Kiss Tibor Noé: Beszélnünk kellene

„Ha lehet élni Pécsbányán nyolc testvérrel egy szobában, akkor lehet élni transzíróként is” – magyarázza Kiss Tibor Noé azt a döntését, hogy felvállalja magát. Ez a mondat fontos abból a szempontból (ami az egész beszédben megjelenik), hogy párhuzamot von az LMBTQ emberek és más kisebbségek nehézségei között és az összetartásra bátorít, ami nagyon fontos üzenet. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a hasonlóság mellett rámutassak néhány különbségre is.

A legnyilvánvalóbb az, hogy a nyolc testvérével Pécsbányán élő cigány fiatal cigányokkal van körülvéve. Jellemzően (mondjuk az interraciális örökbefogadás esetét leszámítva) a faji vagy etnikai kisebbségek tagjai saját csoportjukon belül nőnek föl, ahol mindig számíthatnak védelemre, és akár megtanulhatnak olyan technikákat, amelyek segítségével egy ellenséges közegben is boldogulhatnak. Az LMBTQ embereknek viszont gyakran a család és a közvetlen környezet a legnagyobb ellenségük, akik félnek, hogy őket is egy darab „abnormális” tagjuk alapján fogják megítélni, ezért igyekeznek elhatárolódni az illetőtől vagy elrejteni őt, illetve „abnormalitását” a világ szeme elől (ez szexuális kisebbségeknél jellemzően könnyebb, mint transz emberek esetében). A legkínálkozóbb párhuzam itt talán a fogyatékkal élők: ők is jellemzően épek közé születnek, akik marhára nem tudnak velük mit kezdeni. Míg azonban a fogyatékkal élő személy szüleit vagy baráti körét „csak” sajnálják (ami szintén elég idegesítő lehet), az LMBTQ ember környezetét esetleg elutasítják vagy megvádolják, hogy ők a hibásak az „abnormalitás” kialakulásában.

És itt jön a második különbség: azok az asszociációk, amiket az emberekben keltenek egy adott kisebbség tagjai. A cigányokkal szemben a legtöbb gádzsó gyanakvó, félnek tőlük és olyan vonásokat tulajdonítanak nekik, amelyek nem összeegyeztethetők a társadalom (középosztálybeli, fehér) alapvető értékrendjével (agresszió, munkakerülés stb.). A transz emberek nem jelentenek ilyen fenyegetést, még kevésbé, mint LMB társaik, talán mert kevesen láthatóak és ritkán kerülnek felelős gazdasági vagy politikai pozícióba (legalábbis nálunk). A transz ember ma Magyarországon leginkább nevetséges, vagy valamiféle felfoghatatlan anomália. Még a gender-pánik diskurzusaiban is alig jelenik meg: azok a nemi szerepek felbomlásáért a feminizmust vagy a melegeket és leszbikusokat okolják, a transzokról tudomást sem vesznek. Nem állítom, hogy ez az állapot feltétlenül jobb, mint romának (vagy melegnek/leszbikusnak) lenni, de más.

Végül az a tény, hogy Kiss Tibor Noé író, jelentősen befolyásolja a környezete reakcióját. Egy művészembertől többmindent elnézünk; nem véletlen, hogy a művészvilágban sokkal több a magát nyíltan vállaló transz (El Kazovszkij, a Wachowski-testvérek, Conchita Wurst stb.), mint mondjuk a politikában vagy az ismert üzletemberek között, és nemcsak azért, mert az állandó kirekesztés és zaklatás miatt sok transz abbahagyja tanulmányait és nem is szerez megfelelő végzettséget ahhoz, hogy ilyen pályára menjen (hiszen pl. Wachowskiék előbb voltak filmrendezők, aztán bújtak elő). Kiss Tibor Noé számos durva reakcióval találkozik a mindennapokban, de azon kevésbé kell paráznia, hogy nemi identitása miatt kirúgják vagy nem adják ki egy novelláját. Ezzel szemben a pécsbányai cigány, vagy akár egy átlagos transznemű könyvelő, folyamatosan szembesül a munkahelyi diszkriminációval, ami persze befolyásolhatja a megélhetését és azon keresztül más forrásokhoz való hozzájutását (pl. nincs pénze Budapestre utazni a transzközösség rendezvényeire). Egy adott kisebbségen belül is nagyon más helyzetet teremt, ha valaki társadalmi helyzete szempontjából privilegizált.

Azt gondolom, Kiss Tibor Noé nagyon tudatában van ezeknek a különbségeknek. Azt sem vitatom el, hogy hatalmas bátorság kell a transzneműségét úgy megélni, ahogy ő teszi, és mélységesen tisztelem ezért. Csak már látom, ahogy a beszédéből egyesek azt a következtetést vonják le: rajta, bújjon elő mindenki, hiszen annyira szar akkor sem lesz nekünk, mint a cigányoknak! A legnyilvánvalóbb szépséghiba ebben az érvelésben az, hogy vannak cigány transzneműek is – ahogy más kisebbségekhez tartozó vagy más módon hátrányos helyzetű transz emberek. A láthatóság persze fontos az LMBTQ emberek egyenlőségéhez, de nagyon problémás ezt az egyes LMBTQ embereken számonkérni – főleg, mert jellemzően azok kérik ezt számon, akik valamilyen szempontból privilegizált helyzetben vannak. Jó 20 évvel ezelőtt egy csapat középkorú leszbikus alaposan lecseszett, amiért (akkor még) rejtőzködtem a szüleim előtt – anélkül, hogy bármit tudtak volna a szüleimről vagy arról, milyen mértékig függök tőlük. Ugyanez a „mindenki bújjon elő!”-imperatívusz figyelhető meg több LMBTQ szervezet tevékenységében és olykor a pride szlogenjeiben is. Sokakat feszít a rejtőzködés és szeretnének változtatni rajta, őket támogatni is kell ebben, de az már probléma, ha valaki a közösségi nyomásra bújik elő – úgy, hogy közben a közösség nem sok megértést tanúsít az illető helyzetének specifikumai iránt.

Kiss Tibor Noé nem az előbújásra próbál rábeszélni bárkit, és nem is próbál egyfajta „kinek rosszabb?”-hierarchiát felállítani, csak elmesél egy személyes történetet. Olvassuk/hallgassuk ezt egyéni döntésként, és ne csináljunk belőle újabb jelszót az univerzális előbújás-kampányban.

A szüfrazsett

A rendőrség megpróbálja az egyik, szüfrazsettekkel szimpatizáló munkásnőt beszervezni téglának. Azzal az érveléssel próbálják meggyőzni, hogy őket, munkásokat a középosztálybeli szüfrazsett-mozgalom csak kihasználja, de valójában nem akar semmit se tenni értük. Hasonló érvekkel az LMBTQ aktivizmussal kapcsolatosan is lehet találkozni. Apám arról próbált meggyőzni, hogy a meleg emancipációs mozgalom mögött azok a cégek állnak, akik profitálnak az LMBTQ vásárlókból; ők csak kihasználják a szegény lúzer aktivistákat, akik ingyen törik magukat, alapvetően az ő profitjuk érdekében. Ugyanerről szól sokak szerint a különböző cégek megjelenése a pride-on vagy az LMBTQ szervezetek és rendezvények támogatói között. Tény, hogy egyes országokban ez stratégiai lépés lehet egy cég részéről, több okból is azt gondolom azonban, hogy Magyarországon ez az érvelés sántít.

Egyrészt nem biztos, hogy egy cég valóban profitál abból, ha az LMBTQ közegben keres piacot magának. Nyugaton is több kutató szerint erős tévhit, hogy a melegek (elsősorban a meleg férfiak) gazdagabbak, mert nem kell családfenntartásra költeniük; egyre több meleg pár nevel gyereket, és sokan nem is keresnek túl jól a munkahelyi diszkrimináció miatt vagy azért, mert annak idején korán elmenekültek az iskola homofób közegéből. Az tény, hogy (Magyarországon is) a nyíltan melegként élők között felülreprezentált az értelmiség, nálunk azonban ez nem feltétlenül jelent jó anyagi hátteret. Míg Amerikában egy melegbarát cégnek elég elhelyeznie egy óriásplakátot a meleg negyedben, nálunk ilyenek nincsenek, tehát a reklám is nehezebben éri el az LMBTQ vásárlókat. Végül pedig a társadalmi tudatosságnak is alacsony a szintje. Emlékszem, egyszer egy LMBTQ társasággal egy vendéglátóhelyen akartunk megbeszélést folytatni, és az egyik (korábban Amerikában élt) leszbikus egy melegbarát kávézót javasolt azzal az érveléssel, hogy ha már elköltjük a pénzünket, legalább a saját szubkultúránk egy létesítményét támogassuk vele. A többiek azonban leszavazták azzal, hogy az a hely drága, és mentünk a legközelebbi romkocsmába. Egy olyan országban, ahol a fogyasztói döntéseket leginkább az árak szabják meg, az LMBTQ emberekből csak olyan businessek tudnak érdemben profitálni, akik a mainstream vállalkozások által egyáltalán nem nyújtott szolgáltatásokat kínálnak (pl. meleg szaunák vagy csak-női bulik). Sőt, egy nyíltan a melegek mellett kampányoló cég akár el is veszítheti homofób vásárlókörét (ha azok esetleg tudatosabbak, mint az LMBTQ emberek). Azt gondolom, nálunk még mindig bátorság kell ahhoz, hogy egy nemcsak szubkulturális vállalkozás láthatóan jelen legyen a pride-on, és ezért cserébe ne sajnáljuk tőlük a profitot.

A másik az ellenvetés az üzleti érvvel szemben természetesen az, hogy csak mert valakinek anyagi profitot hoz az LMBTQ emancipáció, másoknak is hasznára válhat, ahogyan a szüfrazsettek által kiharcolt választójog a munkásnőknek is eszközt adott a kezébe. Az LMBTQ közösségnek szüksége van az LMBTQ civil szervezetek munkájára, amit pedig – állami támogatás híján – leginkább külföldi pályázatok és magánadományok tesznek lehetővé. A homofóbia elleni küzdelemnek persze lehet mellékterméke, hogy egyesek pénzt keresnek rajta, de ez még nem indok arra, hogy magát a küzdelmet elutasítsuk. Aki a multicégek jelenéte miatt habozik, hogy kimenjen-e a pride-ra, az gondoljon bele, hol tartana a mozgalom, ha soha semmilyen segítséget nem fogadtunk volna el az üzleti szférától. Vagy jobb, ha bele se gondol.

Leiner Laura: Bábel

Zsófi vadul győzködi Kolost, hogy fogadja vissza volt barátnőjét. Elvégre mindenki megérdemel egy második esélyt. Amikor azonban megtudja, hogy Petra megcsalta Kolost, azonnal az ellenkezőjébe vált. A megcsalás olyan bűn (először ki se meri mondani magát a szót), amire nincs bocsánat.

Már más bejegyzésben is szót ejtettem talán arról, hogy ezt a hozzáállást mennyire problémásnak érzem. A szociobiológusok a megcsalás tabuját olyasmivel magyarázzák, hogy akkor nem biztos a megszületendő gyermekek apasága, és az apa esetleg olyan utódot nevel fel, aki nem viszi tovább a vérvonalát. Eltekintve attól, hogy a mesterséges megtermékenyítés és örökbefogadás korában ez meglehetősen furcsa érv, esetünkben húsz év körüli fiatalokról van szó, akik nyilvánvalóan nem terveznek gyereket, és tesznek is ezért (arra sincs konkrét utalás, hogy egyáltalán szexeltek volna). Mások a bizalom elárulását látják a legnagyobb problémának. De a bizalmat számos más módon is el lehet árulni (volt olyan párom, aki kikotyogott anyukámnak olyan dolgokat a kapcsolatunkról, amiket én nem kívántam vele megosztani), és ezekért mégsem szokás szakítani, legalábbis a romkomokban nem. Nem beszélve arról, hogy a zárt kapcsolatok nagy részében nincs konkrétan lefektetve, mi minősül megcsalásnak és mi nem. A regényben kiderül: Petrát azért vádolták megcsalással, mert sokszor látták együtt lógni egy fiú ismerőssel, de senki nem volt olyanfajta beszélgetésnek vagy cselekedetnek tanúja, ami intimitást sugallt volna köztük. Most vagy nem hisszük el, hogy egy lány és egy fiú között létezhet szexuális vonzalomtól mentes barátság, vagy egy szextől mentes érzelmi kötődés is megcsalásnak számít. Az ilyen korlátozás jelentősen leszűkíti az ember lehetőségeit baráti kapcsolatokra; egy biszexuális vagy queer ember gyakorlatilag senkivel sem beszélgethet anélkül, hogy gyanúba ne keveredne.

Annak idején épp az ilyen korlátozás miatt döntöttem úgy, hogy nyitott kapcsolatot szeretnék. Túl sok olyan párom volt, aki mellett rá se nézhettem senki másra; az egyik exem féltékenységi drámát csinált abból, hogy egy házibuliban egy órán át beszélgettem egy másik lánnyal (amúgy a családon belüli erőszak jogi szabályozásáról). Nem az volt a cél tehát, hogy fűvel-fával szexeljek, hanem hogy lehessenek emberi kapcsolataim a páromon kívül is. Ugyanis a monogámia zsarnoksága és az az értékrend, amely szerint bármiféle megcsalás elfogadhatatlan és a párkapcsolat azonnali megszakítását kell maga után vonnia, megakadályozza a párban élő embereket abban, hogy értékes emberi kapcsolatokat építsenek másokkal is. Ez nemcsak azért probléma, mert szakítás vagy megözvegyülés esetén így teljesen magukra maradnak, hanem azért is, mert a társadalom hálózatokból épül fel. Ahhoz, hogy valaki bármilyen mértékig meg tudja változtatni a világot – akár a gondolatai terjesztésével, akár valamilyen tevékenységgel – az kell, hogy sok barátja és ismerőse legyen. Szerencsés esetben egy pár mindkét tagja osztozik az aktivizmusban, de így sem kivédhető, hogy olykor külön-külön találkozzanak emberekkel. A megcsalás tabuja tehát izolálja az embereket és gátat vet a társadalmi változásnak. Ezzel nem azt mondom, hogy csak nyitott kapcsolatban élő emberek tehetnek valamit egy jobb világért. De a zárt kapcsolatoknak is hasznára válik, ha egyértelműsítik és nem húzzák túl szorosra annak a határait, hogy milyen mértékig engednek közel magukhoz külső személyeket. Ha pedig valamelyik fél megszegi a megállapodást (ami persze nyitott kapcsolatban éppúgy előfordulhat, hiszen ott is vannak szabályok), érdemes átbeszélni a probléma gyökereit és nem rögtön szakítani. Hiszen így megmenthető lehet egy amúgy jól működő párkapcsolat – ha pedig nem, annak más gyökerei vannak, amiket fontos lehet feltárni ahelyett, hogy automatikusan a megcsalásra (és ezáltal a megcsaló félre és partnerére) hárítanánk minden felelősséget.

Mr. Pip

Amikor Bougainville szigetén bányászlázadás tör ki, Pápua Új-Guinea kormánya megtorlásként elvágja a szigetet a külvilágtól. Nem érkeznek többé árucikkek, a tisztviselők elhajóznak, az oktatás is leáll. A falu lakói megkérik az egyetlen ottmaradt fehér embert, Mr. „Gülüszemű” Wattsot, hogy jobb híján tanítsa ő a gyerekeiket. Gülüszemű persze nem tanár, így az iskolában azt az egy dolgot csinálja, amihez ért: Dickenst olvas a gyerekeknek. Hamarosan a falu felnőtt lakói rájönnek, hogy nem is olyan nehéz feladat tanítani, és attól fogva minden tanítási nap elején más osztja meg a gyerekekkel a tudását halászatról, disznóölésről, a Bibliáról vagy az ideális férj ismérveiről, ki miben szakértő.

Persze ez a rendszer távol áll az ideálistól és sokmindenre nem tanítja meg a gyerekeket, amivel a film hősnője, Matilda szembesül is később hosszú idő után első normális matekóráján. Szó sincs arról, hogy aki ért egy adott területhez, az automatikusan át is tudná adni a tudását, és a tanítás-módszertant sem véletlenül találták ki. De a filmbéli iskola arra jó példa, hogy a hétköznapi életben szükséges tudást leginkább azoktól tudjuk elsajátítani, akik azt naponta a gyakorlatban alkalmazzák.

Nemrég egy önkéntes segítő szolgálat egyik tagja fölvetette: a képzéseket nem a szolgálat munkatársainak, hanem ilyen területen diplomás szakembereknek kellene tartaniuk. Függetlenül attól, hogy van-e az adott témára szakosodott tudós az országban (nem mindig van), ez a felvetés azért is problémás, mert egy elméleti szakember nem feltétlenül szembesül egy terület gyakorlati alkalmazásával. Ez persze enyhén szólva nem ideális (pedagógia szakot végzett barátnőim panaszkodtak, hogy az elsajátított elméleti tudásuk köszönő viszonyban sem volt a tanításban megkívánt képességekkel), de sok esetben valószínűleg megkerülhetetlen. Ugyanakkor egy olyan ember, aki napi szinten foglalkozik egy szakmával, kellő nyitottság és tanulási kedv esetén beletanul annyira, mint akinek diplomája van belőle. A filmben a halak életéről előadó férfi nem képzett tengerbiológus, hanem egyszerű halász. Magyarországon, ahol az emberek értékét diplomákban mérik, be sem jutott volna az iskolaépületbe. Pedig a magyar gyerekeknek (és felnőtteknek) is hasznára válik, ha nem könyvekből, hanem személyes tapasztalatból származó tudást adnak át nekik.

A remény születése

Jane Goodall "előzenekaraként" az On the Spot alkotói beszéltek a születésről szóló sorozatukról. Ennek részeként Cseke Eszter megosztotta azt, milyen érzéketlenül és megalázóan bántak vele az orvosok a saját szülésekor. Hozzátette: ők láttak és filmeztek szüléseket konfliktus-övezetben, menekülttáborban, katasztrófa sújtotta vidékeken, és mindenhol találtak olyan szakembereket, akik a súlyos fizikai körülmények (pl. áram hiánya) ellenére emberségesen viszonyulnak a szülő nőhöz. Ha ott megy, talán nálunk is menne.

Természetesen együttérzek a magyar egészségügyben és oktatásban dolgozókkal, és teljes mértékben támogatom őket abban, hogy normálisabb munkakörülményeket és fizetéseket követeljenek. De ezek a körülmények számomra nem mentségek arra, ahogyan a rájuk bízott emberekkel bánnak. Egészségügyi rémtörténetei mindenkinek vannak, de az iskolákban se sokkal jobb a helyzet. Amikor egyszer az iskolai zaklatásról és a tanárok ezzel kapcsolatos felelősségéről beszéltem, egy jelenlevő tanár azt mondta: nem hibáztathatjuk a tanárokat, akik túlterheltek és alulfizetettek, ha nem figyelnek oda a gyerekek közötti erőszakra vagy nem vezetnek be megfelelő kezelési módokat, hiszen ez rájuk róna további terheket. Számomra viszont ez prioritás kérdése. Egy iskolában tanítani csak úgy lehet, ha a gyerekek biztonságban vannak, többek közt egymástól is. Ennek prioritásnak kellene lennie, és nem valami olyannak, amit szőnyeg alá söprünk.

Sherry Ortner: Life and Death on Mt. Everest – Hillary, a versengő

Vérbeli feministaként Sherry Ortnert még a himalájai expedíciók történetében is a nemi szerepek érdeklik. Megállapítja, hogy a maszkulinitás egyik megnyilvánulási módja a hegymászók közötti versengés volt, és az egyik leginkább kompetitív személyként éppen Edmund Hillaryt említi, aki mindig csak úgy zúzott fel a hegyre, nehogy az expedíció többi tagja utolérje, és igyekezett leelőzni az előtte mászókat is.

Őszintén szólva meglepett ez az információ. Hiszen pont Sir Ed volt az, aki az évtizedeken át tartó újságírói baszkurálás ellenére sem volt hajlandó elárulni, ő vagy Tenzing Norgay lépett elsőként a világ tetejére. Azt gondolnám, egy kompetitív embernek ez mindenképpen fontos lenne, még akkor is, ha esetleg második helyre szorult (ami azért az Everest megmászását illetően előkelő helyezés). Egyszerűen nem állt össze a kép.

Lehet persze, hogy Sir Ed vagy Norgay önéletírásában magyarázatot lelhetnénk erre a látszólagos ellentmondásra, én azonban egyiket sem olvastam. Csak spekulálni tudok, mi okozhatta, hogy Ed mindenkivel versengett, csak épp sherpa mászótársával nem. Az első számú, meglehetősen rasszista magyarázat az lenne, hogy a sherpákat nem vette emberszámba, ezért nem tekintette őket vetélytársaknak. A lemászást követő viselkedése, illetve a későbbi éveiben Nepál felemelkedéséért végzett aktivizmusa (ami nem valami felülről jövő jótékonykodás volt, hanem sherpa barátai igényei szerint, velük együtt megvalósított tervek) azonban cáfolják ezt az elméletet. Elképzelhető lenne az is, hogy Ed a hegycsúcsra érve megvilágosodott, felfogta a versengéssel szemben a bajtársiasság értékét és új emberként sétált le az Everestről – csakhogy a könyvben leírt egyik versengése tíz évvel ezután történt.

Marad tehát a harmadik változat, ami leginkább beleillik az Edről (később már Sir Ed) alkotott elképzeléseimbe. Eszerint Ed nem a sherpákat, hanem az európaiakat akarta legyőzni. A 70-es évekig az Everest-expedíciókon főleg jómódú felső-középosztálybeli amerikaiak és nyugat-európaiak vettek részt. El tudom képzelni, hogy egy ilyen közegben (ráadásul egy angol expedíción) egy egyszerű új-zélandi méhészt majdnem annyira lekezeltek, mint a sherpákat. Ed meg akarta mutatni nekik, hogy ér annyit, mint ők. A sherpákat nem kellett lenyomnia, azok nem nézték le. Sőt, talán pont azért lett annyira érzékeny a sherpa nép helyzetére és próbálta minél inkább csökkenteni a jótevő és a megsegítettek közti hierarchiát, mert maga is tapasztalta, milyen marginalizált helyzetben lenni.

A magyarok szeretik felemlegetni, mennyire perifériára szorulnak a Nyugathoz képest; ezen belül persze a nők vagy az LMBTQ emberek még inkább kisebbségbe szorulnak. Sir Ed története nemcsak arra jó példa, hogy rajtunk kívül még nagyon sokan szorultak perifériára, olyanok is, akikről esetleg nem is gondolnánk (hiszen Új-Zéland valamennyire mégiscsak „Nyugat”, csak valahogy mégsem eléggé). Hanem arra is, hogy a marginalizált helyzet számos előnnyel járhat. Lehet, hogy egy kisebbségbe szorult személy bizonyítási kényszere segít neki abban, hogy valami különleges eredményt érjen el, de ami még fontosabb: érzékennyé válhat más kisebbségek problémáira. Azt gondolom, engem a kisebbségi létem tett társadalmilag tudatos emberré, és sok olyat ismerek, aki marginalizáltságából eredő aktivizmusával változásokat ért el a világban. Aki képes saját helyzetéből általánosítani és más kisebbségekért is küzdeni, nagyobb dolgokat vihet véghez, mint az Everest megmászása.