Szólíts a neveden

***SPOILER***
A legtöbb LMBTQ és szimpatizáns ismerősömet mélyen megfogta a film: többen egyenesen azt mondták, hogy ezt kellene megnézetni az emberekkel a homofóbia csökkentésére. Bár tagadhatatlan, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó, amely érzelmi bevonódás útján segíthet egy megfelelően nyitott személynek átélni a saját nemük iránt vonzódó emberek helyzetét, én mégsem vagyok 100%-ban elégedett vele – leginkább azért, mert olvastam a könyvet.

A könyvben a két főszereplő közötti korkülönbség (Oliver csak 24 éves – a filmben többnek látszik) csak olyan szinten jön be, hogy a fiatalabb fiú nem mer kezdeményezni, úgy közelít vágya tárgyához, mint a klasszikus kamaszszerelmekben. Oliver hozzá képest ugyan felnőtt és ez eredményez némi hierarchiát a kapcsolatban, de ugyanakkor karizmatikus személyiség, aki a kilencéves szomszéd kislány nyelvén éppúgy ért, mint az öreg sofőrén. Ehhez képes a filmbeli Oliver egy üresfejű, nyálas szépfiú, aki emellett egocentrikus és bunkó. (Többen magyarázták Oliver bunkóságát azzal, hogy távolítani akarja magától Eliót, mert fenntartásai vannak a kapcsolattal szemben – csakhogy Oliver másokkal is bunkó, és velük nincs meg ez az alibije. Plusz azután is bunkó Elióval, hogy összejöttek; az „ezután mivel fogsz szexelni, ásványokkal?” beszólása pl. a könyvben Elio önmaga felé intézett cinikus gondolata.) Nem az az ember, akit szívesen képzelnénk el egy Elio-érzékenységű tizenéves mellett.

De akkor miért is szeret bele Elio? Kézenfekvő magyarázat lenne Oliver külseje, ami erősítené azt a sztereotípiát, hogy a melegeknek csak a külső a fontos. (Mellesleg a film egy másik sztereotípiát már megerősít, amikor Elio apja bevallja fiának, hogy benne is van vonzalom a férfiak iránt. A könyvben ilyesmi nem hangzik el, így nem vonjuk le azt a következtetést, hogy egy teljesen ciszheteró ember sosem lenne képes elfogadni fia melegségét.) Én azonban másként látom. Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél. Egy olasz tengerparti faluban egy magányos kamasz annyira nem találkozhatott hozzá hasonló irányultságú emberekkel, hogy amint felbukkant egy, aki egyértelműen ilyen nonverbális jelzéseket küldött, az felértékelődött a szemében. Ez egyáltalán nem ritka jelenség az LMBTQ közösségben. Én is forogtam olyan közegben, ahol az egyik leszbikus lány a társaság négy másik leszbikus tagjának mindegyikével volt hosszabb-rövidebb kapcsolatban, és olyan nőpárt is ismertem, akik szakításuk után azért jöttek össze ismét, mert nem ismertek más leszbikusokat, így arra jutottak, hogy különválás esetén élethossziglani magány lenne osztályrészük. Tény, hogy ezek a történetek mind a 90-es években játszódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy egy bármilyen okból társadalmilag elszigetelt meleg vagy leszbikus nem ezt éli meg ma is. És ennek persze megvannak a veszélyei: akár az, hogy valaki benne marad egy rossz, sőt esetleg bántalmazó kapcsolatban, akár az, hogy választott partner bántja vagy kihasználja. Számomra a Szólíts a neveden! az LMBTQ emberek elnyomásának arról a ritkán tárgyalt eleméről szól, hogy a láthatatlanság és a rejtőzködés miatt sokkal nehezebb olyan kapcsolatokat találnunk, amelyekben valódi kiteljesedést és kapcsolódást élhetünk meg, ezért gyakran hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni. Nyilván előfordul ilyen döntés heterók között is, de az ilyen történetek mutatják meg, mennyivel nehezítettebb helyzetben van az, aki azonos nemű partnert keres.

Rosencrantz és Guildenstern halott

Emlékszünk még talán arra a jelenetre, amelyben Rosencrantz (vagy lehet, hogy Guildenstern?  mindegy, a Gary Oldman által játszott figura) fej vagy írást játszik, de akárhányszor feldobja a pénzérmét, fej jön ki. Megszűnt a véletlen: egyfajta sorsszerűség irányítja a világot, és bármit is tesz a két főhős, sorsát nem kerülheti el. (Ha a címben benne van, akkor ez gondolom nem spoiler.)

A darabbéli fej vagy írás játékkal szemben a FIDESZ harmadszori győzelme egyáltalán nem egyfajta sorsszerűségnek köszönhető. Hanem annak, hogy megszüntették az ellenzéki médiumokat (legalábbis az interneten kívül, de az meg nem mindenkihez jut el), hogy igazságtalan a választási törvény, és hogy az ellenzék üzenete vidékre nem jutott el (ld. Doktor Zsivágó c. posztomat). Ezek az okok elhangzottak a szombati tüntetés beszédeiben is. Ennek ellenére a megszólalók szerint a megoldás egy új választás lenne. Rossz hírem van: ha a FIDESZ bele is egyezne az új választásba, az hasonló eredményt hozna ki, mert annyi eszük van, hogy ne mondjanak le helyzeti előnyeikről. Az új választással a FIDESZ győzelme éppúgy végtelenítve ismétlődne, mint Rosencrantz feldobott pénzérméjének „fej” eredménye, és ez ráadásul még pökhendibbé és elvetemültebbé tenné őket. Egy új választásnak akkor lenne értelme, ha egy kidolgozott stratégiával rendelkező ellenzék egyenlő esélyekkel indulhatna. Ehhez viszont meg kellene változtatni a FIDESZ gyakorlatát és kétharmados többséggel hozott törvényeit. Ez itt vagy egy önmaga farkába harapó kígyó, vagy egy olyan probléma, aminek a leküzdéséhez valószínűleg szükség van arra a négy évre.

Doktor Zsivágó: Lenin, az új cár?

Tizenéves koromban egyszer november hetedikén elvittek minket a Doktor Zsivágó című filmre. Nem sokra emlékszem belőle (kivéve, hogy mindig fáztak), de egy jelenet megmaradt. Öreg parasztbácsinak próbálják a forradalmárok magyarázni, hogy most már nincs cár, csak Lenin van. A parasztbácsi megvakarja a fejét, majd megkérdezi:
- Ez a Lenin, ez most az új cár?

Függetlenül attól, hogy diktatúra szempontjából a bácsi annyira nem is fogott mellé, a jelenet azt próbálja illusztrálni, mekkora szakadék tátongott a városi forradalmárok és az orosz vidék között, ahová a változások híre csak lassan és erősen szűrve jutott el. A bácsi nem primitív falusi bunkó, egyszerűen csak távol van a politika főáramától. Igazán senki sem hibáztathatja, hogy nem tud különbséget tenni egy proletárdiktatúra és egy feudális monarchia között, ha egyszer soha senki sem magyarázta el neki, mi is az előbbi.

A tegnapi választásokon ugyanilyen űr mutatkozott meg város és vidék között. Míg Budapesten és egy-két nagyvárosban jelentős mandátumokat szerzett az ellenzék, az eredményeket mutató térképeken a magyar vidék gyakorlatilag egyöntetű narancssárga. Ez azonban nem annyira meglepő, ha belegondolunk, honnan tudtak informálódni. A nyomtatott média gyakorlatilag csaknem 100%-ban a FIDESZ kezében van, az alternatív rádióadók jellemzően városokban működnek (és azokon kívül nem is igen lehet őket fogni), és internet-hozzáférése is sokkal kevesebbeknek van falun, mint a nagyvárosokban. Nem igazán értesülhettek az ellenzék programjáról, sőt a létezésükről is csak annak a pár plakátnak az alapján, amelyeken konkrét program szinte soha nem szerepelt (leszámítva Kétfarkúék ígéreteit persze), mert a „legyőzzük a FIDESZT” vagy a „Most mi jövünk” nem sokat árul el azon túl, hogy a szóban forgó párt valamivel szemben határozza meg magát. A FIDESZ céljait viszont ismerték, részben mert sejthették, hogy az eddigi vonalat viszi tovább, részben pedig, mert a hozzájuk eljutó média bőséges információkat tartalmazott róla. Az ismert és az ismeretlen közül még az sem biztos, hogy az ismeretlent fogja választani, akinek az ismerttel elég sok baja van.

Szerintem tehát az ellenzék veresége nem annak köszönhető, hogy nem volt jó a vezetőség vagy nem fogtak össze vagy nem léptek vissza a jelöltek. Hanem (a magyar választási rendszer visszásságain kívül, amik szintén megérnének egy misét) leginkább annak, hogy a falusi embereket nemhogy meggyőzniük, hanem tájékoztatniuk sem sikerült saját céljaikról. Amikor az ellenzéki pártok ismét lehetőséget kapnak (nem biztos, hogy ez négy év múlva lesz), azt kell valahogy elérniük, hogy párbeszédet tudjanak kezdeni a vidékkel és a maguk oldalára állítsák. Ez persze egy médiamonopóliummal rendelkező kormánypárt mellett nehéz lesz – de nem lehetetlen.