Az Igazából szerelem igazából feltárja a romkomok problémáit

***SPOILER (és nemcsak ezé a filmé, bocs)***

 Nemrég került a mozikba a 20 éves Igazából szerelem felújított változata, amire a magyar média lelkesen ráharapott, hogy fikázhassa a film idejétmúlta és/vagy logikátlan elemeit (pl. ebben a podcastban: https://telex.hu/after/2023/12/24/igazabol-szerelem-20-eves). A kifogások fő területei: 1. olyan elemek, amelyek "rosszul öregedtek" és ma már gáznak számítanak, mint Billy bácsi Britney Spears-es poénja 2. logikátlan vagy irrealisztikus elemek és 3. a film által idealizált elemek, amelyek azonban egy tényleges párkapcsolatban nagyon nem megfelelőek. Itt most reflektálnék egy kicsit mind a háromra, de főleg a harmadikra.

Az 1. kategóriáról olyan sokat nem is kell beszélni, hiszen egyértelmű, hogy minden film, könyv vagy más művészeti alkotás a saját korát tükrözi. Bill Nighy (akinek a képét a pinterestről szedtem, direkt mikuláscsajok nélkül) éppúgy nem láthatta előre Britney Spears sorsát, mint Agatha Christie azt, hogy a "néger" szó az afroamerikai felszabadítási mozgalom után sértőnek fog minősülni. Ahogy nem kérjük számon Shakespeare-en A velencei kalmár antiszemitizmusát vagy az olasz reneszánsz festőkön azt, hogy a Madonnát klasszikusan európai és nem közel-keleti vonásokkal ábrázolták, egy húszéves filmen sem kell számonkérni a mai gondolkodásmódot. És nem is kell feltétlenül cenzúrázni a "rosszul öregedett" elemeket, mint a Tíz kicsi négerrel/indiánnal tették. Ehelyett ki kéne alakítani és gyerekeinknek is átadni azt a tudatosságot, hogy ami oké volt a reneszánszban vagy húsz éve, az nem feltétlenül oké napjainkban.

Az életszerűtlenség valóban jellemzi a filmet, de nemcsak ezt, hanem általában a romkomokat - ahogy a westerneket, vagy más művészeti ágakon belül az operákat vagy a krimiket is. Ahogy nem túl logikus, hogy az Egyesült Királyság miniszterelnöke ne tudja másként kideríteni egy alkalmazottja címét, mint hogy minden házba bekopog az utcában, ugyanígy nem jellemző, hogy a leleplezett gyilkos részletesen elmesélje a detektívnek, hogyan követte el a bűntényt (különösen akkor nem, ha tagadni tervez a tárgyaláson), és mint Ed Gardner amerikai komikus rámutatott, az operaszínpadon kívül a hátba szúrt személyek nem szoktak dalra fakadni. Alapvetően arról van szó, hogy ezeknek a műfajoknak mind megvan a maguk saját kis univerzuma, és ezen belül meghatározott dramaturgiája. A romantikus filmeknél például jellemző toposz, hogy a szerelemért áldozatot kell hozni, illetve valamilyen módon kilépni a komfortzónánkból - a miniszterelnöknek leereszkedni a "nép" közé, a semmilyen nyelven nem beszélő (vagyis vélhetően más kultúrák iránt nem túl nyitott) angolnak elmenni Marseilles portugál negyedébe, vagy a kisfiúnak átugrani a reptéri biztonsági ellenőrzésen. És nyilván a való életben ez az utolsó biztosan nem sikerült volna (az előző kettő is kérdéses), de a filmen sikerülnie kellett, hiszen azzal, hogy meghozta az áldozatot, a hősnek el kell nyernie megérdemelt jutalmát. Az operákat sem aszerint dicsérjük vagy kritizáljuk, hogy csak olyankor énekelnek-e bennük, amikor a való életben is előfordulhatna ez, hanem saját műfajukhoz mérjük őket. Szóval a romantikus filmeken ne kérjük számon a realizmust.

És nemcsak azért, mert akkor olyan ellentmondásokat fedezünk fel bennük, amelyeket a podcastban hosszasan sorolnak. Sokan hiszik azt, hogy a szerelemnek és a párkapcsolatoknak a romantikus filmekben ábrázolt módon kéne alakulnia, és ez nagyon komoly probléma. Egyrészt azért, mert így irreális elvárások alakulhatnak ki. Azt már több kutatás kimutatta, hogy a sok pornót néző embereknek általában rosszabb lesz a szexuális élete, mert irreális elvárásokat támasztanak önmaguk és partnereik felé, ráadásul magasabb lesz az ingerküszöbük, és egy idő után már csak a filmekben látott extrém helyzetek tudják felizgatni őket. Hasonló veszélyt látok abban, ha egy romkom-rajongó csak azt tudja igazából szerelemnek tekinteni, ha a másik hajlandó feladni miatta egész korábbi életét. Ráadásul, mint ezt a mai kritikusok sokszor felhozzák, az Igazából szerelem egyes "romantikus" elemei nagyon nem etikusak. A barátja menyasszonyát titokban filmezgető srácon túl ezek között szokták emlegetni a főnök-beosztott viszonyt - ez azonban nemcsak ebben a filmben, hanem elég sok más romkomban is megjelenik (kézenfekvő párhuzam a Bridget Jones naplója, ahol ráadásul szintén Hugh Grant a főnök, és sokkal gázosabb, mint ebben a filmben). Miközben egyre több szó esik arról, hogy a jó párkapcsolat alapja az őszinte kommunikáció, a romantikus filmekben pont ennek az ellenkezőjét látjuk. Gondoljunk csak arra a toposzra, amikor a gazdag fiú vagy lány szegénynek adja ki magát, hogy csóró választottja "önmagáért" szeresse - mi bíznánk egy olyan emberben, aki egy egész hazugsághálót kerített maga köré? (Ezt egyébként jól kifigurázza a Két pasi meg egy kicsi, amelyben ennek a cselekményszálnak a végén a lány felháborodva dobja a lelepleződött álcsóró milliárdost, amiért hazudott neki.) Vagy összejönnénk egy olyan pasival, aki előtte x alkalommal megalázott vagy nevetségessé tett minket? A romantikus drámákban még durvább történetekkel találkozhatunk: a haldokló nő megszervezi, kivel jöjjön össze férje az ő halála után, nehogy véletlenül legyen szegény pasinak önálló választása; egy másik halálos beteg nő meg egy hónap után minden pasiját dobja puszta kíméletből, ismét meg sem kérdezve, hogy a másik mit akar. A féltékenység és a másik utáni kémkedés pedig annyira gyakori, hogy lassan már azon csodálkozunk, ha egy romkomban nincs ilyesmi. És míg a 2. kategóriájú elemekkel kapcsolatban az emberek többsége felfogja, hogy a való világ nem így működik, ezeknek az elemeknek a kapcsán nem vagyok erről meggyőződve. Elég sok olyan emberrel találkoztam, aki szerint a féltékenység a szerelem jele, aki szerint megbocsátható a fizikai erőszak vagy az, hogy kutakodnak a másik üzenetei között. Ha túl sok romkomot nézünk, önkéntelenül is hatással lesz ránk ez a fajta mentalitás, és ha nem választjuk nagyon tudatosan külön a való világtól, párkapcsolatainkra is kihathat. Ahogy a medve nem játék, a romantikus film sem párkapcsolati tanácsadás, és komoly problémákhoz vezethet, ha annak tekintjük.

Gilmore Girls - az interkulturális Kim család

***SPOILER***

A magyar nézők gyakran kifogásolják, hogy a legtöbb amerikai és más nyugati sorozatokban "kötelezően" szerepelnek nem-európai szereplők. Mondjuk ezek az országok vannak annyira multikulturálisak, hogy ebben semmi meglepőt nem kell találnunk; nekem inkább az tűnt fel, hogy ezeknél a szereplőknél az eltérő kulturális háttér sokszor maximum színesíti a cselekményt, de jellemzően nem okoz beilleszkedési nehézséget. Üdítő kivételként a Bob szereti Abisholát mellett a Gilmore Girls Kim családját említhetjük (mármint Mrs. Kimet és a lányát, mert apuka ugyan elvileg van a képben, de sose látjuk).  Ők jutottak eszembe, amikor ezt a podcastot hallgattam:

https://www.youtube.com/watch?v=nJhKHqDVVjM&ab_channel=Partiz%C3%A1nPodcast

A podcast igyekszik azt hangsúlyozni, hogyan lehet értéket teremteni abból, ha a gyerek több kultúrával találkozik, a Kim család viszont azt mutatja meg, mi van, ha ezt rosszul csináljuk. Mrs. Kim szigorú koreai keresztény életet folytat egy amerikai kisváros kellős közepén, az ételektől a vallási hagyományokon át egészen addig, hogy lánya számára kizárólag koreai férjet tud elképzelni. Lane viszont amerikai iskolába jár és ezáltal olyan, mint az amerikai tinédzserek: szereti a rockzenét, szeretne bulizni, fehér srácokkal járni vagy ne adj'Isten lilára festeni a haját. Ezért gyakorlatilag kettős életet él: a szobájában kialakított magának egy titkos kis zugot, ahol zenét hallgat és telefonál a barátnőjével, és bonyolult koreográfiákat dolgoz ki arra, hogy biztosan ne fusson össze az édesanyjával, amikor a fiújával sétál. Ugyanúgy titkolnia kell énje egy részét, mint az LMBTQ fiataloknak, ha homofób családban nevelkednek, és ez ugyanúgy megnyomorítja, hiszen szereti az édesanyját, mégis kénytelen folyamatosan hazudni neki. Felnőve azzal is szembesülnie kell, hogy édesanyja túl sikeresen nevelte belé a szexualitás bűnös voltát, és ez a párkapcsolatára is kihatással van. Ahogy anyja előtt a rockzenekart, zenésztársai előtt a családi hagyományait kell titkolnia. A szülő(k) nem eléggé rugalmas hozzáállása tehát azt eredményezi, hogy Lane egyik kultúra elvárásainak se tud maradéktalanul megfelelni, és nem véletlenül pörög állandóan: konstans stressz az élete. 

Nézőként persze jót derülünk Lane manőverein, de azért érdemes belegondolni, különösen a multikulturális családoknak: saját gyerekük számára ilyen életet szeretnének, vagy inkább hajlandók nyitottan hozzáállni az eltérő kulturális közeghez (legyen az akár az LMBTQ szubkultúra) és hagyni, hogy a gyerek önmaga lehessen?

Ininnawa: a sziget hívó szava

 

Mimi és édesanyja ápolónőként dolgoznak az indonéz szigetvilágban. Gyakran hónapokra elhagyják otthonukat, hogy távoli szigeteken ellássák az ott lakókat, akiknek egyedül ők nyújtanak egészségügyi ellátást. Az ilyen munkánál nincs vakáció vagy GYES. Nem sokkal harmadik gyereke megszületése után Mimi ismét útra készülődik. Persze meg kell beszélni, hogy mi legyen a babával, de Mimi rendőr férje készségesen felajánlja, hogy magával viszi az őrsre és vigyáz rá akár több hónapig, ahogy a két idősebb gyerekről is ő gondoskodik Mimi távollétében. A filmen látunk is jeleneteket, amikor főz nekik vagy házi feladatot ír velük. Végül Mimi magával viszi a kisbabát és csak a két nagyobbat hagyja otthon, de férje még így is nagyobb részt vállal a gyereknevelésből, mint a felmérések alapján a magyar apukák nagy része. Pedig Mimi fejkendős, hithű muszlim asszony.

Mára már az európaiak többsége (a magyaroknak, attól tartok, csak a kisebbsége) tudatában van annak, hogy az iszlámnak is épp annyiféle változata létezik, mint a kereszténységnek, és nem szabad ugyanazokat a sztereotípiákat ráhúzni mindenkire, aki muszlimnak mondja magát. A fejkendőt azonban továbbra is hajlamosak vagyunk egyfajta vallási konzervativizmussal azonosítani és a nők elnyomásának szimbólumát látni benne. Európában élnek ugyan olyan fejkendős nők, akik hevesen tiltakoznak ez ellen az általánosítás ellen (Bécsben voltam egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek fejkendős divattervező résztvevője elmondta: leginkább azért viseli a hidzsábot, hogy elkerülje a szexuális tárgyiasítást és zaklatást), de a muszlim országokban élő nőkről nem feltételezünk ilyen öntudatot. És erre itt van egy isten háta mögötti indonéz városban élő család, akik nem valamiféle európai divatot követő értelmiségiek, hanem hithű muszlimok, szándékosan muszlim nevet választanak gyereküknek, a fejkendős anya pedig imaszőnyeget vesz kislányának ajándékba. És mindemellett az apa kiveszi a részét a házimunkából és a gyereknevelésből, a dolgozó feleség pedig oktatást tart várandós nőknek a terhesség alatti szexről. Mindezt sose veszi észre az, aki csak a fejkendőig jut el - pedig az számtalan jelentéssel bírhat, és egyáltalán nem automatikusan egyenlő a nők elnyomásával.

A melegek, a janomamik és a láthatatlanság

 https://nepszava.hu/3215207_homofobia-gyermekvedelmi-torveny-fotosorozat-neprajzi-muzeum

A "gyermekvédelmi" pedofiltörvény burleszkbe illő következményein a Népszava is jókat poénkodik, a janomamikat és meleg aktivistákat bemutató tárlattal kapcsolatban megjegyezve például: "A természeti törzs tagjai szinte kivétel nélkül meztelenül tűnnek föl a kiállítás képein. Egy, a tárlatra érkező kisgyerekes család három perc után el is hagyta a terepet, miután a kicsik túl sok kérdést tettek föl szüleiknek bizonyos testrészekről." Mondjuk szerintem nem annyira vicces, inkább szomorú, és jól jelzi a magyar prüdériát (amire a mostani törvények persze még rásegítettek), hogy egy ilyen helyzetben a szülő kimenekül a kiállításról ahelyett, hogy szép nyugodtan elmagyarázná, hogy "igen, az a bácsi fütyije, neked is van olyan". (A mellékelt képen, amit a Britannicáról szedtem, ágyékkötős janomamik vannak, nehogy letiltsa a Facebook a bejegyzést, ha netán valaki meg akarná osztani.)

Bár abban egyértelműen igaza van a Népszavának, hogy egy meleg aktivistáról készült portré jóval kevésbé explicit, mint egy meztelen harcos képe, azt láthatóan nem érzékeli, miről van szó valójában. A gyerekek nemcsak meztelen vagy intim helyzetben levő melegeket nem láthatnak, hanem semmilyeneket. A jelenlegi magyar kormány célja a melegek eltörlése. Nagy elődjük, Hitler ezt annó haláltáborokkal igyekezett megoldani, de a mai Európában az ilyesmi ciki lenne meg amúgy is költséges, és amire nem jön uniós pénz, arra nem költünk (ld. egészségügy). Így megelégszenek azzal, hogy láthatatlanná tesznek minket, így hiába léteznek az országban melegek, a nagyközönség nem fog tudni róluk.

A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt. Rájöttek ugyanis, hogy a láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik fegyvere. Ha nincs szó rólam a tévében, rádióban, interneten, az olyan, mintha nem is léteznék. Nem látok szerepmodelleket, nem tudom, hogy kereshetnék magamhoz hasonló barátokat. Aki olvasta az Eltitkolt évek c. kötetet, annak visszaköszönhet a csaknem minden történetből sugárzó magány, a kétségbeesett keresés, hogy ezek a nők, akik senki más leszbikust nem ismertek saját magukon kívül, közösségre találjanak. A mai fiataloknak ezt már szerencsére nem kell átélniük; mikor egyszer egy Élő Könyvtárban meséltem a fiataloknak, hogyan próbáltam a 80-as években információhoz jutni a leszbikusságról, az egyik kislány közbevetette: "Ez olyan, mint egy történelemóra." És valahol ez volt az egész mozgalom célja: hogy már csak történelem legyen az az idő, amikor az LMBT+ emberek magányosan, minták és társak nélkül töltik a tizenéves korukat. És azok az emberek, akik először kiléptek a nyilvánosság elé és jogaikat követelték, történelmet írtak.

Amikor lekordonozzák egy kiállítás azon részét, ami emléket állít ezeknek a korai aktivistáknak, ezt a történelmet és egyben a közösségünket teszik láthatatlanná. Minden korábbinál fontosabb, hogy most megmutassuk magunkat, hogy soha többé ne kényszerítsenek vissza a láthatatlanságba.

Anna Frank a világban

 

Ezt a vándorkiállítást az amszterdami Anna Frank Ház rendezte még 1994-ben, és budapesti kiadása egyben első önkénteskedésem színhelye volt: önkéntes tárlatvezető voltam, aki az odalátogató iskolás csoportoknak (és ha nem voltak, olykor egyéni látogatóknak is) magyaráztam nemcsak Anna Frank életéről, hanem általában a holokausztról, annak kontextusáról és arról, hogyan jöhetett létre. A döbbenetes élményem az volt, hogy a kiállításra érkező gimnazista osztályok egy része még sohasem hallott a holokausztról: még nyolcadikban tanultak valamit Hitlerről meg a második világháborúról, de ennek kapcsán meg sem említődött az antiszemitizmus vagy a haláltáborok, a tizenkettedikes anyagban pedig még nem tartottak az 1930-as éveknél (és lehet, hogy soha el se jutottak addig, hiszen a gimnázium utolsó félévében már az érettségire való készülés foglalta le őket). Tehát ott álltak velem szemben 17-18 éves, csaknem felnőtt emberek, akik tőlem hallottak először arról, hogy származásuk, szexuális irányultságuk, nézeteik vagy fogyatékosságuk miatt milliókat pusztítottak el. Ledorongolta őket az információ. Voltak, akik leültek a földre és sírtak. Az egyik képnél, amin épp tömegsírba készültek lőni valakiket, az egyik lány halálra vált arccal állt meg. "Radnóti!" - suttogta, és látszott: ekkor értette meg, ami mintegy széljegyzetként elhangzott az irodalomórán, és egyben jutott el hozzá, hogy ezek az áldozatok mind emberek voltak, saját személyiséggel, értékekkel, érzelmekkel. Volt, hogy én is sírva mentem haza este a kiállításról, mert megszakadt a szívem ezekért a nálam csak pár évvel fiatalabb gyerekekért, akiket én szembesítettem a világ kegyetlenségével.

A World Press Photo körüli botrány kapcsán hallani olyan hangokat: nem is baj, ha a gyerekek nem látják ezt a kiállítást, hiszen annyi kegyetlenség van a képeken. Ez a megközelítés kevésbé homofób ugyan, mint Dúró Dóráé, de ugyanabból indul ki: hogy 18 éves koráig mindenki nevelkedjen buborékban, ne szembesüljön az élet valóságával (akár szexuális irányultság, akár mondjuk háború vagy betegség témájában), aztán majd ha betölti a 18-at, jól szembesül vele, hogy nem az a rózsaszín Barbie-világ veszi körül, amit elképzelt. Az Anna Frank-kiállításos tapasztalataim alapján is ellenzem ezt a megközelítést. Nyilván nem azt mondom, hogy háromévesekkel horrorfilmet nézzünk, de a világ valóságát ne titkoljuk el a gyerekek elől 18 éves korukig. Életkortól függően igenis magyarázhatunk nekik arról, hogy létezik háború, fogyatékosság, mélyszegénység, vagy éppen LMBT+ emberek. A World Press Photo, ahol minden képhez részletes magyarázat is tartozik, teljesen alkalmas egy ilyen feladatra. Akik kíméletből nem akarják a gyerekeket beengedni a World Press Photora, ugyanazt mondják, mint a kormány, csak éppen nem sorolják a melegséget a gyerekektől eltitkolandó témák közé.

Téves irány, hogy a gyerekeket azzal védjük meg, ha információkat eltitkolunk előlük (ami egyébként szembemegy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével is, miszerint a gyerekeknek joga van az információhoz). Azzal védjük meg őket, ha megfelelő színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást biztosítunk nekik, illetve figyelünk arra, hogy ne nélkülözzenek és otthonukban, az iskolában vagy az intézetben ne érje őket bántalmazás. Ezek ugyanis valóban ártanak nekik, szemben azzal, ha emberi szenvedésről vagy épp LMBT+ idősekről látnak képeket.

Jouvencelles

 

Ez a quebeci doku azt mutatja be, hogy élnek a mai tizenéves lányok - részben közösségi oldalak videóin keresztül, részben pedig három lánycsapatot követve. Ez jó kombinációnak bizonyul, ugyanis a netes tartalmakról leginkább a magány, az üresség és az önbizalomhiány sugárzik - nyilván ezek a lányok azért lógnak az élő videós oldalakon egész nap, mert nincsenek valódi barátaik. (Mielőtt valaki emiatt is az internet korát okolná: ilyen gyerekek régen is voltak, csak akkor egyedül ültek a szobájukban vagy kószáltak a mezőn, és még annyit sem kommunikáltak másokkal, mint amennyit ezeken a videókon keresztül lehet.) Sokkal érdekesebb, hogy a három lánycsapat közül kettő szintén meglehetősen fixálódott a közösségi oldalakra: az egyik hármast kizárólag aközben látjuk, amikor szórakozásból felnőtt férfiakkal csetelnek egy kissé pornográf jellegű oldalon, a másik központi egyénisége pedig egy amúgy rendkívül tudatos lány, aki az Instagramot használja az önkifejezés fő eszközéül. Ezt a csapatot mondjuk legalább nemcsak a net köti össze, azonban a harmadik csapat az, akik leginkább azt csinálják, amit ettől a korosztálytól várnánk: bicikliznek, fára másznak, levágják egymás haját. És nem tudom, véletlen-e, de ez a csapat leszbikusokból és egy abroszexuális (fluid szexualitású) aromantikus barátnőjükből áll.

Nemrég egy ismerősöm feltette a kérdést a Facebook-oldalán: hogyan lehet 40 fölött barátkozni? A válaszok egy részéből kiderül, hogy 40 alatt sem feltétlenül könnyű. Nagyon sok barátság (még a sorozatokban is!) olyanok között alakul ki, akik egy iskolai osztályba járnak vagy egy helyen dolgoznak, viszont a Covid alatt ezek a lehetőségek is lecsökkentek. Vannak, akik sokat járnak társaságba, de egyszerűen nem tudják, hogyan kell szorosabbra fűzni a kapcsolatot valakivel. Az, hogy egyre többen járnak különböző önismereti csoportokba, pont hogy nem javít a dolgon; az ilyen csoportokban ugyanis mesterséges közegben rögtön nagyon mélyen megnyílnak egymásnak az emberek, és van, akinek ezután nem lesz türelme vagy energiája megtenni azokat a köröket, amelyek normál körülmények között egy barátság ilyen szintű elmélyüléséhez szükségesek. Ismerek jónéhány embert, akinek egyedüli barátai az egykori önismereti csoportbeli társai közül kerülnek ki, ahogy olyanokat is, akik megszokták, hogy a terapeuta, pap vagy más segítő egyoldalú meghallgatást és támogatást nyújt, ezért magasabbra értékelik az ilyen kapcsolatokat annál, mint amikor néha nekik kéne odafigyelniük a másikra. Ezek azok az emberek, akik esténként végigtelefonálják az összes lelkisegély-szolgálatot és panaszkodnak arról, milyen magányosak.

Bár az én fiatalkorom óta az internet világa sok mindent megváltoztatott, úgy látom, az LMBT+ embereknek valamivel könnyebb a barátságokat kialakítani és fenntartani. Egyrészt a kisebbségben levés összeköt; még nagyon különböző hátterű LMBT+ embereknél is automatikusan kínálkozik témaként a coming out vagy az ismerkedés. A kifejezetten LMBT+ közösségi programoknál már előre számíthatunk rá, hogy valamilyen mértékben hasonló gondolkozású emberek lesznek ott, míg a heteró fiataloknak általánosan meghirdetett kiránduló- vagy beszélgetőklubokban gyakran vagy nincs téma, vagy fennáll a veszély, hogy a másik véresszájú náci vagy szexuális ragadozó. Plusz érzelmileg is automatikusan közösséget érzünk valakivel, aki szintén nemi vagy szexuális kisebbségbe tartozik, nyitottabbak vagyunk feléje. Nem véletlen, hogy vannak heterók is, akik lelkes tagjaivá válnak az ilyen csoportoknak - itt találják meg azt a közösséget, amit máshol hiába keresnek.

A különböző kutatások ráadásul azt mutatják, hogy az LMBT+ emberek életét végigkíséri a barátságok fontossága, szemben a heterókkal, akik közül sokaknak a gyerekek megszületése után nincs idejük a barátaikra. Korábban már írtam arról, hogy a szülőkkel szemben egyre magasabbak az elvárások, miközben a nukleáris családot egyre inkább egyedül hagyja mind a rokonság, mind az állam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), így érthető, hogy nem nagyon van idejük még barátokkal is találkozni (ez valamennyire a szivárványcsaládokat is érinti, ők viszont egy szempontból már szembe mennek az elvárásokkal, így talán könnyebb a többi elvárást is ignorálniuk). Emellett továbbra is él az a társadalmi elvárás, hogy a család az első, a barátok másodlagosak; amikor anyám pár havonta egyszer elment egy barátnőjével kávézni, a nagyanyám mindig beszólt, hogy egy férjes asszonynak és anyának a családjával kell töltenie a szabadidejét (akkor is, mikor mi már egyetemisták voltunk és nagyon nem a családdal töltöttük a szabadidőnket). Az LMBT+ közösségben viszont nincs ilyesmi, sőt a barátságot nagyon fontos értéknek tekintik; a barátok gyakran egyfajta választott családként jelennek meg, akiktől több támogatást kap az ember, mint a szexuális irányultságát vagy nemi identitását elutasító, esetleg nem is tudó vér szerinti családjától (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/07/felhoszakadas.html). Persze sok fiatalnak nem könnyű bekerülnie egy LMBT+ közösségbe, de ha már sikerült, akkor ott könnyebben talál igaz barátokra.

Ezzel persze nem oldottuk meg azoknak a problémáját, akik ciszheterók, vagy esetleg nem azok, de valamilyen okból nem szeretnének LMBT+ közegekbe járni.  Azonban az, ami az LMBT+ közösségeket összetartja, reprodukálható más közegekben is. Egy feminista egyesület, egy állatmentő csoport, egy politikai mozgalom, de akár egy focicsapat is megadhatja azt a fajta összetartozás-élményt, amely alapul szolgálhat a barátságoknak, és amely sokaknak fájón hiányzik, amikor elvégzik a középiskolát vagy a főiskolát, és többé nem automatikus, hogy az osztály- vagy csoporttársaikkal fognak együtt lógni és megbeszélni dolgokat (esetleg már korábban is, ha osztály- vagy csoporttársaik nagyon másképp gondolkodnak). Nem véletlen, hogy sok fiatal csatlakozik bandákhoz vagy szektákhoz, mert ott legalább közösségre talál. Pedig ha bátorítanánk a nem káros közösségeket és megtanítanánk a fiataloknak, milyen varázslatos dolog fokozatosan közel kerülni valakihez, az igen hatékony lenne az elmagányosodás és a pszichés problémák ellen.

Donde acaba la memoria

 

***SPOILER***

Adva van egy Ian nevű spanyol szakos ír egyetemista, aki valamikor a 60-as években megtudja, hogy a bátyja meleg. Az akkori konzervatív, überkatolikus ír rendszerben elég szar dolog melegnek lenni - akárcsak a francói Spanyolországban. Épp emiatt kezdi el Iant érdekelni Federico García Lorca sorsa, és 1971-ben jelenik meg a költő életéről írott első könyve, amelyben nyíltan kimondja, hogy Lorcát a fasiszta állam végeztette ki. Ezzel persze Ian nem lesz népszerű Spanyolországban, könyve tiltólistára kerül és neki magának is vigyáznia kell, nehogy spanyol segítőit bajba keverje. Viszont a spanyolok tömegével csempészik és csempésztetik az országba a rendszert leleplező Lorca-életrajzot, amely csak azért születhetett meg, mert egy külföldi írta, idegen nyelven, egy olyan országban, ahol nem korlátozták az önkifejezést.

Amikor elmentem Magyarországról, többször kifejeztem abbéli véleményemet, hogy bizonyos szempontból könnyebb az aktivizmust az országon kívülről folytatni, mint belülről. Nem feltétlenül azért, mintha olyan szintű veszély leselkedne rám és társaimra, mint Lorcára, noha nem biztos, hogy Magyarországon senki nem veszítette életét ellenzékisége miatt. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy diktatúra pszichésen is kifárasztja az embert. Olyan barátaim, akik régen minden tüntetésen ott voltak, már egyetlen megmozdulástól is kifáradnak; olyanok, akik régen hatalmas energiával dolgoztak emberi jogi programokban, már csak félgőzzel csinálják vagy úgy sem. Az elnyomás leszívja az energiájukat, és a különböző lejárató kampányok hatására többen kétszer is meggondolják, mielőtt leírnának valamit. Nem véletlen, hogy néhányan az olyan internetes közszereplők közül, akik arccal-névvel nyíltan kritizálják az Orbán-rendszert (Ágoston László, Perintfalvi Rita, Steiner Kristóf és mások) részben vagy teljesen külföldön élnek. Ahogyan a segítő foglalkozásúaknak kell egy támogató közeg (család, team, szupervízió), hogy képesek legyenek másoknak adni, úgy az aktivisták is többet tudnak tenni, ha demokratikus, pozitív hangulatú légkör veszi körül őket.

Ian ma Madridban él, Lorcával kapcsolatos hatalmas szakirodalom-gyűjteményét a spanyolországi Lorca-kutató intézetben tárolja a nyilvánosság számára is hozzáférhető módon; fontosnak tartja, hogy az emberek minél többet tudjanak a fasiszta múltról, hiszen csak így kerülhető el, hogy megismétlődjön. Természetesen nem számít többé persona non gratának, hiszen Spanyolország és Írország egyaránt demokratikusan működő államok, ahol az egyház szerepe jelentősen csökkent, az LMBT+ emberek pedig a heterókkal azonos jogokat és elfogadó környezetet élvezhetnek. Ahogy a film végén a stáblista pörgött a vásznon, azon gondolkoztam: vajon mikor jön el az idő, amikor az Orbán-rendszer már csak a történelem része lesz, amiről a fiatalok csak archívumokból, életrajzokból és dokumentumfilmekből értesülhetnek?

Emberszag

 

A színdarab utolsó pár mondatában Szép Ernő (mármint az őt játszó Gyabronka József, de a wikipedia képen az eredeti van) önmagát vádolja; úgy érzi, talán mondhatott, tehetett volna valamit, amivel megakadályozhatta volna a náci népirtást. Mondja ezt az az ember, aki maga is viselte a sárga csillagot, munkaszolgálatos volt, és író volta ellenére zsidósága miatt valószínűleg jóval kisebb volt a befolyása és a mozgástere, mint - ahogy ő fogalmaz - "szerencsésebb felekezethez tartozó" kortársainak.

Iványi Gábor alapítványát és az ahhoz tartozó iskolákat annyira kivéreztette a kormány, hogy szó szerint a túlélésért küzdenek. Október 6-án ezért jótékonysági gyűjtést rendeznek egyik iskolájuk fennmaradásáért (ideteszem a linket, hátha valaki ezen a bejegyzésen keresztül értesül róla: https://www.facebook.com/events/590907913062829/?ref=newsfeed). Egy barátom, aki Iványiék egyik iskolájában tanít, ezzel a kommentárral osztotta meg Facebookján ezt az eseményt: "Mint a koldus a templomajtóban... megalázó és kiszolgáltatott." Ő szégyelli magát, amiért kérnie kell, ahogyan Szép Ernő szégyellte magát, amiért "hagyta összetörni a világot." Pedig abban is hasonlítanak, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket segítő tanítóknak és más jó szándékú embereknek jóval kisebb ráhatása van a politikai döntésekre, mint azoknak, akik a parlamentben ülnek. Nincs miért szégyellniük magukat, hiszen sokkal többet tesznek a világ jobbá tételéért, mint egy csomó jómódú és befolyásos ember, akik csak a saját hasznukat keresik és nem törődnek azzal, hogy az ország szép lassan összeomlik körülöttük.

Vannak helyzetek, amikor csak a koldusnak nem kell szégyenkeznie.

A Halál Ereklyéi kontra A varázslók háborúja

 

Egy Juhász Roland nevű srác írt egy fanfic regényt Harry Potter és a varázslók háborúja címmel alternatív hetedik részként, mielőtt a Halál Ereklyéi megjelent volna (de vélhetően akkor, amikor már Rowling elhintett pár dolgot a tartalomból, mert vannak látványos egyezések, mint Muriel néni vagy Ampók kiemelt szerepe, Harry látogatása szülei sírjánál stb.) Be kell vallanom, nekem ez a változat szimpatikusabb Rowlingénál. Igaz, kevesebb benne a filozófiai tartalom, viszont sokkal kevésbé sötét, mint a "hivatalos" hetedik könyv, jóval többet látjuk Mordont (jó, ez mondjuk nem nehéz, de azért idetettem róla egy képet a doblajewikiről), Tonksot és Lupint, és jóval több az olyan szórakoztató Főnix Rendje-beszélgetés, amelyek az ötödik könyvből a kedvenc részeim. Ugyanis (ez relatíve az elején történik, tehát talán nem spoiler) Dumbledore kérésével szembemenve Harry ebben a változatban elárulja küldetését a Főnix Rendje néhány belső tagjának, és azok segítenek is neki.

Rowling hetedik könyve klasszikus népmesei felépítés: 1-2-3 hős bolyong a pusztában egy küldetésen, amelyet végül önerőből megoldanak. Csakhogy mivel a korábbi könyvek hagyományai alapján el kellett húzni a történetet egy teljes tanév időtartamára, az olvasó és Ron is szembesül azzal, hogy ez milyen halál unalmas. Néha van egy-egy látványos akció (nem spoilerezek), de köztük csak hónapokon át kempingeznek Anglia különböző vidékein és eredménytelenül törik a fejüket arról, hol és mit kéne keresniük. Mindeközben Voldemort átvette a hatalmat, de nem sokat tudunk meg arról, hogy a jó oldalon álló varázslók mit csinálnak; az kiderül, hogy Luna és Neville valamennyire próbálnak ellenállni az iskolán belül, de ezen felül nagyjából csak a Potterfigyelő nevű ellenzéki rádióműsor jelenik meg Voldemort ellenzékeként, amely lelkesítő és vicces, de semmi több. Vagyis ténylegesen egy maroknyi épphogy nagykorú fiatal győzi le a Gonoszt (ez nem spoiler, ugye?), a többiek meg csak lelkesen tapsolnak hozzá. Ugyanaz a "majd a fiatalok/hősök megmentik a világot" attitűd, amit itt kritizáltam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/09/greta-thunberg-hogy-mertek-mindannyian.html

Ezzel szemben Juhász Roland könyvében valódi háború zajlik. A varázslótársadalom nem várja el Harrytől, hogy mindent egymaga megoldjon, hanem aktívan tesz is Voldemort megdöntéséért. Míg az előző a népmesei, az utóbbi a realisztikusabb változat, hiszen egyrészt kiegyenlítettebbek a viszonyok, másrészt ez a megközelítés felismeri, hogy nemcsak Voldemort az ellenség, hanem az összes halálfaló, tehát hiába Harry feladata Voldit kinyírni, a Rend tagjai és támogatóik azzal is segítik a végkifejletet, ha Voldemort csatlósait kiiktatják. És a fiatalság ereje sincs fétisizálva, hanem a tapasztaltabb varázslók igyekeznek most már célzottan, az oktatási rendszeren kívül átadni a főszereplő hármasnak azt a tudást, amire szükségük lehet.

Mondhatnánk tehát, hogy míg Rowling egy mesei megoldást dolgozott ki egy sötét diktatúra megdöntésére, addig Juhász Rolandé egy realisztikusat. Az egyetlen probléma, hogy a mai magyar ellenzék és támogatóik A Halál Ereklyéi kereteiben gondolkoznak. Van 1-2 kiválasztott hős (személytől vagy csoporttól függően Márki-Zay, Hadházy vagy mittudomén), rajtuk kívül pedig az aktivitás kimerül olyan médiatermékekben, mint Pottyondi Edina csatornája vagy a Partizán, amelyek rendszerkritikusak ugyan, de azért kellően viccesek, nyilván ezzel kívánva bevonzani a nézőket, viszont pont ezáltal nem is veszik őket komolyan. Arra jók, mint a Potterfigyelő, hogy a rendszerkritikus emberek ne érezzék egyedül magukat. Ami fontos, de nem elegendő. Azoknak, akik le akarják váltani Voldemortot/Orbán Viktort, nem elég hősökre várva és podcastokat hallgatva otthon ülni, hanem személyesen is részt kellene venniük a kormányellenes akciókban, mint most a tanártüntetések. Van egy rossz hírem, kedves magyarok: a való életben nincs prófécia, nincs kiválasztott, nem egy 18 éves és pár barátja fogja megdönteni a rendszert. Nektek is tenni kéne valamit, nemcsak Harry Potter eljövetelét várni.

Jules Verne: A rejtelmes sziget

Ez volt az egyik első könyv, amit életemben elolvastam, általános iskola 1. osztály utáni nyáron. Ezen elég sokan meglepődtek, részben a hossza miatt, részben pedig mert nem minősült gyerekkönyvnek. Na de én azért olvastam, hogy más világokat, más emberek életét ismerjem meg, ezért nem különösebben érdekeltek a gyerekekről szóló könyvek; azt tudtam, milyen gyereknek lenni, mert magam is az voltam, de azt nem tudtam, milyen egy lakatlan szigeten rekedni évekre, mert földrajzi okokból Magyarországon ez ritkán esik meg az emberrel.

Én az eredeti, rövidítetlen változatot olvastam (kb. 600 oldal), amiben szép rézkarcok voltak, ezt a kiadást:

 Ugyanakkor megjelent a mű több ifjúsági kiadásban is, ezek színesebbek és feltételezem, rövidebbek is.

Úgy vélem, Verne célközönsége a felnőttek voltak, hiszen (a Kétévi vakáció kivételével) könyveiben vagy egyáltalán nem szerepelnek gyerekek, vagy nagyon sztereotipizáltan, mint például César Cascabel angyali szőke hajú kislánya. A Rejtelmes sziget nagyrészt nem gyerekek számára is érdekes kalandokról szól, hanem tudományos kísérletekről, illetve a mindennapok folyásáról a szigeten. Épp ezek a tudományos részletek valószínűleg sok gyerek számára érdektelenné teszik (lehet, hogy az ifjúsági kiadásból egy részüket ki is hagyták), bár másokat lehet, hogy pont ez vitt a tudományos érdeklődés felé. Összességében, noha szexuális értelemben "felnőtt" tartalom nincs benne (nem meglepő módon, hiszen minden szereplője férfi, és Verne nagyon vigyáz, hogy a homoszexualitásnak még az árnyéka se vetüljön rájuk), alapvetően a gyerekek számára kevésbé szórakoztató, mint Verne számos más regénye.

Normális körülmények között persze a kutyát se érdekelné, hogy hivatalosan ifjúsági könyvnek minősül-e a Rejtelmes sziget. Csakhogy az Alexandra Könyváruház újabban annyira retteg attól, hogy kiskorú olvasói a fejlődésükre káros tartalmakkal találkozhatnak, hogy bevezette: nem is tartózkodhatnak a könyvesboltban az ifjúsági részlegen kívül. Ez persze vet fel technikai problémákat a vevő szempontjából, például hogy mit csináljon az a szülő, aki nem ifjúsági könyvet kíván vásárolni, ugyanakkor jobb szereti gyermekét maga mellett tudni egy nagy könyváruházban. (Egy ismerősöm annak idején elkövette azt a hibát, hogy féléves gyereke sétáltatása során próbált cigit venni. A dohányboltos közölte, hogy hagyja kint a babakocsit - egy közbiztonságáról nem híres budapesti környéken - mert kiskorúak az üzletbe nem léphetnek be, és nem hatotta meg az az érv, hogy szóban forgó gyerek még egyáltalán nem is tud lépni.) De a könyvesboltos is törheti a fejét, hogy hova tegye a Rejtelmes szigetet: a felnőtt vagy a gyermekrészlegbe? És mi legyen azokkal a Shakespeare-drámákkal, Jókai-regényekkel stb. amelyek egyértelműen felnőtteknek íródtak, viszont kötelező olvasmányok az iskolában? Vagy ezeket most már levették a kötelezők listájáról? Amiből van külön ifjúsági kiadás, annál megoldható, hogy a gyerekrészlegen az szerepel, a felnőttrészlegen meg a másik, de mi van, ha elfogy a Rejtelmes sziget ifjúsági kiadása? Áthozhat-e a könyvesboltos egy példányt a felnőtt részlegről a 16 éves Pistikének, vagy már az is szabályszegésnek minősül?

Nyilván az egész megközelítés totálisan hibás. Nincs felnőtt- és gyerekirodalom, irodalom van; ha valahol, Magyarországon ezt tényleg kellene tudni, hiszen a szocializmus idején számos költőnk és írónk azért írt gyerekeknek, mert rebellis gondolatai miatt csak az ilyen műveit adták ki. Jogos, hogy nem minden való gyerekeknek (például az elvileg gyerekek számára készült rajzfilmsorozatok egy részétől nekem felnőttként is rémálmaim vannak), és ezt lehet jelezni valahogy a szülő felé, hogy könnyebben eldönthesse, megfelelőnek tartja-e kisfia vagy kislánya számára. Az imdb.com filmes adatbázisban pl. különféle címkékkel látnak el filmeket, pl. "erőszak", "explicit szexuális tartalom", de akár "homofób sértés", elvégre egy gondos szülő a meleg gyerekét pont ettől akarhatja megvédeni. Ami semmiképp sem jó megoldás, az a gyerekek eltiltása a világirodalom jelentős részétől - nem beszélve a nem szépirodalmi művekről; nem hiszem, hogy a gyerekosztályon is külön elhelyezik a számítógépes programozásba bevezető könyveket, pedig pontosan tudjuk, hogy jónéhány gyerek már tizenévesen szeretne és tud is programokat írni. Ha a gyerekek olvasmányait az akár tágan, akár szűken értelmezett ifjúsági irodalomra korlátozzuk, annak empátiájuk, érdeklődési körük és látókörük fejlődése látja kárát. Persze lehet, hogy épp ez a cél: olyan emberek kinevelése, akinek nincsenek ambícióik, nem tudnak semmit a világról és képtelenek beleélni magukat egy másik ember helyzetébe.

Senki sem menekülhet, avagy a falábú náci esete

 

Az 1944-es film központi figurája a kisvárosi némettanár Wilhelm Grimm, aki az első világháborúban elveszíti a lábát és megismerkedik a náci eszmékkel. Korábbi menyasszonyát, Marját az első nem zavarja, a második annál inkább, és emiatt végül szakít is a férfival. Grimm azonban egészen a film végéig meggyőződésesen állítja: Marja azért dobta őt, mert nem akar egy nyomorékkal járni.

Pszichológiailag elég hiteles, hogy egy náci gondolkodású ember - akinek a szemében a zsidók állatok, a lengyelek egytől egyig falusi idióták, a nők meg leginkább szexuális tárgyak - másokról is előítéleteket feltételez. Ugyanakkor a falábára való hivatkozás jó ürügy is, hiszen aki emiatt utasít el egy férfit, azt egyszerűen felszínesnek és előítéletesnek bélyegezheti, és nem kell belegondolnia saját személyiségének problémáiba. Ez a módszer bármilyen kisebbség tagjainak jól jöhet. Ismertem olyan transznemű középiskolai tanárt, aki meg volt róla győződve, hogy kirúgása transzfób diszkrimináció volt - pedig autoriter személyisége egyértelműen nem illett ahhoz az alternatív iskolához, ahol tanított, és az általa elmesélt konfliktusok nagy része ebből származott. Míg azonban korábban csak a ténylegesen kisebbségbe tartozó emberek használták (olykor) ezt az eszközt, a mai polarizálódott magyar társadalomban mindenkinek rendelkezésére áll. Gyakran látom, hogy ha egy hithű fideszes a kormánypropagandát szajkózza és valaki rámutat állításai valótlanságára vagy sértő voltára, ő rögtön arra jut: a másik "diszkriminálja" őt, amiért ellentétes politikai táborhoz tartozik. Ez praktikus módja annak, hogy ne kelljen elgondolkoznia saját nézetein, ahogy Wilhelm is elengedi a füle mellett Marja érvelését, hogy lengyelként nem szeretne egy lengyeleket lenéző ember felesége lenni. Ha abból indulunk ki, hogy a másik kizárólag előítéletből cselekszik, megmaradhatunk abban a hitünkben, hogy amúgy tökéletesek vagyunk, csak történetesen kisebbségi csoporthoz tartozunk valamilyen szempontból. Pedig az ostobaság vagy az ellenszenves személyiség a kisebbség és a többség köreiben egyaránt jelen van. Van az a frappáns mondás, hogy attól, mert paranoid vagy, még simán lehet, hogy követnek; attól, mert egy előítéletekkel övezett csoport tagja vagy, még simán lehet, hogy valóban hülyeségeket beszélsz.

Esti mese az összes lázadó transz lányról

 

Eléggé borítékolható volt, hogy az Esti mesék lázadó lányoknak c. könyv is fólia alá fog kerülni. Hiszen a mai magyar kormány semmit sem akar kevésbé, mint olyan lányokat, akik lázadnak a hagyományos nemi szerepek vagy ne adj' isten a rendszer ellen. De a konkrét indok az volt, hogy a kötetben szerepel egy történet egy transz kislányról. Az orosz kiadásból ezt egyszerűen kihagyták (viszont így fólia nélkül árulható a könyv), a magyar esetben viszont jó ürügy volt arra, hogy az egész könyvet megbélyegezzék és így biztosítsák, hogy a következő generáció lányai szervilisen alávessék magukat a nemi szerepeknek és a kiteljesedést abban éljék meg, hogy minél több gyereket szülnek, miközben ezek oktatását és egészségügyi ellátását sem ők, sem az állam nem tudja biztosítani.

A könyv betiltásával kapcsolatos online vitákban azonban a könyvet amúgy pártolók között is elhangzottak olyan vélemények, hogy a transz témát mégse kellett volna belevenni, hiszen az tök ellentmondásos, gondoljunk csak bele ilyen kérdésekbe, mint a versenysport meg a pubertásblokkolók. Amiben ugye az az érdekes, hogy a könyvbéli mese főszereplője természetesen nem versenysportoló, és pubertásblokkolókat sem szed; tranzíciója kizárólag szociális szinten zajlik, vagyis megkéri környezetét, hogy mostantól lányként kezeljék. Ez pont egy jó illusztráció lenne arra, hogy a jobboldal által keltett morális pánikkal szemben a gyerekek tranzíciója egyáltalán nem feltétlenül jár bármiféle orvosi beavatkozással. Csakhogy ahogyan a kisebbség közszférában megjelenő tagjaitól hajlamosak vagyunk elvárni, hogy a kisebbség általunk fontosnak tartott értékeit és jellemzőit mind maradéktalanul megjelenítsék (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/07/ame-panzh-roma-reprezentacio.html), ugyanígy a kisebbséggel kapcsolatos bármely résztémáról automatikusan az emberek eszébe jut minden olyan kérdés, ami a kisebbséget illetően megjelenik a közbeszédben. Feminista élő könyvként sokszor szembesültem azzal, hogy miközben a nők elleni erőszak rendszerszintű voltát magyarázom, az olvasó közbeszól: jó-jó, de mégiscsak túlzás, hogy egy férfit szexistának bélyegezzenek, ha előreenged egy nőt az ajtóban. Az antropológia szakdolgozatomat a leszbikusok nemi önkifejezéséről írtam, ehhez képest az államvizsgán azt a kérdést kaptam, hogy hasonlítsam össze az ókori görög homoszexualitást a modernnel; nem tudok róla, hogy Szapphó Martens-bakancsban és szivárványos kitűzővel rohangált volna, de hát ha homoszexualitás, akkor a témához tartozik. Nyilván nem kizárt persze, hogy a vizsgabizottságnak nem jutott eszébe jobb kérdés, ahogy lehet, hogy olvasóim vagy a transz témában kommentelők is valójában csak kerestek valamit, amivel megindokolhatják alapvetően előítéletes hozzászólásukat. Akinek ciki beismerni, hogy vagy erőszakpárti, vagy az erőszak témájában egyetért egy feministával, gyorsan előkeres egy kellően ellentmondásos témát, amivel démonizálhatja őket. Nyilván rendszerszinten kapcsolódik egymáshoz a nők elleni erőszak és a hétköznapi szexizmusok, ahogy a szociális tranzíció és a pubertásblokkolók kérdése is, de tudnunk kéne külön-külön is kezelni őket anélkül, hogy az egyik téma tárgyalásánál folyamatosan beúszna a másik és elterelné a vitát. A fekete-fehér gondolkodás azért is probléma, mert adott ügyekben támogatókat veszíthetünk el, ha kizárólag totalitásában vagyunk hajlandók egy témát kezelni; egyes transzneműek szerint a drag queenek a közösségük részei, mások elutasítják őket, és mindkét oldal szemében általában véve is transzfób vagy, ha a másik oldallal értesz egyet. Másrészt pont a többségi gondolkodás (a mese esetében a ciszszexizmus) egyik megjelenési formája, hogy a transzok emlegetésekor rögtön előkerül az összes velük kapcsolatos ellentmondásos téma, miközben mondjuk a Csipkerózsikán senki sem kéri számon, hogy miért nem foglalkozik mondjuk a fogamzásgátlással vagy a menstruációs egészséggel (pedig érdekes kérdés, hogy a száz év álom alatt menstruált-e és ha igen, hogy oldotta meg...). A ciszszexizmus (és ide behelyettesíthető persze az ableizmus, a heteroszexizmus meg egy csomó más gondolkodási séma) lebontásában fontos lépés lenne, hogy ne egy masszának tekintsük a kisebbséget, és ne csak tagjait legyünk képesek külön-külön kezelni, hanem a vele kapcsolatos diskurzusokat is.

A Facebook polarizálta a társadalmat?

 https://qubit.hu/2023/08/07/ugy-tunik-hogy-a-facebook-helyrehozhatatlan-tarsadalmi-karokat-okozott?fbclid=IwAR24g3zTDLGVC36GBwDQGnN8eGhb4zzXR2FJL6mfNuGiLYXM2cpRYC8Pa70

Ez a Qbit-cikk elég sötét képet fest a közösségi médiáról (meglepő módon a Facebookra koncentrálva, noha más közösségi oldalakkal kapcsolatban is merült fel bőven kritika: az Instagramot az irreális szépségideálok nyomatása és az ennek következtében kialakuló testképzavarok miatt támadják, a Snapchatet meg azért, mert az eltűnő üzenetek sokkal alkalmasabbá teszik a cyberbullyingra, mint a többi médiumot). Természetesen én is kritikusan viszonyulok az algoritmusokhoz, az álhírekhez és azokhoz az esetekhez, amikor Zuckerbergék anyagi haszon reményében gyakorlatilag kísérleteztek a felhasználókon. Ugyanakkor fenntartásokkal kezelném azt a bekezdést, amely szerint a Facebook volt az oka a társadalom polarizálódásának (a kutatások az amerikai társadalomról szólnak, de a magyarról is lenne mit mondani amúgy).

A cikk azt állítja, hogy régen a véleménykülönbségek nem vontak végérvényesen falat emberek közé, mert azok ismerték egymást személyesen, nemcsak egy-egy név és profilkép voltak egymás számára. Ez a megállapítás mintha elfelejtené, hogy ma is vagyunk sokan, akik személyesen ismerjük egymást, és ekkor már kevésbé könnyen utasítjuk el a másikat. Amikor valakit egy-egy közösségi médián megjelent posztja alapján megítélünk, az ugyanaz az előítéletes működés, mint amikor a szexuális irányultsága vagy bőrszíne miatt nem akarunk vele közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem vagyok biztos benne, hogy az átlagembernek ma kevesebb személyes ismerőse van, mint régen, inkább csak hozzáadódtak ehhez a gyakran felszínesebb, egy-egy érdeklődés mentén kialakult online ismeretségek.

A másik feltételezés, ami nem állja meg a helyét, hogy régen és/vagy a személyes kapcsolatokban sokkal több oldaláról ismertük/ismerjük a másikat. Régen is bőven jártak az emberek olyan közösségekbe, amelyeket egyetlen közös vonás tartott össze (fényképszakkör, kosárcsapat, bibliakör); egyáltalán nem automatikus, hogy ilyenkor szóba kerülnek más témák is. A felhozott példában, ha Sanyi és Kornél együtt jár Fradi-meccsre, simán lehet, hogy nem is ismerik egymás pártpolitikai elköteleződését,mert a meccsen/szurkolói közösségben ez nem derül ki; nekem volt olyan tanítványom, akivel kapcsolatban egy ponton kiderült, hogy kevésbé rasszista, mint fradista haverjai, és azok rögtön megszakították vele az évtizedes barátságot - minden közösségi média nélkül. Szerintem annyi változott, hogy a Facebookon az ismerőseink minden aktivitását látjuk (kivéve, ha ők maguk nagyon ügyelnek rá, hogy ne így legyen), ezért olyan oldalukról is megismerjük őket, amit másképp nem feltétlenül láttunk volna. Tehát szerintem nem az emberi természetet változtatta meg a Facebook, csak hozzásegített minket, hogy jobban megismerjük egymást. Az, hogy ezzel a mélyebb megismeréssel mit kezdünk - hogy megtanuljuk elfogadni a tőlünk eltérő véleményeket is, vagy egyre több embert utasítunk el különböző okok miatt - már rajtunk múlik.

A medúza tekintete - a cukorbeteg coming out se habostorta

 https://meduzatekintete.wordpress.com/2023/06/29/cukorbeteg-coming-out/

Rédai Dorottya, akinek a neve leginkább a Meseország mindenkié kapcsán került be a köztudatba, a blogjában arról ír, hogy cukorbetegként előbújni nagyon hasonló élmény, mint leszbikusként. Egyrészt egyik sem látszik az emberen, eleve ezért van szükség a coming outra, amit egy afroamerikai vagy végtaghiányos ember az esetek nagy részében (bár nem mindig) megspórol magának. Másrészt a cukorbeteg coming outnál is jellemzően olyan reakciók érkeznek, amelyek a másik fél információhiányáról, rosszabb esetben empátiahiányáról tanúskodnak. (Dóri nem említi, de betegséggel való coming outnál is érkezhet ellenséges vagy a létjogosultságot megkérdőjelező reakció, miszerint "ez csak egy hiszti" vagy "persze, manapság mindenkinek ez van, most ez a divat". Reméljük, azért nem említi, mert ilyennel nem találkozott.) A frissen coming outolt ember, aki tulajdonképpen csak meg akarta magyarázni, miért nem eszik somlóit vagy miért nem beszél soha a barátjáról, hirtelen élőkönyv-szerepben találja magát, akinek kiselőadást kell tartania a saját életéről, pedig nem feltétlenül vágyik rá.

Nyilván az ideális az lenne, ha a az átlagembereknek elég információja volna a cukorbetegekről/leszbikusokról, ezért egy coming out hatására nem kérdeznének hülyeségeket. Vagy ha lenne bennük annyi empátia, hogy rájöjjenek: a sajnálkozástól vagy szörnyülködéstől a másik nem fogja jobban érezni magát. De hát ha valaki bejelent neked valamit, arra illik reagálni, és Magyarországon az embereknek fogalmuk sincs, mit lehetne. Amikor embereket interjúztam az előbújásukról, látványos különbség jelentkezett azoknál, akik külföldi vagy külföldön élő családtagnak coming outoltak: ezek az emberek kétségbeesés vagy buta kérdések helyett megerősítették az LMBT+ fiatalt, hogy elfogadják őt, esetleg megkérdezték, szüksége van-e valamilyen segítségre. És utóbbi esetben a ciszheteró családtag elég tájékozott volt ahhoz, hogy rögtön megemlítsen olyan LMBT+ szervezeteket, ahová a fiatal fordulhat. Magyarországon még azok sem feltétlenül tájékozottak az ilyenekben, akiknél van érintett a családban, akiknél pedig nincs vagy nem tudnak róla, nem veszik a fáradságot megszerezni a nem könnyen (és a homofóbtörvény óta még nehezebben) elérhető információt.

Az LMBT+ mozgalmak a 70-es évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a coming outra mint az LMBT+ emberek megismertetésének és elfogadtatásának eszközére. Nem ritkán nyomást is érzünk a közösség felől, hogy vállaljuk magunkat a családunkban vagy a munkahelyen, nem beszélve az olyan helyzetekről, amikor majdnem kikerülhetetlen a coming out, mert a másik faggatózik és nem adja fel. Abba viszont ritkán gondolunk bele - és a nyomásgyakorló közösség sem feltétlenül készít fel rá - hogy a coming outtal nemcsak az esetleges homofóbia, hanem a tudatlanságot tükröző kérdések és a magánéletünkben való vájkálás céltáblájává válunk. Bár a közösségi nyomásról a cukorbetegeket illetően nem tudok nyilatkozni, esetükben is az történik, hogy egy amúgy teljesen magánügynek minősülő dolgot kell kiteregetniük olyanok előtt, akikkel egyébként nem is biztos, hogy szeretnének beszélgetni róla. És dicséretes dolog persze, ha valaki bevállalja, hogy edukálja a környezetét, de mielőtt ezt elvárásként közvetítenénk mások felé, érdemes felkészíteni őket rá, hogy milyen reakciókra számíthatnak még elfogadó emberek felől is.

(Igen, az illusztráció egy  habostorta. Ha már kitaláltam egy poént, lehúzok még pár bőrt róla. A kép a receptkirályról van.)

Piszkos Fred és a VOX

***SPOILER*** 

A Piszkos Fred, a kapitány címszereplője mindig kavargat valamit, és szerencse, ha csak a málnaszőrt. Az öreg tengerész akkora közutálatnak örvend, hogy amikor bejelenti, hogy mélységesen gyűlöli a Vadsuhanc becenevű srácot, az egész szingapúri alvilág rögtön a fiú pártját fogja és segíteni kezdik, ami nélkül valószínűleg nem maradna életben ebben a közegben.

A legutóbbi spanyol választásokon nagyot bukott a VOX, a szélsőjobboldali párt. Ez bizonyára nagy csalódás Orbán Viktornak, aki nyilvánosan drukkolt nekik és támogatásukról biztosította őket. Bennem fölmerült, hogy egyes spanyol választók esetleg azért álltak el attól a tervüktől, hogy a VOX-ra voksolnak, mert Orbán Viktor barátaival nem akarnak barátkozni. A magyar kormányfő ugyanis rendkívül népszerűtlen Spanyolországban (is), ahol egyrészt tele van az emberek hócipője az uniós folyamatok kerékkötőiből, másrészt a lakosság széles körben oszt olyan nézeteket, mint hogy az ukrán háborúban Oroszország az agresszor vagy hogy a nőknek azonos jogokat és lehetőségeket kell biztosítani a férfiakkal. És a tájékozottabbak azt is látják, hogy Orbán Viktor ezekkel láthatóan nem ért egyet. 

Nem biztos persze, hogy a spanyol választók mind tudtak Orbán VOX iránti rajongásáról. Biztos voltak, akik azért nem szavaztak a szélsőjobbra, mert Magyarország példáján látták, mit tesz egy országgal az ilyen vezetés. Mert akármennyire is nyomatja (főleg országon belül) a FIDESZ, hogy Magyarország Európa élvonalába tartozik, akik találkoznak magyarokkal (és a spanyolok azért sokan igen, hiszen ide járnak a magyarok nyaralni) és/vagy követik a neten a nem magyar forrásból származó tudósításokat, pontosan tudják, hogy nem így van. Tönkrevert oktatást, lepusztuló egészségügyet és a demokrácia hiányát pedig az a választópolgár sem akarja, aki amúgy pártolná a bevándorlás vagy a melegjogok korlátozását.

Persze jelentős különbség Piszkos Fred és Orbán Viktor között, hogy az előbbi tudatában van saját népszerűtlenségének, és mint a könyv végén kiderül, ezt használta fel stratégiailag, valójában védelmezte az általa látszólag gyűlölt zöldfülű srácot. Orbán Viktor viszont nem szándékosan rontja a szélsőjobb esélyeit más európai országokban. De persze ettől még sikerül neki, és ennek tulajdonképpen örülhetünk.

Agymenők - Amy és a cserkészek

 A sorozat egyik epizódjában a szereplők arról beszélgetnek, kit mi vitt tudományos pályára. Amy (Mayim Bialik, itt a wikipédiás képe látható) elmondja, hogy biológia iránti érdeklődése akkor kezdődött, mikor anyukája nem engedte belépni a cserkészekhez, "mert nem akarta, hogy az utcasarkon sütit áruljak, mint egy kurva". Amy rögtön kivett egy bioszkönyvet a könyvtárból, hogy megnézze, mi az a kurva - és végül zseniális agykutató lett.

Ahogyan annó Amy a kurvákról, a most felnövő gyerekek az LMBT+ emberekről nem tudhatnak majd meg semmit "engedélyezett" forrásokból, hiszen még a könyvesboltban sem nézhetnek bele a lefóliázott kötetekbe. Amy története megmutat pár lehetséges kimenetelt: a gyerekeknek sokkal izgalmasabb lesz, amit tiltanak tőlük, így mindent megtesznek, hogy információhoz jussanak; akik pedig hozzájutnak ehhez az információhoz, sokkal többet fognak tudni a világról és bizonyos értelemben felkészültebbek lesznek, esetünkben nem a kutatói karrierre, hanem az azonos nemű (vagy bármilyen) párkapcsolatokra. Ahogy Amy annak köszönhette karrierjét, hogy kitört az anyja által állított szigorú korlátok közül, sok mai fiatal talán annak fogja köszönni a boldogságát, hogy utánanézett annak, amiről nem kapott információt.

Persze sajnos nem ez az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Mint egy korábbi bejegyzésben kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/the-truth-about-gay-animals.html), azok a gyerekek, akik nem Amy módjára könyvtárban, hanem az interneten néznek utána a szexnek és a homoszexualitásnak (vagy a könyvtárban valami homofób kötet akad a kezükbe), egészen más képet kaphatnak róla. Önmagában a tabusítás is megnyomorítja azokat a gyerekeket, akik a meleg szereplőket felvonultató meséktől nyilván nem melegekké, viszont nyitottabb emberekké váltak volna, és egészséges módon, szorongás nélkül viszonyultak volna a szexualitáshoz és a párkapcsolatokhoz.

Indult egy weboldal, amely kifejezetten a mostantól lefóliázott könyveket sorolja fel, hogy a szülők (és gyerekek) megtalálhassák őket. Ez nagyszerű reklám és egyet is értek vele, mégis lenne egy kérésem mindazokhoz, akik a posztomat olvassák. Ne vásárolják meg ezeket a könyveket (sőt, ha belefér, más könyvet se) azokban a könyvesboltokban, amelyek lefóliázzák vagy akár törlik kínálatukból az LMBT+ szereplőket felvonultató könyveket. Ez nemcsak a szimbolikus elhatárolódás miatt fontos, hanem azért is, hogy megfosszuk a profittól a homofób rendszer kiszolgálóit. Rendeljétek meg a könyveket egyenesen a kiadótól: támogassátok azokat az intézményeket és szervezeteket, akik voltak elég bátrak szembemenni a mai magyar politika fővonalával.

Stonewall és a bulizás

 Be kell vallanom, nem vagyok 100%-osan biztos benne, hogy a 2015-ös Stonewall című filmben vagy a témáról szóló valamely másik játékfilmben szerepelt a jelenet. A rendőrség ugye lemegy a Stonewall Bárba, igazoltatnak mindenkit, belenyomják a drag queenek fejét a mosogatólébe, és ezt ők mind csendben eltűrik. Aztán az egyik rendőr leállítja a lemezjátszót, amelyről épp Judy Garland egyik dala szólt. És ez az a pont, ahol elszakad a cérna. "Judyt leállítani?!" - kiáltanak fel a megdöbbent drag queenek és szembeszállnak a rendőrökkel.

Nem tudom persze, hogy ez tényleg így történt vagy városi legenda (azért a film eléggé jól összepasszolt a témában általam látott dokukkal, szóval biztos jól utánanéztek az eseményeknek). De teljesen összefér az esemény szellemével, hogy a bár látogatói egy szubkulturális ikont jobban megvédenek, mint saját méltóságukat. A korai meleg, leszbikus és transz szubkultúrák elsősorban a szórakozás köré szerveződtek: jóval előbb voltak meleg és leszbikus bárok, mint egyesületek, egészségügyi központok vagy szakszervezetek. Még ma is nagyon sok LMBT+ ember az ideje nagy részét heteronormatív közegekben tölti az iskolában, munkahelyen, családban stb. és a szórakozóhelyek, szabadidős programok jelentik számára az egyetlen lehetőséget arra, hogy a saját közösségében legyen. Ezért is van az ilyen helyeknek kiemelt szubkulturális jelentősége.

A pride környékén mindig megjelennek a fanyalgók, akik szerint a pride bulivá alacsonyodott és megszűnt az aktivista jelentősége. Mondjuk sosem értettem, miért baj, ha valaki a jogaiért való kiállás közben nem szenved látványosan (ugyanez a kritika éri mondjuk azokat, akik a kormányellenes tüntetéseken kreatív öltözékben jelennek meg vagy akár csak merészelnek leülni a földre vagy a horgászszékükre): egyrészt szenvedés nélkül is elérhetők nagy változások (ld. magyar rendszerváltás), másrészt Magyarországon ma a plakátokról, a rádióból, a villamoson elkapott beszélgetésekből annyi pesszimizmus és gyűlölet sugárzik, hogy boldognak lenni és szeretni egymást már-már radikális cselekedet. De ha ezektől eltekintünk is, gondoljunk bele: a Stonewall-lázadás közvetlen célja az volt, hogy hagyják az LMBT+ embereket nyugodtan szórakozni. Egy olyan közösség lépett fel a rendőrökkel szemben, akiket a közös tér mellett a közös bulizás kötött össze. Ezek után ugyanakkora anakronizmus azt mondtani, hogy a bulizás nem méltó Stonewall szelleméhez, mint azt kritizálni, hogy mit keresnek drag queenek a pride-on.

Vagyis: senki ne érezze rosszul magát attól, ha a pride-on jól érzi magát. 

Antonia Forster: Diving into the LGBTQ+ virtual reality museum

 Az ötlet maga zseniális: egy múzeum a virtuális valóságban, amelyben LMBTQ+ emberek személyes tárgyainak a fotóprogrammal létrehozott, 3D-s másolatai láthatók, és hozzá megismerhetjük a történetüket is. Ami azonban engem igazán megfogott, az magának a múzeumnak a története. Antonia ugyanis az előadásban elmesélte, hogy a saját családja nagyon elutasítóan reagált a coming outjára, egy kivétellel gyakorlatilag megszakították vele a kapcsolatot. Ezért akart létrehozni egy olyan virtuális teret, ahol a ciszheterók több információt kaphatnak az LMBTQ+ emberekről és ezáltal talán növekszik irántuk az empátiájuk, azok az LMBTQ+ tinédzserek pedig, akik - mint annó ő maga is - elszigetelten nőnek föl, valahová tartozónak érezhetik magukat.

Pontosan ugyanez volt a célja a 2000-ben indult Melegség és Megismerés Programnak. És noha ezt szerintem egyikünk sem mondta ki, akkoriban titkon reménykedtünk abban, hogy 23 év múlva ez a program már idejétmúlt lesz, vagy legalábbis más formában létezik tovább, mert eredeti formájában többé már nem lesz róla szükség. Azt biztosan nem gondoltuk, hogy két évtizeddel később még mindig lesznek queer gyereküket kitagadó szülők, ráadásul Angliában, vagy hogy sok magyar LMBTQ+ fiatal nemcsak elszigetelten nő föl, de még bele se lapozhat a könyvesboltban olyan regényekbe, amelyekben hozzá hasonlóan érző karakterek szerepelnek, mert ezeket a köteteket számára veszélyesnek minősítik és lefóliázzák. Elszomorító, hogy Antonia még a 21. század második évtizedében is homofóbiát tapasztalt a családjában, de még elkeserítőbb, hogy míg Anglia (ebből a szempontból) keveset ment előre, addig Magyarország ráadásul hátra, és a mai LMBTQ+ tinédzserek megfosztatnak egy csomó olyan lehetőségtől - beleértve (a homofóbtörvény és az annak hatására működésbe lépő öncenzúra következtében) a Melegség és Megismerés programot  - amelyek 20 évvel korábban coming outolt társaiknak segítséget nyújthattak.

Ami viszont jó hír: akárhogy próbálkozik a magyar kormány, a teljes internetet nem tudja betiltani. Úgyhogy az LMBTQ+ fiataloknak szeretettel ajánlom figyelmébe az LMBTQ+ VR múzeumot. A kép a múzeum honlapjáról származik:

https://lgbtqvrmuseum.com/

The Lost Forest

 

Julian, a velszi biológus szakmája krémjéhez tartozik, számos fajt fölfedezett már. Ha valaki, ő aztán tudna hosszas tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni arról, milyen problémákhoz vezet a klímaváltozás. Mégsem ezt teszi. Egy sokkal emberibb érvet hoz fel amellett, miért dolgozik a Föld élővilágának megmentéséért: a szíve szakad meg arra a gondolatra, hogy kétéves kislánya nem láthatja majd mindazt a szépséget, amit neki megadatott látnia.

A populizmust gyakran kritizálják amiatt, hogy az érzelmekre hat. De pont azért teszi, mert az emberek többségét az érzelmeken keresztül lehet megragadni. Lehet, hogy valaki az agyával felfogja a környezet pusztulásáról szóló statisztikákat, de nem lesz addig elkötelezett környezetvédő, amíg valamilyen módon érzelmileg meg nem érinti az ügy. Természetesen ugyanez a politikában is igaz, és éppen itt rontja el a magyar ellenzék, akik a FIDESZ populizmusa helyett a józan ésszel azonosítják magukat. Akármennyire is fontos a józan ész, az az alapján meghozott irányvonalakat az emberek szívéhez is közel kell juttatni, máskülönben nem számíthatunk a tömegek támogatására.

Sherry Ortner: Life and Death on Mount Everest, avagy a himalájai hegymászás és a gyarmatosító mentalitás

 Suhajda Szilárd halála kapcsán egyre többen mondanak véleményt a magashegyi hegymászásról pro vagy kontra. Vannak, akik szerint a hegymászók éppúgy hősök, mint a többi élsportoló (vagy éppúgy nem), mások a hegymászás környezeti hatásaira (pl. az Everesten felhalmozódott szemétre) hívják fel a figyelmet. Én egy másik szempontra fogok koncentrálni, de előrebocsátom: mindez semmilyen szempontból nem Suhajda Szilárd, Erőss Zsolt vagy mások személye ellen irányul, inkább a himalájai csúcsok "meghódításához" kapcsolódó gondolkodásmód kritikája.

 Én magam is túrázó vagyok, tehát természetesen nem elítélendő, hanem nagyon is klassz dolognak tartom, ha valaki felmászik egy hegyre azért, mert onnan szép a kilátás és/vagy érdekes növények/állatok/ásványok/régészeti vagy történeti emlékek vannak ott és/vagy klassz közös élmény a barátokkal és/vagy ezzel akarja tesztelni fizikai erőnlétét. Biztos a Himalája csúcsaira is van, aki ilyen céllal mászik (leszámítva az érdekes növényeket és a régészeti emlékeket), de azok a hegymászók, akik bekerülnek a hírekbe, vélhetően nem elsősorban. Ez sokkal inkább egyfajta verseny: a magyar hegymászóknál különösen érzem azt a törekvést, hogy ő legyen az első magyar, aki megmászta/arról az oldalról mászta meg/oxigén nélkül mászta meg/egyedül mászta meg/megmászta és vissza is jött stb. Ez nekem inkább hasonlít a nagy földrajzi felfedezések korához, amikor pl. Scott és Amundsen versenyeztek, hogy ki éri el előbb a sarkot, ez pedig egyben nemzetek közötti versengés is volt: egy csomószor azok gyarmatosíthattak egy területet, akik elsőként értek oda. Az Everestet nyilván nem fogja gyarmatosítani senki, de azért ha egy adott nemzet zászlaja ott lebeg rajta, az a nemzet legalább szimbolikusan jogot formálhat a meghódítás dicsőségének egy részére. (És a "meghódítás" szó használata is elég árulkodó.) Mindezekhez a magyaroknál még egy adott nemzeten belüli versengés is hozzájárult, hiszen mászták már meg az Everestet oxigén nélkül, de magyar még nem, ezért erre kell gyúrni. És az, hogy valaki nem visz oxigénpótlást, vagyis sokkal jobban szenved, Magyarországon még nagyobb hőssé emeli. Sherry Ortner a könyvében idéz egy lengyel szerzőt, aki szerint a lengyelek azért jobb hegymászók, mert országuk többszáz éves elnyomása alatt hozzászoktak a szenvedéshez. Mondjuk ezt az elméletet kicsit furának tartom (ennyi erővel a magyarokat türelemre taníthatta volna az, hogy 150 évbe telt a törököktől és 40 évbe a Szovjetuniótól megszabadulni, mégis kivágják a hisztit, ha 2 percet késik a busz), de az biztos, hogy a szenvedésnek Magyarországon nagyobb az ázsiója, mint a sikernek (ld. még itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/05/into-wild.html)

Sherry Ortner könyvének azonban nem a lengyel hegymászók a főszereplői, hanem az őket és más expedíciókat is segítő serpák. Itt elsőként érdemes leszögezni, hogy a serpa ugyan egy népcsoport, ám a himalájai expedíciókat segítő teherhordókra és kisegítő személyzetre is ezt a szót használják, vagyis a népnév és a foglalkozás neve összeforrt, kb. mint a magyar "drótostót" kifejezésben. (Arról, hogy mit szólnak mindehhez a nem szlovák származású drótosok vagy a nem serpa származású teherhordók, talán őket kéne megkérdezni - lehet amúgy, hogy semmit, nem mindenkinek olyan fontos az etnikum, mint a 20-21. századi Európa lakóinak.) A serpák nélkül egyetlen hegymászó sem juthatott volna föl a csúcsra, még azok sem, akik "egyedül" másztak, hiszen a legutolsó táborig valószínűleg vitte valaki a cuccukat, sőt a táborok kiépítését és fenntartását is végezte valaki. Ennek ellenére a hegymászó szahibok - igen, ezt a gyarmati Indiából származó kifejezést használják rájuk - többsége magától értetődőnek veszi a serpák tevékenységét. Az Ortner által idézett beszámolók a serpákat gyakran primitív vademberekként vagy odaadó szolgákként írják le, és az utóbbi jelenik meg abban is, ahogy a Suhajda Szilárd-ügy kapcsán a serpákat méltató bejegyzések szinte kizárólag a "lehozta a hegymászót a hős serpa" narratívát követik. Nem sok szó esik arról, hogy a serpák olykor igenis kiállnak a jogaikért (bár Ortner szerint a 70-es évekig a szahibok többnyire észre se vették ezeket a mikroellenállásokat), a hegymászók gyakran az ő tanácsaikra hagyatkoznak (vagy megszívják, ha nem) és ők is sportteljesítményt nyújtanak, még nagyobbat, mint a jóval kisebb teherrel mászó szahibok. Egy ismerős írta, hogy a himalájai hegymászóstatisztikákban csak azok a serpák szerepelnek, akik valamilyen rekordot tartanak, a többiek nem (tehát pl. a "hány nő mászta meg az Everestet" összesítésben csak szahibok vannak). Nem gyakori az olyan fehér hegymászó, aki elismeri serpa társa érdemeit, a képein egyenrangú haverokként jelennek meg, mint Tenzing és Hillary a wikipedia képén (lent) és utána közös könyvet írnak. (És a szahibok többsége nem szenteli élete hátralevő részét annak, hogy a serpák életkörülményeit javítsa - méghozzá nem a saját romantikus elképzelései alapján, hanem aszerint, ők mit szeretnének - mint Hillary tette.) A serpákhoz való viszonyulás ugyanúgy a gyarmatosítást idézi, mint a hegyek "meghódításának" narratívája.

A magyarok szeretnek azzal érvelni, hogy mivel nekünk nem voltak említésre méltó gyarmataink, ezért minket nem vádolhatnak gyarmatosító attitűdökkel. Pedig annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia is bőven részesült nemcsak a gyarmatok áldásaiból - lásd a 20. század elején használatos "gyarmatáru" üzlettípust - mint a rasszista attitűdökből. Budapesten a Két Szerecsen kávézót díszítő századfordulós plakátok szépen illusztrálják ezt, és nem is vagyok biztos benne, hogy a tulajdonosok érzékelnék ezek sértő voltát, ahogyan a gyarmati elnyomással kapcsolatos tudatosság is messze mögötte marad az akár 50 évvel ezelőtti nyugati sztenderdeknek (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/kivalo-dolgozok-szeressuk-kung-nepet-de.html). A himalája csúcsait "meghódító" magyar hegymászók sztárolása és az, ahogyan a serpák megjelennek ebben a narratívákban (ha egyáltalán), azt mutatja, hogy Magyarországnak számos egyéb történelmi jelenség mellett a gyarmatosító gondolkodással is szembe kéne néznie.

Into the Wild

 ***SPOILER***

Chris McCandless a 90-as évek elején a szabadságot keresni ment ki az alaszkai vadonba, ami amúgy meg is valósult, csak arra is rá kellett jönnie, hogy a szabadság ennivaló nélkül meglehetősen problémás dolog. Végül éhen halt egy szigeten, amelyről nem tudott visszakeveredni a szárazföldre, mert nem kalkulált a tavaszi áradásokkal. Amikkel egyébként, ha eléggé utánaolvas, kalkulálhatott volna. A közelmúltban olvastam egy cikket arról, hogy Chris egyéb szempontokból sem volt eléggé felkészülve: túl kevés kaját vitt, a térképét és iránytűjét egy kamionban felejtette, amikor még stoppal utazott. Pedig ha ezek nála lettek volna, megtalálhatott volna egy halála helyétől alig 2 km-re fekvő élelmiszerraktárat.

Ezek alapján Christ a felkészületlenség és felelőtlenség mintapéldájaként is emlegethetnénk, ehelyett sokan egyfajta hőst látnak benne, és tömegek zarándokoltak el a Chris utolsó szállását jelentő 142-es buszhoz, amíg azt az alaszkai hatóságok el nem szállították (ez van a képen, amit a wikipédiáról szedtem), sőt azóta is. (Ezen zarándokok közül többen utánahaltak Chrisnek, bár jellemzően nem éhen, hanem a folyóba belefulladva.) Vélhetően mások is nagyon sokan telepednek ki az erdőbe és élnek évekig elzárva a társadalomtól, a természetre hagyatkozva (ellentétben Chrisszel, aki vitt magával valamennyi élelmet, a természetre hagyatkozásból pedig nem jött ki jól, mert sikerült mérgező hatású növényt is ennie, bár a mai álláspont szerint nem ez okozta a halálát). Belőlük mégsem lesznek hősök, csak abból, aki belehalt.

Érzek itt egy párhuzamot azzal, ahogy Magyarországon a Himalájában meghalt hegymászókhoz viszonyulnak. Suhajda Szilárd halála természetesen tragikus, és bár le tudták volna hozni. Ám őt, illetve korábban a szintén a Himalája áldozatául esett Erőss Zsoltot olyan szinten ünneplik, amiről például az Everestet szintén oxigén nélkül majdnem megmászó, ám épségben visszatért Klein Dávid nem is álmodhat. Gyakori üzenet, hogy Szilárd attól élt teljes életet, hogy oxigén nélkül mászott fel majdnem az Everestre, meg hogy ez az igazi elmélyülés, amikor az ember a hegyen egyedül van a gondolataival, így tudja igazán felfedezni önmagát. (Ezek a posztolók valszeg nem olvasták azokat a cikkeket, hogy manapság már tömegturizmus zajlik az Everesten, úgyhogy aki egyedül akar maradni a gondolataival, menjen inkább ki egy téli estén a Hajógyári-szigetre. Ott legalább az oxigénhiány se fogja totál leszívni az agyát, és effektíve érzékeli majd a gondolatokat, amelyekkel egyedül akart maradni.) Persze ott van a "minekmentoda" oldal is, meg hogy ne már ennyi pénzt beleöljenek egy emberélet megmentésébe, ami ismét szép látlelet az emberi élet értékéről a magyar társadalomban. De azért az a gyanúm, hogy Suhajda Szilárdnak ugyanúgy kopjafát és emléktáblát állítanak majd, mint Erőss Zsoltnak tették.

Az egy teljesen független kérdés, hogy dicséretre méltó cselekedetnek tartom-e a magas hegyek megmászását (igen), és ugyanezt oxigénpótlás nélkül (nem). Suhajda Szilárd történetének ez a része nem rám tartozik, hanem csakis rá, és amúgy sem tehetünk már semmit ezzel kapcsolatban. De azt esetleg átgondolhatjuk, miért mindig a mártírokat ünnepeljük az életben maradt hősök helyett, és miért a halált tekintjük értékesebbnek a teljesítménynél.

Terry Pratchett: Men at Arms - a farkaslelkű kutya és a racka juh

 Angua, a szerző több könyvében is megjelenő csinos vérfarkaslány átváltozása után egy kóbor kutyafalkába botlik, akik természetesen őt is kutyának nézik. Big Fido és bandája "szabad kutyáknak" tartják magukat, akik nem szolgálják az embert és nem engedelmeskednek neki, sőt halál vár a banda azon tagjaira, akik simogatás, étel vagy játék reményében barátkoznak az emberrel. A farkasokat istenítik, és legendákat mesélnek hősiességükről. Angua, aki korábban farkasfalkákkal is járt, döbbenten hallgatja a teljesen légből kapott meséket. "De hát ez egyáltalán nem így van!" - jegyzi meg olykor barátjának, Gaspode-nak. Hiszen ő tisztában van a farkasok valódi tulajdonságaival (és mellesleg az író, Terry Pratchett is, ugyanis megcáfolja az emberek körében is terjengő sztereotípiákat: nem, a farkasok nem "egymásnak farkasai", hanem éppenséggel támogatják a gyengébbeket, a falka vezetője pedig nem parancsol, csak irányít). Big Fidónak és társainak azonban ezt hiába mondaná: ők ragaszkodnak ahhoz a grandiózus képhez, ami bennük él.

Többször írtam már arról, hogy a nemzetinek kikiáltott kultúra szimbólumainak kikiáltott dolgok és szokások a valóságban jellemzően egyáltalán nem olyanok, mint a nemzeti mitológiában, alkalmasint nem is feltétlenül kizárólag az adott népcsoporthoz kapcsolódnak: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/buso-kapitoliumban-avagy-ne-higgyuk-mar.html. Az Atlétika VB kabalaállata nem azért lett egy racka juh - mint páran feltételezik - mert a magyar birka nép, hanem mert egy "eredeti magyar" állatot kívántak megjeleníteni. Pedig csak annyi biztos, hogy a racka juhok a népvándorlás idején kerültek a Kárpát-medencébe, azt nem tudjuk, hogy melyik népcsoporttal, és valószínűleg nem is igazán lehet rekonstruálni. Az még csak plusz csavar, hogy a racka juhot külföldön nem sokan ismerik (és akik igen, azok se fogják a bénán rajzolt kabalaállat alapján beazonosítani), a szánalmas "juhú!" szóvicc meg nyilván csak magyarul működik. Szerintem több értelme lett volna a Lánchíd oroszlánjait megtenni kabalaállatnak, azokról mindenki Budapestre asszociált, aki valaha járt ott. De nem, nekünk mindenképp valami olyan kell, ami ősi magyar. Csakhogy ha valami időutazással idekeveredne valaki a hét törzsből (vagy mi keverednénk oda), jól meglepődnénk, hogy egész másképp élnek, mint ahogy elképzeltük. Ámbár lehet, hogy akkor is inkább a nemzeti mitológiánknak hinnénk, mint a szemünknek.

(A képet a wikipédiáról vettem, a rajta látható juhok ironikus módon Mekszikópusztán legelnek.

Inkompetens tanárok a Roxfortban és magyar attitűdök az oktatással kapcsolatban

 A számtalan Harry Potter fanpage egyikén megjelent egy lista azokról a tanároktól, akiket nagyon nem kellett volna felvenni a Roxfortba. Most eltekintve az olyan nyilvánvaló fiaskóktól, mint Mógus vagy Barty Kupor esete, ott van az igazságtalan és ok nélkül kegyetlenkedő Piton, az alkesz kókler Trelawney vagy Hagrid, aki óráján szó szerint életveszélybe sodorja a diákokat - és aki mellesleg úgy kapott tanári katedrát, hogy be sem fejezte a középiskolát, hiszen másodikban eltanácsolták. (Remélem, ezekhez nem kéne kitennem a spoilerveszély táblát.) A cikk arra jut, hogy Dumbledore-nak vagy jobban meg kellett volna fontolnia a döntéseit, vagy felvennie egy kompetens HR-est. (Illusztrációnak itt egy kis Trelawney a Pinterestről.)

A kommentek megoszlottak az egyetértők és a felháborodók között, ám a legérdekesebb egy (neve alapján egyértelműen) magyar nő reakciója volt. Ő azzal indított, hogy Dumbledore-nak nem volt túl nagy választási lehetősége, hiszen a tanári munka szar és alulfizetett, nehéz lehetett akkora balekokat találni, akik elvállalják. Ráadásul kell, hogy az embernek rossz tanárai legyenek, hiszen az életben se csupa jó fogja érni, tessék erre felkészülni, nem pedig empatikus hozzáállást és diákjogokat várni el. Elvégre az iskola nem a gyerekekért van!

Ez a komment többnyire röhögő fejeket kapott, nyilván sokan szarkazmusnak vélték. Hiszen az oldal nemzetközi közönsége valószínűleg nem sejti, hogy Magyarországon tényleg alulfizetettek a tanárok - a kommentelő meg láthatóan nem látott még olyan összehasonlításokat, amelyekből kiderül, hogy ez egyáltalán nem uniós szintű jelenség (ezen az oldalon a grafikonokból kiderül, hogy még a régión belül is jócskán le vagyunk maradva: https://g7.hu/kozelet/20220310/szinte-peldatlanul-alacsonyak-a-magyar-tanarberek-europaban/). Míg ez a megnyilvánulás csak tudatlanságot tükröz a kommentelő részéről, a poszt vége számomra jól illusztrálja az oktatáshoz való attitűdöt Magyarországon. A gyerekek jólléte, fejlődése és jogai másodlagosak, az iskola nem értük van (az mondjuk nem derül ki, hogy akkor kikért). Ez a fajta attitűd nemcsak ahhoz vezet, hogy az állam a végtelenségig ellehetetlenítheti az oktatást és könnygázzal lövethet a diákokra, ha azok a maguk és tanáraik jogaiért tüntetnek, hanem azt is megmagyarázza, miért nincs még teljes országos sztrájk és tömegtüntetések sorozata az oktatás állapota miatt. Az "engem is így neveltek, mégis rendes ember lettem" érveken felül (amelyekről bővebben pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/masszinhaz-apak-fiai.html) az átlagemberek nagy része úgy véli, a gyerek érdeke és véleménye nem számít. A Harry Potter egy olyan iskolai közeget mutat be, ahol ugyan bőven vannak inkompetens tanárok, de ez legalább nevesítve van problémaként - Magyarországon viszont kialakult egy olyan társadalmi közeg, amely nemcsak leértékeli az iskola szerepét kb. a gyerekmegőrzésre, de sem a tanárokat, sem a diákokat nem tekinti teljes jogú polgároknak.

Mi cuerpo es mío - A testem az enyém

 Ez egy gyerekkönyv, ennek megfelelő stílusban és rajzokkal. A főszereplő kislány arról beszél, hogy mennyire fontos az érintés, mennyire szereti, ha szülei és barátai megölelik-megpuszilják. De vannak olyan érintések, amelyeket nem szeret, és ilyenkor megmondja az illetőnek, hogy ne érintse meg, mert ő ezt nem akarja. 

Ezzel a könyvvel itt, a kisvárosunk könyvfesztiválján találkoztam a gyerekkönyv-standon, olyan más kötetekkel körülvéve, mint a "Mesék bátor és okos lányokról", "A lányok bármik lehetnek, amik akarnak" vagy a "Nekünk két anyukánk van". Utóbb megtudtam azonban, hogy ingyenesen is letölthető mint a szexuális zaklatás megelőzésére szolgáló kiadvány. Öt éves kortól ajánlják.

Magyarországon feminista és gyerekvédő szervezetek rendszeresen tesznek közzé olyan történeteket vagy oktató jellegű posztokat, amelyek elsősorban a felnőtteket edukálják arra, hogyan kéne tiszteletben tartani a gyerek testi önrendelkezését. Ez persze nagyon fontos, de Spanyolország már továbblépett: itt már az óvodások megtanulják, hogy mondhatnak nemet a felnőttek érintésére. Ami egyrészt azért fontos, mert anyu-apu nem lesz mindig ott a gyerek mellett, amikor azt egy felnőtt akarata ellenére meg akarja érinteni. Másrészt mi még nem ebben szocializálódtunk, és olykor bizony emlékeztetni kell magunkat, hogy bizonyos dolgokat, amit velünk csináltak vagy nekünk mondtak, nem kéne megcsinálnunk a gyerekekkel vagy mondanunk nekik. Ám amit óvodáskorban megtanulunk, az nagyon belénk tud rögzülni. Ha a magyar kormány ahelyett, hogy a gyerekek "születési nemükhöz való jogát" védi (ami ordas nagy marhaság, hiszen ha egy gyerek nem vallja magát transznak, senki se kényszeríti, hogy az legyen) a testi önrendelkezésre tanítaná őket, sokkal jobb lenne Magyarországon felnőni.

Nürnberg

 

A film emlékezetes mellékszereplője a pszichológus, aki hosszasan beszélget a rabokkal, mert meg akarja érteni, hogyan történhettek meg mindazok a kegyetlenségek, amelyek miatt azok most bíróság előtt állnak. A per vége felé beszámol Jackson főügyésznek, melyek azok a kulcstényezők, amelyek szerinte lehetővé tették a német háborús bűnöket, a holokausztot is beleértve. Az egyik a feltétel nélküli engedelmesség; a porosz nevelési módszernél a gyerek mind otthon, mind az iskolában köteles mindenben engedelmeskedni, önálló véleménye és döntése nem lehet. A másik pedig a propaganda, amely elárasztotta az országot, és amely miatt németek milliói teljesen elhitték, hogy a zsidók népük ellenségei és a túlélés egyetlen záloga, ha megszabadulnak tőlük.

Közhely, hogy Magyarországon is mindent behálóz az állami propaganda; akik nem tudnak vagy akarnak az internetről tájékozódni, csak azt kapják orrba-szájba, de a számítógéppel jól bánó embereknek is alapos kutatómunkára és/vagy magas szintű nyelvtudásra van szükségük, hogy más szempontokkal találkozzanak. A most benyújtott státusztörvény-javaslat pedig gondoskodna róla, hogy az iskolában se hallhassanak mást a gyerekek, hiszen a tanároknak megtiltják az önálló véleménynyilvánítást - és feltehetően ez elsősorban nem azokra az esetekre vonatkozik, amikor a tanár 100%-ban egyetért Orbán Viktorral. Ráadásul a tanárok magánemberként sem nyilváníthatnak véleményt, amivel egyrészt egy csomó gondolkodó, tájékozott, összefüggéseket átlátó embernek befogják a száját, másrészt a fiatalok még nehezebben szakadhatnak el a kormánypropagandától, hiszen egy átlag tizenévesnek a családtagjain kívül maximum a tanárai az egyedüli személyes felnőtt ismerősei a közösségi oldalakon. Vagyis a státusztörvény eléri, hogy a gyerekek egy átlagos tanítási nap 8 órájában, plusz utána a közösségi oldalakon is, kizárólag a kormány szempontjaival találkozzanak.

A státusztörvény kapcsán a legtöbb komment azon kesereg, hogy jaj, a tanároknak most már egy szivárványzászlós fotót se lesz szabad feltölteniük az Instára. Persze ez is gáz, de sokkal veszélyesebbnek találom, hogy a jövő nemzedékei ilyen közegben fognak felnőni. Ez pedig nemcsak a diktatúra bebetonozódását teszi lehetővé, hanem akár olyan szörnyűségeket is, mint amelyek a náci Németországban történtek. Ne feledjük: Orbán már most annyi ideje van hatalmon, mint ameddig Hitler uralma összesen tartott. Tény, hogy a különböző védő tényezők (például az EU) miatt csak lassabban tud haladni, de ha elég időt kap, még messzire eljuthat. A mentalitásbeli feltételeket mindenesetre egyre inkább megteremti.