Az ember gyermeke

A film szerint 2027-re a világban eluralkodott a káosz; lázadások követik egymást New Yorkban, Kuala Lumpurban és minden más nagyvárosban. Anglia maradt a béke egyetlen szigete. Ezt úgy sikerül fenntartani, hogy a tömegesen érkező illegális bevándorlókat kíméletlenül kitoloncolják, és a nyilvános propaganda is őket nevezi meg mint fő veszélyforrást. A menekülttáborokban persze szörnyű állapotok uralkodnak és mindennapos az erőszak, az átlagpolgárnak azonban ezzel nem kell szembenéznie.

Irreális anti-utópia? Sajnos nem annyira. Nagyjából a filmben látott hozzáállást tapasztaljuk ma a fejlett világban (és igen, az EU fejlettnek számít) a Harmadik Világ országaival kapcsolatban. "Európa lemondott Afrikáról", állapította meg Bob Geldof a klasszikus dokusorozatban. Hozzátehetnénk: Dél-Amerikáról és Ázsia szegényebb országairól is. Hagyjuk őket a saját káoszukban fetrengeni (adott esetben még hozzá is járulunk, pl. fegyverszállítással), de vigyázunk rá, nehogy menekültjeik a mi országainkba kerüljenek. Így aztán az európai (észak-amerikai, ausztrál stb.) polgárnak fogalma sincs arról a szegénységről, ami ezeken a vidékeken uralkodik.
Pedig ez a módszer nemcsak nem különösebben humánus, de hosszú távon valószínűleg nem tartható. Ahogy a filmben, a valóságban is sikerül néhány bevándorlónak beszivárognia a gazdag országokba. A helyzetet azonban nem azzal oldjuk meg, ha a menekültek elenyésző százalékát befogadjuk, hanem ha segítséget nyújtunk az elmaradott országoknak a talpraálláshoz - akár azon az áron is, hogy kicsit lejjebb adunk a saját (az övékéhez képest toronymagasan jobb) életszínvonalunkból.

Zsernyákok, Macskafogó 2. és a BKV

***SPOILER***

A Zsernyákok olyan film, ami csak svédeknek juthatott eszébe. Ugyanis annyira törvénytisztelő társadalmat ábrázol, ahol a bűnözés gyakorlatilag nem létezik. Féltik is a rendőrök az állásukat, ezért határoznak úgy, hogy maguk követnek el bűncselekményeket, nehogy ezek hiányában egységüket megszüntessék. A Macskafogó 2. rendőrsége továbbfejlesztette ezt a technikát: megállapodást kötött a Négy Gengszter Kft-vel, akik kötelességszerűen rabolnak ki bizonyos házakat, hogy az így eltűnt tárgyakat a rendőrség aztán hatékonyan megtalálhassa.

Ez a két film akkor jutott eszembe, mikor a múltkor a buszon az ellenőr figyelmeztetett, hogy írjam rá a bérletszelvényemre az igazolvány számát. Mint elmondta, kollégái újabban az ilyen eseteket büntetik, mást ugyanis nem tudnak, mert már mindenkinek van bérlete.

Amellett, hogy az utolsó állítással kapcsolatban felmerültek bennem kétségek (az ellenőrök megjelenésekor egy öttagú családnak igen sietős lett a leszállás), elgondolkoztam, mi is a BKV célja az ellenőrzésekkel. Azt hittem volna, az, hogy az emberek az ellenőrzésre számítva vegyenek jegyet és ne blicceljenek, de ezek szerint inkább az, hogy minél több embert tudjanak megbüntetni; ez egyfajta sport lehet, mint a Gyalogkakukk elkapása a Kontrollban. Talán attól félnek, nem lesz többé létjogosultságuk, ha egy nap mindenki jeggyel utazik majd? De hiszen a szabályok elvileg megelőző jellegűek; olyan országban is törvény tiltja a lopást, ahol amúgy nem nagyon lop senki (pl. Izlandon, állítólag azért, mert marha komplikált elszökni az országból). Én személy szerint pártolom a jegyvásárlást, mert különben mi másból fejlesztené a BKV a szolgáltatásait. Azt hittem volna tehát, hogy a BKV és mi, utasok szövetségesek vagyunk ebben a kérdésben. A BKV viszont a jelek szerint úgy látja, hogy ellenfelek. Ez engem eléggé elszomorít, mert miért tekintsek ellenfélnek valakit, akivel alapvetően egyetértünk?

Szeresd apádat

***SPOILER***
Az immár Nobel-díjas író és gyerekei kölcsönösen szenvednek a kapcsolatuktól. Léo, az író képtelen megbocsátani fiának, amiért kiskorában tönkretette egyik kéziratát, mostani írói válságáért pedig lányát okolja, aki akkora lúzer, hogy az ihletét is elveszíti miatta. A lány attól szenved, hogy apja teljesen rátelepszik az életére és annak minden elemét irányítani akarja, a fiú viszont a ridegségtől, amivel apja azóta is bünteti. Az a nem ritka helyzet alakul tehát ki, hogy a két szülő-gyerek kapcsolatban mindkét fél úgy érzi, a másik megfojtja őt. A néző persze gondolhatja azt, hogy egy szülőnek valamennyire fel kell adnia az önmegvalósításból gyerekei boldogulása érdekében, illetve el kell tudnia engedni már felnőtt gyerekeit, de tökmindegy, kivel tudunk jobban empatizálni: az eredmény ugyanaz.

A film vége a látszólag legkevésbé rózsaszín happy endet hozza: a mindenki által halottnak hitt Léo eltűnik a balfenéken, gyerekei immár önállóan folytathatják életüket. Léot egy sarkvidéki tájban látjuk viszont, ahol kicsi kunyhóban él; az utolsó jelenetben egy lappnak vagy inuitnak látszó kisfiú nyit be az ajtón. A film narratív hagyományai alapján feltételezhetjük, hogy a kisfiú Léo fia. És ezen a ponton kezd érdekessé válni a történet. Mert feltételezhetjük-e, hogy Léo tanult a korábbiakból és ezt a kisfiút minden testi és lelki erőszak nélkül neveli majd föl? A szeretetteli mosoly még nem jelent semmit, ugyanígy mosolygott a gyerekkori flashbackek egy részében a másik kettőre. És igaz, hogy az írást, ami akkoriban prioritást élvezett a szülőséggel szemben, vélhetően abbahagyta, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az önmegvalósítás minden formájáról letett. Lehet, hogy kitalálja, hogy megöli a nagy jegesmedvét vagy ő jut el leggyorsabban kutyaszánon az akármelyik városba. Az emberek a legidiótább célokat is képesek komolyan venni, és ez érthető is, hiszen mindenki szeretné, hogy életének legyen valami értelme. Csak nem mindegy, hogy erre a célra rámennek az emberi kapcsolataink, vagy össze tudjuk kombinálni a kettőt és a másikra kellően odafigyelve, kölcsönösen támogatjuk egymás törekvéseit.