljesen visszaadni.) Nem ijesztő volt, talán kicsit megnyugtató is, hogy magam mellett tudlak. Azután ez a jelenlét időben egyre csökkent, és már nem éreztem azt, hogy nem vehetek fel élénk színeket, de ettől továbbra is jelen vagy az életemben. És biztos, hogy felismerni véllek majd az utcán vagy a buszon, mert sokkal régebben meghalt barátaimmal kapcsolatban is rendszeresen megélem ezt.
Willem szüleinek láthatóan nincs problémájuk idősebbik fiuk melegségével, akár azon sem háborodnának fel, ha ex-barátja eljönne a temetésre. A te szüleid viszont sosem tudták igazán elfogadni, hogy meleg vagy. Talán ezért is akartak szűk családi körben búcsúzni tőled; kínos lett volna nekik, ha a rokonok hada mellett megjelenik egy csomó LMBTQ ember. Pedig Julcsi egyszer azt mondta (mielőtt ezt a döntést megtudtuk volna): ha mindannyian elmegyünk a temetésre, a szüleid talán megértik, milyen sokan szerettek téged ebben a közösségben, és milyen fontos szerepet játszottál benne. Nos, ez nem történt meg, maximum a mindannyiunk által aláírt koszorú vihette át az üzenetet. De végülis, ha az elvesztésed nem késztette őket arra, hogy átgondolják a hozzáállásukat, a mi látványos és őszinte kiállásunk sem fogja. Ami pedig a búcsúztatást illeti, ezt megoldottuk mi közösségi szinten, saját tervezésű rituálékkal.
A gyász egyik jellemző eleme, hogy azt érezzük, elmulasztottunk valamit az elhunyttal kapcsolatban, és ezt már sosem tehetjük jóvá. Másokkal volt ilyen érzésem, de veled sokkal kevésbé. Inkább azt sajnálom, amit megtehettünk volna együtt, de már nem volt rá alkalmunk: egy csomó klassz túraútvonalat, amit mutatni akartam neked, magánszervezésű futóeseményeket, amelyekre véletlenül akadunk rá a Facebookon,vagy evezést a Duna holtágaiban. És persze rengeteg gondolatot is meg akarok osztani veled, de ez továbbra is lehetséges. Ha ritkábban is, mint az első napokban (de most, ez után a darab után, megint többször) velem vagy a mindennapokban. Köszönöm ezt neked, Bence.
2017. április 26., szerda
2017. április 18., kedd
Én, Jazz
A reality-sorozat főhőse, Jazz, már óvodáskorában tudta, hogy ő nem kisfiú, hanem kislány. Ezt meg is mondta szüleinek, akik elfogadták a döntését és onnantól kezdve egyértelműen lánynak kezelik. De nemcsak ők: a testvérei, az osztálytársai, a nagyszülei is. Jazznak vannak ugyan speciális nehézségei (például a fürdőruha-választásnál), de a sorozat folyamán egyszer sem látunk olyasmit, hogy valaki fiúnak kezelné.
A radikális feministák egyik gyakori érve, hogy a transznők azért nem tekinthetők nőknek, mert férfiként szocializálódtak. Ez az elfogadhatóbban hangzó változata a biológiai esszencializmusnak, amely szerint születési nemi szervei határozzák meg az embert; kábé ugyanúgy, ahogy a szalonrasszista érvelés szerint a cigányoknak nem a „vérében”, hanem „csak” a „kultúrájában” van a lopás. Mindkét esetben egy (korlátozott információn alapuló) elképzelést kiterjesztünk egy csoport minden tagjára. Amint azonban egyedi eseteket nézünk, rögtön kiderül, hogy sántít az érvelés, hiszen Jazzra aztán nem lehet azt mondani, hogy fiúként szocializálódott.
Jazz és a hozzá hasonló transznemű tinédzserek, akik kiskoruktól fogva a születési biológiai nemüktől eltérő nemben élnek, cáfolják a radikális feminista szocializációs érvet. Az érvvel azonban sokkal nagyobb baj van: nevezetesen, hogy mit is jelent nőként (vagy férfiként) szocializálódni? És ki az, aki szocializálja az embert? Van, hogy egy gyereket szülei úgy kezelnek, mintha születési nemébe tartozna, társai előtt azonban vagy hitelesen játssza a másik nemet (mint a Tomboy című francia filmben), vagy mivel nem felel meg a születési nemére vonatkozó elvárásoknak, a többiek automatikusan bekategorizálják a másik nembe (ez történik gyakran a nőies meleg fiúkkal is). Az is kérdés, hogy a szülők folyamatosan nyomatják-e a gyerek születési neme szerinti elvárásokat, vagy egy idő után feladják. És persze különböző kultúrákban, társadalmi rétegekben vagy akár családokban is más-más elképzelések társulnak a férfi vagy női szerephez (lásd a 200 forintos kérdést: férfimunka-e a porszívózás?). Feminista csoportokban beszélgetve azt látom, hogy egyre több szülő próbál tudatosan nem rányomni a gyerekeire nemi szerepelvárásokat, de ez nem újkeletű jelenség, már a 20. század elején is bőven volt rá példa. Nem mondhatjuk, hogy a transznők férfiként szocializálódtak, mert a férfiszerep nem egységes, és ha egy adott kultúra vagy kulturális közeg ki is termel magából egy mainstream férfiideált, egyetlen férfi sem tudja azt tökéletesen hozni és sokan nem is próbálják.
Persze találkoztam én is transznőkkel, akik dominálni próbálják a beszélgetést és csak önmagukra figyelnek; találkoztam ilyen cisz nőkkel és transz férfiakkal is. Vagy azért teszik ezt, mert éppen identitásválságon mennek keresztül és nem képesek kifelé figyelni, vagy mert a sok trauma miatt folyamatosan támadva érzik magukat, vagy mert csak LMBTQ/feminista közegben lehetnek azok, akik valóban szeretnének lenni, és ki akarják használni az alkalmat. Vagy egyszerűen csak antiszociális a személyiségük. Ez nem nemi identitás függvénye. Amikor azonban feministák egy-egy ilyen esetből általánosítanak és az egész transz közösséget kirekesztik, az semmivel sem jobb annál, mint mikor valaki általában a női nem (vagy a feministák, vagy a melegek és leszbikusok) értékét vagy képességeit ítélik meg egy-egy negatív példa alapján.
A radikális feministák egyik gyakori érve, hogy a transznők azért nem tekinthetők nőknek, mert férfiként szocializálódtak. Ez az elfogadhatóbban hangzó változata a biológiai esszencializmusnak, amely szerint születési nemi szervei határozzák meg az embert; kábé ugyanúgy, ahogy a szalonrasszista érvelés szerint a cigányoknak nem a „vérében”, hanem „csak” a „kultúrájában” van a lopás. Mindkét esetben egy (korlátozott információn alapuló) elképzelést kiterjesztünk egy csoport minden tagjára. Amint azonban egyedi eseteket nézünk, rögtön kiderül, hogy sántít az érvelés, hiszen Jazzra aztán nem lehet azt mondani, hogy fiúként szocializálódott.
Jazz és a hozzá hasonló transznemű tinédzserek, akik kiskoruktól fogva a születési biológiai nemüktől eltérő nemben élnek, cáfolják a radikális feminista szocializációs érvet. Az érvvel azonban sokkal nagyobb baj van: nevezetesen, hogy mit is jelent nőként (vagy férfiként) szocializálódni? És ki az, aki szocializálja az embert? Van, hogy egy gyereket szülei úgy kezelnek, mintha születési nemébe tartozna, társai előtt azonban vagy hitelesen játssza a másik nemet (mint a Tomboy című francia filmben), vagy mivel nem felel meg a születési nemére vonatkozó elvárásoknak, a többiek automatikusan bekategorizálják a másik nembe (ez történik gyakran a nőies meleg fiúkkal is). Az is kérdés, hogy a szülők folyamatosan nyomatják-e a gyerek születési neme szerinti elvárásokat, vagy egy idő után feladják. És persze különböző kultúrákban, társadalmi rétegekben vagy akár családokban is más-más elképzelések társulnak a férfi vagy női szerephez (lásd a 200 forintos kérdést: férfimunka-e a porszívózás?). Feminista csoportokban beszélgetve azt látom, hogy egyre több szülő próbál tudatosan nem rányomni a gyerekeire nemi szerepelvárásokat, de ez nem újkeletű jelenség, már a 20. század elején is bőven volt rá példa. Nem mondhatjuk, hogy a transznők férfiként szocializálódtak, mert a férfiszerep nem egységes, és ha egy adott kultúra vagy kulturális közeg ki is termel magából egy mainstream férfiideált, egyetlen férfi sem tudja azt tökéletesen hozni és sokan nem is próbálják.
Persze találkoztam én is transznőkkel, akik dominálni próbálják a beszélgetést és csak önmagukra figyelnek; találkoztam ilyen cisz nőkkel és transz férfiakkal is. Vagy azért teszik ezt, mert éppen identitásválságon mennek keresztül és nem képesek kifelé figyelni, vagy mert a sok trauma miatt folyamatosan támadva érzik magukat, vagy mert csak LMBTQ/feminista közegben lehetnek azok, akik valóban szeretnének lenni, és ki akarják használni az alkalmat. Vagy egyszerűen csak antiszociális a személyiségük. Ez nem nemi identitás függvénye. Amikor azonban feministák egy-egy ilyen esetből általánosítanak és az egész transz közösséget kirekesztik, az semmivel sem jobb annál, mint mikor valaki általában a női nem (vagy a feministák, vagy a melegek és leszbikusok) értékét vagy képességeit ítélik meg egy-egy negatív példa alapján.
2017. április 10., hétfő
Szexuális Tudományok Kutatóintézete
Ez az intézet volt a világon az első, amely kifejezetten a homoszexualitás tudományos vizsgálatával foglalkozott. 1919-ben alapította Magnus Hirschfeld, aki több mint tízezer kötetes könyvtárat is beszerzett a témában és tudományos konferenciákat szervezett. Ez a tudományos műhely sokat segített neki abban is, hogy lobbizzon a homoszexualitás elfogadásáért a tudományban, a politikában és a közvéleményben (pl. az ő közreműködésével és támogatásával készült az első meleg tárgyú játékfilm Mások, mint a többiek címmel). Az intézetben felhalmozott hatalmas tudásanyag sajnos a mai kutatók számára elveszett. 1933-ban a hatalomra jutott nácik egyik első dolga volt az intézet feldúlása, a hatalmas könyvgyűjtemény elégetése.
Nem véletlenül kezdték a nácik a homoszexuálisok elleni politikai hadjáratukat a Hirschfeld-intézet feldúlásával. Tisztában voltak vele, hogy a tudomány hatalmas befolyással bír a közvéleményre és segítheti kisebbségi csoportok emancipációját. Hirscfeld nem az egyetlen szereplője az LMBTQ történelemnek, aki összekapcsolta a tudományt és az aktivizmust: a homoszexualitást akkor vették le a betegségek listájáról, amikor Evelyn Hooker pszichológus bebizonyította, hogy semmi különbség nem fedezhető fel a meleg és a heteró kutatási alanyok által kitöltött személyiségtesztek között. Azon túl tehát, hogy magukat a homoszexuálisokat üldözték és lágerekbe zárták, a náciknak el kellett pusztítaniuk azokat a tudományos eszközöket is, amelyekkel a homoszexuálisok vagy szövetségeseik támogathatták volna emberi jogi követeléseiket.
A magyar kormány 2017 tavaszán szigorítani készül a civil törvényt oly módon, hogy az – bár nem szünteti meg az LMBTQ szervezeteket – megnehezítené a működésüket. Az például, ha minden adományozót nyilvánosságra kell hozniuk, eltántoríthatja anyagi támogatásuktól azokat az LMBTQ embereket, akik félnek a nyilvános lelepleződéstől. Ugyanebben az időszakban támadja a kormány a Közép-Európai Egyetemet, amelynek Gender Studies tanszéke Magyarországon egyedülálló mértékben nyitott az LMBTQ témák kutatására. (Nem volt olyan rég, hogy egy vidéki egyetemen egy doktorandusz meleg témából akart disszertációt írni, és elutasították – azzal az érvvel, hogy ott ehhez nem ért senki, ami egyfelől szégyen az intézményre nézve, másfelől nem érv, hiszen egy jól felkészült témavezető olyan disszertációban is tud segíteni, amelynek témájában nem szakértő.) Ma a magyarországi LMBTQ kutatások területén dolgozó kevés tudós jelentős része a CEU-n alapozta meg munkáját. Ugyanez igaz lehet más olyan, a CEU-n tudományosan vizsgált de a magyar állam által elhanyagolt területekre, mint a roma kérdés vagy a környezetvédelem. A két törvényjavaslat tehát nem független egymástól: az állam irányítói több fronton egyszerre támadják a kisebbségek emancipációs törekvéseit, hogy biztosan el tudják fojtani őket.
Ezt az összefüggést ajánlom mindazon LMBTQ, roma és más kisebbséghez tartozó emberek figyelmébe, akik úgy gondolják, hogy a CEU bezáratása nem az ő ügyük.
Nem véletlenül kezdték a nácik a homoszexuálisok elleni politikai hadjáratukat a Hirschfeld-intézet feldúlásával. Tisztában voltak vele, hogy a tudomány hatalmas befolyással bír a közvéleményre és segítheti kisebbségi csoportok emancipációját. Hirscfeld nem az egyetlen szereplője az LMBTQ történelemnek, aki összekapcsolta a tudományt és az aktivizmust: a homoszexualitást akkor vették le a betegségek listájáról, amikor Evelyn Hooker pszichológus bebizonyította, hogy semmi különbség nem fedezhető fel a meleg és a heteró kutatási alanyok által kitöltött személyiségtesztek között. Azon túl tehát, hogy magukat a homoszexuálisokat üldözték és lágerekbe zárták, a náciknak el kellett pusztítaniuk azokat a tudományos eszközöket is, amelyekkel a homoszexuálisok vagy szövetségeseik támogathatták volna emberi jogi követeléseiket.
A magyar kormány 2017 tavaszán szigorítani készül a civil törvényt oly módon, hogy az – bár nem szünteti meg az LMBTQ szervezeteket – megnehezítené a működésüket. Az például, ha minden adományozót nyilvánosságra kell hozniuk, eltántoríthatja anyagi támogatásuktól azokat az LMBTQ embereket, akik félnek a nyilvános lelepleződéstől. Ugyanebben az időszakban támadja a kormány a Közép-Európai Egyetemet, amelynek Gender Studies tanszéke Magyarországon egyedülálló mértékben nyitott az LMBTQ témák kutatására. (Nem volt olyan rég, hogy egy vidéki egyetemen egy doktorandusz meleg témából akart disszertációt írni, és elutasították – azzal az érvvel, hogy ott ehhez nem ért senki, ami egyfelől szégyen az intézményre nézve, másfelől nem érv, hiszen egy jól felkészült témavezető olyan disszertációban is tud segíteni, amelynek témájában nem szakértő.) Ma a magyarországi LMBTQ kutatások területén dolgozó kevés tudós jelentős része a CEU-n alapozta meg munkáját. Ugyanez igaz lehet más olyan, a CEU-n tudományosan vizsgált de a magyar állam által elhanyagolt területekre, mint a roma kérdés vagy a környezetvédelem. A két törvényjavaslat tehát nem független egymástól: az állam irányítói több fronton egyszerre támadják a kisebbségek emancipációs törekvéseit, hogy biztosan el tudják fojtani őket.
Ezt az összefüggést ajánlom mindazon LMBTQ, roma és más kisebbséghez tartozó emberek figyelmébe, akik úgy gondolják, hogy a CEU bezáratása nem az ő ügyük.
2017. április 5., szerda
Krétakör: Hazámhazám
***SPOILER***
A Krétakör sok évvel ezelőtti, nagysikerű produkciójában az ország élén egymást váltják a hataloméhes, inkompetens, esetenként megalomán vezetők. Végül megoldásként megjelenik a Nyugatot képviselő Tilo Werner (aki német akcentusa miatt folyton ilyen szerepeket kapott) és közli: most az ő birtokukba került az ország, és az egészből egy nagy golfpályát csinálnak. Az ottlakók? Menjenek, ahova akarnak, ez már nem az ő gondjuk.
Időről időre felmerül a magyarokban a félelem, hogy országuk idegen kezekre jut, vagy legalábbis annyi idegen lesz benne, hogy létszámuk alapján esetleg átvehetnék a hatalmat. Kellően paranoid politikusok ezt meg is próbálják megakadályozni törvények útján: korlátozzák a külföldiek ingatlanvásárlását, visszaküldik a menekülteket, vagy éppen bezárják azt az amerikai egyetemet, ahol számos külföldi tanul (persze az utóbbi intézkedést nemcsak ez motiválja, mint legutóbbi posztomban kifejtettem). A témával kapcsolatban azonban felmerül egy kulcskérdés: ki vagy mi tekinthető magyarnak? A származás ugyebár nem számít, hiszen Soros Györgyöt nem emlegetik a híres magyarok között, míg az Amerikába kivándorolt és karrierjüket ott befutott magyar tudósokat vagy a magyarul nem is beszélő Liszt Ferencet viszont igen (erről lásd még a Mindenki c. bejegyzésemet). Meg különben is mi van a vegyesházasságból született emberekkel?
Szóval én a magyarságnak egy egyszerűbb definícióját követném most, miszerint magyarnak/egy adott ország polgárának tekinthető az a személy, aki adott ország javát kívánja, annak érdekében cselekszik és azzal azonosul. Ennek fényében nézzük meg, a magyar parlament mai döntése szolgálja-e országunk javát. Nyilvánvalóan nem. Egyrészt az ország hírnevének egyértelműen nem tesz jót, hogy egy nagyhírű egyetemet kiutasítanak. Mint előző posztomban kifejtettem, a magyar egyetemek hallgatói is elesnek számos lehetőségtől. A CEU és az oda járó külföldiek bevételt jelentenek az országnak; nem véletlenül vetette fel a parlamenti vitában egy ellenzéki képviselő, hogy ha akkora teher a CEU, miért versengenek érte máris az európai városok? Újabb csapat magyar fiatal hagyja majd itt az országot, akik továbbra is az (elköltözött) CEU-n kívánnak tanulni, és jó eséllyel vissza se térnek, ahogy a CEU-n tanult külföldiek közül is sokan Magyarországon kerestek munkát tanulmányaik bevégeztével. Ráadásul a CEU bezárása ötletet adhat Romániának, hiszen ott a vezetésnek régóta szúrja a szemét a magyar nyelvű felsőoktatás: most lesz rá precedensük, hogy az összes magyar egyetemet bezárják. Noha Orbán Viktor egyszer 15 millió magyar miniszterelnökének definiálta magát, most nemcsak a határainkon belül élőket hagyta cserben, hanem a határon túli magyarokat is.
Ennek értelmében költői kérdés, hogy kik ma az idegenek Magyarországon: az ország fejlesztése mellett elkötelezett külföldiek vagy az azzal nem törődő parlamenti politikusok?
Nem kell ahhoz nyugati invázió, hogy az egész országunk egy szép nagy zöld pályává változzon. Sőt.
A Krétakör sok évvel ezelőtti, nagysikerű produkciójában az ország élén egymást váltják a hataloméhes, inkompetens, esetenként megalomán vezetők. Végül megoldásként megjelenik a Nyugatot képviselő Tilo Werner (aki német akcentusa miatt folyton ilyen szerepeket kapott) és közli: most az ő birtokukba került az ország, és az egészből egy nagy golfpályát csinálnak. Az ottlakók? Menjenek, ahova akarnak, ez már nem az ő gondjuk.
Időről időre felmerül a magyarokban a félelem, hogy országuk idegen kezekre jut, vagy legalábbis annyi idegen lesz benne, hogy létszámuk alapján esetleg átvehetnék a hatalmat. Kellően paranoid politikusok ezt meg is próbálják megakadályozni törvények útján: korlátozzák a külföldiek ingatlanvásárlását, visszaküldik a menekülteket, vagy éppen bezárják azt az amerikai egyetemet, ahol számos külföldi tanul (persze az utóbbi intézkedést nemcsak ez motiválja, mint legutóbbi posztomban kifejtettem). A témával kapcsolatban azonban felmerül egy kulcskérdés: ki vagy mi tekinthető magyarnak? A származás ugyebár nem számít, hiszen Soros Györgyöt nem emlegetik a híres magyarok között, míg az Amerikába kivándorolt és karrierjüket ott befutott magyar tudósokat vagy a magyarul nem is beszélő Liszt Ferencet viszont igen (erről lásd még a Mindenki c. bejegyzésemet). Meg különben is mi van a vegyesházasságból született emberekkel?
Szóval én a magyarságnak egy egyszerűbb definícióját követném most, miszerint magyarnak/egy adott ország polgárának tekinthető az a személy, aki adott ország javát kívánja, annak érdekében cselekszik és azzal azonosul. Ennek fényében nézzük meg, a magyar parlament mai döntése szolgálja-e országunk javát. Nyilvánvalóan nem. Egyrészt az ország hírnevének egyértelműen nem tesz jót, hogy egy nagyhírű egyetemet kiutasítanak. Mint előző posztomban kifejtettem, a magyar egyetemek hallgatói is elesnek számos lehetőségtől. A CEU és az oda járó külföldiek bevételt jelentenek az országnak; nem véletlenül vetette fel a parlamenti vitában egy ellenzéki képviselő, hogy ha akkora teher a CEU, miért versengenek érte máris az európai városok? Újabb csapat magyar fiatal hagyja majd itt az országot, akik továbbra is az (elköltözött) CEU-n kívánnak tanulni, és jó eséllyel vissza se térnek, ahogy a CEU-n tanult külföldiek közül is sokan Magyarországon kerestek munkát tanulmányaik bevégeztével. Ráadásul a CEU bezárása ötletet adhat Romániának, hiszen ott a vezetésnek régóta szúrja a szemét a magyar nyelvű felsőoktatás: most lesz rá precedensük, hogy az összes magyar egyetemet bezárják. Noha Orbán Viktor egyszer 15 millió magyar miniszterelnökének definiálta magát, most nemcsak a határainkon belül élőket hagyta cserben, hanem a határon túli magyarokat is.
Ennek értelmében költői kérdés, hogy kik ma az idegenek Magyarországon: az ország fejlesztése mellett elkötelezett külföldiek vagy az azzal nem törődő parlamenti politikusok?
Nem kell ahhoz nyugati invázió, hogy az egész országunk egy szép nagy zöld pályává változzon. Sőt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)