2019. december 29., vasárnap

Mit tanulnak a gyerekek a Harry Potterből?

***SPOILER***

Maróth Miklós nyilatkozata szerint a mai gyerekek nem magyar meséket olvasnak, hanem Harry Pottert, ezért hiányzik belőlük a nemzeti érzés. Persze mindenki röhög, hogy ez mekkora ordas nagy hülyeség. Pedig tény: a Harry Potterből olyan értékeket lehet megtanulni, amelyek erősen szembe mennek a jelenlegi kormány politikájával. Íme egy korántsem teljes lista.

Nem a származás határozza meg valaki értékét. A regényfolyam fő konfliktusa két tábor között zajlik: a sötét varázslók (Voldemort, Malfoy és társai) mélyen megvetik a muglikat (varázstalan embereket) és a mugli származású varázslókat, míg a jók (Harry, Dumbledore és a többiek) szemében nem minősít valakit a származása. A Roxfort tanulói a legkülönbözőbb bőrszínűek és etnikai származásúak (gyakran csak a nevekből lehet megtippelni, pl. a Patil-ikrek esetén), és persze mugli származású is akad köztük bőven. A jó oldal képviselőinek egy része ezt a nyitottságot más fajokra is kiterjeszti: Dumbledore megtanulja a szirének nyelvét, Hermione kiáll a házimanók jogaiért, és a Főnix Rendjébe magától értetődően vesznek fel egy vérfarkast. Tanulságos módon azok, akik lenézik más fajok képviselőit, azok emiatt jól megszívják később, mint Umbridge, Malfoy vagy Sirius. (Sirius azért érdekes példa, mert ő a jó oldalon áll ugyan, de a családjában belénevelt előítéleteket nem tudja levetkőzni, szemben mondjuk Lumpsluckkal, aki eleinte nem tartja sokra a mugli származású varázslókat, de viszonylag könnyen meggyőzhető az ellenkezőjéről.)

Megfelelő tehetséggel hátrányos helyzetből is sokra viheti valaki. Harry klasszikus hátrányos helyzetből indul, hiszen árva, akit nevelőszülei bántalmaznak. Ha rajtuk múlna, a problémás gyerekek iskolájába küldenék, amint azt a környezetükben el is híresztelik. A varázslóvilág azonban számontartja Harry tehetségét, és amikor eljön egy ideje, jelentkezés nélkül is felveszik a Roxfortba, ott pedig bizonyíthatja képességeit. Sajnos azoknak a roma gyerekeknek, akiket pusztán etnikai származásuk miatt automatikusan kisegítő iskolába küldenek, nem adatik meg ilyen lehetőség.

A felnőttek és gyerekek működhetnek egymással egyenrangú partnerként. Szemben a Dursley szülőkkel, akik Harryt bántalmazzák, vér szerinti fiukat pedig egyfajta trófeaként hordozzák körbe, de egyiküket sem tekintik egyenrangú partnernek, a jó oldal képviselői meghallgatják a gyerekek véleményét és komolyan veszik azt (ismét Dumbledore a klasszikus példa). A professzorok tanítási módszereiben is megmutatkozik ez a különbség: míg Piton nyilvánosan kigúnyolja kevésbé ügyes diákjait, Lupin támogatja és bátorítja őket.

A férfiak és nők ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, ugyanolyan feladatokra alkalmasak. A Roxfortban nincsenek nemileg szegregált órák; a kviddics annyira koedukált sport, hogy ugyanabban a csapatban fiúk és lányok is játszanak, és nem mindig az utóbbiak a rosszabbak. A varázsvilágban nincs üvegplafon: McGalagony igazgatóhelyettes, az Elátkozott gyermekből pedig megtudjuk, hogy felnőttkorában Hermione mágiaügyi miniszter lett. A 7. kötetben még a leginkább háziasszony- és anyaszerepben megjelenő Molly Weasleyről is kiderül, hogy profi módon párbajozik; az, hogy feleség és anya, életének csak egyik szelete, de nem a fő feladata (és mivel a többi női szereplőre nem ez a jellemző, elég valószínű, hogy Molly esetében választásról és nem ráerőszakolt szerepről van szó).
A szociális érzékenységgel párosult tudás hegyeket tud megmozgatni. Erre Dumbledore és Hermione a legjobb példa.


Mindenkinek feladata aktívan részt venni a világ jobbá tételében. Harrynek van egy csomó pénze, megtehetné, hogy elköltözik egy trópusi szigetre és ott naphosszat csak kviddicsezik, leszarva, hogy mi van Angliában. De nem ezt teszi, hanem vállalja, hogy küzd a Sötét Nagyúr ellen. Ezek a tizenéves varázslónövendékek nem képregényeket, hanem napilapot olvasnak reggelente, és megvitatják tanáraikkal az aktuálpolitikai történéseket (ez az az érdeklődés, ami előtt például Vernon bácsi értetlenül áll). Míg nyilván minden mesehősnél fontos, hogy aktívan alakítsa a sorsát (ezért kérdéses mondjuk Csipkerózsikát mesehősnek tekinteni), ezek a fiatalok nemcsak saját boldogulásukat, hanem a világ jobbá tételét tűzték ki célul.

Vagyis mit tanulnak a gyerekek a Harry Potterből? Elfogadást, nyitottságot a másság iránt, egyenrangú kapcsolatokat, aktív állampolgárságot, szociális érzékenységet, a tudás értékét. Ezek mind nem jönnek jól egy olyan kormány számára, amely passzivitásban és tudatlanságban akarja tartani őket, és amely a másságot egyfajta mumusként felmutatva próbál uszítani a többségtől különböző csoportok ellen. Nekik jobban jönnek az olyan mesék, ahol a király megmond valamit és akkor az úgy is lesz. A Harry Potter veszélyes, mert demokratikus értékeket közvetít.

2019. december 27., péntek

William Lau: The racist roots of transgender exclusion

A cikk a rasszizmus és a transzfóbia kapcsolatát tárgyalja. Itt a link az eredetihez:
https://roarmag.org/essays/the-racist-roots-of-transgender-exclusion/?fbclid=IwAR02h3iEZ0g6A6o2MdsA8I3Txt6vg-agLylToaIX7a5aTxWoyazzb23oUv0
A fontosabb állításokat összefoglalom magyarul, aztán hozzá is adok párat, mert egy facebook-csoportban tökjó hozzászólások születtek, meg amúgy nekem is vannak ötleteim a témában.

Tehát miben is kapcsolódik a transzfóbia a rasszizmushoz?

1. (Ezt William Lau mondja) A biologizálás. Ahogyan a TERF-ek azt hangsúlyozzák, hogy az ember "biológiailag" férfinak vagy nőnek születik, ez tudományos tény és ezen nem lehet változtatni, ugyanúgy a "tudományos rasszizmus" című műfaj (amit nemcsak a nácik műveltek, hanem sokkal tovább fennmaradt) azt állította, hogy a különböző nem-fehér népcsoportok "természetüktől fogva" alacsonyabb rendűek (és ezért pl. jogunk van rabszolgasorba hajtani vagy koncentrációs táborba küldeni őket). Ezt mindenféle "tudományos" eredményekkel bizonyítani is vélték. Lau megemlíti az IQ-tesztek esetét: még 1994-ben is jelent meg olyan könyv, amely szerint a feketék kevésbé intelligensek, mert rosszabbul teljesítenek az IQ-teszteken. Pedig az IQ-teszt ugyebár olyan (főleg logikai) képességeket mér, amihez nagyban szükség van az iskolában megszerzett matematikai tudásra, viszont ha valakit a bőrszíne miatt diszkriminálnak az oktatásban rejtetten (tanári előítéletek) vagy akár nyíltan (szegregált iskolák), az kisebb eséllyel szerzi azt meg. Viszont ezek a tudományos mérőeszközök látszólag objektív tudást generálnak, amit hajlamosak vagyunk jobban elfogadni, mint az utcán ordítozó neonácik hőbörgését, és Lau szerint pont ezért veszélyesebb is. A "tudományos rasszizmus" és a biológiára alapozó transzfóbia egyaránt biológiai tényekre próbálja redukálni egyes csoportok nem-biológiai jellemzőit (identitás, illetve intelligencia). Egyébként a "tudományos rasszizmus", ha nem is így hívják, ma is közöttünk van; tavaly nyáron voltam egy kerti partin, ahol az egyik vendég (az egyik meghívott lány pasija) hosszasan részletezte, hogy a cigányok agyszerkezete másmilyen és ezért alacsonyabbrendűek. A lány mondjuk rövid úton szakított vele, de azért ez mutatja, hogy még a 21. században, egyetemet végzett fiatalok is gondolnak ekkora hülyeségeket.

2. (Ezt is Lau mondja) Mind a rasszizmust, mind a transzfóbiát gyakran váltja ki a "fehér nők fenyegetettsége" elmélet. Ugye sokan ismerjük a TERF érvelést, miszerint cisz pasik majd azért tettetik magukat transz nőnek, hogy bejussanak biztonságos női terekbe (vécék, női szállók stb.) és ott zaklassák a nőket. (Én személy szerint úgy gondolom, sőt tapasztaltam, hogy cisz nő is zaklathat másik nőt, és a zaklatást nem azzal lehet megakadályozni, hogy nem engedünk be transzokat, hanem azzal, hogy nagyon komoly szabályozás és közösségi normák által minden zaklató viselkedést azonnal leállítunk.) Hasonlóképpen az amerikai Délen a lincselések gyakori oka volt (és nagyon remélem, hogy ez múlt idő), hogy egy afrikai férfi - ténylegesen vagy állítólagosan - kezdeményezett egy fehér nőnél. A felháborodott fehér férfiak vadul nekirontottak, hogy micsoda erkölcstelen, szexőrült vadállat, amikor ők maguk zavartalanul szólítottak le az utcán bármilyen bőrszínű nőket. Sőt, talán emlékezünk pár éve arra a migránsellenes plakátra, miszerint a bevándorlási válság óta megnőtt a nemi erőszak-esetek száma (és igen, ezt az a kormány tette ki, amelyik nem hajlandó ratifikálni az Isztambuli Egyezményt.) A "szegény fehér nők védelme" egy olyan érv, ami sokakat mozgósít, és ami látszólag elfogadható alapot teremt egy adott kisebbség elleni fellépéshez.

3. (ismét Lau): A transzfóbia és a rasszizmus erősíthetik is egymást a színesbőrű transzok esetében. 2019-ben az Egyesült Államokban 22 transz ember esett gyilkosság áldozatául, és ebből 18 fekete transznő volt; Brazíliában (ahol a legtöbb halálos áldozatot szedi a transzfóbia) a megölt transzok 82%-a volt színesbőrű. Ennek (ezt már Lau nem mondja) különböző okai vannak, például hogy a társadalomban uralkodó rasszizmus és transzfóbia következtében ezek a nők gyakran nem találnak más megélhetést a szexmunkán kívül, ami pedig fokozottan veszélyes üzem. De más tényezők is közrejátszanak abban, hogy akik a kétfajta kisebbség metszetében helyezkednek el, azok különösen sérülékenyek.

4. (ez már a csoportban merült fel) Eleve rasszista vagy legalábbis etnocentrikus az a megközelítés, hogy csak két nem létezhet, hiszen az európai normát vetíti ki a világ összes emberére. Valójában egy csomó őslakos kultúrában, főleg az amerikai indiánok és a polinéziaiak körében, kettőnél több nemet ismernek/ismertek.

5. (szintén a csoportban merült fel) A "transz nők majd bejönnek a női vécébe" érvelés gyanúsan hasonlít "a migránsok majd bejönnek és elveszik a munkánkat" gondolkodásmódra: mindkettő arról szól, hogy valakik elfoglalják a tereinket, ahol (szerintünk) nekik kevesebb joguk van ott lenni, mint nekünk. Pedig (erre Lau is rámutat) a transz nők számára gyakran sokkal fontosabb lenne, hogy biztonságos női térben lehessenek, mert pl. egy férfi vécében/börtönben/öltözőben komoly zaklatás érheti őket (erről az előző posztomban már írtam). Amúgy érdekes párhuzam: most olvastam egy tanulmánykötetben egy olyan kutatásról, amiben azt próbálták felmérni, miért támogatják egyes brit nők a szélsőjobboldali pártokat. Na ők (mármint a szélsőjobbos nők) is pont ezzel jöttek, hogy "elveszik tőlünk" (a munkát/a tereinket). Mármint kicsodák? Lehet tippelni, kedves olvasó. Igen, ön nyert: a lengyel és magyar bevándorlók.

6. (szintén a csoportból) Mindkét álláspont arra vezethető vissza, hogy aki "más", az fenyegető és utálni kell. Vagyis - mint egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem - az az álláspont, hogy vagyunk "mi" és vannak "ők" ahelyett, hogy egyenlő értékűnek tekintenénk minden embert (és állatot). Ez a valódi gyökere mindkét jelenségnek, és ezt kéne nagyon sürgősen megváltoztatni, különben köthetünk fogadásokat rá, hogy az emberiség önmagát irtja ki vagy a klímaváltozás végez vele, csak igazából már nem fogjuk tudni behajtani a nyereményünket.

2019. december 22., vasárnap

David Murray: Homophobias

Már jó régen olvastam ezt a könyvet, de most azért jutott eszembe, mert a facebookon vitába keveredtem valakivel. Az illető egy klasszikus jóindulatú heteró, igaz érzelmű keresztény, aki hiszi, hogy minden embertársunknak jár az elfogadás és a szeretet. Viszont értetlenül áll az előtt, hogy az LMBT+ emberek miért panaszkodnak állandóan a sérelmeikre, hiszen ezek nagyon könnyen orvosolhatók. Nem szolgálnak ki valahol a melegséged miatt? - Menj egy másik üzletbe. Magyarországon csak egy befogadó zsidó közösség van? - Miért, te hányba akarsz járni egyszerre? Transzként kellemetlenül érzed magad az edzőteremben? - Nem vagy egyedül, ugyanilyen szar azoknak, akik nem olyan izmosak, mint szeretnének lenni. Persze, vannak helyzetek, amelyekben hátrányba kerülhetsz az identitásod miatt, de hát kerüld el őket, és minden rendben lesz.

Nem gondolom, hogy a magyar lakosság többsége véresszájú homofób lenne. "Szoft" előítéleteik talán vannak, de igazi, éles gyűlölet nagyon kevesekre jellemző. Még azt is sokan elismerik, hogy az LMBT+ embereket hátrányok érik: egy közelmúltbeli felmérésben a válaszadók csaknem fele azt mondta, hogy az LMBT+ emberek félelemben élnek a homofóbia miatt (ld. ennek a kötetnek a magyar fejezetét: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf). Amivel nincsenek tisztában, az az, amit Murray és a kötet többi szerzője kihangsúlyoz: hogy a homofóbia, transzfóbia, és az azokat fenntartó hetero- és cisznormativitás rendszerszintű jelenségek. Hogy ugyanannak a jelenségnek a megnyilvánulása a gyűlölet-bűncselekmény és a diszkrimináció, mint az, hogy az iskolában egyetlen szó sem esik a szivárványcsaládokról; hogy levetetik az azonos nemű párt ábrázoló reklámplakátokat; hogy a magyar sorozatokban csak rövid ideig és sztereotip módon ábrázolva jelennek meg meleg szereplők, ha egyáltalán; hogy egy aszex vagy leszbikus coming outra sorra érkeznek azok a posztok, amelyek azt kutatják, milyen "trauma" érhette az illetőt a szexuális életében; hogy egy transz gyerek anyukája úgy magyaráz az ismerősének, hogy "Ő itt a kislányom, Juli, de az a mániája, hogy szólítsuk Petinek, furák a gyerekek, nem igaz?" És éppezért nem ugyanazt éli meg az az ember, akit melegsége miatt néznek ki a gyülekezetből, mint akit azért, mert piszkos ingben jött templomba; az a transz ember, akinek az edzőteremben már az öltözőválasztás is komoly nehézséget okoz (a férfiöltözőben jó eséllyel számíthat zaklatásra, a nőiben szatírnak nézhetik), mint akinek kínos mások előtt mutogatnia vékony karjait. (Bár természetesen a külsővel kapcsolatos elvárások is a rendszerszintű elnyomás egy fajtája - lásd https://harmonet.hu/szepseg-egeszseg/1631-szepsegidealok-rabjai.html - és nem is független a heteronormativitástól: mindkettőnek az az az alapja, hogy a férfiak legyenek férfiasak - vagyis legyenek izmaik és a nőket szeressék - a nők pedig nőiesek - vagyis legyenek karcsúak és pasikhoz vonzódjanak.)

Azt gondolom, nagyobb súlyt kéne fektetni - a magyar LMBT+ mozgalomnak és nekünk, internetes aktivistáknak egyaránt - arra, hogy kiemeljük a homofóbia rendszerszintű jellegét. Az LMBT+ egyesületek nagyon klassz dolgokat csinálnak, de az egyenlő házasságért vagy a gyúlölet-bűncselekmények ellen folyó kampányok csak akkor lesznek hatásosak, ha kontextusba helyezzük őket. A Melegség és Megismerés órák jó alkalmat kínálnának, hogy felhívjuk a figyelmet a rendszerszintű hátrányokra, de nem biztos, hogy minden óratartó megragadja a lehetőséget, mert ez programszinten nem elvárás. Pedig fontos lenne, hogy ezeket a jelenségeket összekapcsoljuk. A heterók gyakran vélik úgy, hogy fölöslegesen hisztizünk "pitiáner" dolgok miatt. Most miért olyan nagy baj, ha a Coca-Colának nincs olyan reklámja, amin két pasi csókolózik? Olyan sincs, amin kislányok virágot szednek a réten. És ha ennyi lenne a tét, igazuk is lenne. Csakhogy az, hogy két férfi szerelme semmilyen pozitív formában nem ábrázolható, nem független attól, hogy egyesek, ha élőben látnak egy ilyen csókot a pesti utcán, előveszik a baseball-ütőt. Ha a heterók . köztük a fenti esetben (nem) intézkedő rendőr - átlátnák, hogy mindezek egy rendszerszintű elnyomás elemei, talán lelkesebb és hasznosabb szövetségeseinkké válnának abban, hogy ezt az elnyomást megszüntessük.

2019. december 16., hétfő

Marina Ottaway: Democracy Challenged. The Rise of Semi-Authoritarianism

***SPOILER***
Hatalmas “aha”-élmény volt nekem ez a könyv. Bevezet ugyanis egy fogalmat, amivel végre megnevezhetem azt, amire évek óta keresem a megfelelő szót: fél-diktatúra (semi-authoritarian regime). A féldiktatúrák olyan rendszerek, amelyek látszólag demokratikusak (például többpártrendszer van, rendeznek választásokat, működnek civil szervezetek), ám mindez csak díszlet; valójában a hatalmon levő párt úgy formálja a demokrácia klasszikus intézményeit, hogy azokból neki magának legyen haszna, és csírájában nyom el minden olyan próbálkozást, amely fenyegetné a hatalmát. Ottaway szerint az államszocializmus bukása után már ciki az egypártrendszer, ezért a féldiktátorok (ez már az én szavam) nem merik azt megkockáztatni, inkább eljátsszák, hogy országuk demokratikusan működik. A szerző öt különböző féldiktatúrát vizsgál meg a világ különböző tájairól. Mivel könyve 2006-ban jelent meg (és vélhetően pár évvel korábban íródott), a kelet-európai régiót Horvátország képviseli; őket éppen akkortájt érte az a szerencse, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman elhalálozott és még örököst sem hagyott maga után (szemben az azerbajdzsáni Aliyevvel, aki mindent elkövet, hogy halála után a diktátori jogar a családban maradjon). A horvátok a könyvben az egyetlen példa egy féldiktatúra sikeres demokratizálódására, ezért különösen izgatottan olvastam az arról szóló elemzést, hogy ez hogyan sikerülhetett nekik. Őszintén szólva nem lettem optimistább a válaszoktól, legalábbis Magyarországra nézve.

Először is a féldiktátor halála segít ugyan, de nem garantálja a demokratizálódást, hiszen lehet, hogy egy pont ugyanolyan lép a helyébe. Szenegálban például még meghalnia sem kellett a nép hős vezérének, Diouf elnöknek, csak elveszített egy választást (amit nemzetközi és helyi erők elég hatékonyan monitoroztak ahhoz, hogy ne lehessen totálisan elcsalni); ekkor húsz éve ellenzékben levő ellenfele került hatalomra, aki folytatta ugyanazt, amit Diouf. Tény, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman karizmatikus figura volt, akit pártja más politikusai nem tudtak pótolni (többek közt azért, mert ő nem engedte, hogy túl nagy hatalomhoz jussanak – ez mondjuk ad némi okot optimizmusra). Annak azonban, hogy a Horvát Demokrata Közösség elveszítette a választásokat 2000-ben, nemcsak ez volt az oka. Egyrészt megszűnt egy olyan körülmény, amelynek nagy szerepe volt a féldiktatúra kialakulásában: a délszláv háború. Kutatások bizonyítják, hogy háború idején az emberek erőskezű vezetőt akarnak, így került a képbe a Professzor Doktor is, mikor azonban kitört a béke, a horvátok már mertek demokráciában gondolkodni. Ehhez persze az is kellett, hogy legyen tudomásuk annak létezéséről és működéséről, illetve a világot ne csak az állami tulajdonban levő média torzító lencséjén át szemléljék. Ottaway szerint az embereket kevésbé lehet megvezetni olyan területeken, amelyek közel vannak demokratikusan működő országokhoz és annak a médiumai elérhetőek a számukra. A horvátok esetében ez Ausztrián vagy Olaszországon kívül jelenthette Szlovéniát is, amely ráadásul a volt Jugoszlávia leggazdagabb és legdemokratikusabb állama volt akkortájt, így mintául szolgálhatott Horvátországnak is. Nem mellékes, hogy a jugoszláv államszocializmus sok mindenben megengedőbb volt a miénknél, például működhettek civil kezdeményezések; az embereknek így sokkal több tapasztalata volt az aktív állampolgársággal. Végül, de nem utolsósorban pedig az európai uniós csatlakozás vonzereje is közrejátszott abban, hogy a horvátok a demokráciát választották.

Hogyan képezhető le mindez a jelenlegi Magyarországra? Ami a körülményeket illeti, a 2008-as világgazdasági válság valószínűleg közrejátszott abban, hogy a magyarok egy populista vezetőre szavaztak. Szemben azonban Professzor Doktor Franjo Tudjmannal, aki igyekezett (persze győztesen) befejezni a háborút, a FIDESZ nem sokat tesz azért, hogy érdemben javítson az ország gazdasági helyzetén. Persze azt állítja, hogy Magyarország jobban teljesít (és tény, hogy könnyebb kamuzni az ország gazdasági helyzetéről, mint egy háború meglétéről vagy megszűnéséről), de fenntartja azt a fenyegetettségi állapotot – többek között a migránsokkal, romákkal stb. való riogatás által – ami miatt sokan úgy vélik, egy erős kezű vezetőre volna szükségük.

Mi a helyzet az információval? Látszólag a mai féldiktátoroknak sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az interneten könnyű utánanézni a tényeknek. Csakhogy a Facebook algoritmusai mindenkinek olyan típusú dolgokat dobnak ki, amilyeneket egyébként is nézni szokott, tehát ahogyan mondjuk én nem kapok meghívást vadászkirándulásokra, úgy valószínűleg Semjén Zsoltnál se villognak a Greenpeace posztjai. Aki egyszer a kormánypárti médiát kezdte olvasni, jó eséllyel azt fogja kapni telibe – már csak azért is, mert a magyar nyelvű alternatív hírforrások kevésbé látogatott oldalakra és blogokra korlátozódnak, amiket nehéz megtalálni. Persze olvashatnák az állampolgárok a neves külföldi lapok internetes változatait – ha tudnának idegen nyelveket. Csakhogy nyelvismeret szempontjából a magyarok sosem álltak a helyzet magaslatán, az oktatás folyamatos leépítésével pedig még romlott a helyzet. Míg a horvátok különösebb gond nélkül olvashatták a szlovén nyelvű híreket (ahogy az észtek a finn nyelvűeket a Szovjetunió idején, hogy az NDK-ban élőkről ne is szóljunk), nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy nyelveink hasonlósága révén tanulás nélkül is megértsük egy demokratikus (vagy bármelyik) ország honlapjait. Merném azt állítani, hogy a demokráciafejlesztő projekteknek Magyarországon azzal kéne kezdeniük, hogy használható nyelvtudást biztosító oktatást nyújtanak széles néprétegek számára.

És végül a nemzetközi nyomás. Ez tökjól működik például olyan országok esetében, amelyek nemzetközi segélyekre szorulnak; a segélyszervezet egyszerűen kiköti, hogy nehogy svindlizzenek a választásokkal vagy az Alkotmánybírósággal, mert nem lesz zsé. A horvátoknál az EU-csatlakozás járt hasonló hatással. Magyarországot azonban már nincs mivel motiválni, hiszen tagjai vagyunk az EU-nak. Persze mielőtt beléptünk, nekünk is létre kellett hoznunk egy csomó demokratikus intézményt – ez azonban olyasmi volt, amit Ottaway „sekély átmenetnek” (shallow transition) nevez, mélyreható társadalmi változások nélkül. Azok ugyanis nem történnek egyik napról a másikra, idő kell hozzájuk – hacsak közben színre nem lép egy féldiktátor, hogy befagyassza őket. Szóval jelenleg az Európai Unió nagyban töri a fejét, hogyan lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni egy olyan féldiktatúrára, amely már uniós tagállam. Remélem, hamarosan rájönnek, nekem személy szerint nincs ötletem, de hát ők többen vannak és jobban értenek hozzá, hátha.

Ha mindez még nem lenne elég szomorú, Ottaway felhívja a figyelmet: a demokratikus átmenetnek vannak belső feltételei. Például maximum „sekély” átmenet történhet egy olyan országban, ahol nagyon erős a polarizáció (legyen az etnikai, gazdasági, vallási stb.) és ahol az elitnek kevés kapcsolódása van a lakosság többi részéhez (őket hívja Ottaway free-floating, avagy „szabadon lebegő” elitnek). Az a gond, hogy egy stratégiailag gondolkodó féldiktatúra maga is elő tudja állítani ezeket a tényezőket: azt nyomatják, hogy a szerbek/zsidók/liberálisok stb. (itt csak az első volt horvát példa) az ország vesztére törnek és ezért fel kell lépni ellenük, az értelmiség pedig vagy elszigetelődik a populista dumát bekajáló többségtől, vagy akár be is sokall és elhagyja az országot. És a legfontosabb: addig nem szűnhet meg a féldiktatúra, amíg az ország lakossága be nem látja a demokrácia értékét. De elmúlt már az az idő, amikor a Schwartzvaldklinikre lehetett mutogatni, hogy lám, a németek milyen jól élnek, mert ott demokrácia van, legyen itt is az. A többség nem látja, hogy a mostani magyar demokrácia csak névleges, és úgy állnak hozzá: ja, hát ennek kár ekkora feneket keríteni. Amíg rá nem jönnek, mit jelent a valódi demokrácia, és értékesebbnek nem tartják azt a választások előtt ajándékba kapott krumplinál, addig a nemzetközi közösség és a magyar ellenzék leghősiesebb erőfeszítései se fognak eredményt hozni.

2019. december 8., vasárnap

Hétköznapi emberek

***SPOILER***

Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.

A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.

A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.

2019. december 3., kedd

Vajon a fogyatékosság Isten átka, vagy az így gondolkodó fanatikusok?

https://felszabter.blog.hu/2019/12/03/a_fogyatekossag_tenyleg_isten_buntetese_na_ne_mar?fbclid=IwAR0TMvoY_XErtnO6RRYeqqIi_PSBWbQBVKaCL1zbJ_kIEG8exMrCZ-CUPdw

Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.

Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.

Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.

2019. november 23., szombat

Néma Tanúk felvonulás

A felvonulás előtti beszédek mindig egy adott témára fókuszálnak: idén ez a gyermekvédelem volt. Sorra derültek ki a történetek arról, mennyire inkompetens, nemtörődöm módon végzik munkájukat a gyámhatóságnál és a gyermekjóléti hivataloknál az ügyintézők, aminek hatására egy csomó gyerek konkrétan a bántalmazó felügyelete alatt köt ki, vagy azért marad ott hónapokon-éveken keresztül, mert lassú az ügymenet.

Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.

Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.

2019. november 16., szombat

CEU pushed from Hungary

https://www.nytimes.com/2019/11/15/world/europe/university-soros-vienna-orban.html?smid=nytcore-ios-share&fbclid=IwAR2m5-K9fWajlAhCTPhhYgEh8P9uIT28NvoirfYMTqepvj-6b5XEJdx1NYg

A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)

Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.

Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.

2019. november 3., vasárnap

Yunxiang Yan: Private Life Under Socialism

A szerző egy kínai falu hétköznapjait követte végig a 70-es évektől az ezredfordulóig. A kínai társadalommal kapcsolatban sokunknak a hagyományos értékrend jut eszébe, amelynek értelmében a szülőket feltétlen tisztelet illeti, és cserébe azért, hogy felnevelték gyermekeiket, azok kötelesek gondoskodni róluk öreg napjaikban. Y.Y. viszont azt találta, hogy a 90-es évekre már nagyon nem ez volt jellemző. Az idős szülőket, ha egyáltalán befogadta valamelyik gyerekük, sötét kis szobájukba száműzik, alig beszélnek velük, nem étkezhetnek a többiekkel egy asztalnál, sőt a durva fizikai erőszak sem ritka. A fiatalokat csak a pénz érdekli, és képesek kisemmizni öreg szüleiket, ha így megvehetik a legtrendibb cuccokat a városban.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.

2019. október 21., hétfő

Egy lány az árral szemben

***SPOILER!***
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.

A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)

Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.

2019. október 7., hétfő

Konzervatív Jani és Antifeminista Anni

https://eszmetar.wordpress.com/2019/10/06/konzervativ-jani-egy-napja/?fbclid=IwAR2Ul7KLckrE6Y147Eawsmr1kXl9_AxiIMrvG_xerI-uYeSS9KSaJYRNOsE

Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.

Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).

Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.

Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.

Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).

A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.

2019. szeptember 28., szombat

Tracey Banivanua Mar: Decolonisation and the Pacific

A Fidzsiről származó történésznő elmeséli, hogyan váltak Óceánia országai függetlenné (már amelyik). A 20. század elején a Nemzetek Ligája már nagyjából elfogadta, hogy a gyarmatosítás csúnya dolog, viszont úgy érvelt: az óceániai szigetek lakói még túlságosan primitívek ahhoz, hogy kezükbe vegyék az irányítást, ezért más, fejlettebb nemzetek gondnoksága alá kell helyezni őket. Aztán az, hogy kinek mit jelentett ez a gondnokság, erősen változott: Új-Zéland például afölötti örömében, hogy „fejlettebb nemzet”-nek minősítették, egészen abszurd mértékig kontrollálni próbálta a felügyelete alá helyezett Szamoát, annyira, hogy egy ponton a szamoaiak petíciót írtak a Nemzetek Ligájának azzal, hogy inkább kérik vissza korábbi gyarmatosítóikat, a briteket. Az azonban általános vonása volt a rendszernek, hogy a helyi őslakosok nem elég „érettek” a függetlenségre.

Ezt az érvet ma is sűrűn hallani, bár nem pont az óceániai őslakosokkal kapcsolatban. Greta Thunberg ENSZ-ben mondott beszéde után az internetet elárasztották azok a vélemények, hogy de hát ez csak egy kislány, még csak választójoga sincs, nem is tudja, miről beszél. (Az, hogy több felnőtt tudós, köztük kedvenc Sir Davidem, ugyanezt mondja, kényelmesen elkerüli az ilyen beszólogatók figyelmét.) A tegnapi klímatüntetés Facebook-oldalán ömlöttek a kommentek olyan asszonynevű (tehát hangsúlyozottan felnőtt) hozzászólóktól, akik szerint „minek ebbe a gyerekeket belekeverni”, „azt a szegény autista kislányt is csak hurcolásszák mindenhova” és „maradjanak inkább az iskolában”. Van olyan megközelítés is, hogy de hát miért így és miért nem pártpolitikai eszközökkel; ha rámutatunk, hogy ezek a fiataloknak még nem szavazhatnak, akkor meg az az ellenérv, hogy tehát nem is érthetnek a politikához és maradjanak kussban.

A tegnap délelőtti tüntetésen, ahol többezer tizenéves között vonultam, nem volt az a benyomásom, hogy ne tudnák, miről van szó, vagy csak valakik bábként mozgatják őket saját céljaikra. A táblák nagy részéről nehezen tudtam elképzelni, hogy felnőttek diktálták volna: ilyen például a „Global warming is worse than homework”, „The planet is hotter than Harry Styles” (ez vélhetően egy pasimodell, akinek a képe is díszítette a lány tábláját), „Why study for a future we don’t have” és a némileg rétegüzenetet hordozó „There is no techno on a dead planet”. A fent idézett érvre fájdalmas ellenérvként egy tíz év körüli fiú ezzel a táblával vonult: „Bárcsak megérnénk, hogy mi is szavazhassunk!”

Egyfelől felemelő élmény volt ennyi lelkes fiatalt látni: színes hajúak és orrpiercingesek, volt, akinek kitűzőkkel volt teletűzdelve a hátizsákja, egy másik lány plüss jegesmacit szorongatott. Arra gondoltam: igen, itt egy nemzedék, aki komolyan gondolja a bolygó megmentését. Aztán sajnos az is eszembe jutott, hogy a több generációval idősebb döntéshozók pont azért nem fogják figyelembe venni őket, mert fiatalok. Pedig pont fiatal koruk miatt vannak jobban képben: sokkal jobban tudnak angolul, mint a náluk idősebbek többsége, az internet pedig a kisujjukban van, ezért könnyebben megtalálják a releváns információkat. Sőt, ők tantárgyként tanulják a környezetvédelmet az iskolában, míg nekünk annak idején azt próbálták a fejünkbe verni, hogy legyünk büszkék Magyarország szén- és olajlelőhelyeire (ami több szempontból is LOL). Amikor a felnőttek nem veszik komolyan a mai tizenévesek generációját, annak egyetlen oka az az életkori hierarchia, amelyben egyesek nagyon nem akarnak megválni domináns pozíciójuktól. Pedig a hierarchikus gondolkodás és a környezetvédelem nemcsak ilyen módon függ össze (lásd Bolsonaróról szóló posztomat: http://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html). Kedves felnőttek és főleg politikusok: tessék elfogadni, hogy ehhez a dologhoz a fiatalok jobban értenek. És ennek értelmében tessék hallgatni is rájuk. Kösz.

2019. szeptember 24., kedd

Greta Thunberg: Hogy mertek mindannyian hozzám jönni egy kis reményért?

https://index.hu/techtud/2019/09/23/greta_thunberg_ensz_beszed_klimacsucs_klimavaltozas/?fbclid=IwAR0GGwBZlGg4gRG8-LX6MlZqr32cU_VUXwmoE7uIz1CqECMqV-X_37CanRE

Greta Thunberg dühös, és igaza van. Amióta megjelent a színen, nemcsak ki lett nevezve a klímaváltozás Grál-lovagjának, de az idősebb generációk mutogathatnak rá: lám, a jövő nemzedéke majd megvalósítja a fenntartható világot. Ezért aztán nekünk nem kell energiát belefektetni, vagy legalábbis nem sokat. Nyugodtan mehetünk a sarki közértbe autóval vásárolni ötször becsomagolt élelmiszereket, vághatjuk ki az esőerdőket és a budapesti fákat, cserélhetjük le lakásunk teljes berendezését és elektronikus eszközeinket évente az aktuális divat szerint. A fiataloké a jövő, majd ők megoldják. Úgyis nekik kell, mi akkor már nem fogunk élni.

Ezzel nemcsak az hibádzik, hogy a jelenlegi jóslatok szerint a mostani középkorú generáció igenis vígan élni fog még, amikor beüt a klímakatasztrófa. Hanem az is, hogy látható belőle: a fiatalokba vetett ilyetén lelkes hitet alapvetően a kényelem és a lustaság motiválja. CSak nekünk ne kelljen megváltoztatni a kényelmes kis életünket. Pedig - mint a Forrongó jég című dokuból megtudtuk - már rendelkezésre áll egy csomó technológia, amit bevethetnénk országos vagy helyi szinteken. És, mint a fenti bekezdésben céloztam rá, egyénként is nagyon sokat tehetünk. De akkor le kellene mondanunk dolgokról, márpedig mi azt nem akarjuk. Ezért inkább felmagasztaljuk a klímaváltozás hőseit és - mint a mesékben a lovagokra - rájuk bízzuk a világ megmentését. (Ugyanez folyik egyébként emberi jogok terén is: sokan vannak, akik "mélységesen tisztelik", amit az aktivisták csinálnak, de ők maguk egy nyavalyás facebook-posztot sem képesek szentelni a témának.)

Én nem olyan meséket szeretnék, amelyekben a hős megmenti az országot/falut stb. Hanem olyan meséket, ahol az ország/falu stb. emberei összefognak, és mindannyian hozzájárulnak közös életük megmentéséhez.

2019. szeptember 15., vasárnap

Budapest nem egy cirkusz

Már kezdtem hiányolni az ilyen plakátokat. Mármint azokat, amelyek úgy próbálják a FIDESZ-nek megnyerni a szavazókat, hogy az ellenzék jelöltjeiről előnytelen képeket tesznek fel és nevetségessé teszik őket – lehetőleg mindet egy plakáton. Az mondjuk már önmagában elég szánalmas, hogy a kormánypártnak nincs már pozitív üzenete (mi miért vagyunk jók), csak azzal tud kampányolni, hogy ők, a többiek miért rosszak. De az egyenesen undorító, ahogyan a magyar politika folyamatosan arról szól, hogy a másikat fikázzuk. Ezt jelenleg a FIDESZ nagyobb arányban csinálja, mint ellenlábasai, akikkel kapcsolatban azért lehet tudni, hogy kábé mit terveznek. A FIDESZ, plakátjai alapján, semmit se tervez a többiek lejáratásán kívül. Ráadásul nem a pártokon, hanem magukon a konkrét személyeken élcelődik. Mintha tényleg az lenne a fontos a politika szempontjából, hogy hány évesnek látszik a miniszterelnöknő-jelölt vagy milyen ingben mászkál a reménybeli főpolgármester, nem pedig az, hogy mi a programjuk. Tényleg ilyen felszínes döntéseket hoznának a magyar állampolgárok?

Ami pedig a plakát szövegét illeti, mit is csinált Tarlós István az elmúlt években? Szándéka ellenére nem az ellenzéki jelöltekből csinált bohócot, hanem saját magából, emellett ügyes bűvésztrükkel eltüntette a városligeti fák egy részét. A Budapest Pride évek óta kötélen táncol: vajon ezúttal adnak-e neki engedélyt? A normális kerékpárutak helyett az úttestre (olykor a középső sávba) felfestett kerékpársávok biciklis akrobatákat igényelnek, míg a gyalogosok úgy ugrálnak át metrópótlóról villamospótlóra majd vissza, mint egyik trapézról a másikra. Méghogy Budapest nem egy cirkusz? Nagyon is az. Csak éppen sokan vagyunk, akik kezdik unni a műsort és úgy érzik, hogy ideje lenne lecserélni a porondmestert.

2019. augusztus 28., szerda

Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Bolsonaro, az esőerdők és a homofóbia

Több oka is van, hogy nem szeretjük Bolsonaro brazil elnököt. Az egyik – ami mostanában leginkább a címlapon van – hogy nemcsak nem védi az amazóniai esőerdőt, de annak irtását kifejezett célként fogalmazza meg. A másik, hogy büszke homofóbnak vallja magát, aki szerint csak heteroszexuálisoknak lehet igazi családja. (Meg vannak vele egyéb gondok is, de ezekkel most nem foglalkoznék.) Gondolhatnánk, hogy ez a két vonás egymástól független – csakhogy túl sokmindenkinél (politikusoknál és másoknál) jelennek meg egyszerre. Jogos a feltételezés, hogy lehet köztük valami kapcsolat.

Egy régi vicc szerint kétfajta ember van a világon: az egyik, aki szerint kétfajta ember van a világon, a másik, aki szerint nem. Az a felosztás, amit most fel fogok vázolni, nyilván leegyszerűsítő és sokan a két véglet közé esnek. Azért alkalmazom mégis, mert szerintem rávilágít a környezetvédelem és az emberi jogok kapcsolatára. Ez a kis mém jól illusztrálja a két típust:


Tehát első kategóriaként ott vannak azok az emberek, akik szerint az emberek vagy élőlények bizonyos csoportjai természetes előjogokkal rendelkeznek másokhoz képest, ezért az ő érdekeik és jogaik előbbrevalók. Szerintük a roma gyerek nem érdemel normális színvonalú oktatást, a meleg vagy leszbikus ember szülői jogokat, a migráncs rendes lakhatást vagy akár ennivalót, a háziállat emberséges bánásmódot, a vadállat életteret. Ebből már egyértelmű, hogy ők az emberi jogokat nem támogatják, illetve csak egy szűk réteg számára tartják fenn (amelybe ők maguk természetesen beletartoznak). Akadnak ugyan köztük, akik környezetvédőnek titulálják magukat, de ezt is hierarchikusan fogják fel: a környezet bizonyos része érdemel csak védelmet (pl. az „ősi magyar” kutyafajták a többivel szemben) és csak addig, amíg az ő közvetlen érdekeiket ez nem sérti (pl. profit az esőerdők helyére telepített haszonnövényekből). Az is jellemzőjük, hogy rövid távú haszonban gondolkoznak a hosszú távú célokkal szemben. Kit érdekel, hogy 50 év múlva klímakatasztrófa lesz, ha én most meggazdagodhatok az erdőirtásból? És nem, nem fogadunk be „migráncsokat”, mert ők veszélyeztetik a nemzet egységét – nem baj, hogy pár éven belül összeomlás fenyeget, mert nem lesz, aki vezesse a buszokat, takarítsa az utcákat és megjavítsa a vízvezetéket.

A második kategóriájú ember, mint a mém is mutatja, egyenrangúnak tekinti az élőlényeket. Véleménye szerint nem szabad prioritást felállítani aszerint, hogy valaki színesbőrű, kerekesszékes vagy éppen lajhár. Nyilván ezeknek a csoportoknak különböző szükségleteik vannak (a lajhárnak például nincs szüksége rámpára), de mindegyiknél külön meg kell nézni, mik ezek, és lehetőség szerint biztosítani őket. Az ilyen ember nem gondolja azt, hogy istenként ítélkezhet az emberiség vagy a környezet felett, hiszen ő annak csak egy része, méghozzá egyenrangú az összes többivel. Viszont könnyen lehet, hogy jobban átlátja a rendszert és több eszköze van tenni más csoportokért, mint azok tagjainak (például a lajhárnak). Ezért van az, hogy az ilyen emberek, ha kisebbség tagjai is, nemcsak saját csoportjukért állnak ki, hanem másokért is.

Itt tehát két külön világlátásról van szó. Ahhoz, hogy a Föld megmaradjon és mindenki hozzáférhessen az emberi jogokhoz, a másodiknak kellene érvényesülnie, vagyis paradigmaváltásra van szükség. Éppezért nem szabad nekünk, LMBTQ embereknek (vagy más kisebbségek tagjainak) úgy hozzáállnunk, hogy a környezetvédelem nem a mi ügyünk. Nemcsak azért a mi ügyünk, mert nemtörődömségünk veszélyezteti azoknak a gyerekeknek a jövőjét, akiket annyi küzdelem árán sikerült csak megszülnünk vagy örökbe fogadnunk. Hanem azért is, mert a homofóbia és a transzfóbia, a rasszizmus, a környezetrombolás ugyanannak a gondolkodásmódnak a részei. Az ellenük való küzdelemnek is össze kell kapcsolódnia.

2019. augusztus 24., szombat

John Bradshaw: Cat Sense

A modern tudomány eszközei izgalmas dolgokat tárnak fel a macskák múltjáról és jelenéről. Genetikai vizsgálatok során például bebizonyosodott, hogy az elvadult házimacskák sok helyen keverednek a vadmacskákkal: nemcsak sok kóborkának van vadmacska őse, de például a különböző vadmacskafajok állatkertekben tartott példányainál csaknem mindig találtak házimacska-géneket. John szerint ez a környezetvédőknek komoly fejtörést okozhat. Hiszen a vadmacska védett állat, a kóbor macskákat viszont nemcsak nem védik, de egyes országokban kártevőnek nyilvánítják és kilövik. Na de ezen keveredés mellett, ha az állatvédő megpillant az erdőben egy cirmákot, honnan tudja, hogy ő most veszélyeztetett fajként védelmet érdemel vagy sem? Az egyik lehetőség persze minden egyes állaton DNS-tesztet csináltatni, de talán nem kell túl sokat magyarázni, hogy ez irrealisztikus.

A legtöbb olvasóban nyilván felmerül a legegyszerűbb és leghumánusabb megoldás: semmilyen macskát nem kell kilőni. Csakhogy hasonlóképpen merül fel az ivartalanítás kérdése is. A kóbor macskák túlszaporulatának megakadályozására az állatvédők sok helyen befogják, ivartalanítják majd visszaengedik őket. De ha mondjuk ebbe a szórásba a kihalás szélén levő skót vadmacska példányai is beleesnek (mondjuk ez nyilván csak Skóciában esélyes - ő van a képen amúgy), akkor öngólt lőttünk.


John megoldása egyszerű: azt a macsekot, aki az erdőben, vadmacska módjára él, vadmacskának kell tekinteni és védeni, függetlenül a genetikai állományától – ha ő valójában elvadult házicirmákként boldogul az erdőben, megérdemli a védelmet. Tény, hogy ezáltal felhígulhat a vadmacska génállománya. Csakhogy a macskák magasról tesznek a genetikára. Ha nem ivartalanítjuk az elvadult házimacskákat, lehet, hogy felhígul a vadmacska génállománya – de hát a törzsfejlődés során ez mindig is megtörtént, többek közt így születtek új fajok. Csak mi, emberek pörgünk azon, hogy kik lehetnek a genetikai rokonaink, vagy örökbefogadott gyerekünk milyen tulajdonságokat örökölt vér szerinti szüleitől. Ez a genetika-központú gondolkodás – és csúnya következményei, a rasszizmus és a nem-családi kapcsolatok alulértékelése – emberi konstrukció, a természet szorítható be ilyen kategóriákba (annak ellenére sem, hogy a faj genetikai alapú meghatározása is emberi döntés eredménye). A macsekok nem foglalkoznak egymás genetikai hátterével, nem rekesztik ki a kóborkát a vadmacskák közül vagy fordítva. Ezt is eltanulhatnánk tőlük.

2019. augusztus 8., csütörtök

#nohate kampány – Coca-Cola, tetováltak és melegek



A Coca-Cola gyűlöletellenes kampányával én először ennek a televarrt srácot ábrázoló plakátnak a kapcsán értesültem. A srác egyébként irtó cuki a széles vigyorával, engem Kvigvegre emlékeztet a Moby Dickből, de lehet, hogy ő ezt sértésnek venné, úgyhogy csak Tetovált Srácként fogok hivatkozni rá. Amikor megláttam a plakátot, pont azt gondoltam: de jó lenne ilyesmi melegekkel is. És lőn. Aztán hogy kinek volt jó, az kérdés, mert elég sokakban a plakátok miatt kirobbant botrány tudatosította, mennyire homofób országban élünk, és ez nem egy kellemes felismerés.

Nyilván tudatos döntés volt, hogy a Coca-Cola különböző üdítőitalait különböző kisebbségek tagjaival reklámozza, ezzel azt üzenve (a „vásároljátok a termékeinket!” mellett), hogy minden előítélet ugyanúgy elítélendő. Csakhogy a fogadtatás pont azt mutatta meg, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet az előítéletek közé. Senki nem kezdett ágálni a Tetovált Srác plakátja ellen, pedig ugyanúgy felmerülhet, hogy a gyerekek ezt tekintik majd mintának és tele akarják varratni magukat (sőt ez sokkal elképzelhetőbb, mint az, hogy egy amúgy saját neméhez nem vonzódó fiatal egy kólareklámtól „bemelegedjen”). A Pesti Srácok ugyan bedobta, hogy ők fogyatékossággal élőket se szeretnének nézegetni a plakátokon, de mikor annó minden hirdetőoszlop Tilla Tiszta szívvel c. filmjét reklámozta – amelynek esetében nemcsak a plakát, hanem az egész történet kerekesszékesekről szól – , nem hallottam heves tiltakozást. Vagyis ezt az érvet csak azért dobták be, hogy saját homofóbiájukat (egyesek számára) elfogadhatóbb köntösbe öltöztessék – már csak azért is, mert a fogyatékossággal élők esetén a fenti logika se stimmel: ne lásson ilyet a gyerek, mert majd kerekesszékes akar lenni?

Tévedés ne essék: nem akarom lebecsülni azt az elutasítást, amelyet a Tetovált Srác és a kerekesszékesek napi szinten megtapasztalnak. A kisebbségeket gyakran éri az a vád, hogy „elnyomottsági olimpiát” játszanak, azon versengve, hogy ki van rosszabb helyzetben. De nem erről szól a történet. A Tetovált Srácnak valószínűleg sokkal többen szólnak be, mint egy amúgy „heteró kinézetű” leszbikusnak vagy melegnek, és respect, hogy állja a sarat ezzel szemben. De nem kell azt hallgatnia, hogy politikusok a társadalomra károsnak vagy a keresztény értékekkel össze nem egyeztethetőnek nevezik, nem hoznak olyan törvényeket, amelyek korlátozzák emberi jogait, és nem használják őt bűnbaknak vagy eszköznek olyan politikusok, akik így kívánnak hírnevet szerezni (őszintén, hallott valaki Boldog Istvántól a Coca-Cola ügy előtt?). A tetováltakkal kapcsolatos előítéletek nem annyira szerves részei a rendszernek, mint a homofóbia, és ezért valószínűleg könnyebben leküzdhetők. (A fogyatékosság valahol a kettő között van: rendszerszinten diszkriminálják őket, de kevés kivételtől eltekintve rejtetten; velük kapcsolatban sokkal inkább illik PC-nek lenni, mint LMBTQ témában.) Nem vitatom, hogy a magyar társadalom általában véve előítéletes, de a Coca-Cola kampányának esete bebizonyította, hogy a homofóbia ezen belül is kiemelt helyet foglal el: nemcsak rendszerszintű, hanem strukturálja magát a rendszert, a jófiú/rosszfiú felosztástól (az eddig álellenzéki HIT Gyüli most lebuktatta önmagát) állam és multicégek, nemzetközi és nemzeti kapcsolatáig. Tökjó, hogy most már ezt látjuk, csak sajnos pont emiatt baromi nehéz lesz kiirtani.

2019. augusztus 4., vasárnap

Miniszterelnök a melegbárban

https://www.gaytimes.co.uk/culture/125304/justin-trudeau-becomes-first-canadian-prime-minister-to-visit-a-gay-bar/?fbclid=IwAR2axhzBA5NBIUXmTqIKIqVMTFtcClsJ9347t8bx7sWEi_I49EVS3Ymri1o

Elsőre meg sem lepődtem a híren. Hiszen Justin Trudeau minden évben ott menetel a pride-on, és bocsánatot kért azoktól a melegektől, akik régebben üldöztetést szenvedtek el az országában. Számomra logikusnak tűnt, hogy betér egy melegbárba is. Egész addig, míg ki nem derült: ő az első hivatalban levő kanadai miniszterelnök, sőt talán a világon az első kormányfő, aki így tett.

Justin Trudeau a pride-héten ugrott be teljes kíséretével a vancouveri Fountainhead Pubba, ahol kedvesen üdvözölte a vendégeket és a személyzetet egyaránt. Körülbelül 15 percig maradt, és ezalatt alkalmat talált arra is, hogy gratuláljon Brooke Lynn Hytesnak, a bár transzvesztita művésznőjének, akinek – mint mondta – lelkes rajongója. Brooke azt nyilatkozta: élete fénypontja volt, hogy a miniszterelnök megölelte őt, egy drag queent. Trudeau később a Twitteren megköszönte a bárnak a szíves vendéglátást és hozzátette: a büszkeség és befogadás szelleme itt nemcsak a pride héten, hanem egész évben megvan.

Na de miért számít nekünk, hogy egy politikus lemegy-e egy melegbárba? Egyrészt azért, mert szeretnénk, ha lenne valami képe a mi világunkról is. Valamikor az ezredforduló környékén egy kerekasztal-beszélgetésen megkérdezték Kósáné Kovács Magda akkori esélyegyenlőségi minisztert, miért nem vállalta el a Pride fesztivál megnyitását. Azt felelte, hogy tisztességben megőszült nagymamaként nem illene hozzá, hogy egy kamion tetején ugráljon. Ha az esélyegyenlőségi miniszter ennyit tud az LMBTQ+ szubkultúráról (és ennyire nem néz utána), nem biztos, hogy ténylegesen tudja védeni az esélyegyenlőségünket.

Persze mondhatjuk, hogy a szubkultúra nemcsak bárokból áll és Justin Trudeau csak egy kis szeletet látott belőle – na de hát kanadai a szentem; gondolom, svájci kollégája a meleg jódliegyletbe, az argentin egy queer milongára, az ausztrál pedig egy LMBTQ grillpartira látogatna el, ha nekik eszükbe jutna ilyesmi. (Trudeau mehetett volna még leszbikus jéghokimeccsre, de azzal várnia kellett volna télig, vagyis még legalább két hónapot.) Az is igaz, hogy 15 perc nem elég képet kapni egy teljes szubkultúráról. De ennek a látogatásnak a gesztusértéke a legfontosabb. Trudeau azt üzeni az LMBTQ+ közösségnek: itt vagyok, hallgatlak titeket, ha bármi gond van, forduljatok hozzám. És az (amerikai kontinensen is felerősödő) homofóbia közepette nagyon jól jön egy ilyen befolyásos támogató.

Azt gondolom, a politikusoknak kutyakötelességük volna képben és kapcsolatban lenni az LMBTQ+ közösséggel (ahogy természetesen a roma, bevándorló és más kisebbségi közösségekkel is). Hiszen mi is polgárai vagyunk annak az országnak, amelyet irányítanak. És nem biztos, hogy elég csak a civil szervezetek képviselőivel konzultálni (bár nagyon fontos), mert abból nem feltétlenül ismerik meg az LMBTQ+ hétköznapi valóságot. Szóval akármennyire is nagyon bírom Justin Trudeau-t, nem ő érdemel piros pontot azért, mert lement a melegbárba. Az összes többi kormányfő érdemel feketét, amiért nem tették.

2019. augusztus 1., csütörtök

Mario Vargas Llosa: A város és a kutyák

Gamboa hadnagy, a szabályzat megszállottja döbbenten szembesül azzal, hogy a kadétek szekrényeikben alkoholt, kártyát és cigarettát rejtegetnek, rendszeresen kiszöknek az intézetből és vizsgák előtt ellopják és pénzért árusítják a vizsgakérdéseket. Feljebbvalói azonban meglepő lazasággal kezelik ezeket. A kapitány reakciója: hiszen a fiúkat azért küldték ide, hogy férfiakat faragjunk belőlük, márpedig a férfiak jellemzője, hogy részegesek, kártyáznak és megszegik a szabályokat. Vagyis jó munkát végeztünk.

A maszkulinitásnak ez a megközelítése nemcsak Gamboa számára problémás, hanem a nemek közötti viszonyok megváltoztatása szempontjából is. Hiszen hiába nyomatjuk, hogy a férfiak legyenek szívesek részt vállalni a házimunkából vagy éppen nem fogdosni bármely arra járó nő fenekét – akár törvénybe is foglalhatjuk ezeket, sok férfi mégis fütyülni fog rá pont azért, mert nehogy már őrá bármiféle szabályokat kényszerítsenek. Ezt a lázadó maszkulinitást idealizálja a Huckleberry Finntől a Piszkos Harryn át a Hazárd Megye Lordjaiig a nyugati kultúra számos terméke. És ezekben a művekben a szabályokat gyakran nők testesítik meg (mint a Huckot „civilizálni” próbáló Polly néni vagy Hogg nagyfőnök, aki ugyan férfi, viszont terjedelmes felesége teljesen papucs alatt tartja). Ez újabb ösztönzés a férfiaknak, hogy semmibe vegyék akár a törvény szavát, akár a társadalmi együttélés íratlan szabályait.

Persze nem az a cél, hogy mindig mindenki szabálykövető legyen – a lázadók nélkül nem lett volna 56, heavy metal, sőt feminizmus se. De egészen más átgondolni, hogy a meglevő rendszer rossz és korlátozó és ezért meg kell változtatni (56, feminizmus) vagy alternatívákat keresni (heavy metal). A lázadó maszkulinitás ezzel szemben csak azért lázad a szabályok ellen, mert azok ott vannak; nem veszik figyelembe, hogy mondjuk a szexuális zaklatást tiltó törvények azért keletkeztek, hogy bizonyos embereket megvédjenek. Egyeseknél el lehet érni persze valamit azzal, ha érzékenyítjük őket a másik fél helyzetére, mint a #metoo kampányban. De ha valakinek a férfiasság a szabályok semmibe vételét jelenti, annál valószínűleg ilyen módon nem érünk célt, csak a maszkulinitás jellegének megváltoztatásával.

2019. július 25., csütörtök

Szívek királynője

***SPOILER!***

Csúnya dolog, ha egy középkorú nő elcsábítja tizenéves mostohafiát. Egy olyan jogtudatos országban, mint Dánia, nem is meglepő, hogy a fiú azzal fenyegetőzik: feljelentést tesz. Anne, az elkövető azonban gyorsan leoltja azzal, hogy esélye sincs. Anne ugyanis ügyvéd, és szakterülete pont a fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazott fiatalok védelme. Így egyrészt tudja, hogy a bíróság ritkán szokott hinni az olyan áldozatnak, akinek amúgy nem feddhetetlen a múltja, márpedig Gustavot több iskolából kirúgták már, sőt a rendőrséggel is volt dolga. Másrészt ki hinné el, hogy a családon belüli erőszak elleni élharcosa szexuális visszaélést követett el? Míg a nézők szemszögéből döbbenetes, hogy Anne, aki annyi áldozattal találkozott, képes ilyesmire, egy esetleges bíró - aki ugye, a nézővel ellentétben, nem szemtanúja a történteknek - éppen ezért az ő szavának fog hitelt adni, nem a fiúénak.

Ezt a trükköt nem Anne találta ki. Magyarország kormánypártjai már évek óta alkalmazzák, amikor hevesen szidják az államszocializmus időszakát. Vad kommunistaellenességük miatt az átlagemberek nem érzékelik, hogy az egyre erősödő központosítás - amely most épp a tudományos kutatást és az iskolákat vette célba, de sok más területen is megnyilvánul - egy ugyanolyan totalitáriánus állam kiépítéséhez vezet, mint a Rákosi- majd a Kádár-rendszer volt. Na de ki is vádolná a kommunisták legfőbb ellenségeit azzal, hogy ugyanazt csinálják ők is? Maximum néhány tudós az Akadémiáról, akiktől könnyű lesz megszabadulni, ha az Akadémia fölötti irányítást átveszi pártunk és kormányunk. És persze - akárcsak Anne, akinek volt lehetősége kiismerni az igazságszolgáltatás működését a fiatalkorúak elleni szexuális erőszak témájában, így pontosan tudja, hogyan biztosítsa be magát a vádak ellen - a FIDESZ is épp eleget tanulmányozta az államszocializmus időszakát ahhoz, hogy ötleteket kapjon saját diktatúrája kiépítéséhez. Hiába, pandúrból lesz a legjobb rabló.

2019. július 6., szombat

Szerelemünnep vagy pride?

https://toprengoblog.blog.hu/2019/06/27/szerelemunnep?fbclid=IwAR38H7dA9gveB2ER7TWniVkPqUKP6Nc_0iPp6hDFh3ltep0KWwcqYb9Sfa4

Rövid a poszt, ezért idemásolom:
"Évről évre nagy indulatokat vált ki a meleg méltóság menete. Talán azért, mert a lakosság túlnyomó része más. Nem meleg. Szerintem érdemes lenne nyitni a heteroszexuálisok felé. Ha a meleg méltóság helyett a szerelmet és a szexualitást ünnepelnénk, akkor azt emelnénk ki, ami közös bennünk. A szerelem szabadságába is jobban beleillene a szexuális kisebbség elfogadása. Érdemes lenne megpróbálni."

Néhány étvizeddel ezelőtt Budapesten is, Berlinhez hasonlóan, volt Love Parade. Kamionok vonultak az Andrássyn, amelyeken go-go fiúk és go-go lányok táncoltak, meleg bárok is képviseltették magukat. Nem tűnik viszont úgy, hogy ettől nőtt volna a szexuális kisebbségek elfogadása. Annyit mondjuk elértünk, hogy amikor a HÉT című tévéműsor egy pride-ot fikázó összeállítást készített, a Love Parade képeit tette be illusztrációnak, mert a budapesti melegfelvonulás nem volt nekik eléggé polgárpukkasztó. Töprengő egy facebookos beszélgetésben erre azt mondta, hogy nem az ötlet volt rossz, hanem a stílus, "ünnepélyesebben, több méltósággal" kéne csinálni. Elképzeltem, amint fekete öltönyös csávók szigorú fejjel menetelnek a szerelemért... hát kb. mintha kutyás felvonulással ünnepelnénk a macskák világnapját. A szerelemhez kultúránkban automatikusan kapcsolódik a buli, a szexualitás, a fiatalság, egy szerelemünnepen nem lehet ezeket nem megjeleníteni.

Az ilyen "több méltósággal" típusú kifogások azt feltételezik, hogy ha az LMBTQ+ emberek valamilyenebbek lennének (pl. jobban hasonlítanának a többségre), akkor elfogadná őket a társadalom. Pedig nem, hiszen akkor nem a valódi énjüket fogadná el, hanem egy maszkot, amit mások kedvéért vettek magukra. Persze, vannak kiskosztümös leszbikusok és 100%-ban passing transz fiúk, nincs ezzel semmi baj - de ha egy transz fiúnak a hosszú haj, vagy egy leszbikusnak a Martens bakancs az önkifejezése része, akkor nincs jogunk ezt elvenni tőle. Amit a posztíró hirdet, az csak tolerancia, nem valódi elfogadás. A tolerancia azt jelenti, hogy "gáz vagy, de elvisellek, ha rendesen viselkedsz", az elfogadás pedig azt, "egyenértékű vagy velem, a különbözőségeink ellenére". A toleranciát talán elősegíthetjük a visszafogott viselkedéssel (bár leginkább azért, mert láthatatlanná válunk és így nem fognak bántani), de az elfogadást nem. Az elfogadás nem attól fog bekövetkezni, hogy mi ilyenebbek leszünk, hanem hogy ők lesznek kevésbé olyanok - vagyis nyitottabbak a sokszínűségre.

Más gondok is vannak a fenti ötlettel. Az LMBTQ+ közösség nemcsak szexuális kisebbségekből áll. A transz, nem-bináris, interszex és pláne az aszex embereket egyáltalán nem a szerelmi választásaik miatt éri kirekesztés, hanem nemi identitásuk vagy önkifejezésük, illetve a többségi kategóriákon kívül állásuk miatt. Ha tehát úgy kereteznénk a pride-ot, hogy az a szerelmek egyenlőségéről szóljon (ami amúgy jó cél, csak nem önmagában), akkor közösségünk egyes csoportjai kirekesztődnének - és pont azok, akik amúgy is az LMB emberekhez képest hátrányosabb helyzetben vannak láthatóság, jogi védelem stb. szempontjából. Nem beszélve arról a közismert tényről, hogy a Stonewall-lázadást nagy részben a transz embereknek köszönhetjük. Őket nem megjeleníteni a pride-on kb olyan lenne, mint kitiltani a Mikulás-ünnepségről a Télapót.

Sokszor találkozom azzal az ötlettel, hogy a pride nyisson a heteroszexuálisok felé. Ez kicsit úgy hangzik, mintha most kitiltanák őket, pedig a budapesti pride-on kifejezetten nagy arányban vannak jelen. Azzal viszont, ha pride helyett szerelemünnepet szerveznénk, ismét kisebbségbe szorítanánk az LMBTQ+ közösséget, akiknek pedig ez az egy nap áll rendelkezésükre egész évben, hogy többségben legyenek. Úgy tűnik azonban, egyes heterók még erre az egy napra se tudják elviselni, hogy ne ők legyenek a norma, pedig a pride-on (és általában LMBTQ+ közegekben) sokkal kevésbé találkoznak elutasítással vagy kirekesztéssel, mint mi a ciszheteró világban. De láthatóan már az is problémát jelent nekik, hogy van egy közeg, amely nem őket tekinti etalonnak. Ahelyett, hogy ezt meg akarnák változtatni, érdemes lenne belegondolniuk: mi az év 364 napját ilyen közegekben töltjük.

2019. július 1., hétfő

Meleg menekültek

Először is respect a rendezvény szervezőinek és előadójának. Vis majorok ellenére (pl. áramkimaradás, késés) sikerült egy nagyon informatív, nagyon logikusan felépített előadást létrehozniuk, amely sikeresen elkerülte a kínálkozó csapdákat (pl. csak Európára vagy adott menekültcsoportra koncentrálás, csak rossz vagy csak jó példák). Az előadó ráadásul még a provokatív kérdésekre is türelmesen, nyugodtan, sőt kedvesen válaszolt.

A rendezvény fényén némileg sajnos rontott az, hogy az ajtó előtt Budaházyék és barátaik üvöltöztek, hogy miért nem engedik be őket. Ez mondjuk várható volt; ami engem meglepett, hogy egy csomó pride-szervező és más LMBTQ ember leállt velük vitatkozni. Ezzel egyrészt ők is lemaradtak egy érdekes előadásról, másrészt megfogható eredménye nem hiszem, hogy lett volna. Budaházyékat meggyőzni, hogy ne legyenek homofóbok, elég esélytelen vállalkozás – főleg, hogy ezzel szereztek nevet maguknak; ha abbahagynák a pride vegzálását, kis senkik lennének, így hát kétes hírnevükről akkor sem fognak lemondani, ha netán a belsejükben elindul valami. (Ellenpéldának persze felhozható Szegedi Csanád, csakhogy az ő esetében a zsidó származás bizonyítható, vagyis a további antiszemitáskodás legalábbis hülyén vette volna ki magát – amivel persze nem vonom kétségbe, hogy valóban változott a hozzáállása. Viszont a melegség elfogadása nem bizonyítható objektív tényekkel, tehát bármit is gondol vagy érez a két Budaházy, a lebukás veszélye nélkül hőböröghetnek tovább.)

Persze van az a változat, amikor azért állunk le megrögzött homofóbokkal vitatkozni, mert a körülöttünk levő, esetleg véleményt még nem alkotott közönséget akarjuk meggyőzni. Itt azonban nem volt közönség, mert bent ültek az előadáson, az utcai járókelők meg oda se bagóztak. Azt, hogy a rendbontók ne mehessenek be az előadásra, a biztonsági őr és a rendőrség is meg tudta volna akadályozni. A szervezők tehát csak magukkal csesztek ki, illetve olyan energiákat pazaroltak el teljesen fölösleges vitára, amelyeket a közösség szolgálatába is állíthattak volna.

Az ilyen helyzetekkel kapcsolatban gyakran hozzák fel ellenérvként a szólásszabadságot, illetve a demokratikus párbeszédet. A szólásszabadság Budaházyékat is megilleti: ott és akkor nyilatkozhatnak a pride ellen, amikor és ahol akarnak. De amit ők és haverjaik a mostani pride-on bemutattak, az túlmegy a szólásszabadságon. Egy rendezvény helyszínén szétverni a mosdót, vagy bemenni és fenyegető megnyilvánulásokat tenni az ottlevők felé kimeríti a gyűlölet-bűncselekmény fogalmát (mivel az első alkalom egy fogyatékossággal élőket foglalkoztató kávézóban történt, ráadásul két védett csoport ellen). Budaházyék bűnözők, nem civilizált vitapartnerek. Egy hatékony igazságszolgáltatással rendelkező országban már rég előzetes letartóztatásban lennének. Eljátszották a jogukat arra, hogy nyugodt, demokratikus párbeszédet folytassunk velük. Lehet, hogy az LMBTQ közösség egyes tagjai úgy akarnak a többségi társadalomban jó benyomást kelteni, hogy odatartják a másik orcájukat is – ámde ennek pozitív hatása kétséges (akár ellentétes is lehet: lám, tényleg tök életképtelenek, ha még a homofóboktól se tudják megvédeni magukat), negatív hatásként viszont ordas nagy pofont kapnak arra a másik orcára is.

2019. június 23., vasárnap

A komornyik

Az amerikai Dél, 60-as évek.
1. kép. Egy többségében fekete fiatalokból álló társaság leül egy gyorsétterem fehéreknek fenntartott részén. Barátságosan szólnak a pultosnak, hogy rendelni szeretnének. A vendégek először csak bekiabálnak nekik, aztán egy csapat betör az étterembe. Lökdösik, megrugdossák a fiatalokat, az arcukba nyomják a mustárt, míg azok végig nyugodtak maradnak. Ja, persze a csapat fehér tagját ugyanannyira bántalmazzák.

2. kép: A „szabadságbuszon” fekete és fehér diákok utaznak együtt. Tréfálkoznak, énekelnek, nasiznak. A Klu-Klux-Klán csuklyásai útjukat állják; fáklyákat dobnak a buszra és felgyújtják azt. Több halálos áldozat van.

Budapest, 2019 június, pride hónap
1. kép. Egy civil szervezet új kisfilmjét tervezi bemutatni a Premier Kultcaféban, amely mellesleg egy értelmi sérült embereket foglalkoztató kávézó. A vendégek lelkesen várják a bemutatót, a pincérek kedves mosollyal hordják ki a limonádékat. A Mi Hazánk Fiai mozgalom emberei bemennek a kávézóba, egyikük szétveri a mosdót, így eláraszt mindent a víz és törölni kell az eseményt. A szélsőjobbosok a kávézó előtt is vegzálják a szervezőket.

2. kép. Pánszexuális rapid randit szerveznek egy transz közösségi helyen. A résztvevők vidáman, izgatottan készülődnek a beszélgetésekre. Budaházyék ide is berontanak, ordítoznak, a résztvevők a galériára menekülnek.


A szociálpszichológia elmagyarázza: az előítéletes személyek nem tekintik teljes mértékben embernek az általuk megvetett csoport (feketék, LMBTQ emberek, zsidók stb.) tagjait, ezért nem gondolják, hogy nekik is azonos jogok és lehetőségek járnának. Ez a gondolatmenet, bár számomra nem elfogadható, de legalább logikus. Viszont azt nem tudom felfogni: miért nem szarja le valaki, hogy mások egymás közt mit csinálnak? Lehet, hogy adott személy (nevezzük az egyszerűség kedvéért E-nek) nem utazna egy buszon feketékkel vagy sose randizna egy vele azonos nemű személlyel – na de ha valaki mások ezt szeretnék, az őt miért zavarja? Úgy tűnik azonban, egyes embereknek már maga az fenyegetést jelent, hogy vannak, akik tőlük eltérően gondolkoznak. Ők azok, akik szerint megborulna a világ rendje, ha a szomszéd gyereke fajilag kevert iskolába járna, vagy akik kijelentik, hogy elválnának, ha az amerikai állam lehetővé tenné a házasságot azonos nemű pároknak is. Csak akkor érzik magukat biztonságban, ha teljesen egyforma emberek veszik őket körül.

Ma már Hollywoodban filmdrámát lehet készíteni igazi sztárparádéval a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vívmányairól, és vélhetően a közönség nagy része egyetért annak mondanivalójával (az alkotók nem szerződtettek volna ennyi szupersztárt, ha nem számítanak arra, hogy jókora bevételük lesz a filmből). A fent leírt első két jelenet egyértelműen a 60-as éveket idézi, nem is játszódhattak volna később (legalábbis az északi féltekén). Sokkoló viszont szembesülni azzal, hogy ugyanez a szintű gyűlölet a mai Magyarországon továbbra is él, az LMBTQ emberek ellen. Mi vagyunk - bocsánat a csúnya szóért - a 2010-es évek niggerei.

2019. június 13., csütörtök

Mészáros György: Az LMBT+ identitások és mozgalom politikai gazdaságtana a félperiférián

Kezdeném azzal, hogy sok szempontból mélyen tisztelem Mészáros Gyurit. Magánemberként tisztelem az aktivizmusát, az intelligenciáját; a cikk írójaként tisztelem azt, ahogyan a feltárulkozásig személyes megéléseket is belevisz tudományos műveibe. Ugyanakkor olyan tudományterületeken is végez elemzést, amelyeket illetően semmiféle képzettsége vagy tapasztalata sincs. (Ilyet más is csinál persze, például én itt a blogon, de pont ezért jelennek meg ezek az írások a blogomon és nem például egy tudományos folyóiratban.) Ez a kijelentés akár vonatkozhat a politikai gazdaságtanra is, mert a cikkben nem sok utalást találtam a gazdaságra, de miután ehhez a tudományterülethez egyáltalán nem értek, készséggel elfogadom, hogy ez itt egy polgaz elemzés. Ahol számomra látványosabb a szerző járatlansága, az a jog, a diskurzuselemzés és az (auto)etnográfia.

A jogot tekintve inkább csak bizarr csúsztatások szerepelnek, mint pl.az a mondat, miszerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény “Európa egyik legkiválóbbnak tekintett Egyenlő bánásmód törvénye” (217. old.) Nyilván az antidiszkriminációs törvényre gondol, mert a magyar BEKA egyrészt nem egyenlő bánásmód-törvény, másrészt – pont a szülői jogok korlátozása (illetve nem létezése) miatt – aligha tartozik Európa élvonalába. Általánosabb emberi jogi szempontból a “semmit rólunk nélkülünk” elv nem azt jelenti, hogy “egy adott csoportról csak annak tagjai nyilatkozhatnak hiteles interlokutorként” (233. old.), hanem azt, hogy érdemes egyeztetni velük, mielőtt információhiány miatt totális hülyeségeket állítanánk róluk. Más pontokon viszont a módszertani járatlanság komolyabb problémákat okoz.

Gyuri egyik tézise az, hogy a magyar LMBTQ aktivizmus a jogi küzdelemre fókuszál egyéb, fontosabb tevékenységek helyett. Ez a kritika nagyon ismert az amerikai queer szakirodalomból, amelynek képviselői gyakran állítják, hogy az LMBT mozgalom kizárólag az egyenlő jogokra, például a házasságra fókuszál – noha jómagam, akit egy óceán választ el a terepüktől, fel tudok sorolni egy csomó amerikai egyesületet, amelyek egyáltalán nem ezzel foglalkoznak. De hát ezek a tudósok valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy civil szervezet irodájába. Gyuri viszont igen, annál meglepőbb tehát, hogy egy civil szervezet – a Háttér – profilját kizárólag diskurzuselemzés, azon belül is a honlapon található szófelhő alapján próbálja leírni. Mivel a 30 kifejezésből szerinte 9 “egyértelműen az emberi jogok problémáját érinti” (222. old), arra a következtetésre jut, hogy a Háttér “hangsúlyosan a jogérvényesítés, lobbizás, jogvédelem területén tevékenykedik” (222. old.) A magyar ellenzék ugyan örülhet annak a megközelítésnek, hogy a (kevesebb, mint) egyharmad “hangsúlyos” a kétharmadhoz képest, de ez a megközelítés nemcsak ezért problémás. Egyrészt egy komoly kutató továbblépett volna a szófelhőtől a tevékenységek leírására, ahol azt találta volna, hogy a Háttér programjainak jó része NEM jogokkal foglalkozik. A téma valódi szerepénél erősebb megjelenése a szófelhőben lehet stratégiai (pl. mert erre lehet támogatást szerezni, mint ezt a cikk is megemlíti), de történhet akár azért is, mert más projektek témáin belül kevesebb altémát lehet felhozni (az Archívum tekintetében a “könyv”, “cikk” és “film” címkéken túl elég bénán festene egyéb címkék megjelenítése, pl. “vastag könyv”, “vékony könyv”). Másrészt egy szó olyan témához kapcsolódik, amire asszociálunk róla. Gyuri a “gyűlölet-bűncselekmény” szó kapcsán nyilván jogvédelemre gondolt, nem pedig arra, hogy például a Háttér lelkisegély-szolgálatai segítenek a bűncselekmény által okozott pszichés traumát feldolgozni, amit én nem tekintenék jogi tevékenységnek (amúgy a Háttér történetesen mindkettőt csinálja). Vagyis ha a diskurzuselemzést felszínesen és saját szubjektív nézőpontunkat kritikátlanul alkalmazva végezzük, azt fogjuk látni, amit látni akartunk.

A harmadik kritikám Gyuri identitáshoz való hozzáállására vonatkozik. Ez eleve ellentmondásos, hiszen ő maga is beismeri, hogy magánemberként nagyon sokat adott neki az identitás, és az egyik lábjegyzetben ő is “meleg szülő”-ként azonosítja magát. Ugyanakkor szerinte az LMBTQ identitások (igen, a bináris kategóriákat elutasító queer is) a kapitalizmus termékei, a fennálló elnyomó rendszert erősítik, és bizonyos fogyasztási szokásokra alapulnak. Ez utóbbit gyakran hozzák fel a nyugati nagyvárosok LMBT szubkultúráival kapcsolatban, de Magyarországon szerintem nem tekinthető domináns modellnek. Ugyanis abban a fura helyzetben vagyunk, hogy az értelmiség, amelyből az aktivisták nagy része kikerül (mert pl. ők beszélnek nyelveket, ők utaztak külföldre az ottani LMBTQ emberek helyzetét és mozgalmait megismerni, ők értik a tudományos értekezéseket, ők nem dolgoznak napi 12 órákat sb.) nem feltétlenül van olyan anyagi helyzetben, hogy hozzáférhessen a szimbolikus “meleg” javakhoz. Így nálunk kicsit különválik a bulizó meleg fiatalok rétege, akik Dolce&Gabbana cuccokban mennek VIP jeggyel a pride nyitóbulira, meg a csóró aktivistáké, akik egy láthatóbb és politikailag tudatosabb csoportot képviselnek, miközben turkálóból öltözködnek és sokszemélyes albérletben vagy foglalt házban laknak. Ezáltal szerintem egy magyar fiatalnak,amikor szembesül szexuális irányultságával, nem az az első gondolata, hogy most muszáj lesz XY parfümöt, táskát és cipőt vennie, különben eláshatja magát. Amúgy nem vagyok biztos benne, hogy ez a nyugati nagyvárosokban is feltétlenül így van – a leszbikusok, transzok és nem-binárisok esetében még kevésbé.

Abban egyetértek Gyurival, hogy a jelenlegi LMBTQ identitások a kapitalizmus termékei – akárcsak pl. a társadalomtudományok vagy a marxizmus. Attól, mert valami egy adott rendszerben született, még nem feltétlenül támogatja azt (a marxizmus pl. bomlasztani próbálja, bár eddigelé nem sok sikerrel). Az én megítélésem szerint pl. a nem-bináris identitás ugyanilyen módon próbálja belülről bomlasztani azokat az elnyomó nemi struktúrákat, amelyekre a kapitalizmus (is) támaszkodik. De erről már sokszor írtam és nem akarom ismételni magam. Inkább visszatérnék arra a furcsa kettősségre, hogy míg Gyuri maga is elismeri és élvezi a meleg identitásnak mint kategóriának az előnyeit (pl. énerősítő, biztonságot ad), úgy véli, hogy az LMBTQ mozgalomnak nem kellene erre támaszkodnia. (Hogy helyette mire kéne, az nem annyira egyértelmű; egy ponton utal arra, hogy fogjunk össze a munkásosztállyal a tőke ellen, de őszintén szólva nem látom, hogy a magyar munkásosztály olyan nagyon hadakozna a tőke ellen, és nekünk az ő nevükben fellépni elég béna lenne, bár néhány tudós kétségtelenül megteszi.) Ez az identitásellenes pozíció az amerikai queerelméletben bukkan fel, bár Steven Seidman mint queer társadalomtudós is csak afféle vadhajtásnak látja. Kétségtelen, hogy a merev identitás-kategóriákkal sok a probléma, és én sem tartom jó ötletnek, ha kirekesztjük a biszexeket, a butch nőket vagy éppen a teljes orvosi átmenetet nem akaró transzokat azért, mert nem “hozzák” a kategóriájuk összes attribútumát. Azt gondolom azonban, hogy ez most már kezd lazulni, és egyre többen gondoljuk úgy, hogy ugyanabba az identitás-kategóriába nagyon sokféle ember belefér. Másrészt az LMBT identitások kritikája a 90-es években egy olyan alapfeltevésből indult ki, amely szerint most már a társadalom viszonylag elfogadó a nemi és szexuális sokszínűséggel szemben, ezért fölösleges “gettósodni”. Ennek azonban (ismét Steven Seidman szerint) előfeltétele volt, hogy kialakult egy szubkultúra, amely biztonságos teret nyújtott, és az új generáció már ennek a támogatásával tudott egy újfajta aktivizmust kialakítani. Magyarországon szerintem ez a szintű biztonságos közeg sosem volt meg, és az LMBTQ emberek többsége élete nagy részét egy homofób vagy legalábbis heteronormatív közegben éli le – talán néhány meleg tulajdonban levő munkahely, illetve elfogadó felsőoktatási intézmény kivételével. Az is naiv feltételezés, hogy a haladás egyértelműen egy irányba mutat, és ahogy a társadalmi elfogadás egyre nő, kevesebb szükség lesz a nemi és szexuális különbözőségen alapuló identitáskategóriákra. Mi ezt már legalább 8 éve tudjuk, de Trump elnöksége alatt talán amerikai társaink is kezdik már sejteni. Abszolút egyetértek azzal, hogy nem szabad csak az LMBTQ embereket közvetlenül érintő problémákra fókuszálni, hanem általánosságban a társadalmi igazságosságért kell küzdeni, más hátrányos helyzetű csoportokkal összefogva. Ez azonban nem lehetséges anélkül, hogy ezeknek a csoportoknak a létezését elismernénk; ez egyrészt megvéd attól, hogy mindenkit egyformán kezeljük és ezáltal még fokozzuk az (akár többszörösen) hátrányos helyzetűek elnyomását, másrészt tudatosítja bennünk, hogy sokan vannak hozzánk hasonló helyzetben, és ezzel erőt ad a küzdelemhez.
(A szövegben Steven Seidman: Difference Troubles c. könyvére hivatkoztam)

2019. május 21., kedd

Akarunk-e gecis bajszokat a parlamentbe?

A szombati tüntetésen feltűnt egy tábla: "Bajszos gecik helyett gecis bajszokat a parlamentbe!" Azóta is vita zajlik a közösségi oldalakon, hogy ez most poén vagy gusztustalan vagy lejáratja az LMBTQ közösséget vagy micsoda. Ami engem illet, egyáltalán nem zavar a csúnya szavak használata, beleértve (sőt különösen) FIDESZ-es politikusokra. Az én problémám a tábla üzenetével van.

Azzal a felével teljesen tudok azonosulni, hogy Kövér Lászlónak el kellene tűnnie a parlamentből, sőt lehetőleg az egész magyar közéletből. A szlogen viszont azt is sugallja, hogy közösségünknek az lesz jó, ha LMBTQ emberek (pontosabban: meleg vagy biszexuális férfiak) ülnek majd az országház nagytermében. Ezzel pedig nem értek egyet. Egyrészt kellő érzékenységgel és tájékozottsággal bíró ciszheterók is teljesen jól tudják képviselni az LMBTQ emberek érdekeit, főleg, ha konzultálnak is velünk időnként (semmit rólunk nélkülünk). Arra viszont nincs garancia, hogy egy LMBTQ politikus feltétlenül jó nekünk, mint a közelmúltban ez Ungár Péter megnyilvánulásaiból bebizonyosodott (ld. erre vonatkozó áprilisi posztomat). Egy politikust nem a szexuális irányultsága minősít, hanem az attitűdjei.

Persze lehet azt mondani: ez a tábla csak egy vicces szlogen, senki sem gondolja komolyan. Ugyanezzel szoktak azok érvelni, akik rasszista, szexisza vagy homofób vicceket mesélnek. Csakhogy a humor közvetítette üzenetek nagyon is mélyen bele tudnak vésődni az emberek agyába, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, mivel viccelődünk. Ami nem azt jelenti, hogy halálkomolynak kell mindig lenni. Pásztor Tibor örökbefogadó apuka beszéde ugyanezen a tüntetésen tele volt aranyos poénokkal, amelyek nagyjából azt közvetítették, hogy szülőnek lenni nagy felelősség - ez teljesen odaillő és vállalható üzenet. Sajnos valószínűleg több ember pillant rá a transzparensekről készült képekre, mint ahány végighallgatja a beszéd felvételét, márpedig ezek az emberek azt szűrhetik le a képekből, hogy nyíltan LMBTQ jelöltekre kellene szavazni. Ebből pedig egyes konkrét esetekben egyáltalán nem származik hasznunk, sőt.

Ezért ha kitalálsz egy vicces transzparens-szöveget, először gondold át, mi az üzenete és tudsz-e ezzel azonosulni. Ha nem, akkor írd át vagy engedd el, akármennyire jó poénnak tartod is. Biztos jut majd eszedbe olyan is, ami minden szempontból vállalható.

2019. május 17., péntek

Kövér László, Gulyás Gergely és az örökbefogadás

https://444.hu/2019/05/16/gulyas-tenyszeruen-igaz-amit-a-hazelnok-az-azonos-nemuek-orokbefogadasarol-mondott?fbclid=IwAR1IJltPKH_MhXNVMAQddzvDcOVbM9fybJAHY_uQK7yuY--SMqkMEBvw8cE

Napok óta forrong az LMBTQ közösség Kövér László beszéde miatt, amelyben a melegek általi örökbefogadást a pedofíliához hasonlította, és azt állította, hogy egy "normális" homoszexuális nem gondolja magát egyenrangúnak a heterókkal. Önmagában a homofóbiához nincs sok hozzáfűznivalóm, erről már sokan sokfélét írtak. Most csak arra szeretnék reflektálni, hogy az örökbefogadás önzés, mert az önmegvalósítás eszköze, és a gyerek csak élvezeti cikk, amire az amúgy gyereket vállalni nem képes ember is jogot formál.

Azon lehet vitatkozni, hogy van-e gyermekhez való jog. Az azonban, hogy egy örökbefogadó szülő csak élvezeti cikknek tekinti a gyermeket, nagyon durva csúsztatás, amely nem veszi figyelembe a nagyon szigorú kritériumokat, amelyeknek egy leendő örökbefogadónak meg kell felelnie, mielőtt gyerekhez juthat. Ezek a vizsgálatok kiszűrik azokat az embereket, akik nem elég felelősségteljesek a gyerekneveléshez - mivel vér szerinti szülőknél ilyen nincs, akár azt is állíthatjuk, hogy egy örökbefogadó esetében biztosabbak lehetünk a szülői alkalmasságban, mint azoknál, akik a "hagyományos" úton jutottak gyerekhez.

Egyes válaszok azt hangsúlyozzák, hogy az örökbefogadás önzetlen segítség, aminek semmi köze az önös érdekhez. A segítés természetesen fontos motiváció, de másfelől miért is tartjuk gáznak, ha valaki számára a szülőség - a nemes cselekedeten felül - az önkiteljesedésnek is része? A legtöbb olyan ismerősöm számára, akinek vér szerinti gyereke van, nem a nemzet java volt a fő motiváció, hanem az, hogy meg akarták élni a szülői szerepet. Ettől nem váltak kevésbé alkalmas apákká és anyákká. Társadalmunkban teljesen elfogadott, ha valakinek a döntései a társadalmi haszon mellett saját önkiteljesedését is szolgálják, sőt a legtöbben kegyetlenségnek tartanánk, ha valakit mondjuk arra kényszerítenének, hogy könyvtárosként dolgozzon és vízilabdázzon, amikor szíve szerint buszsofőr lenne és kórusban énekelne. Sőt felmerülne, hogy a kényszerből vízilabdázó sportoló kevésbé lesz motivált és kisebb eséllyel fog vizes VB-t nyerni, mint egy olyan, akinek szíve a vízilabdáért dobog. Sok embert láttam segítő foglalkozásban dolgozni: azok, akiknél a segítő szándék nem párosult valamiféle önmegvalósítással, igen hamar kiégtek és alkalmatlanná váltak a feladatra. Szóval szerintem ismerjük el, hogy az önkiteljesedés fontos szülői motiváció, és valószínűleg ez épphogy jobb szülővé tesz valakit.

Eddig szokatlan módon Kövér megszólalása nemcsak a melegek, hanem a heterók általi örökbefogadást is elítéli. A meddő heteró párok különösen sértőnek érezhetik azt a megfogalmazást, hogy az örökbefogadók "nem akarnak" gyereket, amire ráerősít Gulyás Gergely azon mondata, hogy az örökbefogadóknak "saját gyermekük nem lehetne" - egy örökbefogadó szülő számára nem a vérségi kapcsolat alapján "saját" a gyerek. De azon felül, hogy így váratlan szövetségesekre találtunk az örökbefogadó vagy örökbefogadást pártoló emberek személyében, érdemes továbbgondolni, mi is a baja egy jobboldali nacionalistának az örökbefogadással. Az "ezért fogy a magyar" érvelés nem igazán állja meg a helyét, hiszen a szóban forgó gyerekek már megszülettek, ráadásul sok olyan pár van, akik vér szerinti gyerek mellé fogadnak örökbe egy (vagy több) másikat. Szerintem az örökbefogadás-ellenes álláspont annak az etnikai alapú nemzetfogalomnak a folyománya, amelyet egyre nyíltabban képvisel a magyar jobboldal. Csak az a magyar, akinek az ereiben bizonyíthatóan magyar vér folyik. (Mondjuk szerintem érdekes eredménye lenne, ha a FIDESZ vezető személyiségein végeznének egy genetikai tesztet; lehet, hogy ugyanúgy meglepődnének, mint annó az antiszemita Szegedi Csanád, amikor kiderült, hogy valójában zsidó származású. Nem mintha engem érdekelne bárkinek a származása, de hátha akkor rájönnének, hogy a nemzet genetikai alapú meghatározása mennyire képtelenség.) Ez az alapja a cigányellenességnek, a zsidóellenességnek és a migránsellenességnek: ők "idegen anyag" a "tiszta magyar genetikájú" lakosság körében. Ez a magyar genetika a nacionalisták szerint csak úgy maradhat fenn, ha nem engedünk be semmilyen "idegen' elemet, például olyan gyerekeket, akiknek a genetikai hátterében nem vagyunk biztosak. A cél az, hogy a magyar család tisztaságát megőrizzük.

Ez ugyanaz az eszme, amely a múlt század közepén milliókat juttatott gázkamrába.

2019. május 15., szerda

Inmigración y medio ambiente centran la inquietud de los europeos

https://elpais.com/internacional/2019/05/10/actualidad/1557507327_934513.html

***SPOILER***
A spanyol El País nyolc tagországban végzett közvélemény-kutatást az Európai Unióval kapcsolatos attitűdökről és prioritásokról. A keleti régiót Magyarország és Lengyelország képviselte (mondjuk ez szerintem nem volt annyira jó választás, kíváncsi lettem volna az uniós vezetéssel kevésbé nyíltan szembehelyezkedő országok válaszaira is). Persze sok ilyen felmérés készül, de ez azért volt jó, mert nemzetközi összehasonlításban nézhetjük meg a magyar tendenciákat. Például kiderül, hogy a nyolc ország lakói közül a magyarok a leginkább nacionalisták: a megkérdezettek ¾-ének a magyar identitása fontosabb, mint az Unióhoz vagy akár a saját régiójához/településéhez tartozás. (Lehet, azért sikerült ebben megvernünk a lengyeleket, mert ők nagyobb ország és talán jelentősebb a régiók szerepe.)
A számomra legmeglepőbb eredményt a menekültekre vonatkozó kérdések hozták. Az El País megállapítja, hogy a jobboldali pártok migránsellenes retorikája hatásos volt: minden megkérdezett országban legalább 40% gondolta úgy, hogy egyáltalán nem kéne több menekültet befogadnunk. Mint az újság rámutat, az emberek láthatóan nem fogják a különbséget a menekültek és a gazdasági bevándorlók között, hiszen a kérdés kifejezetten az előbbiekre vonatkozott, de az összes válaszadónak csak a negyede gondolta úgy, hogy a hazájukban üldöztetésnek kitett embereket be kéne fogadnunk. (Persze az is lehet, hogy csak ennyire nincs empátiájuk.) A magyarok – ki hitte volna? – itt is élen járnak: 60% úgy gondolja, hogy a bevándorlás terrorveszéllyel jár és soha nem lehet előnyös egy ország számára. Azóta is sikertelenül próbálok felidézni hazánkban menekültek által elkövetett terrorcselekményeket, de azért megkérdezném azt a 60%-ot, hogy ezek szerint ők sose vesznek gyrost, sose vásárolnak kínai boltban és sose járnak fogorvoshoz (akik között egyre több a közel-keleti származású)? De ezt már sokan mások is megkérdezték, nem fogok rajta túl sokat rugózni.
Annál érdekesebbnek találom, hogy a leginkább menekültbarát hozzáállást a németek mutatták – pedig ők azok, akik a menekültválság idején több mint egymillió embert fogadtak be az országukba. Ez pedig elgondolkodtató: ha azok ellenzik a bevándorlást, akiknek minimális tapasztalatuk van benne, azok viszont pártolják, akikhez sok bevándorló érkezik, mire következtetünk ebből?

A felmérésből az is kiderült, hogy minden országban a többség (Magyarországon 90%) az Unióban szeretne maradni. Lehet persze, hogy számukra főleg az anyagi források és a mobilitás szól emellett, de érdekes ellentmondást látok eközött és a menekültekhez való hozzáállás között. Egy nemzetközi politikai entitás tagjának lenni ugyanis többek között azért is hasznos, mert így tanulhatunk egymás tapasztalataiból. A kelet-európai országoknak, amelyek egy csomó jelenséggel csak a rendszerváltás után találkoztak, ez nagyon hasznos lenne. Mielőtt a menekültkérdésben csaknem-kívülállókként véleményt mondanánk, érdemes megkérdezni azoknak az országoknak a lakóit, akik sok menekültet fogadtak be. Ha valóban hasznosnak találjuk az Európai Uniót, aknázzuk is ki a benne rejlő lehetőséget nemcsak anyagiak, hanem tudásmegosztás szempontjából is.