„Ha lehet élni Pécsbányán nyolc testvérrel egy szobában, akkor lehet élni transzíróként is” – magyarázza Kiss Tibor Noé azt a döntését, hogy felvállalja magát. Ez a mondat fontos abból a szempontból (ami az egész beszédben megjelenik), hogy párhuzamot von az LMBTQ emberek és más kisebbségek nehézségei között és az összetartásra bátorít, ami nagyon fontos üzenet. Ugyanakkor engedtessék meg, hogy a hasonlóság mellett rámutassak néhány különbségre is.
A legnyilvánvalóbb az, hogy a nyolc testvérével Pécsbányán élő cigány fiatal cigányokkal van körülvéve. Jellemzően (mondjuk az interraciális örökbefogadás esetét leszámítva) a faji vagy etnikai kisebbségek tagjai saját csoportjukon belül nőnek föl, ahol mindig számíthatnak védelemre, és akár megtanulhatnak olyan technikákat, amelyek segítségével egy ellenséges közegben is boldogulhatnak. Az LMBTQ embereknek viszont gyakran a család és a közvetlen környezet a legnagyobb ellenségük, akik félnek, hogy őket is egy darab „abnormális” tagjuk alapján fogják megítélni, ezért igyekeznek elhatárolódni az illetőtől vagy elrejteni őt, illetve „abnormalitását” a világ szeme elől (ez szexuális kisebbségeknél jellemzően könnyebb, mint transz emberek esetében). A legkínálkozóbb párhuzam itt talán a fogyatékkal élők: ők is jellemzően épek közé születnek, akik marhára nem tudnak velük mit kezdeni. Míg azonban a fogyatékkal élő személy szüleit vagy baráti körét „csak” sajnálják (ami szintén elég idegesítő lehet), az LMBTQ ember környezetét esetleg elutasítják vagy megvádolják, hogy ők a hibásak az „abnormalitás” kialakulásában.
És itt jön a második különbség: azok az asszociációk, amiket az emberekben keltenek egy adott kisebbség tagjai. A cigányokkal szemben a legtöbb gádzsó gyanakvó, félnek tőlük és olyan vonásokat tulajdonítanak nekik, amelyek nem összeegyeztethetők a társadalom (középosztálybeli, fehér) alapvető értékrendjével (agresszió, munkakerülés stb.). A transz emberek nem jelentenek ilyen fenyegetést, még kevésbé, mint LMB társaik, talán mert kevesen láthatóak és ritkán kerülnek felelős gazdasági vagy politikai pozícióba (legalábbis nálunk). A transz ember ma Magyarországon leginkább nevetséges, vagy valamiféle felfoghatatlan anomália. Még a gender-pánik diskurzusaiban is alig jelenik meg: azok a nemi szerepek felbomlásáért a feminizmust vagy a melegeket és leszbikusokat okolják, a transzokról tudomást sem vesznek. Nem állítom, hogy ez az állapot feltétlenül jobb, mint romának (vagy melegnek/leszbikusnak) lenni, de más.
Végül az a tény, hogy Kiss Tibor Noé író, jelentősen befolyásolja a környezete reakcióját. Egy művészembertől többmindent elnézünk; nem véletlen, hogy a művészvilágban sokkal több a magát nyíltan vállaló transz (El Kazovszkij, a Wachowski-testvérek, Conchita Wurst stb.), mint mondjuk a politikában vagy az ismert üzletemberek között, és nemcsak azért, mert az állandó kirekesztés és zaklatás miatt sok transz abbahagyja tanulmányait és nem is szerez megfelelő végzettséget ahhoz, hogy ilyen pályára menjen (hiszen pl. Wachowskiék előbb voltak filmrendezők, aztán bújtak elő). Kiss Tibor Noé számos durva reakcióval találkozik a mindennapokban, de azon kevésbé kell paráznia, hogy nemi identitása miatt kirúgják vagy nem adják ki egy novelláját. Ezzel szemben a pécsbányai cigány, vagy akár egy átlagos transznemű könyvelő, folyamatosan szembesül a munkahelyi diszkriminációval, ami persze befolyásolhatja a megélhetését és azon keresztül más forrásokhoz való hozzájutását (pl. nincs pénze Budapestre utazni a transzközösség rendezvényeire). Egy adott kisebbségen belül is nagyon más helyzetet teremt, ha valaki társadalmi helyzete szempontjából privilegizált.
Azt gondolom, Kiss Tibor Noé nagyon tudatában van ezeknek a különbségeknek. Azt sem vitatom el, hogy hatalmas bátorság kell a transzneműségét úgy megélni, ahogy ő teszi, és mélységesen tisztelem ezért. Csak már látom, ahogy a beszédéből egyesek azt a következtetést vonják le: rajta, bújjon elő mindenki, hiszen annyira szar akkor sem lesz nekünk, mint a cigányoknak! A legnyilvánvalóbb szépséghiba ebben az érvelésben az, hogy vannak cigány transzneműek is – ahogy más kisebbségekhez tartozó vagy más módon hátrányos helyzetű transz emberek. A láthatóság persze fontos az LMBTQ emberek egyenlőségéhez, de nagyon problémás ezt az egyes LMBTQ embereken számonkérni – főleg, mert jellemzően azok kérik ezt számon, akik valamilyen szempontból privilegizált helyzetben vannak. Jó 20 évvel ezelőtt egy csapat középkorú leszbikus alaposan lecseszett, amiért (akkor még) rejtőzködtem a szüleim előtt – anélkül, hogy bármit tudtak volna a szüleimről vagy arról, milyen mértékig függök tőlük. Ugyanez a „mindenki bújjon elő!”-imperatívusz figyelhető meg több LMBTQ szervezet tevékenységében és olykor a pride szlogenjeiben is. Sokakat feszít a rejtőzködés és szeretnének változtatni rajta, őket támogatni is kell ebben, de az már probléma, ha valaki a közösségi nyomásra bújik elő – úgy, hogy közben a közösség nem sok megértést tanúsít az illető helyzetének specifikumai iránt.
Kiss Tibor Noé nem az előbújásra próbál rábeszélni bárkit, és nem is próbál egyfajta „kinek rosszabb?”-hierarchiát felállítani, csak elmesél egy személyes történetet. Olvassuk/hallgassuk ezt egyéni döntésként, és ne csináljunk belőle újabb jelszót az univerzális előbújás-kampányban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése