A leszbikus feminista identitás kérdéseit jól példázzák a korabeli leszbikus lapok olvasói levelei. Arlene talált például t, amelyben egy nő félve gyónja meg, hogy olykor fantáziál férfiakról. A válasz (egy másik olvasótól): ne szégyellje magát emiatt, ez csak a heteronormatív társadalom kondicionálásának eredménye, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy „valódi” heteroszexuális vágyai lennének.
Persze minden elnyomott kisebbség igyekszik tűzzel-vassal védelmezni az identitását, még ha ez azt jelenti is, hogy saját tagjait kell korlátoznia (az európai muszlimok dogmatizmusa jó példa erre). A leszbikus feministák esetében az a fő érdekesség, hogy ők elméletben elutasították a merev homó/heteró felosztást, sőt sokan azt vallották, hogy bármelyik nőben megvan a leszbikusság csírája, amelyet tudatosan kifejleszthet, hogy ezáltal kiszabaduljon a patriarchális társadalom elnyomása alól. Valamiért visszafelé mégsem működött nekik a dolog: a férfiakkal kapcsolatos fantáziák nem a heteroszexualitás mindenkiben meglevő csírájának a jele, hanem csak valamiféle hamis tudat, amit beléjük neveltek.
A leszbikus feminizmus kora persze már lejárt, de a kettősség továbbra is megvan. Noha a legtöbb magyar meleg egyesület hivatalos szinten már nem kezeli mereven az identitáskategóriákat, az egyének szintjén továbbra is gyakori az „én így születtem”, „a genetika az oka” és hasonlóm érvelések. A közelmúltban egy meleg levlistán valaki hevesen kikelt egy olyan film ellen, amelynek cselekménye szerint egy 35 éves meleg férfi hirtelen beleszeret egy nőbe; szerinte ez a történet irreális, mert 35 évig nem „szunnyadhattak” az illető „heteró génjei” (bár ugyanezt heteróból melegbe való átváltás esetén a melegek többsége nem kérdőjelezné meg), és mert nem lehetett társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ne élje meg nők iránti vágyait (pedig ha valaki a meleg közösségben talált otthonra, az igenis sokat kockáztat, hogyha annak íratlan szabályait megszegi). Az föl sem merült, hogy a szexualitás sokszínű és folyamatosan változhat, és hogy egyeseknek a partner bizonyos külső vagy belső tulajdonságai többet számítanak vonzalom szempontjából, mint a neme.
Szóval klassz, hogy egyre gyakrabban odatesszük a Q betűt az LMBT után, de jó lenne érteni azt is, mit jelent.
2012. július 24., kedd
2012. július 14., szombat
Rikard Wolff: Stazione Termini
***SPOILER***
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
2012. július 9., hétfő
Felhőszakadás
Stella és Dotty 31 éve együtt élnek, ám Dotty családjának ezt hivatalosan sosem jelentették be. Ezért amikor Dotty balesetet szenved, unokája joggal hiszi, hogy ő az egyetlen élő családtagja, és beteszi egy öregek otthonába. Stella persze gyorsan megszökteti és kitalálja a megoldást is: ha majd Kanadában összeházasodnak, mindenki látni fogja, hogy egymáshoz tartoznak és Dotty felől senki nem dönthet az ő megkérdezése nélkül.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
A házassági papír jelen esetben tényleg csak az unoka szemének felnyitását szolgálná, hiszen az USA a más államokban kötött melegházasságot sem ismeri el. A film készítői nem akarták Dotty unokáját túl gonosznak beállítani, ezért úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy ő nem tud a két öregasszony leszbikus kapcsolatáról (noha ez meg az értelmi képességeit kérdőjelezi meg). Bennem viszont az a kérdés merült fel: miért számít jelen esetben az, hogy van-e Dotty és Stella között szexuális kapcsolat? Ha valaki szimplán jó barátnőként lakik valakivel 31 évig, az miért minősül kevésbé közeli hozzátartozónak, mint a pár havonta odalátogató leszármazott? Napjainkban gyakran felmerül, hogy a család fogalmát rugalmasan kezeljük, és már nem mindig a vérrokonság határozza meg (gondoljunk csak az örökbefogadott vagy donorgyerekekre, vagy akár a szülők újraházasodása révén testvérekké váló és magukat annak is tekintő fiatalokra). Az évtizedeken át, tűzön-vízen át tartó barátság – mert vannak ilyenek – mégsem jutott még el addig, hogy a családdal azonos értékűnek tekintsék. Pedig, mint Kath Weston több mint 20 éve figyelmeztetett rá, a meleg közösségben gyakoriak az ilyen típusú családok. És ha meleg családformaként kizárólag a párkapcsolatok, illetve a nem-vérszerinti szülők elismertetésére koncentrálunk, hátrányba kerül egy csomó olyan családforma, amelyeket „pusztán” a szeretet fűz össze.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)