A medúza tekintete - a cukorbeteg coming out se habostorta

 https://meduzatekintete.wordpress.com/2023/06/29/cukorbeteg-coming-out/

Rédai Dorottya, akinek a neve leginkább a Meseország mindenkié kapcsán került be a köztudatba, a blogjában arról ír, hogy cukorbetegként előbújni nagyon hasonló élmény, mint leszbikusként. Egyrészt egyik sem látszik az emberen, eleve ezért van szükség a coming outra, amit egy afroamerikai vagy végtaghiányos ember az esetek nagy részében (bár nem mindig) megspórol magának. Másrészt a cukorbeteg coming outnál is jellemzően olyan reakciók érkeznek, amelyek a másik fél információhiányáról, rosszabb esetben empátiahiányáról tanúskodnak. (Dóri nem említi, de betegséggel való coming outnál is érkezhet ellenséges vagy a létjogosultságot megkérdőjelező reakció, miszerint "ez csak egy hiszti" vagy "persze, manapság mindenkinek ez van, most ez a divat". Reméljük, azért nem említi, mert ilyennel nem találkozott.) A frissen coming outolt ember, aki tulajdonképpen csak meg akarta magyarázni, miért nem eszik somlóit vagy miért nem beszél soha a barátjáról, hirtelen élőkönyv-szerepben találja magát, akinek kiselőadást kell tartania a saját életéről, pedig nem feltétlenül vágyik rá.

Nyilván az ideális az lenne, ha a az átlagembereknek elég információja volna a cukorbetegekről/leszbikusokról, ezért egy coming out hatására nem kérdeznének hülyeségeket. Vagy ha lenne bennük annyi empátia, hogy rájöjjenek: a sajnálkozástól vagy szörnyülködéstől a másik nem fogja jobban érezni magát. De hát ha valaki bejelent neked valamit, arra illik reagálni, és Magyarországon az embereknek fogalmuk sincs, mit lehetne. Amikor embereket interjúztam az előbújásukról, látványos különbség jelentkezett azoknál, akik külföldi vagy külföldön élő családtagnak coming outoltak: ezek az emberek kétségbeesés vagy buta kérdések helyett megerősítették az LMBT+ fiatalt, hogy elfogadják őt, esetleg megkérdezték, szüksége van-e valamilyen segítségre. És utóbbi esetben a ciszheteró családtag elég tájékozott volt ahhoz, hogy rögtön megemlítsen olyan LMBT+ szervezeteket, ahová a fiatal fordulhat. Magyarországon még azok sem feltétlenül tájékozottak az ilyenekben, akiknél van érintett a családban, akiknél pedig nincs vagy nem tudnak róla, nem veszik a fáradságot megszerezni a nem könnyen (és a homofóbtörvény óta még nehezebben) elérhető információt.

Az LMBT+ mozgalmak a 70-es évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a coming outra mint az LMBT+ emberek megismertetésének és elfogadtatásának eszközére. Nem ritkán nyomást is érzünk a közösség felől, hogy vállaljuk magunkat a családunkban vagy a munkahelyen, nem beszélve az olyan helyzetekről, amikor majdnem kikerülhetetlen a coming out, mert a másik faggatózik és nem adja fel. Abba viszont ritkán gondolunk bele - és a nyomásgyakorló közösség sem feltétlenül készít fel rá - hogy a coming outtal nemcsak az esetleges homofóbia, hanem a tudatlanságot tükröző kérdések és a magánéletünkben való vájkálás céltáblájává válunk. Bár a közösségi nyomásról a cukorbetegeket illetően nem tudok nyilatkozni, esetükben is az történik, hogy egy amúgy teljesen magánügynek minősülő dolgot kell kiteregetniük olyanok előtt, akikkel egyébként nem is biztos, hogy szeretnének beszélgetni róla. És dicséretes dolog persze, ha valaki bevállalja, hogy edukálja a környezetét, de mielőtt ezt elvárásként közvetítenénk mások felé, érdemes felkészíteni őket rá, hogy milyen reakciókra számíthatnak még elfogadó emberek felől is.

(Igen, az illusztráció egy  habostorta. Ha már kitaláltam egy poént, lehúzok még pár bőrt róla. A kép a receptkirályról van.)

Piszkos Fred és a VOX

***SPOILER*** 

A Piszkos Fred, a kapitány címszereplője mindig kavargat valamit, és szerencse, ha csak a málnaszőrt. Az öreg tengerész akkora közutálatnak örvend, hogy amikor bejelenti, hogy mélységesen gyűlöli a Vadsuhanc becenevű srácot, az egész szingapúri alvilág rögtön a fiú pártját fogja és segíteni kezdik, ami nélkül valószínűleg nem maradna életben ebben a közegben.

A legutóbbi spanyol választásokon nagyot bukott a VOX, a szélsőjobboldali párt. Ez bizonyára nagy csalódás Orbán Viktornak, aki nyilvánosan drukkolt nekik és támogatásukról biztosította őket. Bennem fölmerült, hogy egyes spanyol választók esetleg azért álltak el attól a tervüktől, hogy a VOX-ra voksolnak, mert Orbán Viktor barátaival nem akarnak barátkozni. A magyar kormányfő ugyanis rendkívül népszerűtlen Spanyolországban (is), ahol egyrészt tele van az emberek hócipője az uniós folyamatok kerékkötőiből, másrészt a lakosság széles körben oszt olyan nézeteket, mint hogy az ukrán háborúban Oroszország az agresszor vagy hogy a nőknek azonos jogokat és lehetőségeket kell biztosítani a férfiakkal. És a tájékozottabbak azt is látják, hogy Orbán Viktor ezekkel láthatóan nem ért egyet. 

Nem biztos persze, hogy a spanyol választók mind tudtak Orbán VOX iránti rajongásáról. Biztos voltak, akik azért nem szavaztak a szélsőjobbra, mert Magyarország példáján látták, mit tesz egy országgal az ilyen vezetés. Mert akármennyire is nyomatja (főleg országon belül) a FIDESZ, hogy Magyarország Európa élvonalába tartozik, akik találkoznak magyarokkal (és a spanyolok azért sokan igen, hiszen ide járnak a magyarok nyaralni) és/vagy követik a neten a nem magyar forrásból származó tudósításokat, pontosan tudják, hogy nem így van. Tönkrevert oktatást, lepusztuló egészségügyet és a demokrácia hiányát pedig az a választópolgár sem akarja, aki amúgy pártolná a bevándorlás vagy a melegjogok korlátozását.

Persze jelentős különbség Piszkos Fred és Orbán Viktor között, hogy az előbbi tudatában van saját népszerűtlenségének, és mint a könyv végén kiderül, ezt használta fel stratégiailag, valójában védelmezte az általa látszólag gyűlölt zöldfülű srácot. Orbán Viktor viszont nem szándékosan rontja a szélsőjobb esélyeit más európai országokban. De persze ettől még sikerül neki, és ennek tulajdonképpen örülhetünk.

Agymenők - Amy és a cserkészek

 A sorozat egyik epizódjában a szereplők arról beszélgetnek, kit mi vitt tudományos pályára. Amy (Mayim Bialik, itt a wikipédiás képe látható) elmondja, hogy biológia iránti érdeklődése akkor kezdődött, mikor anyukája nem engedte belépni a cserkészekhez, "mert nem akarta, hogy az utcasarkon sütit áruljak, mint egy kurva". Amy rögtön kivett egy bioszkönyvet a könyvtárból, hogy megnézze, mi az a kurva - és végül zseniális agykutató lett.

Ahogyan annó Amy a kurvákról, a most felnövő gyerekek az LMBT+ emberekről nem tudhatnak majd meg semmit "engedélyezett" forrásokból, hiszen még a könyvesboltban sem nézhetnek bele a lefóliázott kötetekbe. Amy története megmutat pár lehetséges kimenetelt: a gyerekeknek sokkal izgalmasabb lesz, amit tiltanak tőlük, így mindent megtesznek, hogy információhoz jussanak; akik pedig hozzájutnak ehhez az információhoz, sokkal többet fognak tudni a világról és bizonyos értelemben felkészültebbek lesznek, esetünkben nem a kutatói karrierre, hanem az azonos nemű (vagy bármilyen) párkapcsolatokra. Ahogy Amy annak köszönhette karrierjét, hogy kitört az anyja által állított szigorú korlátok közül, sok mai fiatal talán annak fogja köszönni a boldogságát, hogy utánanézett annak, amiről nem kapott információt.

Persze sajnos nem ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Mint egy korábbi bejegyzésben kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/the-truth-about-gay-animals.html), azok a gyerekek, akik nem Amy módjára könyvtárban, hanem az interneten néznek utána a szexnek és a homoszexualitásnak (vagy a könyvtárban valami homofób kötet akad a kezükbe), egészen más képet kaphatnak róla. Önmagában a tabusítás is megnyomorítja azokat a gyerekeket, akik a meleg szereplőket felvonultató meséktől nyilván nem melegekké, viszont nyitottabb emberekké váltak volna, és egészséges módon, szorongás nélkül viszonyultak volna a szexualitáshoz és a párkapcsolatokhoz.

Indult egy weboldal, amely kifejezetten a mostantól lefóliázott könyveket sorolja fel, hogy a szülők (és gyerekek) megtalálhassák őket. Ez nagyszerű reklám és egyet is értek vele, mégis lenne egy kérésem mindazokhoz, akik a posztomat olvassák. Ne vásárolják meg ezeket a könyveket (sőt, ha belefér, más könyvet se) azokban a könyvesboltokban, amelyek lefóliázzák vagy akár törlik kínálatukból az LMBT+ szereplőket felvonultató könyveket. Ez nemcsak a szimbolikus elhatárolódás miatt fontos, hanem azért is, hogy megfosszuk a profittól a homofób rendszer kiszolgálóit. Rendeljétek meg a könyveket egyenesen a kiadótól: támogassátok azokat az intézményeket és szervezeteket, akik voltak elég bátrak szembemenni a mai magyar politika fővonalával.

Stonewall és a bulizás

 Be kell vallanom, nem vagyok 100%-osan biztos benne, hogy a 2015-ös Stonewall című filmben vagy a témáról szóló valamely másik játékfilmben szerepelt a jelenet. A rendőrség ugye lemegy a Stonewall Bárba, igazoltatnak mindenkit, belenyomják a drag queenek fejét a mosogatólébe, és ezt ők mind csendben eltűrik. Aztán az egyik rendőr leállítja a lemezjátszót, amelyről épp Judy Garland egyik dala szólt. És ez az a pont, ahol elszakad a cérna. "Judyt leállítani?!" - kiáltanak fel a megdöbbent drag queenek és szembeszállnak a rendőrökkel.

Nem tudom persze, hogy ez tényleg így történt vagy városi legenda (azért a film eléggé jól összepasszolt a témában általam látott dokukkal, szóval biztos jól utánanéztek az eseményeknek). De teljesen összefér az esemény szellemével, hogy a bár látogatói egy szubkulturális ikont jobban megvédenek, mint saját méltóságukat. A korai meleg, leszbikus és transz szubkultúrák elsősorban a szórakozás köré szerveződtek: jóval előbb voltak meleg és leszbikus bárok, mint egyesületek, egészségügyi központok vagy szakszervezetek. Még ma is nagyon sok LMBT+ ember az ideje nagy részét heteronormatív közegekben tölti az iskolában, munkahelyen, családban stb. és a szórakozóhelyek, szabadidős programok jelentik számára az egyetlen lehetőséget arra, hogy a saját közösségében legyen. Ezért is van az ilyen helyeknek kiemelt szubkulturális jelentősége.

A pride környékén mindig megjelennek a fanyalgók, akik szerint a pride bulivá alacsonyodott és megszűnt az aktivista jelentősége. Mondjuk sosem értettem, miért baj, ha valaki a jogaiért való kiállás közben nem szenved látványosan (ugyanez a kritika éri mondjuk azokat, akik a kormányellenes tüntetéseken kreatív öltözékben jelennek meg vagy akár csak merészelnek leülni a földre vagy a horgászszékükre): egyrészt szenvedés nélkül is elérhetők nagy változások (ld. magyar rendszerváltás), másrészt Magyarországon ma a plakátokról, a rádióból, a villamoson elkapott beszélgetésekből annyi pesszimizmus és gyűlölet sugárzik, hogy boldognak lenni és szeretni egymást már-már radikális cselekedet. De ha ezektől eltekintünk is, gondoljunk bele: a Stonewall-lázadás közvetlen célja az volt, hogy hagyják az LMBT+ embereket nyugodtan szórakozni. Egy olyan közösség lépett fel a rendőrökkel szemben, akiket a közös tér mellett a közös bulizás kötött össze. Ezek után ugyanakkora anakronizmus azt mondtani, hogy a bulizás nem méltó Stonewall szelleméhez, mint azt kritizálni, hogy mit keresnek drag queenek a pride-on.

Vagyis: senki ne érezze rosszul magát attól, ha a pride-on jól érzi magát. 

Antonia Forster: Diving into the LGBTQ+ virtual reality museum

 Az ötlet maga zseniális: egy múzeum a virtuális valóságban, amelyben LMBTQ+ emberek személyes tárgyainak a fotóprogrammal létrehozott, 3D-s másolatai láthatók, és hozzá megismerhetjük a történetüket is. Ami azonban engem igazán megfogott, az magának a múzeumnak a története. Antonia ugyanis az előadásban elmesélte, hogy a saját családja nagyon elutasítóan reagált a coming outjára, egy kivétellel gyakorlatilag megszakították vele a kapcsolatot. Ezért akart létrehozni egy olyan virtuális teret, ahol a ciszheterók több információt kaphatnak az LMBTQ+ emberekről és ezáltal talán növekszik irántuk az empátiájuk, azok az LMBTQ+ tinédzserek pedig, akik - mint annó ő maga is - elszigetelten nőnek föl, valahová tartozónak érezhetik magukat.

Pontosan ugyanez volt a célja a 2000-ben indult Melegség és Megismerés Programnak. És noha ezt szerintem egyikünk sem mondta ki, akkoriban titkon reménykedtünk abban, hogy 23 év múlva ez a program már idejétmúlt lesz, vagy legalábbis más formában létezik tovább, mert eredeti formájában többé már nem lesz róla szükség. Azt biztosan nem gondoltuk, hogy két évtizeddel később még mindig lesznek queer gyereküket kitagadó szülők, ráadásul Angliában, vagy hogy sok magyar LMBTQ+ fiatal nemcsak elszigetelten nő föl, de még bele se lapozhat a könyvesboltban olyan regényekbe, amelyekben hozzá hasonlóan érző karakterek szerepelnek, mert ezeket a köteteket számára veszélyesnek minősítik és lefóliázzák. Elszomorító, hogy Antonia még a 21. század második évtizedében is homofóbiát tapasztalt a családjában, de még elkeserítőbb, hogy míg Anglia (ebből a szempontból) keveset ment előre, addig Magyarország ráadásul hátra, és a mai LMBTQ+ tinédzserek megfosztatnak egy csomó olyan lehetőségtől - beleértve (a homofóbtörvény és az annak hatására működésbe lépő öncenzúra következtében) a Melegség és Megismerés programot  - amelyek 20 évvel korábban coming outolt társaiknak segítséget nyújthattak.

Ami viszont jó hír: akárhogy próbálkozik a magyar kormány, a teljes internetet nem tudja betiltani. Úgyhogy az LMBTQ+ fiataloknak szeretettel ajánlom figyelmébe az LMBTQ+ VR múzeumot. A kép a múzeum honlapjáról származik:

https://lgbtqvrmuseum.com/