Stanisław Lem: Kicsoda Mr. Jones, avagy műtéten múlik-e a nem?

 ***SPOILER***

Lem novellája egy olyan korban játszódik, amikor mindennaposak a szervátültetések. Főhőse Mr. Jones, egy meglehetősen lúzer autóversenyző, akit minden versenye után úgy kell összevarrni és reménytelenül megsérült szervei helyébe másokét betenni. Ez eleinte csak jogi problémákat okoz (halottnak nyilvánítható-e egy olyan ember, akinek létfontosságú szervei csaknem fele Mr. Jones testében él tovább?), idővel azonban Mr. Jones viselkedését is befolyásolni kezdik az elvégzett műtétek. Miután egy nő szerveit is megkapta, retiküllel kezd járni (ez szép illusztráció arra, hogy a szocializmus, bár lehetővé tette a nőknek a kereső munkát, nem különösebben bontotta le a nemi sztereotípiákat), végül pedig identitását is teljesen elveszíti.

Az alapjogok megsértésére szakosodott Alapjogok Központ egy civil szervezet megkeresésének hatására rádöbbent, hogy léteznek interszex emberek, és gyorsan nyilatkozott is arról: támogatja az interszex gyerekeken végzett nemi "normalizáló" műtéteket annak érdekében, hogy "erkölcsi épségben" (Szánthó Miklós szavai) lehessen őket felnevelni. (A sztori egyébként összecseng azzal a queer kritikával, hogy a láthatóság propagálása nem minden esetben szolgálja az LMBT+ emberek érdekeit: egy diktatúrában láthatatlannak maradni szar ugyan, láthatóvá válni viszont adott esetben súlyos veszélyeket rejt az egyén testi-lelki épségére. Esetünkben eddig az interszex csecsemők műtéti átalakítása gyakori volt ugyan, de nagyjából orvosfüggő, míg egy ilyen állásfoglalást könnyen követheti az, hogy kötelezővé teszik.) Láthatóan a kormányközeli erők nemcsak arra jöttek rá, hogy a 33-as paragrafust az interszexek puszta léte is megkérdőjelezi, hanem azt is gondolják, hogy a műtétileg kisfiúvá vagy kislánnyá alakított interszex gyerekek szépen beilleszkednek abba a nembe, amit esetükben nem a születési anatómia, hanem az adott orvoscsapat jelölt ki nekik.

Az a rossz hír, hogy nem így van. Eleve a tök endoszexként (=nem interszexként) született emberek egy része sem azonosul a születési nemével, az interszex emberek esetében azonban ez az arány még nagyobb, egy 2012-es tanulmány szerint akár 20% is lehet. Igazából senki se tudja, miért gyakoribb náluk az ilyesmi: lehet, hogy pont interszexualitásuk tudata miatt kevésbé gondolkoznak mereven a nemi kategóriákról, és nem fojtják el annyira magukban a nemi diszfóriát. Ráadásul az interszexualitás bizonyos formái nem csecsemőkorban, hanem később (pl. a pubertásban) derülnek csak ki, tehát a műtétek megszüntetésével nem fognak megszűnni az interszex emberek. Már csak azért sem, mert a kromoszómákat nem tudjuk átműteni, azok pedig erősen meghatározzák a nemi jegyeket.

A nemi normalizáló műtétek tehát nem "normalizálják" az interszex gyerek nemét még biológiai szinten sem: a felszínen talán hozzáidomítják a testet az uralkodó normákhoz, de semmi sem garantálja, hogy a későbbi fejlődés során nem fogják nagy meglepetések érni a szülőket és orvosokat (nem beszélve magáról a gyerekről, főleg, ha eltitkolták előtte az interszexualitását). Azt pedig végképp nem tudják befolyásolni, hogy az illető melyik nemmel azonosul és melyikbe tud beilleszkedni. Az a feltételezés, hogy a nemi normalizáló műtétek majd egyszer s mindenkorra stabilizálnak egy két nemre alapuló rendszert, ugyanakkora (szépen mondom) szamárság, mint az az elképzelés, hogy a kutyaszerveket is kapott Mr. Jones meg fogja harapni a pszichológusát.

Anyáim története, avagy ismét a magyar migráncsokról

***SPOILER*** 

Mint minden film, nyilván ez is mindenkiben mást szólít meg. Biztos sokan csodálkoznak rá, hogy jé, hát ilyen, ha két nő nevel egy gyereket, vagy jé, hát így működik (azaz már csak működött) a leszbikusok általi örökbefogadás. Nekem mondjuk ezeknek egyike se volt újdonság és a személyes életemet sem érintik, úgyhogy engem sokkal inkább megragadott az a vonulat, amiben a két főszereplő a külföldre költözést latolgatja, majd megvalósítja. Szerintem ennek is vannak hasznos tanulságai azok számára, akikben sztereotip kép él a külföldre költöző magyarokról.

Virág és Nóra ugyanis egyáltalán nem azért akar Nyugatra menni, mert ott kolbászból lenne a kerítés (még szerencse, hogy nincs, milyen büdös lenne már mindenhol). Az anyagi érdekek részben pont a költözés ellen szólnának, hiszen Nóra Bécsben nem folytathatja a munkáját. Az egy dolog, hogy fel kell adnia zenei karrierjét (egy időre biztosan, amíg nem talál új társakat hozzá), de nyelvtudás és kapcsolatok híján csak jóval alacsonyabb státuszú és fizetésű lehetőségek közt válogathat - sokan vannak ezzel így, ismerősöm, egy elegáns budapesti étterem volt főpincére Londonban ismét mosogatásból élt. A másik opció, hogy Nóra otthon marad a gyerekkel, ez a lehetőség azonban több veszélyt rejt magában: egyrészt nem tudjuk, Virág fizetéséből eltartható-e egy háromfős család, a háztartásbeli pozíció rosszat tesz az ember önbecsülésének és átrendezi a családi erőviszonyokat, ráadásul a gyerek Virághoz kötődik jobban, és esetleg zokon venné, hogy a másik anyukájával kell több időt töltenie. (A filmből nem tudjuk meg, hogyan oldották meg végül ezt a helyzetet.) 

A Bécsbe költözés nemcsak anyagi áldozatokkal jár.  A két nőnek le kell mondania a gyönyörű vidéki házról, amiben laktak, a baráti társaságukról (mondjuk Covid előtt talán nem sejtették, mennyire) és arról is, hogy második gyereket fogadjanak örökbe. Az utóbbi a legnehezebb döntés, és szívfacsaró azt látni, amikor megállapodnak, hogy a jóváhagyott kérelem ellenére visszalépnek, mert egyrészt az új gyerekre való várakozás, másrészt sikeres örökbefogadás esetén a beszoktatás és a különböző gyámhatósági ellenőrzések miatt még tovább kellene Magyarországon maradniuk. 

De hát miért megy olyan sok magyar külföldre, ha ekkora anyagi, szakmai és személyes áldozatokkal jár? A film erre is megadja a választ. Számos tüntetést láthatunk a politikai rendszer ellen, amelyek semmi eredményt nem hoztak, illetve részleteket vezető politikusok homofób megnyilvánulásaiból. A jelenlegi magyar rendszernek az LMBT+ emberek jobban megisszák a levét, mint mások. Már eleve a törvény sem ismeri el azt, hogy egy azonos nemű pár család lehet. Bár a doku egy pontján a külföldi vendég lazán bedobja, hogy "engem nem zavar, hogy a törvény szemében nem létezem", de nagyon sokakat meg zavar, és a szimbolikus kirekesztésnek gyakorlati hatásai is lesznek, amint mondjuk egy óvónéninek kell elmagyarázni, hogy ki az a másik néni, aki néha jön a gyerekért. Ráadásul az elmúlt években a szivárványcsaládok korábbi láthatatlanságuk helyett politikai kereszttűzbe kerültek, és már nemcsak a retorika, hanem a törvények szintjén is támadják őket. Nóra és Virág a második gyereket akkor sem tudta volna örökbe fogadni, ha történetesen Magyarországon maradnak - és ez tanulság lehet számos magyar LMBT+ (és más) embernek, hogy nem számíthatnak semmi jobbra. Ezzel szemben a film Nóra és Virág esküvőjével végződik; új hazájuk végre elismeri őket családként. 

Túl sokan feltételezik, hogy a külföldre költöző magyarok gazdasági migráncsok, akiket megszédített az ottani gazdagság. De ez a többség esetében nem így van. Egyrészt a külső szemlélő meglátja ugyanezt a gazdagságot Magyarországon is, hiszen ott él Európa egyik legvagyonosabb embere, és a rózsadombi meg elővárosi villák mellett eltörpülnek a finn családok szerény faházai. Azt is nagyjából mindenki sejti, hogy Nyugaton sem a segédmunkások járnak Mercedesszel. Másrészt azok, akik nem csak idénymunkásként, hanem full-time külföldre mennek, jellemzően nem vagy nemcsak anyagi megfontolásból teszik. Az LMBT+ emberek általában azt hozzák fel, hogy itt élénkebb a meleg élet, több a közösségi program és szórakozási lehetőség, jobban teret kapnak az LMBT+ közösség marginalizáltabb tagjai is (pl. a bevándorló hátterű emberek vagy a HIV-pozitívok). A szivárványcsaládok számára az, hogy itt elismerik őket családként, és a gyereküket nem elutasítja az iskola azzal, hogy "csak megzavarná" a többi gyereket a családi háttere (az évekkel ezelőtti waldorfos történetre utaltam), hanem megtanítja a családok sokszínűségére, kézzelfogható előny. Persze sokan jönnek el azért is, hogy később aztán elfogadó közegben, diszkriminációtól mentesen vállalhassanak gyereket. És azért is, mert egyszerűen szar egy olyan közegben létezni, ahol folyamatosan árad a médiából az ellened szóló gyűlöletbeszéd, és ez fokozatosan megfertőzi az átlagembereket is. És persze nyilván van ezer más ok is, például a megfelelően működő szakszervezetek, a független bíróságok és egyáltalán az a tudat, hogy egy demokráciában él az ember.

Azok, akik kritizálják a külföldre költöző LMBT+ (és más) embereket, gondolják át ezeket az érveket - és azt, mit tehetnének ők maguk, hogy Magyarország ne olyan hely legyen, ahol egy szivárványcsaládnak nincs maradása.

(A kép a film honlapjáról származik.)

Az állatkínzás összefüggései az erőszakkal meg egy csomó minden mással

 https://szabadnem.444.hu/2021/03/21/az-allatkinzas-es-az-eroszak-dinamikaja?fbclid=IwAR21jjrcfa3Akdpnu1IDIBfW5wA7q8A5lvXI8QURnBXpQ85LxuSJAiIOiIk

Nem akarok itt nagyon spoilerezni dr. Fellegi-Balta Flóris Roland cikkéről, mert szeretném, ha minél többen elolvasnák. Na jó, egyvalamit összefoglalásként: a bántalmazó ugyanúgy nem veszi figyelembe az állatok, mint az emberek érzéseit, számára a hatalom gyakorlása a fontos valaki olyan fölött, aki hozzá képest függő helyzetben van - legyen az a gyereke, az élettársa vagy a kutyája. És ebből fakad a bántalmazó magatartás emberek és állatok iránt, és a kettő nagyon sok ponton összefonódik.

Pár napja (történetesen egy vegetárianizmus/veganizmus tárgyú poszt alatt) egy ismerősöm azt írta: az idegesíti az aktivistákban, hogy mindegyiknek mindenről csak a saját ügye jut eszébe, mintha más problémák nem is lennének a világon. Mondjuk ez a srác tudtommal sehol sem aktivistáskodik, talán ezért alakulhatott ki benne ennyire hamis kép. A valóságban egyrészt jónéhány olyan aktivistát ismerek, mint Flóris, aki egyszerre több területen is kiáll egy igazságosabb világért (némi szerénytelenséggel magamat is ide sorolhatnám). Másrészt ha Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe, akkor az is lehet, hogy neki van igaza. Már egy korábbi posztban írtam arról (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), hogy az embercsoportokkal szembeni diszkriminációnak és a környezet pusztításának közös gyökerei vannak. Flóris cikke tulajdonképpen ezeknek egy eredményét taglalja (ha a másik - akár ember, akár állat - alsóbbrendű hozzám képest, akkor jogom van bántani). Az már közhely, hogy amelyik rendszer az emberek egy csoportját másodrendű állampolgárként kezeli, az előbb-utóbb kiterjeszti ezt más csoportokra is, ez történt a 2010-es évek Magyarországán (romák-migránsok-LMBTQ emberek) vagy a náci Németországban (zsidók-fogyatékossággal élők-romák-melegek stb., ott kevésbé volt egyértelmű a sorrendiség). Ha tehát valaki aktivistaként átlátja ezeket az összefüggéseket, akkor teljesen oké, hogy egy adott beszélgetésben a saját szakterületéről, tapasztalatából hoz példákat - ezek ugyanúgy rávilágíthatnak a rendszerszintű problémákra. És talán üdvös is volna, ha ezt sokszor megtennénk - persze nem úgy, hogy teljesen elvisszük a beszélgetést és egy roma tárgyú poszt alatti vita teljesen elmegy a környezetvédelem irányába, hanem úgy, hogy összekapcsoljuk a különböző ügyeket. Egyrészt mert nem lehet mindenki mindenben szakértő, másrészt meg hátha szélesebb rétegek is rájönnek, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a problémák.

(Szándékosan egy nem bántalmazott állatról teszek fel képet illusztrációnak, hogy ne szomorítsak el senkit.)

K. L. Broad, a PFLAG és a Vatikán

 A Sexualities című folyóiratban jelent meg jónéhány éve K.L. Broad: "Coming Out for Parents, Families and Friends of Lesbians and Gays: From Support Group Grieving to Love Advocacy" című cikke a PFLAG-ről; ez ugye az LMBT+ emberek szüleinek és barátainak egyesülete, amelynek szerte az Egyesült Államokban, sőt több európai országban is van csoportja. (Régen Magyarországon is volt egy PFLAG nevű egyesület, de azt nem szülők csinálták, és nem tudok róla, hogy engedélyt kértek volna a név használatához.) A PFLAG tagjai rendszeresen részt vesznek pride-okon és felszólalnak az LMBT+ emberek érdekében. Ugyanakkor Broad (aki megúszta, hogy keresztnéven emlegessen, merthogy nem tudom, mi az) azt állítja: igaz, hogy a PFLAG a szülői szeretetre apellálva az LMBT+ emberek elfogadását hirdeti, de azt a lépést már nem teszi meg, hogy megkérdőjelezze a társadalom alapvető heteronormativitását. Vagyis: az LMBT+ embereket nem azért kell elfogadni, mert a melegséggel/transzsággal stb. nincs semmi baj, hanem mert hát mégiscsak a mi gyerekeink.

A héten többekben hatalmas csalódást váltott ki a Vatikánnak az a nyilatkozata, hogy továbbra is elutasítja az azonos nemű kapcsolatokat. Nem ezt várták volna azután, hogy korábban Feri pápa több melegbarát kijelentést is tett (azt mondta egy melegnek, hogy nincs joga őt elítélni, egy másiknak, hogy őt Isten ilyennek teremtette, az olasz PFLAG-szerű szervezet képviselőinek pedig azt, hogy az LMBT+ emberek is Isten gyermekei). Pedig - mint már korábban is írtam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/05/isten-ilyennek-teremtett-avagy.html) - ezek az állítások nem feltétlenül mennek szembe az egyház korábbi tanításaival. A mostani megnyilvánulás igazából csak megerősítette, amit eddig is tudtunk: a katolikus egyháznak nem a homoszexuális vágyakkal, hanem az azonos nemű kapcsolatokkal van baja. Maga az, hogy valaki vágyat érez a saját neme iránt, tökjól beleilleszthető a katolikus világképbe (megkísértette az ördög vagy próbára tette az Úr, kinek melyik szimpatikusabb) és ha az illető ezt a vágyat nem éli meg (esetleg csak alkalmi kapcsolatokban), az nem veszélyezteti a heteronormativitást. Az viszont már sokkal inkább, ha kiderül: az egyház (és a nacionalista politikusok) által szentnek tartott család azonos nemű emberek szerelmére is alapulhat. Az azonos nemű kapcsolatok és a szivárványcsaládok sokkal radikálisabban kérdőjelezik meg a heteronormativitást, mint az, hogy valaki időnként egy másik pasival (vagy nővel) lép félre. Feri pápa ugyan igyekszik jófejnek mutatni magát (már csak azért is, nehogy őt is lemondassák, mint elődjét, Bennyt), de egy ilyen radikális változásba nem mer beleállni. 

(fotó: Getty Images)

Instrumentalization of LGBTI rights in autocracies, avagy miért nem számít Magyarországon a romániai népszavazás?

***SPOILER*** 

A beszélgetésen (ami visszanézhető itt: https://www.facebook.com/LGBTIintergroup/videos/1938428159645929) magyar LMBTI aktivisták és EP-politikusok beszélgettek arról, hogyan támadja a FIDESZ a magyarországi LMBT+ közösséget és mit lehet tenni ez ellen. Ramona Strugariu EP-képviselő optimistább volt a többieknél. Elismerte, hogy a FIDESZ igyekszik elszigetelődni Európától (pl. az Európai Néppártból való kilépéssel), de meggyőződése, hogy a magyar emberek nem ezt akarják, és pont ez fogja őket elidegeníteni a kormányuktól. Ha a FIDESZ elbukik, az egész probléma megoldódik. A homofóbiát illetően pedig ő nagyon hisz abban, hogy az emberek mentalitása változhat. Saját országát hozta fel példának: gyerekkorában még teljes tudatlanság és előítélet uralkodott az LMBT+ emberekkel kapcsolatban, viszont amikor 2019-ben a szélsőjobb népszavazást akart arról, hogy alaptörvénybe iktassák a házasság heteronormatív definícióját, a többség nem ment el szavazni - Ramona szerint ez annak a jele, hogy támogatják az egyenlő házasságot.

Ez utóbbit már rögtön megkérdőjelezném; igaz, hogy az LMBT+ szervezetek és a baloldali pártok arra biztatták az embereket, hogy maradjanak otthon és ezáltal ne legyen érvényes a népszavazás, nem tudni, hányan maradtak otthon ezért és hányan azért, mert rohadtul nem érdekli őket a politika és semmilyen szavazásra nem mentek volna el, meg különben is megígérték a gyereknek, hogy az egész napot a vidámparkban töltik. Semmit nem csinálni mindig könnyebb, mint csinálni valamit, és ha mondjuk kötelezően mindenki szavazott volna, nem biztos, hogy ilyen eredmény születik.

Sajnos arról se vagyok meggyőződve, hogy csak Magyarországon a politikusok akarnak eltávolodni az EU-tól, a lakosságból senki. Hiszen a kormányzati retorika folyamatosan Brüsszel-ellenes, és akik csak ezzel találkoznak (és a jobb- és baloldal közti szakadék miatt ők nincsenek feltétlenül kevesen: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html), előbb-utóbb elhiszik. A Facebookon nem ritkán találkozom EU-ellenes kommentekkel, és kizártnak tartom, hogy ezeknek a szerzői egytől egyig fizetett fideszes trollok. Sajnos el kell fogadnunk, hogy az emberek meggyőzhetőek, és a nézeteik gyakran múlnak azon, milyen médiához jutnak hozzá. (Pár éve egy konferencián érdekes előadást hallottam Moldováról - ez ugye olyan kicsi ország, hogy minden lakója tudja fogni vagy a román, vagy az orosz tévét, és nagyjából értik is. Végeztek egy közvélemény-kutatást, hogy az emberek kit tartanak a legnagyobb politikusnak. Akik a román tévét nézték, többségükben Angela Merkelre szavaztak, akik az orosz tévét, azok viszont Vlagyimir Putyinra.) És pont ezért egy olyan országban, ahol - néhány honlap és blog kivételével - az összes média a kormánypárt kezében van, sokkal nehezebb egy ellenzéki kritikus tömeget létrehozni. Biztos vannak, akik a FIDESZ-től annak EU-ellenessége miatt fordultak el, de olyanok is bőven, akiket a kormányzati retorika meggyőzött arról, hogy Brüsszel a mumus.

És még egy tényező szerepet játszik a románok és a homofóbia témakörében. Románia volt ugye az az ország, ahol egész a szocializmus végéig börtönnel büntették a homoszexualitást, méghozzá nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is (a Human Rights Watchnak dolgozó ismerősöm sok emiatt lesittelt emberrel találkozott). Ráadásul a Ceaușescu-rezsim annyira durva diktatúra volt, hogy mindenki gyűlölte (többek közt azért is, mert láthatták - akár Magyarország példáján is - hogy lehet jobban is élni), ezért annak a gyakorlatát nagyon senki nem akarja visszahozni. (Pl. Románia az egyetlen olyan kelet-európai ország, ahol a rendszerváltás után nem merült fel az abortusz korlátozása - merthogy a szocializmusban náluk az is tilos volt). Ha egy román nagyon átmegy homofóbba, elég csak rásütni, hogy "olyan vagy, mint Ceaușescu" és máris mindenki elfordul tőle. Magyarországon viszont nem lehet olyan múltbeli homofób rezsimet felhozni, amit egyöntetűen mindenki utál (a jobboldal dicsőíti a Horthy-korszakot, míg az idősebb korosztályból sokan "a szocializmusban minden jobb volt" nosztalgiában élnek). Nem akarok pesszimista lenni, de amíg sem a homofóbia elítélése, sem az EU nem jelent általánosan elfogadott vagy akár többségi értéket a magyar társadalomban, addig nem számíthatunk arra, hogy ez a helyzet magától megoldódik.

A Dallas, a Dinasztia és Jakab Péter vacsorája

 Előrebocsátom, hogy nem értek egyet Jakab Péter politikai nézeteivel. Ettől függetlenül megdöbbentem, amikor egyes kormányközeli lapok azért kezdték el fikázni, hogy milyen "proli" ételeket eszik vacsorára. És persze, ha az ilyen képek alatt azt kommenteli az ember, hogy kit érdekel, rögtön jön egy csomó fideszes troll, és ők is betámadják. Elgondolkoztam, miről is szól ez az egész.

Egyfelől nyilván van az a tendencia, hogy ha valakinek az érveivel nem tudunk vitatkozni (mert túl jók, vagy mert mi nem értünk a dologhoz), akkor belekötünk valami másba (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/07/ame-panzh-roma-reprezentacio.html). Ezt a kormánypártiak  sűrűn csinálják ellenzéki politikusokkal: trollok tömege fikázza Karigerit, amiért végig akarja járni a kéktúrát, egy elhíresült megjegyzésben pedig egy kormánypárti oldal simán bejelentette, hogy az ellenzéki politikusnők rondábbak, mint a kormánypártiak (most a szexizmus érvétől függetlenül is, objektív szemmel nézve nincs olyan nagy különbség a külsejük között, még stílusban sem feltétlenül, tehát nem egy csapat kontyos nagymama áll szemben egy csapat punkkal). Ha az ellenfél csinál valamit, az automatikusan gázos tevékenységgé válik, függetlenül attól, hogy addig mit gondoltunk róla - emlékszünk még talán arra az amerikai házaspárra, akik szerint a melegházasság tönkreteszi a házasság szentségét, ezért ha az amerikai kormány megszavazza, ők el fognak válni (cseppet sem belegondolva, hogy egy ilyen okból eldöntött válás mit mond a házasság szentségéről). Simán el tudom képzelni, hogy egy csomó Fideszes háztartásban tiltólistára kerül a párizsi és a paprikás krumpli. Na de miért is pont ezek?

A fenti érven felül szerintem Jakab Péter leprolizásában szerepet játszik ugyanaz az effektus, ami miatt annyian nézik a felső tízezer életéről szóló sorozatokat, mint a Dallast, a Dinasztiát vagy mostani epigonjaikat. A gazdagok világa egyfajta álomvilág számukra, amit ugyan sose érhetnek el, de legalább ábrándozhatnak arról, hogy vannak, akik ebben élnek. A sorozatok és a romantikus regények szereplői mintegy beteljesítik a vágyainkat, és megnyugtatnak minket arról, hogy létezik gazdagság vagy igaz szerelem; még ha nekünk nem is jutott belőle, azonosulunk a főszereplővel és legalább álmainkban megélhetjük. (Mindezt nem én mondom, elég nagy feminista irodalma van pl. annak, miért olvasnak a nők romantikus regényeket.) Jellemzően ez azoknak a menekülési útvonala, akik saját életükben nulla esélyt látnak rá, hogy gazdagok legyenek vagy megtalálják az álompasit. Ez megmagyarázza számomra pl. azt, miért választotta újra Győr városa a luxusjachton kurvázó Borkait: szerettek volna a helyében lenni.

 Persze vannak jelentős különbségek a Dinasztia szereplői és a politikusok között, például hogy az utóbbiak valós személyek, vagy hogy nem az a feladatuk, hogy az emberek jólétről alkotott álmait megtestesítsék, hanem hogy irányítsák az országot. Úgy tűnik azonban, hogy Magyarországon sokan nem érzékelik ezt a különbséget. Számukra a politikus nem egy átlagember, akit megválasztottak, hogy képviselje az ő érdekeiket, hanem valami felsőbb lény, hasonló szerepben, mint régen az istenek vagy a királyok. Ezek az emberek el se tudnak képzelni olyan társadalmat, ahol nincs egy fényűző felső osztály, és ugyanúgy nem imponál nekik Jakab Péter egyszerű vacsorája, mint az, hogy Svédországban a király kerékpárral, a miniszterelnök pedig metróval jár. És persze nyilván van amögött tudatos taktika, hogy Karigeri vagy Jakab Péter átlagosnak mutatja magát - csakhogy azoknak, akik számára a politikus a Ewing család alváltozata, jobban bejön a fideszes politikusnő, aki a promófotóján még ablakmosáshoz is méregdrága márkás dzsekit vesz. Az, hogy Magyarországon nincs demokrácia, nemcsak a kormányon múlik (akik egy demokratikusabb társadalomban nem tudnák megtenni, amit tesznek) vagy az ellenzéken, hanem az emberek politikai tudatosságának a szintjén is.