Kandahar

Egy csoport afgán menekültet visszaküldenek az iráni ENSZ-táborból a hazájukba. A tanító beszédet tart a kislányoknak: elmondja, hogy mostantól nem járhatnak majd iskolába, de reménykedjenek, mert a világ figyelemmel kíséri az Afganisztánban zajló igazságtalanságokat. Ha szűknek érzik a teret, hunyják le a szemüket és képzeljék maguknak hangyának; mindjárt nagyobbnak tűnik majd a kis szoba is.

Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.

Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”

Csontváry

Csontváry életveszélyes helyeken mászkál: sivatag közepén, a füstölgő Etna oldalában, satöbbi. Az egyik jelenetben egy Meteorára emlékeztető sziklaoszlop tetejére mászik fel fáradságosan, hogy annak tetejéről lefesse az elébe táruló tájat, miközben saját magát és festőállványát is egyensúlyoznia kell a több száz méteres mélység fölött.

Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.

Parti Nagy Lajos: Szende

***SPOILER***
Természetesen mind a hét törpe szerelmes Hófehérkébe (Parti Nagy változatában Hóf Egérke). Az azonban egyre csak a királyfi után sóhajtozik. A törpék tehát megkérik az orvost, operáljon össze hetükből egy darab királyfit. Sajnos azonban a műtét csak hat törpéből lehetséges. A többiek tehát megfűzik Szendét, hogy maradjon ki a dologból, és szállítsa le nekik a mérgezett almát nyelt Hóf Egérkét a megfelelő időben.

Szende persze úgy érzi, megszívta: "Nindzsa teremtésben vesztes, csak én"-panaszkodik. Pedig szerintem ez nem olyan biztos. Ha eltekintünk is attól, milyen személyisége lesz egy hat törpéből összebarkácsolt királyfinak (Vidor, Morgó és Kuka már hárman is épp elég pszichotikus formációt alkotnának), egyáltalán nem biztos, hogy Hóf Egérkének pont EZ a királyfi kell. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a királyfik közül is válogat, esetleg csak olyan jó neki, aki annak is született. Akkor pedig a hat törpe szépen feladta (többek közt) az egyéniségét a nagy semmiért. Másfelől csodák is történhetnek: lehetséges, hogy Hóf Egérke, alapelvei ellenére, egy törpébe szeret bele. Szóval azt javasolnám Szendének, ne adja fel.