2016. december 29., csütörtök

Isabel Allende: El reino del dragon de oro

*SPOILER***

Az utolsó előtti fejezetben úgy tűnik, nem lesz happy end. Hiszen elpusztult az aranysárkány, amely tanácsaival megóvta a kis himalájai királyságot a nyugati világ elüzletiesedésétől és segített neki harmóniában maradni a természettel. A bölcs szerzetes azonban elárulja a titkot: a tanácsokat valójában nem az értékes aranysárkány adta, hanem a talapzat, amelyen állt. Mivel pedig azt a rablók, nem lévén anyagi értéke, nem vitték el, az uralkodó továbbra is kaphat irányítást.

Nemcsak a könyvbéli rablók és más gonoszok tulajdonítják a csillogó szobornak a valójában a talapzatból jövő bölcs tanácsokat. Az emberek hajlamosak politikai irányzatokat azonosítani azok vezetőjével, és azt képzelni, hogy a vezető puszta leváltásával megoldódik a probléma. Pártok ezt ki is használják, amikor egy népszerűtlenné vált vezető helyébe egy másik, ám nagyjából ugyanazt a vonalat képviselő másikat állítanak. Az „Orbán takarodj!” mondatot skandálók nem gondolnak bele abba, hogy egyetlen személy leváltása egyáltalán nem vezetne rendszerváltozáshoz. Még az sem feltétlenül, ha magát a vezető pártot váltanák le (lásd „vidd az összes haverod!” kiegészítés az előző mondat végén). A talapzat, ami többek között korrupcióból, hataloméhségből, elitizmusból, nacionalizmusból és minden kisebbség gyűlöletéből áll össze, érintetlen maradna. Csak akkor változna meg igazán a rendszer, ha a hatalomra kerülő új pártnak lenne bátorsága nem ráállni erre a talapzatra. Bátorság kell hozzá, hiszen a talapzat olyan értékeket sugall, amelyek mélyen gyökereznek a magyar társadalomban és amelyeknek segítségével sok nagyhatalmú támogatót lehet szerezni, akik ezekből profitálnak. Egy másik talapzatra lenne szükség, amely az elfogadást, a békés egymás mellett élést hirdeti, amelyben a politikus célja nem a személyes hatalom vagy gazdagság, hanem az ország fellendítése. Sajnos Magyarországon nem sokakat látok, akik egy ilyen talapzatot akarnának építeni, és ők sem elég erősek, hogy megtegyék.

2016. december 24., szombat

Nadir és Simin - Egy elválás története

Nadir és Simin azért válnak, mert az asszony külföldön kapott munkalehetőséget, a férfi azonban nem hajlandó vele menni, mert Alzheimer-kóros idős édesapját kell ápolnia. Miután Simin elköltözik, Nadir ápolónőt fogad apja mellé, akinek inkompetenciájából azonban komoly problémák származnak. Nadir mindezért, nem is burkoltan, Simint hibáztatja: ha ő nem megy el, nem kellett volna ápolónőt alkalmaznia. Feltételezzük tehát, hogy korábban Simin gondoskodott az öregről, noha nyilvánvalóan akkor is volt állása.

Feminista kutatók már régen felfedezték, hogy kultúránkban a családdal, rokonsággal kapcsolatos feladatokat a nők látják el, még akkor is, amikor férjük családjáról van szó. Ezt saját magam is tapasztaltam: mikor házi feladatként családfát kellett csinálnunk, megdöbbenve láttam, hogy anyám jobban ismeri apám felmenőit, mint apám maga. Nadir szereti az apját, mégsem jut eszébe, hogy a kedvéért mondjuk rugalmasabb vagy otthonról végezhető munkát találjon, azt viszont magától értetődőnek vette, hogy Simin összehangolja a munkát és az ápolási feladatokat. És mellesleg az összes házimunkát is, ugyanis Simin távozása után Nadirnak még azt is a lányuktól kell megkérdeznie, hol tartják a teát.

Jóindulatú férfiak gyakran hangoztatják, hogy ők amennyire csak tudnak, „segítenek” a háztartásban és a gyereknevelésben. A „segítés” szó azonban már eleve azt sugallja, hogy ez nem az ő feladatuk (a munkakörünkbe tartozó hivatali feladatokban nem „segítünk”, hanem kötelességből elvégezzük őket). Még azokban a háztartásokban is, ahol a férfiak elég sok munkát magukra vesznek, gyakran érzékeltetik, hogy ezt szívességből csinálják, a fő felelősség továbbra is a nőn (vagy nőkön) nyugszik. Egy Marjorie DeVault nevű antropológusnő sok családot megvizsgálva azt találta, hogy még ott is, ahol a férfi feladata a főzés, a feleség dönt arról, mit egyenek. Persze sok nő ragaszkodik is ehhez a feladatához, hiszen végre egy terület, ahol irányító szerepet kaphat. A megoldás tehát nem feltétlenül a „majd átveszem helyetted, drágám”, hanem egy olyan családmodell, ahol a felnőtt családtagok közösen irányítanak és egyformán vállalják a felelősséget a háztartási feladatokért.

Ajánlom ezt a férfiak figyelmébe, így a karácsonyi készülődés közepén.

2016. december 1., csütörtök

A szabadság határai

***SPOILER***

Az ausztrál Claire turistavízummal érkezett Los Angelesbe; munkát szeretne vállalni, de nincs reális esélye, hogy zöld kártyát kapjon. Véletlenül megismerkedik Cole-lal, aki a bevándorlási hivatalban dolgozik és alkut ajánl neki: ha a lány két hónapig a szeretője lesz, megszerzi neki a zöld kártyát. Mivel Claire már lebukott előtte, hogy munkát keres, nem nagyon lát választási lehetőséget, és találkozgatni kezdenek lepukkadt motelekben. Egy ponton Cole bejelenti: elhagyja a feleségét, Claire-rel akar lenni. Claire ekkor világosítja föl, hogy ő csak az egyezségük miatt találkozgat vele és amúgy undorodik tőle. Cole ezen totálisan ledöbben.

Az átlag (nőnemű) nézőnek valószínűleg elég nehéz megérteni, miért érte Cole-t meglepetésként ez a bejelentés, de próbáljuk meg. Először is, mi az, ami megragadta Claire-ben? Például, hogy mindig rendelkezésre állt (ez az alku része volt). Mindig türelmesen meghallgatta őt és olyan szexuális tevékenységekbe is belement, amitől sok nő undorodik (mellesleg Claire is, csak nem volt olyan helyzetben, hogy tiltakozzon). A szexben totálisan passzív volt, kiszolgáltatva Cole-nak. Cole a jelek szerint jobban díjazza az ilyen nőket, mint a feleségét, aki önálló akarattal rendelkező, határozott, intelligens asszony (és mellesleg vonzó és jólelkű, a film egyik legpozitívabb szereplője). Cole nem veszi Claire nonverbális jelzéseit, mert nem is érdeklik őt. Az ellenállás hiányát vágynak, a passzív meghallgatást empátiának érzékeli; számára a szerelem a szexuális vágyat, a szerelmi beteljesülés a kielégülést jelenti.

Cole tévedése nyilvánvalóan onnan származik, hogy elfelejti: közte és Claire között hatalmi egyenlőtlenség van. Ugyanebbe a tévedésbe esnek azok a férfiak, akik meggyőződéssel mesélik, hogy a prostituált velük „valóban élvezte”. Férfiak és nők között azonban nemcsak az ilyen extrém esetekben áll fenn egyenlőtlenség. Totál átlagos feleségek is kiszolgáltatottak lehetnek a férjüknek, mert kevesebbet keresnek, kisgyerekeik miatt kevésbé mobilisak, illetve a társadalmi elvárások belenyomják őket bizonyos szerepekbe; a látszólag független diáklány esetleg nem azért megy bele a szexbe, mert kívánja, hanem mert cikinek érzi x idő együttjárás után még mindig halogatni. Ami persze nem azt jelenti, hogy nők soha nem egyeznek bele a szexuális (vagy bármilyen) viszonyba. Azonban egy odafigyelő (netán feminista) partnernek illik átgondolnia: tényleg szabad akaratból történt a beleegyezés, vagy bizonyos tényezők késztetik a nőt olyasmire, amire valójában nem vágyik?