2017. március 30., csütörtök

Súlyos szabálytalanságokkal működik Magyarországon a Soros-egyetem

http://www.origo.hu/itthon/20170328-sulyos-szabalytalansagokkal-mukodik-a-soros-egyetem.html

A cikkben említett egyetemek közül egyről van konkrét ismeretem, de az cáfolja a cikkben írtakat. A CEU igenis akkreditált intézmény, és számos szakja is akkreditált, az azokon kapott diplomát automatikusan elfogadja a magyar rendszer. Van pár olyan program (köztük a Gender PhD), amelyek nem akkreditáltak, de ettől még egy adminisztrációs folyamatot (és némi pénzbefizetést) követően ezeket is elfogadják magyar diplomának. És persze senki sem veri át a hallgatókat: jelentkezéskor pontosan tudják, hogy akkreditált szakra jelentkeznek-e vagy sem, tehát ha mégis megteszik, akkor vagy a honosításra játszanak, vagy nem a magyar elfogadottság érdekli őket, hanem hogy egy olyan intézményben szerezzenek diplomát, amely az egyetemek nemzetközi ranglistáján jelentősen megelőzi a legtöbb magyar felsőoktatási intézményt; netán szeretnének olyan egyetemen tanulni, amely finanszírozhatja terepmunkájukat vagy konferencia-részvételüket, esetleg külföldi részképzést biztosít nekik, és ezzel olyan módon kerülhetnek be a nemzetközi tudományos életbe, amire a magyar egyetemek hallgatóinak esélyük sincs. Tehát a cikkben erről közölt információk hamisak, és ennek alapján a többi egyetemről írottakat sem tudom készpénznek venni.

Az akkreditáció állítólagos hiánya viszont jó ürügyet szolgáltat a kormánynak arra, hogy olyan törvényeket javasoljon, amelyek megakadályoznák a CEU magyarországi müködését. Rögtön felmerül a kérdés, miért a CEU-ra irányulna a törvény, amikor a cikk szerint több felsőoktatási intézménnyel is bajok vannak. A válasz persze az, hogy nem az akkreditációval van bajuk, az csak egy ürügy a CEU megtámadására. Ez az egyetem ugyanis, amelyet a persona non gratává vált Soros György nevével kapcsolnak össze sokan (bár most már elsősorban nem az ő pénzéből, hanem alaptőkéje befektetéseiből és volt diákjai adományaiból él) azért alakult annó, hogy a nyílt társadalom és a demokrácia értékeire nevelje a jövő kelet-európai értelmiségét. Nyilvánvaló, hogy egy állítólagos illiberális demokráciában, amely valójában neoliberális diktatúra-kezdemény, nem értékelik ezt a hozzáállást. Mint korábbi posztokban már kifejtettem, a jelenlegi magyar vezetésnek az a célja, hogy állampolgárai ne tanuljanak meg gondolkodni, ezért is hagyja tönkremenni az oktatási rendszert. A CEU beleköp a levesébe azzal, hogy a magyar egyetemeken nem tanított készségekkel és tudással látja el hallgatóit, sőt segíti azokat a hátrányos helyzetből induló roma diákokat, akiket a magyar állam másodrendű állampolgárnak tekint és inkább az út szélén hagyna. Egyesek szerint kifejezetten a gender szak piszkálja a kormány csőrét, hiszen a magyar jobboldal rettenetesen veszélyesnek tartja azt a gondolatot, hogy a férfiak és nők közötti különbségek nagy része társadalmi eredetű és változhat, bár saját történelmünkben is bőven volt erre példa.

Ha a CEU-t kitiltják az országból vagy ellehetetlenítik itteni létezését, természetesen nem fog megszűnni, csak átköltözik egy másik országba (ami persze bonyolult és költséges folyamat, de nem megoldhatatlan). Az egyetem tehát nem veszít ezzel túl sokat, Magyarország annál inkább. Egyrészt azok a magyar diákok, akik munkájuk vagy családjuk miatt nem tudnak bevállalni külföldi tanulmányokat, elesnek egy lehetőségtől. Nem látogatnak majd ide nemzetközi hírű tudósok, hogy potenciálisan a magyar közönség számára is nyitott előadásokat tartsanak, akár konferenciák keretében. Teljesen megszűnik az országban olyan fontos tudományterületek oktatása, mint a gender vagy a nacionalizmuskutatás. És elérhetetlen lesz a magyar diákok és tudósok számára a CEU hatalmas könyvtára, amelynek számos magyar tudományos munka és szakdolgozat köszönhető. Ha tehát elüldözik az országból azt az egyetemet, amelynek megvannak az anyagi eszközei és a nemzetközi kapcsolatai egy igazán színvonalas tudásbázis kialakításához, azzal a magyar tudományos élet szegényedik el – és persze a magyar civiltársadalom is, hiszen a CEU-ról kerültek ki számos civil szervezet vezető aktivistái.

A magyar politikai elitet persze ez kevéssé érdekli. Ők már részesültek megfelelő oktatásban, többen közülük éppen Soros György támogatásával, és nem akarják, hogy ugyanezen készségek megszerzésével bárki is vetélytársuk lehessen. Ahogy Ceaucescu a medvevadászatot, ők a gondolkodás képességét tartják meg maguknak privilégiumként.

2017. március 19., vasárnap

A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció

Ez a kevéssé ismert, de igen hatásos doku azt mutatja meg, hogy a politikai polarizáció milyen hatással van az emberi kapcsolatokra a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Évtizedes barátság megy tönkre azért, mert a két barát különbözőképpen értékeli egy adott párt üzeneteit; egy anya marginalizálódik a családjában, mert más pártra mer szavazni, mint a többiek. Bár a film 2008-ban készült, a téma továbbra is él: ezt bizonyítják például azok, akik időnként posztolják a facebookra, hogy adott pártot vagy politikai intézkedést támogató ismerőseiket automatikusan törölni fogják.

A magyar feminista közösségben két téma okoz mostanában hasonló töréseket: a szexmunka és a transzneműség. A március 8-i nőnapi felvonulás szervezéséből az egyik magyar civil szervezet azért hátrált ki, mert az egyik beszéd a szexmunkások jogai mellett tervezett kiállni, több másik megkeresett szervezet pedig azért, mert az esemény (hasonlóan az azt inspiráló nemzetközi mozgalomhoz) transz-inkluzív volt. Végül az eredeti (külföldi) szervezők egyedül hozták össze az eseményt – hogy azután kritikákat vágjanak a fejükhöz, amiért nem vonták be a magyar feministákat.

Persze mindkét téma bőven tartalmaz ellentmondásokat, amelyekről lehet és kell is beszélni, ám ez ellenségeskedés nélkül is megoldható lenne. Lehet például vitatkozni azon, hogy jó ötlet-e (és ha igen, milyen esetekben) serdülő korú transz fiataloknak hormonokat adni, vagy mennyire (és ha igen, milyen esetekben) a nő önálló döntése a szexmunka. Ad absurdum gondolkozhat valaki úgy, hogy egy ideális világban nem lenne szexmunka, ám amíg ez nem valósul meg, addig az ezzel foglalkozó nők jogai védelemre szorulnak. Itt azonban nem ez történik, hanem radikális elhatárolódás és a másképp gondolkodók megbélyegzése: ahogyan a filmben az anyára baloldali gondolkodása miatt rásütik, hogy hiányzik belőle a nemzeti érzés, egyes hangok azt állítják, hogy a transzokat elfogadó feministák valójában nőtársaikat veszélyeztetik, vagyis nem „igazi” feministák.

Korábban is írtam már a magyar feminizmusban található megosztottságról és céloztam rá, hogy ez egyeseknek nagyon jól jön; ezért többen paranoidnak gondoltak. Pedig nem feltétlenül arra gondolok, hogy valakik direkt viszályszítás céljából szivárognak be feminista közösségekbe (bár ez sem elképzelhetetlen). Alapvetően arról van szó, hogy a magyar közbeszédek az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elv alapján működnek (copyright Rákosi Mátyás). Csak a totális ellentét elképzelhető, a másik táborral semmilyen témában nem szabad egyetérteni vagy együttműködni (ld. az Egymásra találtak c. posztomat). Aki ellenzi a szexmunkát, az el se megy oda, ahol a szexmunkások is megjelennek, nehogy véletlenül többfajta nézőpont is megjelenjen ugyanazon rendezvényen, vagy ne adj’ isten kiderüljön, hogy egyetértenek valamiben. Egyes feministák elismerik, hogy vannak „jófej” transznők is – azok, akik nem akarnak női terekben megjelenni és női közösségekhez tartozni. Az eredmény pedig az lesz, hogy egyrészt egyre szűkül azoknak a köre, akik számára a feminista közeg befogadást és támogatást nyújthat, másrészt maga a feminizmus is széttöredezik, és sokkal kevésbé lesz képes az érdekérvényesítésre. Szerintem egy ilyen szexista társadalomban ezt nem engedhetnénk meg magunknak. De persze a magyar társadalom részben azért maradt ilyen szexista, mert a feministák energiáinak jelentős része az egymás elleni küzdelemre megy el.

2017. március 9., csütörtök

A tanú – Pelikán elvtárs mint uszodavezető

- Miért állnak ezek az emberek odakint? Van ezeknek jegyük?
- Van.
- Akkor miért nem mennek be?
- Mert Bástya elvtárs úszik odabent.
- És neki van jegye?
- Nincs…

Ez a párbeszéd többször is eszembe jutott az elmúlt hónapok folyamán, ahogy egyre több budapesti uszodában szüntetik meg átmenetileg a lakossági használatot a Vizes Világbajnokságra (ez de hülye név) való készülés miatt. A Komjádi és a Tüskecsarnok uszodája után most a Hajós is beállt a sorba. Hovatovább a belvárosi lakosnak, ha úszni szeretne, ki kell bumliznia valami városszéli wellnessbe vagy a néhány iskolában meglevő tanuszodákat használnia – szigorúan reggel 7 előtt vagy este 8 után, mert a kettő között ugyebár oktatás van.

Az egy dolog, hogy szerintem egy rangos nemzetközi sportesemény lebonyolítására csak olyan ország vállalkozzon, ahol ennek infrastrukturális feltételei már a pályázat benyújtásakor készen állnak (és talán ez alapján kéne a pályázatok elbírálását is végezni). De emellett az uszodabezárások gyönyörűen tükrözik azt az attitűdöt, amelyet előző bejegyzésemben („Mindenki”) már kritizáltam: hogy csak a legjobbak számítanak, az átlagember nem. A sportlétesítmények nem a tömegsportot szolgálják, hanem a világklasszisokat, mert mi csak belőlük merítünk nemzeti büszkeséget: az ausztrálok azzal dicsekednek, milyen sokan futottak a Sydney Maratonon, de mi csak azzal, ha egy magyar (vagy annak kikiáltott) élsportoló világcsúcsokat döntöget. Ez a kisebbségi érzésből fakadó teljesítménykényszer pár éve már egy kiváló kajakosunk (?) halálát okozta, mégsem csökkent azóta. Így hiába épülnek szép új sportlétesítmények, azokat az olimpikonoknak szánják, nem az ötvenéves Gipsz Jakabné ügyintézőnek, aki reggelente munka előtt leússza (pontosabbn leúszná) a maga ezer méterét, ezzel megóvja az egészségét és nem jelent plusz terhet a magyar egészségügynek. Nem mintha kizárólag ez lenne a szempont, de normális kapitalista országban ha mással nem, ezzel az érveléssel meg lehet győzni a döntéshozókat. Csak nem akkor, ha a nemzeti érzés még a gazdasági érdekeket is felülírja.

Néha elképzelem, mi lett volna itt, ha Budapest megnyeri az olimpiai pályázatot. Valószínűleg még a margitszigeti teniszstadiont és futókört is az élsportolóknak foglalták volna le. Az átlag magyar honpolgár meg nyomhatta volna a fekvőtámaszokat otthon a lichthofban.


2017. március 8., szerda

Queen: I want to break free

https://www.youtube.com/watch?v=f4Mc-NYPHaQ

Elsősorban a videoklipje miatt választottam pont ezt a sok olyan dal közül, amelyek arról szólnak, hogy a nők megpróbálnak kitörni a rájuk kényszerített szerepekből. A mai napon nemzetközi szintű női sztrájk zajlik: ezt nyilvánvalóan a 1975-ös izlandi női sztrájk inspirálta, amelynek során több mint 25 ezer nő (az ország lakosságának több mint 10%) állt le egy napra mindenféle fizetett és nem fizetett munkával. A mi sztrájkunk azonban kisebb méretű. A felhívásban is az áll, hogy csak akkor sétálj ki a munkahelyedről, ha ezt hátrányos következmények nélkül megteheted; lehetőleg ne vásárolj semmit (de ha igen, akkor azon belül is felvetnek etikusabb lehetőségeket), amennyire lehet, kerüld a házimunka elvégzését. Nálunk az egyetemen például némi egyeztetés után a tanszék arra jutott, hogy a munkabeszüntetést egy dél körüli időpontra teszi oly módon, hogy annak majdnem teljes időszaka az ebédszünet idejére essen.

Nyilván több oka is van, hogy a mi női sztrájkfelhívásunk kevésbé radikális, mint annak idején az izlandi nőké. Egyrészt Magyarországon jóval kevésbé elterjedt a feminizmus, mint Észak-Európában akár a hetvenes években volt; az izlandi munkaadók jó része (különösen, akik nők voltak) valószínűleg támogatták alkalmazottaik aktivista részvételét, így azok nem szenvedtek különösebben nagy hátrányt a sztrájkban való részvételük miatt (arról nem is szólva, hogy különböző kultúrákban különféleképpen értelmezik a munkaidő fogalmát). Nyilván az sem mindegy, mennyivel korábban tesznek közzé egy ilyen felhívást, hiszen lehetnek emberek, akiknek egyszerűen már túl késő volt áttenni egy tárgyalást/előadást stb. De az általános társadalmi légkör valószínűleg még többet nyom a latban. A 70-es évek a forradalmi mozgalmak, köztük a radikális feminizmus időszaka volt, az ilyen akciók nem számítottak annyira különlegesnek. Mára ezeknek a mozgalmaknak nagy része (különböző okoknál fogva) megszelídült, a radikalizmus már csak kisebb, jellemzően privilegizált értelmiségi csoportokra jellemző. A mostani aktivistákat kevésbé extrém módszerek jellemzik, viszont – részben a média tudatos használatának köszönhetően – sokkal nagyobb láthatóságot tudnak teremteni kevesebb emberrel is.

Baj-e vajon, hogy a radikális politikai akciók kora leáldozott? Vannak, akik visszasírják ezeket és kritizálják a mostani feminizmus fő irányvonalait, amiért azok túlságosan „szoft” eszközökkel dolgoznak. Ám azóta átalakult a kulturális közeg: ma már elég furcsán venné ki magát mondjuk egy olyan die-in akció, amilyeneket a 80-as években queer aktivisták csináltak amerikai nagyvárosokban. Magyarországon ráadásul végképp senki nem csinált ilyesmit, tehát nincs egy történelmi-mozgalmi hagyomány, amire támaszkodhatna. De ami még fontosabb: a radikális feminizmus (amely egyébként valószínűleg kevésbé volt tömegjelenség, mint amennyire így visszanézve, éppen erős láthatósága miatt, annak tűnik) nagyon nem volt tekintettel az emberek élethelyzetére. Akkoriban még nem volt szó interszekcionalizmusról: nem gondoltak bele, hogy egy szegény sorsú egyedülálló anya sokkal súlyosabb következményekkel néz szembe, ha mondjuk a sztrájk miatt kirúgják, mint egy jól képzett gyermektelen, középosztálybeli nő. Nem véletlen, hogy a radikalizmus szószólói jellemzően jól szituált közegből jövő, egyetemista vagy értelmiségi foglalkozású, gyermektelen emberek, akik készségeik és kapcsolataik révén viszonylag könnyen találhatnak új otthont vagy állást. Ettől még nekik is lehet veszítenivalójuk persze, de sokkal kevesebb, mint a náluk rosszabb pozícióból indulóknak, akiknek a helyzetébe ők jellemzően nem tudják beleélni magukat.

A női sztrájk felhívása figyelembe veszi az eltérő lehetőségeket. Nemcsak egyféle módon lehet csatlakozni az eseményhez. Az a lényeg, hogy láthatóvá váljanak azok a nők, akik fel akarják emelni a szavukat az elnyomás ellen. És mellesleg az se baj, ha láthatóvá válik, milyen sokféle módon lehet ezt megtenni.

2017. március 1., szerda

Mindenki

***SPOILER***

Háromfajta reakciót látok az interneten az Oscar-díjas kisfilmre. Sokan azt hangsúlyozzák, hogy ez a film „nem rólunk szól”, hiszen a magyarok pont hogy nem állnak ki ilyen módon egymás mellett és/vagy a hatalom ellen, lásd elnyomó rendszer/kirekesztés megtűrése. Azt még külön felróják a filmnek, hogy OrbánViktor gratulált hozzá, pedig valljuk be, a filmrendező erről tényleg nem tehet (maximum azt jelzi, hogy miniszterelnökünknek vagy hiányos az önismerete, vagy kevéssé képes művészeti alkotásokat értelmezni). Ebben az értelmezésben a film nem a magyarok dicsősége, inkább szégyene. Mások (mint a 444) a filmet mint művészeti alkotást illetik kritikával. A harmadik vélemény az, hogy ne fanyalogjunk már mindenen (ez is olyan magyar szokás), inkább örüljünk a magyar Oscarnak.

Én egy negyedik véleményt fogalmaznék meg, pontosabban feltenném a kérdést: mitől magyar ez a film? A rendező, mint tudjuk, külföldön él, bár magyar származású (de ilyen alapon a Párizs, Texas meg német film lenne). Tény, hogy a történet Magyarországon játszódik, a helyszínek és egyes kultúrelemek egyértelműen felismerhetőek (bár a műanyag üvegcséből kiszopogatható limó nekem inkább 80-as, mint 90-es évek – na de milyen klisé lett volna a cselekményt a szocializmus idejére tenni). A helyszín azonban úgyszintén nem teszi magyarrá a filmet, ahogyan a Schindler listája sem cseh alkotás. Eszközeiben sem illeszkedik a film a magyar filmtörténet fővonalába: egyetértek a 444-gyel, hogy elnagyolt, leegyszerűsíti a dilemmát (ami a hasonló magyar filmekre nagyon nem jellemző), a vége meg különösen hollywoodias, hiszen a gyerekek mégis elkezdenek énekelni, nehogy „vesztesekként” vonuljanak le a színpadról (amúgy ez üti agyon a film egész mondandóját: az igazi lázadáshoz fel kellene vállalni, hogy nem leszünk népszerűek/sikeresek). Az egymás melletti kiállás gesztusa és formája nekem a brit és ír bullying-ellenes kisfilmeket idézi (amúgy művészi megformálás szintjén is sajnos). Szóval ebben a filmben a rendező és színészek személyén, valamint a helyszínen kívül nem sok magyar van.

Hogy miért ünnepeljük mégis? Mert a magyaroknak olyan szintű kisebbségi érzésük van másokhoz képest, amit csak a nagy és sikeres honfitársaikra való utalásokkal tudnak (részlegesen) ellensúlyozni. Ezért emlegetik folyton a Nobel-díjas magyarokat, bár közülük a díj megkapásakor csak egyetlen élt az országban. Lengyelország egyik településén áll egy templom, amelyben az útikönyvek szerint 40 magyar szent képe látható. Némileg szkeptikusan mentünk oda, lévén én nem tudok róla, hogy lenne 40 magyar szent. Nincs is: az ábrázoltak egy része csak beatus (boldog), ami még kimagyarázható, jónéhányuk viszont a legjobb indulattal sem mondható magyarnak, például Nepomuki Szent János, akit se származása, se működési helye nem köt országunkhoz, épp csak egyszer ellátogatott hozzánk. A nacionalizmusnak ez a fajtája igen elterjedt Európa ezen térségében: a vicc szerint, ha idegesíteni akarunk egy szerbet, csak annyit kell mondanunk, hogy Nicola Tesla horvát volt. Ugyanakkor ez az attitűd szorosan kapcsolódik a bevándorlókkal és mindenféle idegennel szembeni előítéletekhez – legalábbis amíg szóban forgó bevándorlók nem tesznek valami jelentős dolgot, mert akkor ugye rögtön magyarnak minősülnek és felkerülnek a „híres hazánkfiai” listájára.

Hogy mikor örülnék én a Mindenki Oscar-díjának? Elsősorban mindenképp akkor, ha megérdemelte volna, ha egy hiteles történetet adott volna elő árnyalt karakterekkel és kidolgozott konfliktussal. Így nem tudom nem azt érezni, hogy a neki ítélt Oscar szimbolikus volt, elismerés egy diktatúrából érkezve is az ellenállásra buzdító alkotásnak, nem pedig művészi elismerés. De legjobban akkor örülnék a film sikerének, ha Magyarországon élő rendező leforgathatta volna, és utána nyilatkozatban kifejthette volna a benne rejlő rendszerkritikát anélkül, hogy vezető politikusok hálátlannak bélyegeznék, ahogy Enyedi Ildikóval történt. Sajnos e két opció egyike sem valósult meg.